Négyen fiúk egymás mellett feküdtünk a dupla heverőn, beszélgettünk arról, hogy mi lesz. Villanyoltás után, ábrándjaimban otthon voltam a szüleim mellett, mintha mi sem változott volna. Szégyelltem volna a többieknek beszélni erről, pedig szerettem volna tudni, hogy ők miről ábrándoznak. A nagy lakásban hideg volt és sötét, az ágyban is harisnya volt a lábunkon, a dobkályhában hamar kialudt a tűz.
Egyszer oroszok jöttek, igazoltatták Zsófi nénit, és olyan pillantást vetettek rá meg a nővéremre, mint a macska a tejfölre. A nővérem behúzta a paplan alá a ruháját, és felöltözött. Zsófi néni bement a fürdőszobába, az egyik katona utána ment, de egy perc múlva lábujjhegyen tipegett ki, mint aki jelzi, hogy nála tapintatosabb legény nincs a földön. Aztán, ahogy zseblámpával ránk világítottak, négy súlyosan figyelő fiúarcra, megdicsérték Zsófiát, hogy ilyen sok gyerekről gondoskodik. „Jó mama, szép mama, sok gyerek, jó!” Ránk mordultak, hogy ne lármázzunk, pedig csendben voltunk. A zsebükből kivettek egy húskonzervet és három tojást, letették az asztalra.
Hideg van, mondták a különféle arcú szovjet katonák, és befűtöttek. Elővettek a zsebükből egy pálinkásüveget, szalonnát, vereshagymát és fekete kenyeret haraptak hozzá, nekünk is adtak egy-egy darabot, megvendégelték magukat. Aztán elmentek, kezet adtak mindenkinek. Megfogtam az egyik katona géppisztolyán a dobtárat. „Te mit akarsz?” Fejembe nyomta a kucsmáját, aztán visszatette a saját fejére. Nem vittek el semmit. Meleg, hagyma- és csizmaszag maradt utánuk. Továbbá egy furcsa sejtelem, mivelhogy Dravidáékhoz nem mentek be, Dravida azonban valamit pusmogott velük ugyancsak szlovákul az előszobában.
Másnap sorban álltam a pék előtt, ha másért nem, a szagért, ami kiáradt onnan. Az élelmesebbek már kora hajnalban odaálltak a sorba, noha csak tízkor kezdték a kenyeret árulni. Én nem sokszor tudtam olyan korán menni, hogy ne azok közé szoruljak, akiknek már nem jutott. De legalább már nem kellett lehasalni vagy a falhoz tapadni, ha az utcába bevágott egy gépfegyversorozat. Már Budán sem voltak harcok. Rikkancsok kiáltozták az újság nevét: Szabadság! A parkokban sírok dombosodtak, az utcán az emberek kérdezgették egymást, hozzátartozóik után kutattak.
Konrád György: Elutazás és hazatérés, Noran, 2002, 103–104.