Csak sejtem, hogy kerültem vissza a kastélyhoz; manizni kezdett a gép, fizettem és kislisszoltam. Arra eszméltem, hogy a déli torony felé baktatok, és Vendel bácsi, az öreg gondnok egy villanyoszlop tetején imbolyog fölöttem. A fényes kampókon mászott fel, és most egyik kezével kapaszkodott, másikkal a tévéantenna drótját cibálta. Nem köszöntem neki, nehogy leessen. Észrevett, és a hogylétem felől érdeklődött.
— És Vendel bácsi? — kérdeztem vissza.
Kihúzott egy drótot a szerelvényből, bekapta, és egy harapófogóval nekiesett a foglalatnak. Háta mögött magasodott a kastély konyhájának a kéménye; ahogy erőlködött, füstcsík szivárgott ki a füléből. Eszembe jutott, hogy edzettebb villanyszerelők olyan erejű áramütést is kibírnak rezzenéstelenül, ami szénné éget egy bivalycsordát.
— Láttad a lányt? — kérdezte a dróton keresztül.
— A pirosruhás? Csak nem a maga lánya?
Nem válaszolt, a vaskampóba kapaszkodva az összegabalyodott drótokra koncentrált.
— Mivel foglalkozik? — kérdeztem, hogy valami közelebbit megtudjak Kláriról.
— Antennát szerelek.
— Nem maga, a lánya.
— Ő? — húzta a szót. — Ő művész.
— Művész? És mit művészkedik?
Kivette a szájából a vezetéket, most meg úgy tűnt, hogy a nyelve és a foga megfeketedett, de közben a füléből is egyre vastagabban dőlt a füst. Rámnézett, és azt mondta: — Ő a Dörti Lédi Tapolcán a Nirvánában.
Kellett egy kis idő, hogy megemésszem a hallottakat; aztán még megkérdeztem: — Szereti csinálni? — Mire Vendel bácsi energikusan megtekerte a vezeték lecsupaszított végét. — Persze, hogy szereti, mondom, hogy ő a Dörti Lédi, még jó, hogy szereti.
Elbúcsúztam, a szobámba mentem; talán többet is megtudtam, mint amennyit szerettem volna. Az ablakon három légy sétafikált a túlélés vakmerő reményének hetykeségével. Liza nővér az egész kastélyban mindenhová sárga matricákat ragasztott: „halkan”, még a vécébe is a lehúzó mellé, mert egyik fõszabály, hogy halkan kell lenni. A rádióra is ráragasztotta, a hangszóróra, úgyhogy tényleg halkabban szól, sőt a villanykapcsolóra is, mert ott muszáj észrevenni.
Garaczi László: Jó lesz nekünk (részlet), Magyar Lettre Internationale, 37 (2000. nyár)