Gerliczki András: Elmeséletlen történetek

(Hevesi Judit: Hálátlanok búcsúja. Magvető, 2015)

„A tekintetek fontosabbak, mint az események. Lehet, hogy ezt könnyelműség kijelenteni, de akkor talán nem, ha a tekintetek megőrzését azért tartom fontosnak, mert bennük rejlenek az események, csak el kell jutni a pillantástól az érzésig, az érzéstől a történetekig…” — olvasható Sándor Iván Követés című regényében. A fájón hiányzó több százezer történet egyikét kísérli meg összeállítani és elmondani Hevesi Judit könyve is. Mintha a megszólalás előtti — hónapokra, évekre, évtizedekre nyúló — készülődés tanúi lennénk a szövegek közelében. Reménytelenül messze még a nagy elbeszélés. A küzdelem itt és most a hangokért, a szavakért, az emlékfoszlányokért, a közös (és ugyanakkor mélységesen személyes) történet darabkáiért folyik. Aki e verseket papírra veti, minden sorában kísérletet tesz arra, hogy a címkékben megformált „tehetetlenség szavaitól”, a „befalazott emlékektől”, „lyukacsos történetektől” eljusson a felszabadító emlékezésig, a megtisztító beszédig. Emberi arcokat, sorsokat kell kiszabadítania a hallgatás, a nyelvet bénító kollektív felejtés fogságából. Küzdelem ez a haláltáborok utáni évtizedek nehezen múló amnéziájával, de nem a harc keménységével, hanem a hűség kitartásával: „csak azt figyelni / hogyan törik meg / elgyötört arcukon a fény / követni szüntelenül járásukat / kitalálni mi mindent felejtettek el / marad-e elmeséletlen történetük…” (követés).

A nagymama álomképszerűen visszatérő alakja, a Dunába lőtt emberek, a parton maradt bakancsok és kabátok látványa, a számok és a csíkos ruha az a pár sornyi tapintható emléknyom, amely a formálódó szövegek hátterében a feldolgozatlan, feledésre ítélt történetről árulkodik. Néhány morzsányi nyers adat csupán, ami az el nem számolt életekből, a holokauszt áldozatainak hallgatásba burkolt sorsából, a „megszakított elbeszélések” (nyílt lapok) maradványaiból a személyiség számára hozzáférhető. „a drótokon túlról csak félhomály minden / aminek látványa tanúért kiált” — fogalmazódik meg az emlékezés és megszólalás nehézsége (és erkölcsi-érzelmi kényszere) az ő története szövegében. A kötet darabjait is az emlékezés munkája tartja működésben, a nem felejteni személyes érdekű, de mindenkire tartozó törekvése: „körülbástyázott történeteidet akarom / megérteni szótlanságodat”.

„Elakadó szavakkal beszélni mifelénk / nem szokás.” A kötet első mondatának, nyitó szövegének (szokás) megformálása még „szabályos”. A konvencióknak megfelelő teljes mondatokat hagyományos központozás tagolja, vázolva és imitálva azt a nyelvi-társadalmi szokás- és elvárásrendszert, amelynek közegében (és amelyhez képest) a kötet további darabjai megszólalnak. Hevesi Judit költeményei viszont nem képesek és nem is akarnak ehhez a szokáshoz igazodni. Nemcsak nyelvi közlésként, hanem lírai megszólalásként is szokatlan vállalt beszédmódja. (Rövid szövegtömbjei, sorokba tört, bizonytalan körvonalú, központozás nélküli írásai formájukat tekintve talán nem különböznek élesen a kortárs líra darabjaitól. Tóth Krisztina fülszövegének azonban mégis igaza van: „Ezek a versek semmiben sem emlékeztetnek a nemzedéktársak műveire.” Nem a tipográfiai megjelenésben, sokkal inkább a szövegalkotásban, a saját nyelv megtalálásának és megteremtésének küzdelmében látható Hevesi Judit versbeszédének egyedisége.) Nem is feltétlenül tekintendők verseknek ezek a szövegek, hiszen nem zárt kompozíciók, nem logikai ítéletek láncolatai, nem kész válaszok, nem magabiztos közlések. Ábrák talán, az önmagát, múltját, történelmét, identitását kutató öntudat rajzolatai. Szelíd törekvések az együtt cipelt-titkolt-felejtett múlt megnevezésére, s ha ezt nem lehet, akkor a hamis beszéddel szemben a tiszta hallgatásra. („Végül talán nem is mondok semmit / mert ünnepélyes pillanatokban / nem illik a dadogás / és mifelénk emlékezni különben is / egyenes háttal / szépen vasalt ingekben szokás.”)

Bármennyire is szelíd a könyvben megszólaló hang, határozottan és következetesen védi saját tisztaságát. Ez a tisztaság — a kötet lineáris olvasatát figyelembe véve — először nyelvi természetűnek mutatkozik, ám éppen a könyv fentebb idézett nyitó mondata kényszerít arra, hogy a nyelvhez való viszonyt, a közlés mikéntjét a személyiség öntanúsításaként, a teljes ember megnyilvánulásaként értelmezzük. Létérdekű tehát, ha Hevesi Judit úgy dönt, hogy beszélni fog akár elakadó szavakkal is, és mindenekelőtt emlékezni, hogy az emlékekből megidézett mama a könyv utolsó lapján fogadhassa a búcsút, a hálátlanok búcsúját.

A búcsúzás vallomásos személyességéhez a cím többes száma társul. A hálátlanok búcsúja kötetként, szövegsorozatként rendkívül összetett műfaji rendszert alkot. Egyszerre halotti beszéd, rekviem, kaddis, emlékezés, követés, keresés, aposztrophé, búcsú („nyomorultak erdejében bolyongunk / és keressük együtt a mamát / mintha velünk lett volna / de az is lehet / úgy igazán sohasem élt nekünk / akik a semmibe is utánamentünk / szólítgattuk hangosan”). A műfajként jelölt nyelvi magatartás — sokfélesége ellenére — egyetlen irányba mutat: eljutni a búcsúzáshoz, elengedni a félelmeket (távlatok), békességet szerezni gyászoló önmagunknak és hiányzó szeretteinknek, megadni a végtisztességet a halottaknak („a te nevedben mégis engedelmeskedem / haza békével megyek / emberek ezrei lakolnak bennem” — emberek ezrei). Csak így juthatunk el önmagunkhoz. Az utat, melyet a lírikus öntudat bejár, megspórolni, kihagyni nem lehet. Hevesi Judit a családi, nemzedéki, közösségi kötelékek járatlan, lezárt úthálózatát is kirajzolja, elképzelve-megteremtve a lehetséges színeket, hogy felidéződhessék a babitsi „teljes enmagam”. „hátha benned magukat egyszer mégis felismerik” — reménykedik az emlékezetből, múltból, történelemből létrehívott lírai én, aki a kitartóan hallgató istennel szemben csak saját szavainak erejében bízhat (mese).

A belső békesség, az elengedés, a rendezett személyes viszonyt feltételező búcsú azonban lehetetlen önvizsgálat, őszinte szembenézés, tiszta beszéd, és legfőképpen a fél évszázadon át a tanúkra, tettesekre, áldozatokra nehezedő — politikai kényszerből, gyávaságból vagy önmentésből vállalt — amnézia felszámolása nélkül. Hevesi Judit költészete az áldozatok leszármazottainak szorongó hallgatásából próbál kitörni, önnön identitását próbálja kimondani publikus szövegekben úgy, hogy azzal egy új emlékezetközösség formálásához is hozzájárul: gyógyító emlékezéssel, a Nagy Gáspár-i „néven nevezni” felszabadító infinitívuszával.

A néven nevezni szükségessége mindannyiunkra vonatkozik. „A családi emlékezetláncok pedig, akár hetedíziglen jelen lévő átkok és bűnök, csak a tisztulási rituálék által legyőzhetők: a bűn megvallása, az őszinte bánat és a bocsánatkérés és a megbocsátás kiérdemlése. Mindez közösségi cselekvés, mint minden vallási és társadalmi esemény. De mi magányosak vagyunk még mindig, vagyis hitetlenek” — vallja Borbély Szilárd egyik utolsó írásában.

Megnevezés nélkül nincs tiszta lap. Ha nem törik meg a kollektív hallgatás, maradnak a személyes és a közösségi tudat nyomasztóan szürke, hiányos, szakadozott, elmaszatolt — lelket bénító — történetei. György Péter Apám helyett című könyvében a következőket írja: „A hallgatások csereberéje volt a fausti üzlet, az amnéziaterápia lett az államszocializmus alapja, ez zárta a folyamatos jelen idő kizárólagosságába a társadalmat, amely húsz évvel Kádár halála és a róla elnevezett rendszer eltűnése után még mindig nem jutott hozzá a saját múltjához, amelyhez csak a gyászon, majd a katarzison át vezethet az út. […] A nemzeti identitás kulturális emlékezetközösség nélkül, a történelmi traumák nyilvánosságban való megjelenésének megértése nélkül megfogalmazhatatlan.” A Hálátlanok búcsúja ajánlásában is szerepel a könyv, sőt az amnéziaterápia című költemény szövetébe is beépül: „Vagy tudjuk-e, hogy másnap, majd évtizedeken át miféle félelmek foglalkoztatták azokat, akik a halott emberek ágyaiban aludtak, kinyitották a szekrényeiket, megtalálták, majd elhordták a ruháikat, megették ételüket, leölték az állataikat, aztán kicserélték az ajtón a névtábláikat, végül, ha volt, kiigényelték a telefonjaikat? Nem tartottak-e attól, hogy egyszer hazatérnek?” (György Péter eredetije); „mesélj azokról / akik a halott emberek / ágyaiban aludtak / kinyitották szekrényeiket / elhordták ruháikat / megették az ételük / vagy átírták a nevük / a névtáblán / és hiába áll rajta sajátjuk / nem látják soha többé / nem láthatják önmaguk” (Hevesi Judit átirata).

Önmagunk elvesztése. Ez az ára a szorongásos tüneteket ugyan csillapító, de a múlttal való elszámolást megkerülő amnéziának. „beteg ez a gyerek” — mondja a dadus a kislány mamájának a körforgás záró sorában. Ellenkezőleg: a kislány kivételével mindannyian betegek vagyunk, állítanám legszívesebben a költemény magánmitológiáját tágabb világunkra kiterjesztve. Amit a dadus betegségnek vél, egyszerűen a kisgyermek mítoszteremtő ön- és világértelmezési kísérlete. „nagyanyámat egy karácsonyon befalaztuk” — állítja a kisóvodás. Eleven fantáziája rémséges anyagi valósággá egyszerűsíti a kötet felejtésmetaforáját: befalazott, bezárt, körülbástyázott történetek és sorsok, tudat elől elzárt traumák bukkannak fel Hevesi Judit képeiben, melyek köré a felnőtt psziché a hallgatás védőburkát választja ki. Az élmények azonban — akár nemzedékeken át — szívósan megmaradnak, feldolgozatlanul, s a burok repedésein szivárog a betegítő rejtett bűntudat, a gyónás katarzisáig el nem jutó múlt, a feldolgozatlan fájdalom. Nincs menekvés, a lélek zárványai időnként fölszakadnak. Nem láthatunk a szöveg mögé, csak sejthetjük: a család belső vitáiban, a gyermek hiteles magyarázatokat kereső lényében újra és újra felbukkannak a rekviem megváltatlan kísértetei. Ösztönösen történik mindez, a négy-ötéves gyermek szegényes realitást színes fantasztikummá varázsoló, de az elvont fikciót kézzelfogható matériává egyszerűsítő tudatműködésében.

A Hálátlanok búcsúja nyelvének, képvilágának, mitológiai lényeinek nincs, nem is lehet biztos fogalmi értelmezést kínáló szótára. „Ki volna az hát, / aki kellene nékünk? Angyal nem, nem is ember, / és a fülelő állatok észreveszik már, / hogy mily bizonytalanul vagyunk mi otthon / a megfejtett világban” — mondja Rilke. „Egy madár ül a vállamon, / Ki együtt született velem. / Már oly nagy, már olyan nehéz, / Hogy minden léptem gyötrelem. Súly, súly, súly rajtam, bénaság, / Ellökném, rámakaszkodik, / Mint egy tölgyfa a gyökerét, / Vállamba vájja karmait” — mondja Nemes Nagy Ágnes. Hevesi Judit hol madár-, hol angyaltestű, hol unottan körmöt festő könnyű nőkre emlékeztető lényei szövegről szövegre, de akár egyazon mondaton belül is alakot váltanak, súlyosan nehezülve a teherré vált vízióktól szabadulni vágyó személyiségre („angyaltestű áldozat” — nevek; „én halálra fagyok / míg vörösre / festik a parton / karmaikat az angyalok” — amnéziaterápia; „csak ne legyen több madár / nem bírok el többet a vállamon / már úgysem vagytok igaziak / úgysincs bennetek remény / hogy a legtöbb angyal mégis madár / ezt te tudtad / mégse mondtad / így maradt / minden madár iszonyú” — iszony). Ezek a lények is lelkek, de nem a rilkei erősebb lét képviselői, ránk hasonlítanak inkább, s így a helyettesítések sora akár be is fejeződhet: angyal, madár… ember. Mert minden ember iszonyú, minden tudatos létezés gyötrő igazságokkal terhes, ugyanakkor a Hálátlanok búcsúja mégis folytonos kísérlet egy tisztább és békésebb emberi lét dimenzióinak megrajzolására. Sem a sikert, sem a kudarcot nem ígéri a kötet, s bár számon kéri a tehetetlen istent (vádirat), bízik is a szabadulásban: „imádkozom hát az itt tanyázó összes istenhez / hogy legyen végre egy erdő / ahol elengedhetem / vagy továbbadhatom nekik / istentelen félelmeinket” (távlatok).

A kötet címének rejtélyéről Hevesi Judit beszélt egy interjúban, de a pontos azonosítást tudatosan elkerülte. Példázata a következő: „Kanada keleti részén fókákat vertek agyon. És ahogy a nőstény fókától elszakítják a kicsinyét, akit mindaddig védett, a nőstény elvonul. Elhagyja a helyszínt, nem nézi végig. Kegyetlen, de tűpontos példa arra, hogy néha a felejtés az egyetlen, ami lehetővé teszi a túlélést. »A vége ez az árulás.«” A hálátlanok búcsúja ez. De ki ítél ki felett ezzel a szóval: hálátlan? Kinek van ehhez joga? Egy biztos, Hevesi Judit könyvét végigolvasva többé nem a szépen vasalt ingekben emlékezőkre (felejtőkre) figyelünk, akiknek szájából minden szó súlytalan. Mert a túlélő felejtést, a búcsút mind a példázatban, mind a könyvben teljes odaadás, totális hűség, tiszta szembenézés előzi meg. „mint a bűnbocsánat / úgy hagylak el” (hálátlanok búcsúja). Csak így lehet feloldozás.

Megjelent a Műút 2015053-as számában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük