Hajthatatlanok

Milyen az idő nálatok? Mindig ezt kérdezi, ha már végképp nem jut semmi az eszébe. Esik, mondom, egész nap esett, először hódara, de most már inkább eső. A vonal túloldalán növekszik a csend, puha felhővé dagad, magába zárja a szavaimat. Hallgatok én is. Az ablakból kibelezett Fiatokra látok, rozsdásodó alvázakra, autóalkatrészekre, melyeknek a nevét sem tudom. Jobbra egy autómosó van, az önkiszolgáló porszívók mellett parkoló két jellegtelen lakókocsiban mobil bordélyház, az utcasarki bódéban török büfé. Ezekről neki soha nem beszélek.

„Naponta gombolyítani
tovább ezt-azt kelek s
kezdődöm újra…”
(Rakovszky Zsuzsa:
Kilátás) 

Milyen az idő nálatok? Mindig ezt kérdezi, ha már végképp nem jut semmi az eszébe. Esik, mondom, egész nap esett, először hódara, de most már inkább eső. A vonal túloldalán növekszik a csend, puha felhővé dagad, magába zárja a szavaimat. Hallgatok én is. Az ablakból kibelezett Fiatokra látok, rozsdásodó alvázakra, autóalkatrészekre, melyeknek a nevét sem tudom. Jobbra egy autómosó van, az önkiszolgáló porszívók mellett parkoló két jellegtelen lakókocsiban mobil bordélyház, az utcasarki bódéban török büfé. Ezekről neki soha nem beszélek.

Eleinte a kutatóintézet alagsorában dolgoztam egy pincehelységben, melynek nemhogy ablaka, szellőzése és fűtése sem volt. Aztán jött egy új munkavédelmis, lepecsételte az ajtót, és az egész csoportot átköltöztette egy használaton kívüli izotóplaborba. Azóta van ablakunk, szellőzésünk és a határértéknél valamivel magasabb háttérsugárzásunk. Azóta ha telefonálok, el tudom mondani neki, hogy odakint feltámadt-e a szél.

Megnézem a stoppert: még tíz percem van. Jobb lenne nem beszélni. Otthon már melegszik az idő, mondja, a szomszédban a bokron már nyílik az a sárga virág. Som, mondom, és közben arra gondolok, mit kell csinálnom utána. Olvashatatlan szavakat firkantok a jegyzettömbre. A hátam mögött felpörög egy centrifuga. A hangja belevész a zajba, a mondat végét nem hallom, az elejére meg nem emlékszem. Talán azt kérdezte, hogy mikor megyek haza.

A laborban mindenki hajt valamit, Patesh eredményekért küzd, Kerstin magasabb fizetésért, Ana az elismerésért. Én azt reméltem, majd felfedezek valamit, ami célt szolgál, és életeket ment, de hiába vagyok itt már évek óta, csak a jelentéktelen adatok tömege gyűlik a gépemen. Most könnyű volna feladni. Ilyen közelről már a kudarc sem ijesztő.

Az ablakra ráfeszül az eső, mint kelő tésztára a fólia. Fogy az időnk. Valami egyszerűt kérdezek, de a válasz széttagolódik, a gondolatszalagok kanyarognak, egymásba gabalyodnak, és lehullanak a lábam elé. Nem hajolok le értük, gyakorlom a céltudatosságot. Mikor hívhatlak, kérdezi, nem akarlak zavarni. Elvékonyodik a hangja, arra készül, azt felelem majd, hogy elfoglalt vagyok. Jobb lenne nem beszélni, megvárni, hogy találkozzunk, összegyűjteni, ami mondanivalónk még megmaradt, de azt válaszolom, hogy soha nem zavar, hívjon nyugodtan. Még jó két hónap, amíg itt is virágozni kezd a som.

Üveg csörömpöl, valaki spanyolul káromkodik a folyosón. Az autómosóba beáll egy Audi, kiszáll belőle egy férfi, elindul az egyik lakókocsi felé. Felhőben jár, arca előtt párapamacs, körülötte csillámlik az aszfalt. Mielőtt megszólalna a stopper, a büfébódéban a dönerhús még kétszer körbefordul.