Úgy indulok el ezen a hűvös hétfő estén az RS9 Színházba, hogy tudom, mire számítsak, bár JAK-tagként illik is tisztában lenni a Kötet előttiek sorozatban bemutatkozók munkásságával. És persze a két fellépőt, a most már házas Németh Dorkát és Mucha Attilát is nehéz nem ismerni annak, aki a Fiatal Írók Szövetsége és/vagy a József Attila Kör táboraiba jár. Vagy egyéb táborokba, mert mindketten elég aktívan látogatják ezeket a rendezvényeket. És nem csak a szemináriumokat vesznek részt: Mucha legutóbb házi sört hozott Visegrádra és lecsót is főzött az éhes táborlakóknak, sőt engem még haza is fuvarozott — nem árt, ha akad az írók között valaki, aki némi gyakorlati érzékkel is rendelkezik.
Az estet moderáló Csapody Kinga elmeséli, hogy a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának táborában találkozott először az akkor még hosszabb hajú és a költészettel próbálkozó sráccal, aki kijelentette, hogy utálja a magyartanárokat, mert kiölték belőle az irodalom szeretetét, és egyébként is elég tüskés hangulatban volt. Ahogy az Irtás Táborban megismert Dorkával kapcsolatban is az éles nyelv tűnt fel neki először. Dorka hiába érezte úgy, hogy nem kell félnie a kritikáktól („nálam szemetebb ember ott nem volt”), szövegeit mégis félve mutatta meg Kingának. De muszáj volt megmutatnia, mivel negyedik napja hallgatva a borzasztónál borzasztóbb szövegeket csiszolatlansága ellenére is átértékelte saját prózáját.
A csiszolatlanság Attila líráját is jellemezte, amit egy korai zsengéjének felolvasásával most az RS9 közönségének is bebizonyít. Innen szép nyerni: áttért a novellákra, és a táborokban kapott kritikákból igyekezett minél többet tanulni. Bár most is úgy érzi, nagyobb az önbizalma, mint a tehetsége, de jó értelemben befolyásolható. A Szőrös Kő mindenesetre fizetett neki húsz eurót az első novellájáért, ez is adott neki egy apró lökést, és ott van a nagyapa erős karaktere, valamint a vidéki, ráadásul felvidéki élet mint kimeríthetetlen témaforrás, és akkor a kamaszéveket, az Edda, az Ossian és a Pokolgép turnéin átélt (elő)zenekari élményeket, a „kis kelet-európia Kaliforgiát” még meg sem írta.
Dorka jó szívvel emlékszik vissza Szabó Tibor Benjámin tanácsára, miszerint arról írjunk, amit ismerünk. A civilben (kissé leegyszerűsítve) informatikusként dolgozó Attila tehát a most már kissé távolabból szemlélt falusi életről ír, Dorka viszont a budapestiről, közelebbről az újlipótvárosiról. Beazonosítható helyek jelennek meg novelláiban, és szereplők, akiknek a személyiségét valós karakterek jellemvonásaiból ollózta össze. Melléknevek, jelzők nélkül — ezeket saját bevallása szerint nem szereti. És a hosszú szövegeket sem: Nagy Ildikó Noémi módszerét követi, és csak azt írja le, ami fontos, vagyis ami egy A/4-es oldalon elfér. „Mondjuk ki, az esetek többségében tahó vagyok” — állapítja meg magáról, hozzátéve, hogy senkit sem véletlenül bánt meg: szerinte az ilyesmit ki kell érdemelni.