Először háromévesen lehettem részeg.
Családi összejövetel volt,
a szüleim éppen társalogtak,
vagy indulni készült egy rokon,
mindenesetre nem figyeltek
a poharak alján hagyott kortyokra.
Nagybátyám vette észre,
valami nincsen rendjén,
kérdezett, én meg furcsán feleltem.
Először csalódtam magamban.
Évekig halogattalak,
te kegyetlen kedves,
hogy elkerüljem befolyásod.
Félve gondoltam rád,
közeledbe ritkásan jártam.
Egyszer székhez kötöttek,
mert nem mondtam rád igent
egy állítólagos barát születésnapján.
Részegségek nyomvonalán haladtam,
többnyire egyedül,
mégsem tévedtem el
a város forgatagában.
Találtam egy-két helyet,
ahol jó volt üldögélni
belefeledkezve a tompaságba,
mely kicsiny felhőnek indul,
és égbolttá szélesül.
Mintha magába húzna a kocsma,
készséggel fogyasztalak,
végigterjedsz bennem,
pedig napokig ellenálltam.
Ha kéznél vannak ismerőseim,
titkaimmal traktálom őket.
Elalszom és felébredek a tompaságban,
mely áthat, örvénylik és zuhan.
Másnap megbocsájtalak magamnak,
vagy hozzád fordulok segítségért ellened.
Köztereken át bolyongok,
az emelkedések és huppanások közt
támaszom egy-egy emberi váll.
Csukott szemmel is látni vélek
kirakatablakot, utcalámpát.
Fényüket ki nem zárhatom.
A kisboltba magabiztosan megyek be,
a polc előtt mégis megtorpanok,
a temérdek ital látványába
gyomrom szédül bele.
Három hétig nem tudok egyedül inni,
társaságot nem kerítek hozzá,
ő talál rám.
Lenne bennem ragaszkodás,
mely a tivornyabűztől visszatart,
mégis velük tartok.
Mintha megszokássá válna,
hogy ne akarjak sodródni, de inni igen.