Nyilas Atilla „Az ékesszólásról” című önéletrajzi nagy töredéke

Egy önéletrajz teljessége mindig relatív, talán a végső leheletig az. Egy ilyen teljességtávlat kedvéért Szabó Lőrinc Az elképzelt halált iktatta be a Tücsökzenébe. S nem zavarta, hogy volt még ideje folytatni is. A most ötvenéves költő, Nyilas Atilla Az ékesszólásról című műve egyelőre „work in progress” és az eddig megjelent fejezetekben a történet előadása még valahol a szerző húszas éveinek az elején tart.

„Animula, vagula, blandula
Hospes comesque corporis
Quae nunc abibis in loca
Pallidula, rigida, nudula,
Nec, ut soles, dabis iocos.”
[1]

 

Egy önéletrajz teljessége mindig relatív, talán a végső leheletig az. Egy ilyen teljességtávlat kedvéért Szabó Lőrinc Az elképzelt halált iktatta be a Tücsökzenébe. S nem zavarta, hogy volt még ideje folytatni is. A most ötvenéves költő, Nyilas Atilla Az ékesszólásról című műve egyelőre „work in progress”[2] és az eddig megjelent fejezetekben a történet előadása még valahol a szerző húszas éveinek az elején tart.

2013 elejéig a KULTer.hu közölte rendszeresen azokat az egységes veretű ötsorosakat, amelyek szinte észrevétlenül rakódtak össze erősen lírai töltetű, gyöngéden önfeltáró, önlét-elemző verses önéletrajzzá. A római számmal jelzett versek a CCLXXXVI. szakasszal szakadtak meg. Más folyóiratokban (Parnasszus, Együtt, Új Ember, 2000, Új Forrás, A Vörös Postakocsi, Kurázsi, Műút, Beszélő, Székelyföld) esetenként már korábban is rajzottak ilyen önéletrajzos ötsorosok. Közülük számos strófa Az ékesszólásról része lett.

A sorozat megjelenése 2015-ben újra folytatódott a KULTer.hu oldalain. Egyes részletek, még nem a sorozatba illeszkedő számozással, más folyóiratokban (Mozgó Világ, Tiszatáj) jelentek meg. És újabban a készülő mű Facebook-oldalán.[3]

A magyar work in progress remek méltatása Turányi Tamástól ered, ígéretes címmel: Elforgatott gyalogutak, avagy motívumok tündéri láncolata. Néhány gondolat Nyilas Atilla verstételeiről. Minden fordulata fontos felismerést közöl: „Kényes igény, amit Nyilas megfogalmaz a felütésben, pontosan kifülelt, következetesen végigvitt hangot kíván, ebben azonban épp a terjedelem lehet segítségére; ezúttal van tér a mesélésre, az olykor felbukkanó ünnepélyesség jól eloszlik, oldódik. Se nem ítél a múltja eseményeiről, se nem értelmez, de nem is objektivizál, főleg nem szenvtelen: különös egyensúly tartja ezt az építményt, amely nem labirintus (távol áll tőle a veszélyeztetés), de van annyira zegzugos, titkos kamrákkal teli, hogy kedvvel végigcsavarogjuk a folyosóit.” A cikk konklúziója: „Meggyőződésem, hogy példátlan fegyvertény ennek a versfolyamnak a napvilágra kerülése…”[4]

Én egyelőre leragadok a kötés ismertetésénél. A strofaizálás ötösfogatú kísérletének világosan megjelölhető formatörténeti jelentősége van. Nyilas Atilla leleménye éppen abban a nyelvi-prozódiai-retorikai hagyományban gyökerezik, amelynek strófaformák terén a legáltalánosabb és legtartósabb terméke az, amit Arany némi malíciával „négyes kocogónak” nevezett. Arany a tősgyökeres nemzeti versformát kizárólag az ennek a kocogásnak megfelelő, soroló típusú szerkesztésmódból vezette le A magyar nemzeti versidomról szóló írásában, s ezzel alá is húzta annak teljes idegenségét a rímek ennél bonyolultabb (kereszt-, ölelkező, tercina-, stb. ) elrendezésén alapuló strófaképzéstől. Belső rímeivel még a Balassi-strófa sem kivétel. Nem is került sor ilyenek megjelenésére hazai nyelvi, prozódiai fejlemények alapján: ami lett, ami van, valamennyi nyugati importból származik. Határeset talán az Ómagyar Mária-siralom, de az igazi kezdet a reformáció terjedésének köszönhető.[5]

Az ékesszólásról egyetlen mértékes strófaszabálya az ötsorosság. Az egyes sorok szótagszáma nincs megkötve. Az ősi, népi kiinduló forma a gyermeki számvetés a kéz öt ujja segítségével. Ezt idézi — idézőjelben — az Első kör XIII. darabja:

„Ez elment vadászni,
ez meglőtte,
ez hazavitte,
ez megsütötte,
ez az iciri-piciri pedig mind-mind megette.”

Ez nemzeti rigmusközhely, de Nyilas Atilláé az a drámai folytatás (még mindig az ötujjas meséé), az a váratlan szófordulat, amely a megszületés után az életrajz első, az egészre kiható változása egy szinte sutácska alig-rímes („nyulacska–Nyilasra”) szójátékkal:

XIV.
És odaszaladt a nyulacska,
szaladt a nyulacska,
ott szaladt, szalad, szalad,
talán még most is szalad,
engem meg átneveztek Nyilasra.

S most kezdjük érteni, idegeinkben érezni, átélni a legelső verstétel baljós bejelentését:

I.
Valahol félrecsúsztak a dolgok,
kerestem jobb magamat a múltban,
azt, amikor még minden rendben volt,
de a legkorábbinak vélt emlékemben is
rosszra fordult már valami.

Félelmetes kezdet. Félelmetesen prózai. Félelmetesen drámai. Mint a jóslat a görög tragédiákban: mindent megmond, bejelent, ha értjük, ha nem. A III. vers utolsó sorában már ott áll szó szerint a kettős-kétes alapállás: „a másik apukám és a másik anyukám”.

Nem tudom eléggé kiemelni, mennyire visszafogott, mennyire bensőséges, s főleg mennyire egyszerű, sallangmentes a kora-gyermekség végtelenül bonyolult helyzeteinek elő-előbukkanása az egykori minimális létezés egyszeri, sötét alagútjából. Nem tudom, hogyan lehetne ezt a felbukkanás-sorozatot rímes, rímeket számoltató, egyeztető strófikus formában, vagy akár egy Apostol-szerű szabadvers-áradásban érzékeltetni. Az egyik lehorgonyoztatna mindent a strófatökéllyel, a rímes zenével, a másik kénytelen volna a nyelvi kifejezés elsődlegesen jelentéses alakulataival operálni. S mindez most itt van így, előzmény nélkül és utánozhatatlanul. Rímképlettel nem jelölt kvázi-strófákban, azaz mégis, illetve csupán számszerűségével tagolt tagolásban. Ez nem A szegény kisgyermek panaszainak önálló költeményekből, kisded novellaversekből (A doktor bácsi; Azon az éjjel; A húgomat a bánat eljegyezte é. í. t.) álló sorozata. Ezek a strófák nem a Tücsökzene tizennyolc soros, címmel azonosított egységei. Életközeli, eleven emlékezés ez is, az is, de itt mintha maga a kicsi lélek, az „animula” kezdene rendezkedni, berendezkedni ebben a neki csak vele, általa adódó világban. Az a lelkecske, amelyet élete végén Hadrianus sóhajtott el (5 sorban!), de kezdetben hosszan, vagy mindvégig a gyermeki tudaté, mint T. S. Eliot Animulájában. Pedig semmit sem tesz, minden, a tevékenysége is, csak történik vele. Még szinte meg sincs, múltja alig, de máris mindent felejtenie kell:

XVI.
És én felejtek majd, mint a parancsolat,
nem marad más, ami nem illik az új identitásba,
mint két homályos emlékkép, társulva érzésekkel,
meg az elhallgatott, puszta régi név,
amely fájdalmas-ismerősen pislákol a múltból.

XVII.
Meg az vált némiképp nyugtalanítóvá,
hogy ott voltam az enyéim esküvőjén,
anyai nagynéném ölében ültem,
aztán egy fényes, nagy pillanatban
kivonultam, és odaálltam közéjük.

Ezekben a sorokban is meg lehet figyelni a vers és a nem-vers állandó egymásba ötlését, a sorok közötti szüneteket, a szünetek utáni — mit is? — emelkedést. Mert az ötödik sor mindig zárlatot képez. Vagy majdnem mindig, mert amikor már formaként működik ez a forma, akkor a kivételnek is prozódiai jelentősége van.

Próbálok ennek az ötösfogatnak valamiképp a nyitjára jutni. A stanzaformák nagyon is készre szabályozzák a nekik megfelelő nyelvi progressziót. Az öt sor is megszab terjedelmi határokat, de ezen belül a soronkénti kifejtés és kifejlés (gondolom, a rímképlet híján) a belső tagolást nem szabályozza. A Tücsökzene párrímei sem olyan arányban, mint egy szorosabb stanzaforma rímképlete. (Helyenként az eltérésnek is funkciója van!) A szegény kisgyermek panaszai külön-külön, rímképletükkel is elkülönülő költeményekből áll. Az ékesszólásról formálisan is bele van horgolva-kötve a körülötte lehetséges nyelvi világ prózai szövedékébe. Talán a Proust-mű zenei prózájával rokonítja ez a prózától alig-alig elkülönülő elrendezés. Igen, itt-ott a hangulat feltétlenül, de az ottani hosszú mondatok szövevénye és vele a társadalmilag távlatos nagyzenekari moduláció itt nem érvényesülhet. Legfeljebb áttételesen, az emlékezés és a nosztalgia érzelmi határvidékén, de nem a prozódiában.

Tulajdonképpen ez a retorikai alakzat a nyelvritmika határesete, amelyben a metrika (a mérés) csak mint retorikai beosztás érvényesül. A szöveget ismerve azonban leszögezhetjük, hogy minden egyes ötsoros egység valamilyen nyelvi közlésbeli egészre utal, nem pedig egy folyamatos prózai közlés önkényesen 5-5 sorba tördelése. Ami ezen a versszakon belül történik, az alapszinten idézi meg „a magyar nemzeti versidom” Arany János által megragadott problémakörét. Vagyis: sorolás, mellérendelés, s ha csak a sorok száma szabályozza, a strófának akkor is követelménye egy nagyobb, az egyes mondatokat átfogó beszédalakzattá történő kikerekítése, lezárása. Nem véletlen, hogy a János vitéz vagy a Toldi strófái ponttal zárulnak, s ha mással (például kettősponttal), az egy strófán belüli beszédalakzatban akkor is jelen van a szükséges teljesség és kerekség. Ez a rend mint prozódiai alap annyira jelen van az ötsoros versegészekben is, hogy nagyítóval kell keresni példát az enjambement-ra két ilyen egész között. De van ilyen is:

CCXXIV.
Napközben többször eszembe jut,
odafelé a villamoson is azt dúdolom,
és az izgatott Gellért-hegyi várakozás után
amikor megszólal az ismerős a gitár,
s a hosszan pengetett kezdőhangból

CCXXV.
kihajlanak azok az édes futamok,
és e talán fokozhatatlan előjátékkal
elkezdődik éppen az a szám,
„mint akit felkapott egy hullám”,
és barátom elveszti az egyik tornacipőjét.

Imitatív funkciójú az áthajlás: a kezdőhangból a nyelvi közlés megszakítása nélkül hajlanak ki „azok az édes futamok”.

Az természetesnek tetszik, hogy ez a forma állandóan a próza felé hajlik el. Valamilyen látszat-, de valódinak ható prózaiság a posztmodern verskultúra etalonja: még a kötött forma is csak úgy „adható el”, ha benne van a nyílt tagadása. S ennek annyi új változata van, mint a trubadúrok korában a kötött formák kötetlen szaporításának. A Nyilas-féle változat talán leginkább a „túl sok szótagos” sorokban ilyen, amikor a szótagszám megközelíti vagy meghaladja a húszat. Másik ismertetőjele a rejtett prózaiságnak a sorokon belüli gondolatlezárás, új gondolat kezdése vagy közbeiktatása. Akkora ebben a Nyilas Atilla-féle formában a szabadság, hogy az ellenkező irány is érvényesülhet benne: a tradicionális versszerűség kiemelése. Például rímekkel:

CXCVI.
(Ha sorozatomba bele-belenéz,
megkísérti olykor az emlékezés,
és ha régi szarkazmusa, íme, él,
s költőileg fut vén vénáján a vér,
jöhetne öcsémtől efféle email:)

CXCVII.
„Elméd sűrű homályába veszett
(vagy tán nem is láttad a lényeget):
nem Isten háza, de Nyugdíjasklub,
és inkább volt jelen ott Belzebub —
orrom alatt rázhatta a perselyt.”

Igaz, a „Belzebub”-nak csak a „-bub”-ja rímel, de ez az ügyetlenség itt felfogható akár helyzetkomikumnak is.

Az Álomarcú lány című rész bevezetése öt soron át ringat „tiszta” asszonáncokkal:

CXXVI.
Sötétbe olvadó földöntúli kék,
akkori ablakunkból látszott az övék,
nem jött, és telefonunk nem volt még,
néztük barátommal, hogy a villany ég,
lakótelepünkön legszebb az ég.

Vagy szó- és mondatismétlés (sorismétlés) helyettesíti a soronkénti és belső rímmel is kiegészített rímelést, mint a Kőbánya blues bevezetésében:

XX.
Keresztszüleim, állócsillagok
életem egén, befogadtatok,
jó volt nálatok, aludtam is ott,
életem egén, befogadtatok,
keresztszüleim, állócsillagok.

Tűnődtünk azon, mi alapozza meg az ötsoros strófa látens hatásosságát. Mi van az ötös felosztásban, ami alkalmassá teszi az érdeklődés fenntartására, mi az a retorikai lehetőség, amely már háromszáznál több versszakban igazolja kimeríthetetlenségét? Magyarázataink azonban nem érintik a dolog lényegét: azt, hogy sorról sorra, versről versre haladva az olvasásban érezzük egy olyan intelligencia jelenlétét, amely fölényes biztonsággal közöl, értékel, dekorál, oda-vissza világot alkot, lelket lehel falakba, terekbe, külvárosi tájakba, létezett, létező és létezhetetlen társaiba, az ismeretlennek kijáró végtelen szerelembe. Proustra gondolok, de ő nagyon messzi társ. Az előadói „sorolás” — soronként, ötsoronként és nagy összefoglaló fejezetenként (Első kör; Kőbánya blues; Kaleidoszkóp; Szerelem; Rövidfilm a szerelemről; Itthonom; Mérnök utca; Patroklosz; Álomarcú lány; Kenese; Zamárdi ég; Csillagszüleim; Királyrét; Bányajárás) — valós életrajzi kereteket jelez, epikai arányokat, de a kidolgozásban a líra uralkodik, hihetetlenül gazdag és mély változatokkal az egyes részekben. Az Első kör végén nem zárul le, átöröklődik a többi fejezetre az identitás-probléma:

XIX.
Kamasz fejjel mind valószínűbbnek látszott,
mi a rejtély kulcsa, egyszer aztán rákérdeztem,
hogy ugye talált gyerek vagyok, anyám cáfolta,
és megjegyezte, van úgy, hogy az emberek
elválnak — és folytatódott a hosszú hallgatás.

A Kőbánya bluesból idézhetek kedves, finoman humoros tételeket:

XXIV.
A szembeszomszédokkal igen jóban voltunk,
ha igaz, gyakran átmentem hozzájuk,
a lecsót, a levest hagyták kihűlni,
a kocsonyát és a fagyit viszont
melegítve ették, meg ne ártson.

Vagy:

XXVIII.
Anikóék a földszinten laktak,
apa félig-meddig ott nőtt föl,
ha olyan volt ebédre, amit nem szeretett,
Mama beadta hozzájuk,
és náluk jóízűen megette.

Anikóéknál más érdekesség is adódott:

XXIX.
„Ispiricsi” falu végén folyott el a kanális,
Anikó a saját énekére táncolt,
fölkapdosta szoknyáját, és bugyi nem volt rajta,
mind a ketten fölhevültünk előadásától,
s nem emlékszem rá, hogy viszonoztam volna.

S ezek a versek persze „Vallomások” is, nemcsak a korai, indokolatlan verekedéseké, de a magántulajdon ellen elkövetett ősbűné is:

XL.
Övé-e vagy másé volt, enyém nem,
de akkor alattomban enyém lett
az a dárdával szökellő, nagy műanyag indián,
amelyet eltemettem színlelt egykedvűséggel,
hogy csak régi gazdája távozta után ássam elő.

A Rövidfilm a szerelemről nosztalgiája kiapadhatatlan. A lány eltűnik („A harmadik őszön nem jött iskolába”; „úgy mondták , külföldre, talán Svédországba”):

L.
De ez nem volt gátja, hogy ne keressem,
napra nap biciklivel, le-leszállva,
csengők melletti neveket böngészve,
gyakran átkelve egy szép nevű téren,
a főherceg falvának kapujában.

LI.
Egy panelház oldalára festett szónál
évek múltán is meg-megálltam, és néha
letérdeltem, hogy megcsókoljam a falat,
mert rá vonatkoztattam azt a fehér szót,
s benne fénylett az ő drága monogramja.

S egy az egyre messzibb visszhangok közül:

LXVIII.
Vizsgázni mehettem egy másik egyetemre,
ott fedeztem föl kiírva a nevét,
később meg a rádióban hallottam koronként
saját hangján lüktetni kólonját,
és ámultam, hogy a szívem megdobogja még.

S készül a nagy fiúbarátság, hellyel-közzel már a fiúszerelem határát is belülről súrolva a Patroklosz-versekben. A név Akhilleuszsz barátjáé (Iliász, XI–XII; Odüsszeia, XI; Platón: Symposion).

CIV.
Szóval odaszoktam, „pótgyerek” lettem,
és az övék a másik családom
addig is, míg gyermekeink
kereszt-testvérsége révén
eggyé nem vált a családom.

A hihetetlen erejű barátság az emlékezés hihetetlen erejű soraiban összegeződik:

CXX.
És még később egyszer eljött
a „szeretet napfogyatkozása” —
vacogtam, fényes nappal
sötét volt és hideg,
s az ég kárpitja meghasadt.

CXXI.
Olyan volt, mintha nem lenne Isten,
csak a céltalan szerkezetű anyag
— „A félkegyelmű”-t olvastam vigasztalásul —,
de a takarás mögött mindig
ott szikrázik a Nap.

De már ellentételezi ezt a vonzalmat a Patroklosz, születésnap záró részében a leheletnyi vallomás más irányú vonzalmakról, különösen a záró strófa szőke lánya iránti érzelemről:

CXXV.
Kicsit mindketten szerelmesek voltunk,
bár a barátom tagadja,
abba a szőke lányba, osztálytársába,
egyik szeme kék, a másik barna,
és nem jött el a születésnapra.

Versszakokon keresztül csak harmadik személyű állítmányok szólnak Róla. Ez a tünemény megtestesülten sem rögzíthető:

CXXX.
Amikor új gimnáziumba mentem,
azért is abba, mert az övékét éppen felújították,
és az osztályuk oda járt ideiglenesen,
mintha az énekterem folyosóján,
de mire én tényleg, ő már nem.

A mondat úgy hiányos szerkezetű, hogy ez a fő mondanivalója és ideadagol valamit abból a másik hiányérzetből is („mint huzat a házon”).

A Kenese című rész („az Álomarcú kölcsönadta balatoni házuk” — CXXXII.) következik, ahonnan (csak a fiúk vannak ott, készülnek egy őszre halasztott vizsgára) a nagy magyar Balaton-versek („Jer, nézd a Balatont, mikor a nap reggeli lángja…”, vagy „Együtt szöktünk a hegyeken át…” — és Szabó Lőrinc tollából több is) közé illeszthető a tónak ez a korábban megfogalmazhatatlan, s meg sem fogalmazott felmagasztalása:

CXLI.
A Balaton nem afféle könnyűvérű nő,
hogy rátalálván azonnal a habjaiba dőlj.
A tiszteletet megadva nyugtasd távlatait,
csendesedj, hogy meghalld, ha mond neked valamit,
és úgy vetkőzz, hogy ő méltóságos szerető.

Az idén megjelent részletek részben az önéletrajzot szerkesztik tovább, részben olyan meditatív mozzanatok, amelyek tér-idő korlát nélkül helyezkednek el a nagy egészben, amely így egészként nemcsak események sorával növekszik, hanem a létezés kontemplatív dimenzióival is. Így működik a bányászmúlt egyik élményének finom általánosítása, a Valami egyszerű:

CCCXI.
Az egyszerű, a magától értetődő,
a legtermészetesebb, bár fontos,
mégsem követel magának
külön helyet a memóriában (de kaphat).
Mint halott (vagy még élő) anyánk arca.

CCCXII.
Igen, ami jó volt nekem ott:
határozott célok és hozzájuk
egyértelműen rendelt eszközök,
mint a gumicső és a sárkefe,
maga a létezés mint szeretet.

CCCXIII.
Az étkezőben eleinte úgy tűnt föl,
kicsit vandálok a bányászok,
aztán azt vettem észre, hogy akaratlanul
én is borogatom a székeket,
mert a kezem nagyobb súlyra állt rá.

CCCXIV.
Odalent, a műszak alatt,
például kábelhúzáskor vagy vágatrendezéskor,
de szinte soha
nem érdemes erő nélkül hozzányúlni semmihez —
úgyis (és talán ezért is) ütésállónak tervezik a szerkezeteket.

CCCXV.
Bécó kérdezte, most már akkor erős vagyok-e —
meglehet, hogy valamivel erősebb, latolgattam,
de inkább belemenősebb, számon kérni kész,
ha „fű” a garantáltan méregerős paprika,
és elindulni az autópályán, ködben, gyalog haza.[6]

Némely most napvilágot látó strófák „számozatlanok”, szám szerint még nem illeszkednek be az életrajzi események nagyobb egészébe. Ilyen az a részlet, amely arról az időnkénti elhatározásról szól, hogy „új életet kezdünk” — a részlet első szakasza általánosítás az idevágó általánosságról:

I.
Folyton új életet akartam kezdeni.
Sosem sikerült úgy igazán,
de nekigyürkőzésben komoly gyakorlatot szereztem,
és a félig-meddigekkel is
elég jól elboldogultam.

II.
Legközelebb talán akkor álltam hozzá,
mikor elhatároztam, mielőtt felsőbe mentem,
hogy azután megtanulom, amit föladnak,
szépen bekötöttem a füzeteimet,
rendet raktam az íróasztalomban.[7]

Az albertfalvai meredek utcán azonban felbukik a kerékpárral, súlyos sérüléseket szerez és a megújulási kísérlet valami végleges helyre kerül ebben az életben: „és soha többé nem tanultam »rendesen«”. (A IV–V. versszakok közötti enjambement az eszeveszett száguldás képe.)

Némely újabb ötsoros közlemény az elvontság különböző szintjein képződő létbölcseleti aforizma. Még a Közlekedés című témakör is ilyen. Hogy Az ékesszólásról nagy egészében hol lesz rendes helye, az még a közeljövő titka.[8] Olyan etikai és intellektuális távlatokat jelölnek ki ezek az életrajz állóképeiként feltűnő részek, amelyek messze túlmutatnak a gyermekkor és a kora ifjúság távlatain. A Turányi Tamás által hangsúlyozott „példátlan fegyvertény” hordereje tovább növekszik, minőségi változások várhatók a most alakuló fejezetekben, „körök”-ben. Eddig is mestermű körei, körvonalai tűntek fel az építkezés során. Most mintha az alkotás az eddig felmutatott lehetőségeken is túlhatolna s látva, láthatatlan besorolja magát a maradandók körébe.

Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításában

____________________________

[1]Lelkecske, balgácska, bájoska,/ A testnek pajtása, kosztosa, / Hova mész, most az a távolság /

Sápadtság, ridegség, pusztaság, / Tőled sincs a szokott tréfaság.” (Hadrianus császár halálakor elhangzott szavai — saját fordításomban.)

[2] Work in Progress (folyamatban levő mű): megjelenése előtt James Joyce Finnegans Wake című művét emlegették így.

[3] http://www.facebook.com/ekesszolas (2015. 08. 05.)

[4] www.prae.hu/index.php?route=article%2Farticle&aid=5840 (2015. 08. 05.)

[5] Vö. Szigeti Csaba: Magyar versszak, Balassi, 2005.

[6] http://kulter.hu/2015/06/nyilas-atilla-valami-egyszeru/ (2015. 08. 05.)

[7] http://tiszatajonline.hu/?p=83545 (2015. 08. 05.)

[8] Nyilas Atilla: Közlekedés („Az ékesszólásról” hét tétele), Mozgó Világ, 2015/7, 81–82.