A Rózsafüzér Királynője avagy egy utazó napjai — [Petőfi Sándor út, Szelevény, H]

Eltűntek azok a távolságok (se távol, se közel) ahová az utazó élesen ellátna; amit látott, a torz homályt, a megzápult tojásgörbületet, amelyben élt és mozgott, pontosan látta, és pontosan mozgott benne — és ráeszmél újfent, soha nem volt ez másképpen; vagy nem látsz, és mozogsz, vagy látsz, és nem mozogsz. A fájdalmak teste voltam születésem óta, a fájdalomnak adatott testet adni nekem a Rózsafüzér Királynőjétől.

Eltűntek azok a távolságok (se távol, se közel) ahová
az utazó élesen ellátna; amit látott, a torz homályt,
a megzápult tojásgörbületet, amelyben élt és
mozgott, pontosan látta, és pontosan mozgott benne —
és ráeszmél újfent, soha nem volt ez másképpen;
vagy nem látsz, és mozogsz, vagy látsz, és nem mozogsz.
A fájdalmak teste voltam születésem óta, a fájdalomnak
adatott testet adni nekem a Rózsafüzér Királynőjétől.
*
A sártól meg a lábizzadságtól bűzölögve keményedő zokni
(a porolószőnyegen), és újra egy bágyadt esti elrugaszkodás
a tereptől, az elfajzott fundamentum vidékétől, „amit látni
kell”. Erről így beszélnek ma — „amit látni kell”, akárha
katasztrófaturista volna és nem mondjuk futurista, mindahány
nem is annyira örömest könnyenfos úgynevezett potentátus.
*
Nézed a köldököd, nézed a monitort, ez is, az is, könnyenfos,
és távolabb is, minden, könnyenfos, állapítja meg az utazó
a falusi „idillről” hírt adandó. Van ez a világállapot…, az
emberek háziállatokként felügyelt sokasága, csődje!, milyen
könnyű volna ezt mondani…, hogy akkor így, eggyé válva
vele…
, hagyjuk el a terepet (az elme porolószőnyegén állva,
melyet kutyái már összeszartak, hugyoztak). A fák maradnak
a kutyáknak meg a madaraknak…, láncfűrésznek, talyigának.
*
Eléggé rosszkor van ez…; fáradt lennék megdögleni is;
mondjuk, akárhány éve állati fáradt vagyok, és állatira
rosszkor van, ami van…, de mindig így van…, mondja
az utazó — nélkülözni kénytelen a félelmet, meglehet,
a félelem igazgat és izgat bennünket élet és halál közt,
a félelem ad erőt (mint tudjuk, írom jegyzetfüzetembe)
életre, halálra…; és ha már így van ez, azt gondolhatná
az ember, nem lehetett akkor meg akkor ennyire fáradt;
kellett legyen idő, amikor nem volt fáradt…, akkor meg
bele szeretett volna dögleni utazásaiba…; hogy ne térhessen
vissza (írom föl), ne legyen arra idő, ami lesz. És mi lesz?
Ahogy mondják, kellemes kora nyári este, enyhe szél
és nyugtató, erős fájdalomcsillapítók, és közben, esetleg,
„közéleti hírek”, utána az elkerülhetetlen filozófiai
kérdések…, és azután az éjszaka irgalma; minden poén
rém átlátszó ahhoz képest, aki az ajtón kopogtat; „útra fel”.

Megjelent a Műút 2016055-ös számában