„Politikusokat, kormánytagokat nem érint az amerikai beutazási tilalom”, nyilatkozta Rogán Antal 2014. szeptember 27-én, miután rövid megbeszélést folytatott M. André Goodfrienddel, az Egyesült Államok magyarországi nagykövetségének ideiglenes ügyvivőjével. Rogán a szó szigorú értelmében véve nem hazudott: kormánytag valóban nem található az Egyesült Államokból korrupciós vádak miatt kitiltott magyar állampolgárok listáján. Kormánytisztviselő annál inkább — mások közt az adóhivatal akkori elnöke. A frakcióvezető arra számított, hogy a „kormánytag” kifejezést az adott kontextusban tágan fogjuk érteni: úgy gondoljuk majd, hogy a kormányzat semmilyen módon sem érintett az ügyben, egyetlen kormányzati szervezet vagy állami hivatal vezetője sem szerepel a listán. Rogán tehát szándékosan valami megtévesztőt mondott; nem hazudott, de a megnyilatkozása félrevezető volt.
Akárcsak Bill Clintoné, aki a Lewinsky-botrány kirobbanásakor, 1998 januárjában azt állította Jim Lehrernek egy televíziós interjúban, hogy „Nincs viszonyom vele” — és persze mindenki úgy értette a szavait, hogy az elnök azt mondja: nincs és soha nem is volt viszonya a Fehér Ház gyakornokával. (Az eredeti mondat így hangzott: „There is no improper relationship”. Később Clinton — meglehetős nyelvfilozófiai érzékenységről téve tanúbizonyságot — megjegyezte, hogy minden az „is” kopula jelentésétől függ. Ha az „is” azt jelentené, hogy „is and never has been”, akkor talán valóban valami hamisat állított volna; feltéve, hogy az „improper” jelző helyesen határozza meg viszonyuk jellegét. Az „is” azonban szó szerint csak annyit jelent, hogy „is”, és az elnök nem véletlenül használta éppen a jelen idejű alakot.)
Mindkét politikus védekezése kifogástalan: valóban egyikük sem mondta azt, amit a hallgatóságuk automatikusan nekik tulajdonított. Mindketten kihasználták, hogy a hallgatók óhatatlanul így fogják értelmezni a szavaikat; de mondani nem mondták, hogy egyetlen kormánytisztviselőt sem tiltottak ki Amerikából, illetve hogy az elnöknek soha nem volt viszonya a gyakornokkal. Közvetítették ezeket a jelentéseket, de nem mondták ki; félrevezették a hallgatóikat, de nem hazudtak nekik. Ez természetesen nem jelenti, hogy erkölcsi felmentést érdemelnének. Jogi értelemben talán nem bűnösek, mert a jog gyakran csak a kimondott mondatok szó szerinti jelentésére érzékeny, de megtévesztő viselkedésükért világos erkölcsi felelősséget viselnek. (Clinton esetében nehéz egyértelmű erkölcsi ítéletet hozni; erre később még visszatérek. Rogánénál nincs okunk hezitálni.) A megtévesztés e két fajtáját eltérően ítéljük meg: a félrevezetést általában jóval enyhébb vétségnek tekintjük, mint a hazugságot; a jogszabályok működése valószínűleg ezt az intuíciónkat tükrözi.
Jennifer Mather Saul könyve a hazugság és a félrevezetés különbségéről szól. (Ez az állítás nem hazug, legfeljebb félrevezető.) Miért érdekes a hazugság és a félrevezetés egy nyelvfilozófus számára? Érdekes egyáltalán? Saul szerint nagyon is az. A kortárs nyelvfilozófusok megkülönböztetik a megnyilatkozások során kimondott tartalmat (szakszóval: what is said) az egyéb módon kommunikált tartalomtól. A szerző állítása szerint a hazugság a kimondott tartalomhoz kötődik, a félrevezetés pedig a kommunikált tartalomhoz — a kimondott tartalom forgalomban lévő meghatározásai azonban nem felelnek meg a hazugság és a félrevezetés különbségével kapcsolatos intuícióinknak. A probléma drámai: nap mint nap döntéseket hozunk arról, hogy más személyek hazudtak-e vagy csak félrevezetően beszéltek, mi több, ennek alapján erkölcsileg megítéljük a viselkedésüket, sőt magukat a személyeket is, és az ítéleteket az elhangzott mondatok „jelentésére” hivatkozva támasztjuk alá — a „hivatásos” nyelvfilozófia pedig nem kínál megfelelő fogalmakat az elemzéshez.
De haladjunk lépésenként! Először határozzuk meg a hazugság fogalmát:
Hazugság: Ha a beszélő nem követ el nyelvi hibát, nem botlik meg a nyelve, megnyilatkozása nem metaforikus vagy ironikus, és nem tartalmaz hiperbolát, akkor a következő esetben igaz az, hogy hazudott: ha (1) azt mondta, hogy P; (2) úgy gondolta, hogy P hamis; (3) úgy tekintette, hogy az adott helyzetben kezeskednie kell a mondottak igazságáért.
A kiinduló feltevésre azért van szükség, hogy kizárhassuk azokat az eseteket, amikor a beszélő akaratán kívül mond valami hamisat, mert megbotlik a nyelve, vagy nem ismeri egy szó jelentését; illetve a figuratív nyelvhasználat bonyolult eseteit. (Saul rokonszenvesen elismeri: ezzel a kényelmes feltevéssel indokolatlanul rövidre zárta a probléma tárgyalását…) Az (1) kikötés szerint a hazugság a nyilvános megszólalás területéhez tartozik. Nincsenek ki nem fejezett, „belső” hazugságok. (Bár Saul nem beszél róla, a saját magunknak „mondott” hazugságokat valószínűleg így modellezhetjük: ilyenkor a személy magát gondolatban megkettőzve eljátssza, hogy a társalgás során az egyik énje hazudik a másiknak. De ez elég valószínűtlen leírás. Jobban járunk, ha az önbecsapás jelenségét nem a hazugság fogalma révén próbáljuk megragadni.)
A (2) kikötés szerint a kifejezett tartalomnak nem kell hamisnak lennie; bőven elég, ha a beszélő hamisnak gondolja. Tegyük fel, hogy Orbán János Dénes azt állítja: nem ő döntött az idei József Attila-díjasok személyéről; és bár ő úgy tudja, hogy ő döntött, a kormányzati kultúrpolitika szeszélyei folytán mégsem az ő döntése állt a háttérben, hanem Szőcs Gézáé. Intuíciónk szerint ebben az esetben Orbán János Dénes hazudott — akkor is, ha tudtán kívül a világ igazzá tette a megnyilatkozását. Vagy mégsem? Saul elismeri: a hétköznapi intuíciónk nem ad egyértelmű útmutatást a kérdésben. Aki úgy gondolná, hogy Esterházy Péternek van igaza, tudniillik hogy „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot”, azaz hazudni csak hamis tartalmakkal lehet, az a (2) kikötést cserélje ki erre: „joggal gondolta, hogy P hamis” (vagy egészítse ki ezzel: „… és P valóban hamis”).
A (3) kikötésben várakozásainkkal ellentétben nem a megtévesztés szándéka szerepel. Saul — a hazugság szakirodalmának számos szerzőjével ellentétben — úgy gondolja, hogy a hazugságnak nem feltétele, hogy a beszélő a megtévesztés szándékával mondja ki a mondatot. Gondoljunk csak a megfélemlített tanú esetére, akiről felvétel készült a gyilkosság helyszínén: tudja, hogy senkit nem fog megtéveszteni a „Nem láttam a gyilkosságot” megnyilatkozással, ez nem is áll szándékában, egyszerűen csak nem akar terhelő vallomást tenni, mert el akarja kerülni a nagy hatalmú bűnszervezet bosszúját — intuícióink szerint az ilyen tanú egyértelműen hazudott a bíróság színe előtt. Vagy gondoljunk egy kifejlett illiberális demokráciára, amelyben az állampolgárok ugyanazokat a hazug politikai szlogeneket ismételgetik: pontosan tudják, hogy senkit nem tévesztenek meg a mondataikkal, nem is akarnak ilyet tenni — de ettől még nem szívesen mondanánk, hogy maguk a szlogenek ne lennének hazugak. (A totalitárius államoknak éppen az az egyik legszörnyűbb jellemzőjük, jegyzi meg Saul, hogy az állampolgárokat hazugságra kényszerítik.) A hazugság nem a megtévesztés szándékán áll vagy bukik, hanem azon, hogy a beszélő úgy tekint-e a saját magára az adott helyzetben, mint akin számon kérhető a mondottak igazsága, mint aki felelősséggel tartozik azért, hogy igazat mondjon. Röviden: mint akiről a többiek feltételezik, hogy kezeskedik az elhangzottak igazságáért.
És miért kell a kikötés szerint a beszélőnek úgy gondolnia, hogy ilyen helyzetben van — miért nem elég azt mondanunk, hogy egyszerűen ilyen helyzetben van? Tegyük fel, hogy egy személy két felkérést kap: tartson politikai beszédet a kormánypárt parlamenti frakciójának tagjai előtt, és adjon elő egy politikusokat kifigurázó performanszt egy humoros esten. Aztán annak rendje és módja szerint minden összekeveredik: főhősünk nem tudja, hogy éppen melyik közönség előtt szerepel. Egy biztos: politikustársait szeretné megtéveszteni, a kabaré közönségét pedig el akarja szórakoztatni a megtévesztő viselkedés kifigurázásával. Ha azt hiszi, hogy a kabaré közönsége előtt beszél, de valójában a politikustársai előtt szónokol, szívünk szerint nem mondanánk, hogy hazudik — tehát a hazugsághoz nem elégséges, hogy (a fenti [1] és [2] feltétel teljesülése mellett) a beszélő szavai olyan kontextusban hangozzanak el, amelyben a beszélőn számon kérhető az elmondottak igazsága. Másfelől pedig ha a beszélő azt hiszi, hogy komoly közönség előtt adja elő a monológját, és fogalmaz meg körmönfontan hamis állításokat, miközben a kabaré közönsége előtt szónokol, intuíciónk szerint egyértelműen hazugsággal van dolgunk (legfeljebb, hála istennek, nem járt sikerrel a megtévesztés) — tehát a hazugság kizárásához nem elégséges, hogy a megnyilatkozás „komolytalan” szituációban hangozzék el.
A továbbiakban csupán a legegyszerűbbnek tűnő (1) feltételről lesz szó. Mit jelent, hogy a beszélő azt mondta, hogy P? A megnyilatkozás teljes jelentéséből melyik mozzanatok tartoznak a kimondott tartalom szintjéhez? Ha a kimondott jelentéstartalmak kérdéséről van szó, a nyelvfilozófusok kiindulópontja Herbert Paul Grice elemzése: „A mond szóval hozzávetőleg az elhangzott szavak, az elhangzott mondat konvencionális jelentésére szeretnék utalni.” (Tanulmányok a szavak életéről, Márton Miklós fordítása, Gondolat, 2011) Saul szerint Grice azért nem azonosítja a kimondott tartalmat egy az egyben a konvencionális jelentéssel, mert a konvencionális jelentésnek vannak olyan mozzanatai, amelyek nem tartoznak a kimondott tartalomhoz — jelesül azok a mozzanatok, amelyek nem befolyásolják a mondat igazságértékét. (Ilyenek például az úgynevezett konvencionális implikatúrák: „Béla kritikus, de gyakran olvas kortárs világirodalmat” — a „de” szócska a jelentése révén ellentétet implikál a két tagmondat tartalma között, ám nem befolyásolja a teljes mondat igazságértékét, így nem része a kimondott tartalomnak.)
Grice négy évtizeddel ezelőtt még nem vetett számot azzal, hogy a megnyilatkozás kontextusa hány és hányféle módon képes befolyásolni a közvetített tartalmat. Kis túlzással szólva: a kortárs nyelvfilozófia legtöbb vitája arról szól, hogy mely kontextuális jelentésmozzanatok tartoznak a kimondott tartalom szintjéhez, és melyek nem. Ezek a viták olykor nehezen áttekinthetők, mert a szerzők újabb és újabb terminusokat vezetnek be a jelenségek leírására és osztályozására, illetve a szokástól eltérően használják a forgalomban lévő terminusokat. Saul igyekszik rendet vágni a káoszban: a lehető legtakarékosabb elemzést kínálja — akár a kontextuális jelentésmozzanatok fajtáiról, akár a kimondott tartalom meghatározásairól van szó.
A számunkra érdekes kontextuális jelentésmozzanatokat két csoportba sorolhatjuk. Amikor egy társalgás során elhangzik az a mondat, hogy „Árpád készen áll”, mindig a kontextus határozza meg, pontosan mit is állít a beszélő Árpádról: hogy készen áll egy ibizai nyaralásra, egy plakátkampány megszervezésére, vagy egy újabb ingatlan megvásárlására. Ezeket Saul a kontextuális kiegészítés [completion] eseteinek nevezi. Amikor elhangzik az a mondat: „Megházasodtak és gyerekük született”, akkor csak a kontextus ismeretében tudjuk eldönteni, hogy a tagmondatok sorrendje időbeli sorrendet is jelöl-e (általában igen, de nem minden esetben) — ha igen, akkor a szó szerinti jelentés kontextuális bővítésével [expansion] van dolgunk.
A kimondott tartalom szigorú elemzései mindenfajta kontextuális jelentésmozzanatot szeretnének kizárni a kimondott tartalomból. (Ilyen szűk fogalom például Kent Bach, Emma Borg vagy a Herman Cappelen – Ernie Lepore szerzőpáros „szemantikai tartalom”-fogalma.) Ezek az elemzések biztosan nem felelnek meg a mi céljainkra. A hazugságot a kimondott tartalom szintjén szeretnénk lokalizálni — lásd a fenti (1) kikötést —, a félrevezetést pedig a különböző kontextuális jelentésmozzanatokhoz szeretnénk kötni. Ha annyira szűken fogjuk fel a kimondott tartalmat, ahogyan a szigorú elemzések teszik, azt kell mondanunk: bizonyos esetekben (például a kiegészítéses esetekben) a beszélők önmagukban a mondatok révén nem is fejeznek ki teljes propozíciót, teljes gondolatot, így a kimondott tartalomnak nem lehet igazságértéke, tehát ezekkel a mondatokkal nem lehet hazudni. Ami nyilvánvaló tévedés: hazudhatom öt perccel a reggeli indulás előtt, hogy Készen vagyok. Intuíciónk szerint ezzel a mondattal teljes értékű hazugságot fejeztem ki: azt mondtam, hogy készen vagyok, miközben nem voltam készen. (Saul részletesen megmutatja, miért nem segít a problémán, ha Borghoz és a Cappelen–Lepore szerzőpároshoz hasonlóan azt feltételezzük, hogy minden látszat ellenére az ilyen mondatok is teljes propozíciót fejeznek ki. Röviden: ebben az esetben a Nincs viszonyunk mondattal pontosan ugyanazt mondaná az az ember, aki hazudik, és az, aki igazat beszél — ami nyilvánvalóan abszurd feltevés. Mint ahogy az sem járható út, ha a kontextuális kiegészítésre szoruló mondatokat szintaktikailag hiányosnak tekintjük, mint teszi ezt Robert Stainton vagy Jason Stanley. A szintaktikai ellipszishez ugyanis arra lenne szükség, hogy a hiányzó elem korábban már megjelenjen a közvetlen nyelvi környezetben, az előző mondatok valamelyikében, ám számos olyan példát alkothatunk, amelyben hiányzik az előzmény.)
De nézzük a másik végletet! Azok a szerzők, akik a kimondott tartalom korlátozatlan fogalmával dolgoznak, mindenfajta kontextuális jelentésmozzanatot a kimondott tartalom részének tartanak — nem csupán a kiegészítés és kibővítés révén előállt mozzanatokat, de a leginkább helyzetfüggő társalgási implikatúrákat is. (Például amikor azt állítom egy regényről, hogy jelentős tudós műve, és ezzel az adott helyzetben azt implikálom: irodalmi értelemben rossz véleményem van róla.) A kimondott tartalom korlátozatlan fogalma — lásd ismét csak a Cappelen–Lepore szerzőpáros 2005-ös könyvét, vagy Charles Travis 1996-os és John R. Searle 1978-as cikkét — nem felel meg a céljainkra: ha minden kommunikált jelentéstartalom a kimondás szintjéhez tartozik, nem tudunk különbséget tenni hazugság és félrevezetés között.
A legígéretesebbnek a kimondott tartalom korlátozott fogalmával dolgozó elemzések tűnnek. (Lásd például a relevanciaelmélet szerzőinek — Dan Sperber, Deirdre Wilson, Robyn Carston — „explikatúra”-fogalmát; Kent Bach „implicitúráját”; François Recanati „kimondott tartalmát” stb.) Ezek az elemzések megengedik, hogy a kontextuális kiegészítés és bővítés révén megjelenő tartalmak a kimondott tartalom részévé váljanak. Ezzel valóban elkerülhetjük a fenti problémákat. Jelentkeznek azonban másfélék. Tegyük fel, hogy azt mondom: „Még egyet-kettőt hördült a motor, majd leállt.” Ha éppen a reggeli autós kalandomról számolok be — mondjuk azzal a felvezetéssel, hogy „Képzeljétek, az a hulladék már megint kibabrált velem” —, mindenki úgy fogja érteni, hogy a motor tönkremeneteléről beszélek, azaz a mondat kibővül egy további jelentéselemmel: „hirtelen [végleg] leállt”. Képzeljük el, hogy helyzet a következő: bár valóban úgy láttam, hogy a motor tönkrement, távozásom után két perccel valamelyik családtagom zökkenőmentesen beindította az autót az otthon hagyott slusszkulccsal. Intuíciónk szerint ebben a helyzetben akaratomon kívül félrevezetően fogalmaztam: azt sugalltam, hogy a motor tönkrement, ezzel nem szándékosan megtévesztve a hallgatóimat — mindazonáltal igazat mondtam. (Utólag ugyanezzel a mondattal számolnék be az eseményekről, legfeljebb a felvezetést változtatnám meg.) Ha viszont a kimondott tartalom korlátozott fogalmát alkalmazó elemzéseket használjuk, azt kell mondanunk: akaratomon kívül valami hamisat állítottam. Ez pedig ellentmond az intuíciónknak.
Saul szerint a probléma megoldása rendkívül egyszerű: a kimondott tartalom olyan fogalmára van szükségünk, amely a kontextuális kiegészítés hatásait is magában foglalja, de hiányoznak belőle a kontextuális bővítés révén létrejövő jelentéselemek. A szerző a következő kritériumot javasolja a kimondott tartalom meghatározására: Egy kontextuális jelentéselem csak akkor része a kimondott tartalomnak, ha nélküle S-nek nem lenne olyan szemantikai tartalma, amely igazságértékkel rendelkezhet. Így a kecske is jól lakik, és a káposzta is megmarad: biztosítottuk, hogy a beszélő teljes, igazságértékkel bíró propozíciókat mondjon ki a megnyilatkozása révén, amire a hazugság meghatározásához volt szükségünk — és a félrevezetés hatókörébe utaltuk az összes többi kontextuális jelentésmozzanat révén előálló (szándékosan) hamis propozíciót, ahogy intuitív ítéleteink megkívánták.
A kötet második felében a szerző elhagyja a nyelvfilozófia területét, és a hazugság és megtévesztés etikai kérdéseire koncentrál. Általában úgy gondoljuk: ha minden körülmény azonos, nagyobb morális vétséget követ el, aki hazudik, mint aki tudatosan félrevezet valaki mást; a sikeres hazugság morális értelemben rosszabb, mint a sikeres félrevezetés. Saul szerint ez nincs így, az intuíciónk megtéveszt minket.
Hogyan lehetne alátámasztani, hogy a megtévesztés egyik fajtája jobb (vagy legalábbis kevésbé rossz) a másiknál? Hogyan igazolhatnánk, hogy a megtévesztés két módozata között morális szempontból különbséget kell tennünk? Például úgy, ha azt állítjuk: a beszélőnek kötelessége igazat mondani, ám ezután már nem az ő felelőssége, hogy a hallgatók hogyan értelmezik a megnyilatkozását (MacIntyre). A hallgatók joggal várják el, hogy a beszélő igazat mondjon, de ez a jog nem terjed ki a további közölt tartalmak igazságára (Chisholm–Feehan). Az igazmondás a beszélő felelőssége, a következtetések levonása az igaz megnyilatkozások alapján viszont a hallgatóké (Adler). Vagy óvatosabban fogalmazva: míg a hazugság esetében egyedül a beszélő felelős a negatív következményekért, a félrevezetés esetén ez a felelősség osztott, hiszen a kommunikált jelentés közös erőfeszítés eredményeképpen jött létre a társalgás során.
Saul szerint semmilyen módon nem lehet igazolni, hogy a pusztán kommunikált tartalmakért bármivel is kevesebb felelősséget viselne a beszélő, mint a kimondott tartalmakért. Elvégre tudatosan keltett hamis meggyőződéseket a hallgatókban: körültekintően megválogatta a szavait, kiszámította, hogyan alakítja át a megnyilatkozás jelentését a kontextus — egyszóval hideg fejjel kihasználta a kommunikációs helyzet sajátosságait. Miért gondolnánk, hogy a megtévesztés tilalma kizárólag az egyszerű hazugságokra vonatkozna, a komoly erőfeszítést igénylő, bonyolult félrevezetésekre nem? Tény, hogy a hallgató vonja le a félrevezető következtetéseket, így részben okságilag felelős a megtévesztésért — ám ez természetesen szemernyit sem javít a beszélő cselekvésének morális megítélésén. (Az áldozat időnként részlegesen okságilag felelős a vele történtekért, ez mégsem teszi jogossá az áldozathibáztatást.)
Mindebből persze nem következik, hangsúlyozza Saul, hogy a hazugság és a félrevezetés megkülönböztetésének ne lenne morális jelentősége. Hazudni semmivel sem jobb vagy rosszabb, mint félrevezetni — de adott esetben nagyon sokat elárulhat a személyről, hogy a hazugságot vagy a félrevezetést választja. A döntés segíthet megrajzolni a cselekvő morális karakterét. Mit árult el Bill Clintonról, hogy az elnök félrevezetően fogalmazott az egykori viszonyával kapcsolatban? Ellenfelei szerint az erkölcstelen politikus ezzel az alattomos húzással megpróbált kibújni a hazugság és a hamis tanúzás felelőssége alól. Clinton hívei (és a szerző) szerint épp ellenkezőleg, valami nagyon jó dolog derült ki az elnökről: a méltatlan politikai támadások kereszttüzében, szorult helyzetében is olyan fontosnak tartotta az igazmondást, hogy tudatosan elkerülte a hazugságot, és a megtévesztés kevésbé súlyos változatát választotta. Tévedett, mert a félrevezetés önmagában semmivel sem jobb a hazugságnál — de döntése sokat elárult az igazsághoz fűződő viszonyáról.
Saul remek könyvét részletes esettanulmányok zárják, mintegy megerősítve a kötet legfőbb tanulságát: a nem kívánt mellékhatások elkerülése érdekében megtévesztés előtt konzultáljon nyelvfilozófusával, etikusával!
A Kiskáté vendégszerkesztője Bárány Tibor
A rovat korábbi írásai itt olvashatók