Nehézbeszédűek

A négylábú bácsi a szemközti házban lakik, az erkélyünkről belátunk a napplijába. Tudom, hogy a kandallója mellett trófeák lógnak a falon, de az orrán növő hatalmas bibircsókot csak akkor veszem észre, amikor találkozunk az utcán. Lassan közeledik, két bottal jár, azért nevezte el négylábúnak a lányom. Megáll mellettünk. Erősen görbül a háta, le sem kell hajolnia gyerekhez. Ő nagyothall, én alig tudok németül, így beszélgetünk. Nem jutnak eszembe a szavak, hiányoznak a névelők, szilánkokká töredeznek a mondataim. Reszkető kézzel megsimítja a lányom haját a választék fölött. Nem tudom, miért, de szeretném ellökni a karját.

„telistele voltak Júdásokkal az utcák, mindenki elárult már valakit”
(Katya Petrovszkaja: Talán Eszter)

A négylábú bácsi a szemközti házban lakik, az erkélyünkről belátunk a napplijába. Tudom, hogy a kandallója mellett trófeák lógnak a falon, de az orrán növő hatalmas bibircsókot csak akkor veszem észre, amikor találkozunk az utcán. Lassan közeledik, két bottal jár, azért nevezte el négylábúnak a lányom. Megáll mellettünk. Erősen görbül a háta, le sem kell hajolnia gyerekhez. Ő nagyothall, én alig tudok németül, így beszélgetünk. Nem jutnak eszembe a szavak, hiányoznak a névelők, szilánkokká töredeznek a mondataim. Reszkető kézzel megsimítja a lányom haját a választék fölött. Nem tudom, miért, de szeretném ellökni a karját.

A nagynénémre gondolok, aki ötéves kora óta dadogott. Annyi idős volt, gyönyörű gyerek, két vöröses hajfonattal, mikor egy házkutatás során meglovagoltatta a térdén egy fiatal német katona. Szép kislány vagy, mondta neki, de ha zsidó lennél, ebben a percben falhoz csapnám a fejed. A férfi nevetett, és vele mosolygott a nagyanyám is, csak a nagynéném maradt túl komoly. Nem szabadott megértenie a katona szavait, a zalai parasztgyerek, akinek látszania kellett, nem beszélhetett németül, de az otthon lopva suttogott jiddis miatt mégis tudta, csak elárulnia nem volt szabad, hogy tudja, mit mondott az a nyájasan mosolygó férfi, akinek éppen a térdén lovagolt. Nagynéném akkor megállta, hogy felkiáltson, talán csak a szemén látszott a félelem, de onnantól kezdve nem tudott megszólalni akkor sem, ha szeretett volna. A dadogás végigkísérte a gyerekkorán, a családjával való szakításon és az elrontott házasságain, míg hatvan évvel később egy ezoterikus csodadoktor a megtakarított pénzével együtt a szavak elejébe harapó szünetektől is megszabadította. Soha nem beszélt annyit, mint akkoriban, szinte boldognak láttam egy-egy folyékonyan gördülő mondat közepén. Aztán elmúlt két év, nagynéném kiabrádult a gyógyítóból, és újra dadogni kezdett.

Ahogy állunk az utcán, és a nagynénémre gondolok, emlékeimben jókora bibircsók nő a katona orrán. Kiszámolom, mennyi idős lehetett a négylábú bácsi a háború idején, Hitlerjugend volt inkább, vagy már besorozták. Nézem a vízkék szemek tört fényét. Simán lehetett ő az a katona. Még mindig a gyerek haján matat, én meg kiáltanék, hogy gyilkos, hagyja békén a lányom, de én már se németül, se jiddisül nem tudok, és úgysem bírnék megszólalni a görcstől, ami a torkom szorítja.

Meg kellene kérdeznem a nagynénémet, mit csinált vele a csodadoktor, mitől múlt el egy időre a dadogása, de nem beszélhetek vele, mert évekkel ezelőtt összevesztek anyámmal. Nem tudom, megbocsáthatok-e nagynénémnek anyám nevében, vagy a négylábú bácsinak a nagynéném nevében. Nem tudom, megbocsáthatom-e neki azt, amit minden valószínűség szerint valaki más követett el. Pedig azt hiszem, attól feloldódna a torkomban ez a fájdalom, amitől nem tudok se kiáltani, se beszélni, csak a lányom kezét fogom egyre szorosabban.