Hugi térde közé ült az a vak diák
a gitárral, a zsúfolt, dél-londoni pubban.
Nagyon összeszorultunk — úgy szardíniák
módján, majd még szorosabban
pszichésen. Imákat meg népdalokat
játszott a csoportnak, s úgy jött el az újév,
hogy bár alig ittunk, nótára fakadt
mindenki. A nyalka fiúhév,
az erő, amivel rászorította a húrt,
és mint a rugó, járt az ütemre a combja,
az okozta talán. Emlékszem, beletúrt
a hajába Hugi, gyere, mondja,
szökjünk ki cigizni, és melle izeg.
Neki arca se rándult, csak fújta ezerrel:
jöttek halleluják, angyalvizitek,
vándor, kit a botja vezérel,
meg a csillagos égbolt, s titkos tinipár
egy fátyolesőben, ahol összemosódnak,
és málnabokorrá lesznek. Hat után
állt csak fel. Vége a shownak,
közölte kimérten, majd elcsomagolt.
Többé sose láttuk. Hugi néha letesztel,
álmodtam-e róla, s milyen szeme volt,
amikor közösültem a testtel.