A két világháború között a szociális kérdés (szegénység) megoldására két ajánlat érkezett. Az egyik a szocialista (kommunista), a másik a nemzetiszocialista (nyilas). Az első megoldás így hangzott: El kell venni a gazdagok vagyonát és szét kell osztani a szegények között. A másik megoldás pedig így: el kell venni a zsidók vagyonát és szét kell osztani a magyarok között.[1]
Miközben a magyar politika folyamatosan jobbra tolódott, az országot irányító, Bethlen István-féle konzervatív-liberális csoport átmenetileg és részben sikeres lehetett a „fékezéssel”, hogy elkerülhesse a legrosszabbat, a szélsőjobb hatalomátvételét, de végül persze nem kerülhette el: társadalmi igény volt rá. A német megszállás pedig egyszerűen csak utat nyitott az évtizedek óta halmozódó, tudatosan terelt feszültségnek és gyűlöletnek. Emiatt lett a magyar zsidóság deportálása és megsemmisítése a leghatékonyabb módon végrehajtva.
Bethlenék egyetlen dologban voltak igazán „sikeresek”, és ennek nem a konzervatív liberalizmusukhoz volt köze, hanem a feudalizmusukhoz: sikeresen akadályozták meg a földosztást. A földosztás aztán persze kikerülhetetlen volt 1945 után, de az új rezsim megszilárdulását követően hamarosan visszavették a szétosztott földeket — téeszesítés.
Az 1956-os forradalom sem akkor tört ki, amikor a nyomor a legmélyebb volt, hanem amikor némi enyhülést követően[2] ismét keményedni kezdett a rendszer. És, noha nyilvánvaló különbségek is vannak a Rákosi- és a Kádár-rendszer között, e helyt a folyamatosságot emelem ki. A feudális maradványokat ez a negyvenöt év (1945–1990) megerősítette. A függőség mint alapvető társadalmi kapcsolatrendszer-vezérlés megmarad – ahogy Móra Ferenc írja korábban a parasztokról, vagy tizenöt évvel később Bibó ugyanezt a hivatalok kapcsán: „Józan ésszel nehéz megérteni, mire jó egy abszolút értékű társadalmi szerepkör birtokában kétséges és letűnőben lévő társadalmi ranghelyekhez ragaszkodni. Ehhez ismerni kell azt a mély értékelési zavart, mely nemcsak a magyar értelmiséget, hanem az egész magyar társadalmat át- meg áthatja; mely arra indítja az embereket, hogy túlértékeljék a legsilányabb adminisztratív álmunkát, csak azért, mert íróasztal mellett folyik, s azt higgyék, hogy a sivár, pecsétes íróasztalok valami rejtelmes átvitel folytán a nemesi kúria és a négylovas hintó szellemeit tartják fogva: egyet kopogunk az íróasztalon, s a várakozó felek jobbágyi alázat mozdulataival állnak glédába, s várják parancsoló szavunkat.”[3]
Amikor a magyar társadalomfejlődést vizsgáljuk, nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy a mai társadalmunk tagjainak kilencven-kilencvenöt százaléka legfeljebb második-harmadik generációs városlakó. És ezeknek a második-harmadik generációs városlakóknak ugyancsak kilencven-kilencvenöt százaléka az előző egy-két generációban gyári munkás, „proletár” volt — beleértve a cigányságot is. Ezeknek az embereknek egy nagyon nagy része úgy vált a következő, rendszerváltás utáni huszonöt évben a prekariátus[4] tagjává — paraszt, proletár, prekarióta —, hogy a polgári lét, az önállóság, a szuverenitás megtapasztalása teljesen hiányzott a korábbi generációkból is.
Amikor erre mód volt — a Kádár-kor „konszolidációs” évtizedeiben —, amikor valóban meg lehetett tapasztalni egyfajta anyagi függetlenséget, a „kemény munkával való boldogulást”, annak ára volt: a soha meg nem szerzett szellemi függetlenségről való lemondás a továbbiakban is — ezt az árat napjainkban is fizetjük kamatostul.
Aztán a Kádár-rendszer gazdaságilag hanyatlani kezdett, majd gyakorlatilag megbukott, mert a rossz célokra ostoba módon felvett hiteleket képtelennek bizonyult visszafizetni. És ezt már nem tudták ellensúlyozni a prosperáló háztájik, a másod-harmadállásban, majd géemkákban dolgozó parasztok-proletárok. Sőt az ő teljesítményüket is elsöpörték az újonnan kialakuló feltételek. Csakhogy míg ötvenhatban a bukott forradalom bizonyos értelemben elérte célját — a hatvanas évektől javulni kezdtek az életfeltételek —, ebből a szempontból a rendszerváltás egyáltalán nem ért célba: huszonöt éve folyamatosan romlanak az életfeltételek. És abból a kilencven-kilencvenöt százaléknyi hajdani parasztból szinte senki nem tudott önálló egzisztenciát alkotni a megváltozott rendszerben újrainduló magyar feudálkapitalizmus első évtizedeiben.
Az új elit földhöz való viszonyában és a társadalmi kapcsolatrendszert meghatározó gyakorlatában nem nehéz felismerni a feudális motívumokat. Máig érvényesek Móra sorai, melyeket egy korábbi írásomban már idéztem: „Nem új keletű riadtság ez, hanem örökölt. Itt ezer esztendőn át pattogott a parancs és csattogott a korbács. Magyar úré, kun úré, török úré, német úré. A kuruc csakúgy alágyújtott a kéménybe fölakasztott parasztnak, mint a labanc. Ezt a sok ijedtséget nem lehet egy-két emberöltő alatt kiheverni. Hetedíziglen benne bujkál az unokák vérében, még akkor is, mikor már független polgárok lesznek belőlük.”[5]
_______________
[1] Ungváry is ír ezekről, megemlítve a két — látszólag ellentétes ideológia által vezérelt — politikai csoport közötti átjárásokat, nemcsak a nyilasok bukása, 1945 után, hanem még jóval korábban is.
[2] „Ezerszázan fekszünk a recski mészben / ha nem te jössz ötvenhárom nyarán” (Faludi György)
[3] Bibó István Összegyűjtött munkái, 515–556.
[4] A prekariátus fogalmát kb. „létbizonytalanságban élők” fogalmaként használom. Ez fakad a jövedelmek alacsony (sok esetben elégtelen) voltából és annak bizonytalanságából (munkahely elvesztése), valamint az érdekképviselet, érdekérvényesítés képességének hiányából. A fogalomról részletesebben (többek között) itt lehet olvasni: Tordai Bence: A prekariatus fogalmáról — Academia.edu; Szépe András: Prekariátus — Fordulat.
[5] Móra Ferenc, 1930 k.