Ez az a hónap, a szép, kopott október, amikor végérvényesen eltünedeznek az utcáról a kirakott hasú lányok, illetve nem végérvényesen, de pár hónapra mindenképp. Kénytelenek, az időjárás ilyenkor már nem kedvez az izmok mutogatásának. Volt, hogy én is picike felsőben jártam, ha megfelelően derűs volt a idő, sőt ujjatlanban, minél több látszódjon a testemből. Élveztem, hogy fiatal vagyok, egészséges, gusztusos. Néztek, és ez jó volt, aztán mégis meguntam. Te is szeretted, amikor így öltözködtem, bírtad a hasamat.
Most az öltönyös fiúk ideje következik, akik valamiért azt találják ki, hogy öltönyben buliznak, nekik a nyár nem az igazi. Egyébként az öltönytől csak komolytalanabbak lesznek, de ezt nem tudják magukról. A sálasok is jönnek lassan, az megint másik csoport, és a sapkások, bár azok össze is folyhatnak az öltönyösökkel. Vagy a sálasokkal.
Bomlik az egység a fa körül, téblábolnak a vendégek, mintha hiányozna a motiváció az indulásra, a konkrét terv, nincs ezzel baj, jólesik egy kis lődörgés a semmiben, sóhajtozás, tét nélküli nevetgélés, nem kiképzésen vagyunk. Ünnep ez, kényelmes boldogság. Valószínűleg sokaknak eszébe jut ezekben a percekben, miért jönnek olyan ritkán ide, és hogy ez kár, nem jut eszükbe, de máshogy lesz mostantól, igazán nincs messze a Sziget, végül is a város közepe.
És az ősz is milyen szép, a legszebb. Arany János vajon melyik padon üldögélt, ez a fa megvolt-e már az ő idejében, vagy az, az a nagyobb, látta-e az öreg költő, a nagy platánok biztos álltak már. Ilyen vastag törzsekkel biztos. A levelek viszont újszülöttek, és máris meghalnak, most engedi el az élet őket, itt szállingózik le épp előttem egy vörösbarna, ifjú hulla. Úgy gravitál, mintha szelíd mosollyal csodálkozna a sorsán, finoman ér földet mindjárt, puhán, nem akar zavarni senkit és semmit, élt, volt ő is a világon, ezen tűnődhet, meg azon, hogy kész, eddig tartott.
Főként azért hiányoznak a rendezvényszervezők, mert vőfély sincs, hiányzik egy profi összefogó ember. Szerintem ez hiba, nem szokott előfordulni, holnap rákérdezek. A tömeg ugyanis nem önjáró, még akkor se, ha egyet akar, vezetni kell, bár az ehhez hasonló helyzetek szükségképp kitermelnek előbb-utóbb egy vezért. Én a magam részéről Szilárdra tippelek, szerintem ő hirdeti majd ki nemsokára, mi a következő állomás. Nem is figyeltem, az autók a bejárónál maradtak-e, nyilván, gondolom, várnak minket vissza, másként hogy juthatna el ez a negyvenvalahány ember a vacsora helyszínére? Engem nem érintenek a további programpontok, hacsak rá nem vesznek valahogy a bulirészvételre. Nem hiszem, hogy sikerülne bárkinek is, nem érdekelnek eléggé ezek az emberek. Pár perce még sodródós állapotban voltam, az ősz körszakállas meséje azonban elbágyasztott. Arra mondjuk kíváncsi lennék, végig józan marad-e a szerelmespár. De annyira nem, hogy szemtanúja legyek.
Ráadásul fájdogál a bal vádlim egy ideje, egyre jobban, pedig állunk. Talán azért. A vádlimat is hogy szeretted, nem csak a hasamat. A vádlimat talán még jobban. Te voltál csak így vele, soha más ilyet nem mondott. Más a mellemet kultiválta, vagy a fenekemet, a szememet persze, azt szokták, hiába mocsár. Közel sem olyan élénk és kacér, mint Jócsajeszteré. Te nem, te a hasamért és a vádlimért voltál oda, meg a hátamért, a kis izomhidakkal. Meg a nyakamért, a kulcscsontomért, ilyen speciális részekért. Nem vagy egy tucatcsávó.
Előkerül lassan egy-két kabát, eddig cipelték a tulajdonosaik, most már hordják, én is felveszem a magamét, hirtelen lett hűvös, a sötét is egyre nagyobb teret nyer. Majdnem mindenki kifelé halad körülöttünk, egy négyfős, esernyőit szinte fegyverként készenlétben tartó kis csoport vág át közöttünk, németül hangoskodnak, igazán előrelátók, eső se szarhatja el a napjukat, valószínűleg reggel indultak útnak, a Margitsziget kihagyhatatlan látványosság.
Ilyenkor, amikor begombolkoznak és összehúzzák ilyen-olyan kabátjaikat, úgy meg tudom sajnálni az embereket. Az október ritkán viccel. Ezt veszi tudomásul mindenki. Hosszú volt a nyár, szeptemberben is tartott, most csúszik visszavonhatatlanul őszbe minden. És az emberek automatikusan átállnak, gyorsan idomulni kezdenek a természethez. Becsületesen, alázatosan fogadnak szót. Van ebben valami végtelenül szomorú. De egyben szép is, szóval nem rosszul szomorú. Szeretnivaló ez a rendesség, ahogy az óvodások, rajtuk is folyton meghatódom, ahogy fogják egymás kezét, mert azt mondták nekik, úgy kell sétálniuk. Én meg aztán abszolút szabálykövető vagyok. Mindenhogy jó nekem, nagy adag elfogadás van bennem, bár mondjuk fázni, azt az egyet ne kelljen. Inkább legyen pár réteggel több rajtam a kelleténél. A hideg kikészít, annak ellenére, hogy alapvetően télrajongó vagyok. Főleg a hó miatt. Viszont fázni ne kelljen. Nem akarok soha többé, fáztam eleget. És a túl meleg se jó. Néha semmi se jó.
Időnként ravaszkodom, ezt már mondtam, meg emlékezhetsz is rá, nem kell félteni engem. Kis dolgokban se, nagyban meg végképp. Előfordul, hogy megpróbálom befolyásolni a nálam hatalmasabb erőket. És azt játszom, hogy sikerül. Ha például jönne a meleg. Ha túl hamar akar jönni. Mert márciusban nekem még ne jöjjön, akkor még ne égesse le az arcomat. Úgy teszek, mintha még nem lenne esedékes a változás. Nem veszek fel napszemüveget, nehogy a nap azt higgye, sütnie kell.
És van is olyan, amikor úgy érzem, sikerül átverni a világot. De hát épp olyan szánalmas szélmalomharc ez, mint amikor tudod, hogy elkerülhetetlen valami, ennek ellenére mágiázol, szavakkal és mosolygással védekezel ellene. Hátha megszelidíted, leszereled.
Minden megy tönkre, az irány ez, a lefelé haladás. Többnyire november közepén tör rám a felismerés, idén korábban érkezett. A reménytelen sötétüléskor szokott elönteni a gondolat, alkonyattájt. Az érzés, vagy inkább tudat, hogy még pár ilyen ősz, meg tél, meg tavasz, meg nyár, és elkezdenek lazulni az izmaim. Előbb-utóbb majd rosszul látok, jön a sok kikerülhetetlen szarság. És ez még a jó eset, mert ez azt jelenti, hogy megöregszem, nem halok meg addig. Lesz majd olyan, nem is annyira sokára, hogy nem indulok el a busz után, ha futni kéne érte, mert már nem tudok úgy futni, hogy elérjem. Borzalmas lesz ezt békében elfogadni. A bőröm is megpuhul idővel, hiába sportolok. Már most sem olyan a felkarom alsó része, mint régen. Elkezdett lötyögni. Jócsajeszteré tökéletes. Mondjuk ő kicsit fiatalabb nálam. Nem is tudom, van-e arra a testrészre valami karbantartó gyakorlat. Félek ezektől a dolgoktól, ezért járok fitnessbe, hogy kitoljam az időt, mielőtt minden szétesik, ami most még egyben van, erős és valamennyire fiatal. De ez lesz mégis, leromlás, a szervek elfáradnak. Kiskoromban a semmiről gondolkodtam, erről nem, ez nem volt bennem, nem volt benne az életben. Mégse voltam annyira okos gyerek.
És mostanában rosszabb érzéseim is vannak, nem csak a testemmel kapcsolatosak, vagy az elmúlásomon rémüldözők. Úgy látom, a világgal baj van, olyan, amilyen nem volt korábban, vagy volt, de régen, amikor még nem érintett. Valami rossz közeleg, háború, tömegpusztulás, vagy nem tudom én, mi, nem akarok ilyesmire gondolni, de muszáj. Talán ha lenne valaki velem, rendbe jönne a fejem egyszer és mindenkorra. Someone like you.
Nem vagyok depressziós, ez még félelmetesebbé teszi az egészet, teljes realitást érzékelek magamban, lenyűgöző tisztánlátást, hatalmas józanságot. Bárcsak tévednék. Egyébként akár bennem is loboghatna valami tönkretevő hajlam, megérteném magam miatta, miért érdekeljen a világ, miért ne essen darabokra? Sőt nekem magamnak kéne szétrombolnom. Látod, ilyenekre gondolok időnként. De csak amikor nagyon hülye vagyok. Most nem, most csak mesélek neked, hogy ismerj meg minél jobban. Most nincs semmi bajom.
Csobog a Duna, idáig hallom. Nem hallhatom idáig, akkor csak az agyamban csobog.
Talán mégis tévedek, simán depressziós lehetek. Volna belőle kiút, de sajnos én nem tudok belemenekülni ezotériába, vagy lektűrökbe. Jócsajesztert könnyen megvilágosítja egy horoszkóp, nekem viszont bolyonganak összevissza a dolgok a fejemben.
Szereted a Depeche Mode-ot, van egy daluk a tönkremenésről, most nem ugrik be, melyik. Tényleg, hogy szeretted azt a gépzenét. Ahogy Andrea asszony ősz apja a Deep Purple-t. Ugyanolyan átszellemülten mondta ki a nevét, mint te a Depeche-edet. Itt van a fülemben a hangod, hallom az elismerést, ahogy mondod, a kis áhítatodat. Wrong, ez az, eszembe jutott. Na, az is erről beszél, és jól, mert nem önsajnálósan, nem érfelvágósan, sőt tök dinamikus szám. Csak hát mit mond a gnóm kis énekes, hogy minden rontódik szét menthetetlenül. Nem nagy filozófia, de igaz. Jó, nem gnóm. Meg van az a másik daluk, énekelgettem magamban tegnap, sehogy nem akart kimenni a fejemből, amit egyébként utálok, nem tudok mit csinálni, amikor megy bennem egy-két sor, iszonyú idegesítő, akkor is, ha jó, things get damaged, things get broken, I thought we’d manage, but words left unspoken, ez az. Pont ide való mondatok, mi? Esküvőre, lagziba. Bár ez most már és még nem az. Ez egy összekötő, átmeneti séta. Fogalmam sincs, mi a címe a számnak, te vagy a rajongó, nem én.
A nyavalygás férfidolog, lezárom ezt az utat is magam előtt, vigyáznom kell, ne borítson el semmi rossz. Nem vagyok hajlandó többé hülyeségeken szüttyögni. Nő vagyok, túlélő. Ütögethetik a szívemet ezek a dolgok, az időmúlás, meg ezek, ennyit megengedek, de aztán megrázom magam, úgy szoktam. Toppantok. Ha kell, bepezsgőztetem magam, és arra koncentrálok, hogy szuper nő vagyok. Más kérdés, az miben áll, van, akinek hisztiben, van, akinek pöpecre szőrtelenítésben, vagy egy fasza szemránckrémben esetleg, az se rossz egyébként, valami jó kis kozmetikum, az is valami, az is túlélés.
Csak hát okoskodhatok, amennyit akarok, a lényeg mégis az, hogy hétévek telnek el. Öt éve láttalak utoljára, hét éve hallottam a hangodat. Nincs már sejtem, ami akkor lett volna.
Örülök, hogy kiönthetem a szívemet. Hálás vagyok érte. Hogy engeded. Érezném, ha nem akarnád. Előtted nem kell szerepet játszanom, ez az álmosoly, amelyet most megint magamra vettem, mert körém gyűltek páran, mindenki másnak szól, neked nem. Egyedül magammal tudok őszinte lenni, és magammal se mindig. Meg most már veled, mert most már mindegy. Na, egész közel jöttek.
Jól sejtettem, bár nem volt nehéz kitalálni, várnak ránk az autók. Biztos pörögnek szépen a számlálók, ez a legkirályabb dolog, ami a sofőrökkel történhet. Ülnek, és ketyeg a pénzük. Az imént értesítette Szilárd az egybegyűlteket arról, hogy azokkal a kocsikkal megyünk a vacsorára, amelyekkel ide jöttünk. Ha most elindulunk, épp ideális időben érünk oda.
Úgy tervezem, a hídig megyek velük, addigra lesz pont elég belőlük, meg magamból is, az egész estéből. Illetve veled folytatom még ezt a dolgot, de ezektől elválok, a hídnál lelépek. Nem érdekel a buli, a panorámámra vágyom, a Duna látványára. És nem innen, hanem az ablakomból.
Vajon ki szegődik mellém, ki lesz az útitársam a kis visszaszakaszon? Úgy tűnik, senki, le se szarnak, elindulok egyedül. Legalább nem leszek tipikus várakozó, passzív, önálló akarat nélküli nő. És inkább a hídig se megyek velük, lekanyarodom itt a part felé, úgy gyorsabb lesz. Csak még illene elköszönnöm. De kitől? Az ifjú pártól elég lesz. Körbenézek, keresem, merre vannak, furcsa összetételű triót pillantok meg. Szilárd, a fotós és az ősz beszélget egymással, szinte összeér a válluk, nyoma sincs az eddigi magányos toporgásnak. Elszántak. Most az elhülyült öreg és az unokatesó csatlakozik hozzájuk. Mi ez? Mintha tanakodnának. Lassan, egyszerre emelik fel a fejüket. Rám néznek.
Megjelent a Műút 2016055-ös számában