„A labda valahol a bozótban hevert,
hallatszott éber morgása és
bőrszívének alig kivehető dobogása.”
(Szerhij Zsadan: Vorosilovgrád;
Körner Gábor fordítása)
Mielőtt felkanyarodtunk a pályához vezető meredek egysávosra, egy útjelző táblán a következő szót pillantottuk meg: Balaton. Mindenki találgatni kezdett, hogy kerülhet ide ez a felirat, több száz kilométerre a magyar tengertől. Egyesek szerint valaki egy nyaralás alkalmával lophatta el eredeti helyéről, és kaján poénként állíthatta fel itt, az Upponyi-hegység és a Bükkhát találkozásánál. Egy másik verzió szerint az itt lakók nyaranta seregestül indulnak pihenni a Balaton mellé, s egy előrelátó és a helyi ügyekben jártas hivatalnok helyeztette ki, nehogy bárki is eleve rossz irányba induljon.
Miközben mi a tábla rejtélyén merengtünk, buszunk, mint egy láncdohányos, köhögve, szuszogva, meg-megállva baktatott fel velünk a pályához. Mivel a település egy völgyrendszerben feküdt, logikusnak tűnt a focipályát egy dombtetőre álmodni. Akkora részen gyalulták le a dombtetőt, amekkorán a pálya és egy pici öltözőépület éppen elfér. Az öltöző felőli oldalon félkörben szinte szakadék meredekségű erdős, bozótos terület szegélyezte a pályát. A korláttól két lépésre már az a veszély fenyegette a szurkolókat, hogy a mélybe gurulnak. A túloldalon a dombtető megmaradt része magasodott a küzdőtér fölé, sorba ültetett, magas fákkal. A lenyesett dombtető harmadánál három sor fát térdmagasságig csonkoltak, s a hazai szurkolók az így létrehozott természetes ülőhelyeken, az erdőből követhették a meccseket. Mindezt úgy oldották meg, hogy az előttük magasodó fák fölött pontosan látták a pálya minden apró zugát.
A klubépületben olyan kicsi volt az öltöző, hogy a csapatom tagjai váltásban öltöztek, mert egyszerre nem fértek el. Zuhanyzó egyáltalán nem volt, a vécéként szolgáló helyiségben pedig úgy takarékoskodtak a térrel, hogy az ajtóval szemben lévő falon volt egy csap, jobbra egy tartályos budi, balra meg egy piszoár. Ha valaki ült a budin, a piszoárt rendeltetésszerűen használóval feltétlenül egymáshoz ért a lábuk. És akkor arról még nem is beszéltünk, ha valaki csak beugrott kezet mosni vagy inni…
Szerencsére napos őszi idő volt, a pálya szélén, a fűben ülve beszéltük meg a taktikát. Több alapemberünk hiányzott, ráadásul egyik játékosunkat elkérte a felnőttek edzője, mert ők is kevesen voltak. Így tízen maradtunk. Egyetértettünk abban, hogy a védekezésünket kell jól megszervezni. Nyolc mezőnyjátékossal két falat húzunk a kapunk elé, a félpálya környékére egyedül Bányász merészkedhet. A megszerzett labdákat megpróbáljuk azonnal a védelmük mögé lőni, hátha neki sikerül lefutni őket, s valahogy egy gólt lőni.
Mikor a csapathoz kerültem, Bányász már hat éve játszott az ifiben. Világ életében balbekk volt. Az első edzésen közölte, hogy tele a töke az állandó védekezéssel, hat év alatt összesen egy gólt lőtt, ha nem lehet csatár, inkább visszavonul. Minden emberre szükség volt, engedtem hát Bányász zsarolásának, és kiderült, hogy jól tettem. Remek felépítésű, izmos srác volt ez a Bányász, a kezdősebessége ugyan nem volt túl nagy, de ha az első öt méteren nem tudták fellökni (márpedig nem tudták), végigrobogott a félpályán, és a helyzetei harmadát belőtte.
Jónak látszott a terv, amit kiegészítettem annyival, hogy kevesebben vagyunk, mindenki spóroljon az energiával, ha viszont úgy érzik, nagy a nyomás, a lejtős oldal felé bombázzák ki a labdákat. Szerencsés esetben a labda a domb aljáig gurul, így akár egy fél órába is beletelhet, míg visszahozzák. A játékra használható labdák száma összesen három, ifimeccsen pedig nincs hosszabbítás. Amennyiben a vége felé jól állunk, sorban lövöldözzék le a lejtőn mind a három labdát. Pontot nyerhet, aki időt nyer.
Odaballagtam a kispad mellé, ami a nevéhez méltó méretű volt, kábé akkora, mint egy Trabant hátsó ülése. És elkezdődött a meccs.
Úgy tűnt, a taktikánkba ölt összes szellemi erőfeszítésünk hiábavaló volt, mert egy bedobásnál Szájmon, aki az ideúton három sörrel próbálta kezelni másnaposságát, egyszerűen bealudt, az embere könnyedén lefordult róla, és a kapuig sétált a labdával. Szájmon akkor próbált meg utána rúgni, mikor Bányász már a középkezdéshez vitte a labdát.
A vereségnél jobban csak a megalázó vereségtől rettegtem. Cigivel a számban, ordítva vontam felelősségre Szájmont, mire ő rám vigyorgott, és csak annyit mondott, ne izguljon, főnök, megoldjuk.
És úgy tűnt, igaza lesz, mert a csapat nem zuhant össze a kapott góltól. Jól szűrtük az ellenfél támadásait, a párharcok többségét megnyertük, a középpályásaink ügyesen passzolgattak, tartották a labdát, és vártak a pillanatra… A félidő vége előtt pár perccel pedig egy védők mögé lőtt labdára elindult végre Bányász. Ketten sem tudták fellökni, ellenállhatatlanul kilőtt az őt szorongatók közül, már a tizenhatoson belül járt, lövésre lendítette a lábát, mikor hátulról elkaszálták. Hiába reklamáltunk, a tizenegyest megkaptuk ugyan, a piros lap helyett viszont csak sárgát adott a Bányász ellen szabálytalankodónak a bíró. Veknyi lazán bepanyenkázta a büntetőt, s így nyugodtan vonulhattunk a szünetben a bozótba, könnyíteni magunkon. Hugyozás közben megkértem őket, hogy ugyanígy folytassák a második félidőben, és akkor akár még nyerhetünk is. Oké, főnök, bukkant fel a bozótos túloldalán vigyorogva Szájmon. Szájában cigi lógott, kezével egy félig üres sörösüveg nyakát szorította, miközben stoplisával egy csuromhúgyos labdát terelgetett.
A második félidő teljesen a miénk volt. Az ellenfél türelme egyre fogyott, egészen ránk jöttek, így egyre többször tudtuk Bányászt kiugratni. Csakhogy minden szóló végébe belebakizott. Hol egy göröngyön pattant fel a labda lövés előtt, hol a kapufát találta el, hol pedig a kapussal együtt átemelte a kaput is.
*
Tíz perc volt hátra, láttam, hogy kezdenek fáradni, pontatlanok lettek a passzok, nem jöttek be a cselek, egy ütemmel le-lemaradoztak az emberükről. Ekkor kiadtam a jelszót: labdákat le a völgybe! Az elsőt hamar sikerült is Veknyinek a fák fölött a mélybe ívelnie. Egy labdaszedő kissrác indult érte, de még félúton sem járhatott, mikor kibombáztuk a másodikat is. Már csak a húgyos maradt. Labdát szereztünk a félpálya közelében. Lődd ki, ordítottam, lődd már ki! Veknyi megtorpant egy pillanatra. Ott dőlt el a meccs. Észrevette, hogy Bányász beindul. Neeeeeee! Neeeeee! Lődd ki! Üvöltöttem, de tudtam, hogy hiába. Veknyi beívelte a védők mögé a labdát, Bányász már nem volt elég gyors, de valahogy kibirkózott egy szögletet, mire megindult mindenki előre. Csak Szájmon és Ostya, a kapus maradt a térfelünkön. Neeeeee! Mindenki vissza! Teljesen elment a hangom az ordítástól, valószínűleg nem is hallották.
A Népsportban olvastam egyszer, hogy egy angol–román vb-selejtezőn a románoknak jó volt az iksz. Foggal-körömmel védekeztek, és amikor az egyetlen szögletüket kiharcolták, minden román játékos visszahúzódott a félpálya környékére, kivéve azt az egyet, aki komótosan odaballagott a szögletzászlóhoz, percekig akkurátusan igazgatta a labdát, nekifutott, és 80 000 angol szurkoló füttyszavától kísérve átbikázta azt a szemben lévő szektorba.
Azért kapunk ki, mert nyerni akarunk, gondoltam, miközben némán figyeltem, ahogy Veknyi szögletét kifejelik, a tizenhatos előtt lecsap rá egy hazai játékos, tol egyet a lasztin, s még mielőtt leütközhetnénk, előrevágja.
*
Szájmon érzékelte, hogy át fog szállni a feje fölött a labda. Hátrafordult, jól mérte fel a helyzetet, ha Ostya elindul, még elérheti a csatár előtt. Gyere, kiáltotta. Ostya igazi vonalkapus volt. Bődületes bombákat szedett ki a sarokból, ha kellett, de nem szeretett, és nem is tudott jól kimozdulni az ötösön kívülre. Most mégis elindult. Az ötös vonalánál azonban egy pillanatra megtorpant. Ennyi elég is volt a csatárnak, hogy egy ütemmel megelőzze, és a zoknija mellett a kapuba spiccelje a labdát. A túlsó oldalon felugrott a farönkökről mind az öt néző. Kiáltoztak, kis zászlócskákat lengettek.
Egy perc volt hátra. Ekkor ért fel az első labdával a labdaszedőgyerek…
A meccs után át sem öltöztek. Minek, ha nem lehet lezuhanyozni? Ostya szokás szerint hisztizett egy sort, hogy ő a jövő héten nem jön, mert látja, hogy mindenki őt okolja, nem mondják, de úgy néznek… A nagycsapat játékosai melegítés közben beszólogattak nekem, fogjam a pisiseket keményebben, futtassam őket többet. Hagyja, főnök, lépett hozzám Szájmon, tudják is ezek… Néhányan maradtak nézni a nagyok meccsét. Mi Szájmonnal meg pár sráccal elindultunk szétnézni a környéken. Ahogy leértünk a műútra, és megláttuk a Balaton feliratú táblát, hangos nevetgélést hallottunk az út túloldalán elterülő erdőből. A hangokat követve egy mesebeli, fákkal körülvett tavat találtunk. A tó partján egy hatalmas fűzfa állt, az egyik ágára valaki kötelet kötött. Két klottgatyás srác dekkolt a fa tövében. Az egyikük épp elkapta a kötelet, hátrált vele néhány métert a parton, nekifutott, majd a nagyot lendülő kötélről a tóba csobbant. Beszállhatunk?, kérdezte Vekni. A srácok intettek, hogy persze. Ha már úgysem tudtunk zuhanyozni, vigyorgott rám Szájmon. Gyorsan ledobálta a ruháit, előkotort egy sört a sporttáskája mélyéről, rágyújtott, fél kézzel elkapta a kötelet, nekifutott, és sörrel a kezében, égő cigivel a szájában szilánkjaira robbantotta a tóban terpeszkedő Napot.