Tavasszal

Igyekszem éppen annyit sírni, amennyi még kifejezi a törődést, de nem látszom tőle kétségbeesettnek. Erősnek mutatom magam és optimistának, meg minden más ilyesminek, hogy ne kelljen fölöslegesen aggódnod miattam. Így is naponta megkérdezem, te félsz-e, mert bízom benne, annak ellenére, hogy terapeuta leszel, nem fogsz valami olyan nevetségessel előállni, minthogy a saját félelmemet próbálom kivetíteni. Azt mondod, nincs mitől félni, de mégis te vagy az, aki hónapokig nem merte kimondani, amit már magában eldöntött, aki nem tudta, hogyan reagálnék, mert én olyan. Aztán mégsem fejezted be a mondatot, mert én olyan tudnom kéne, milyen vagyok.

Mindent úgy csinálok, mintha ez lenne az utolsó alkalom. Azóta rettegek, mióta kimondtad, hogy tavasszal, és rájöttem, ez nem jelent semmit, mert egy hónap vagy három, ugyanolyan veszélyben vagyok, nem tudhatom, lesz-e kedved még egyszer húsgolyót gyúrni, esti mesét olvasni vagy elképzelni, milyen kutyánk lesz. Ettől hirtelen nehezebbnek érződnek a hétköznapok, pedig szerinted nem változik meg köztünk semmi, még akkor se, ha én tudom, máris megváltozott, hiszen eddig nem sírtam, mikor megláttam a kesztyűd, a lakáskulcsod, az üres kólásüvegeket, amiket már rég le kellett volna vinned, vagy a forgatható fűszertartót, amit sose töltöttünk fel fűszerekkel, de szereted forgatni. Két éve kaptad tőlem karácsonyra, örültél, de most főzés közben arra gondolok, hogyha majd nem viszed magaddal, akkor annak lesz-e valami súlyos következménye. Megpróbálok következtetéseket levonni abból is, ahogy megcsúszol a lépcsőn, vagy szokatlanul halkan kívánsz jóéjszakát, és nem tudom eldönteni, hogy ez mindig is pontosan ilyen volt-e. A napi rutinom érvényét veszti, azt juttatja eszembe, hamarosan úgyis mindent újra kell majd gondolnom. Amióta tudom, elmész, kicsit olyan, mintha már itt se lennél és csak az emlékeink alapján tettetnénk, hogy a jelenben még történik valami.

Állandóan tervezek, amire mindig helyeselsz, mert igen, most már tényleg kitaláltam, mit is fogok csinálni, és ez sokkal jobb, mint az előző akárhány ötlet. Nem tudom, azért biztatsz-e, mert minden alkalommal hiszel nekem, vagy épp az ellenkezője, és remélem, nem is várod el, hogy érdekeljen, miközben a jövőbeli találkozásunk helyszíne és időpontja folyamatosan változik, csak az a fontos, hogy majd boldogan élünk és meg sem halunk. Nincs olyan forgatókönyv, amiben felteszem a kérdést, miért mindig csak azzal foglalkozunk, amit nekem kell tennem. Az se merül fel, mi fog történni velünk a tervek megvalósításáig, csak mikor szerinted rettentően lényegtelen dolgok jutnak eszembe, például, hogy mi lesz a sorozattal, amit mindig együtt néztünk, megvársz vele vagy csak gondolni fogunk egymásra, mikor bekapcsoljuk a tévét? Ez egy olyan biztos pont lesz a héten, amitől retteghetek anélkül, hogy elkezdenél kételkedni bennem?

Igyekszem éppen annyit sírni, amennyi még kifejezi a törődést, de nem látszom tőle kétségbeesettnek. Erősnek mutatom magam és optimistának, meg minden más ilyesminek, hogy ne kelljen fölöslegesen aggódnod miattam. Így is naponta megkérdezem, te félsz-e, mert bízom benne, annak ellenére, hogy terapeuta leszel, nem fogsz valami olyan nevetségessel előállni, minthogy a saját félelmemet próbálom kivetíteni. Azt mondod, nincs mitől félni, de mégis te vagy az, aki hónapokig nem merte kimondani, amit már magában eldöntött, aki nem tudta, hogyan reagálnék, mert én olyan. Aztán mégsem fejezted be a mondatot, mert én olyan tudnom kéne, milyen vagyok.