Az elképesztéstudomány néhány motívumáról

A szenzációelmélet azt írja az elképesztéssel kapcsolatban, hogy akkor éri el a legtökéletesebb hatást, ha a) minél hihetetlenebb az előadott esemény; és b) még éppen elhihető. Az elhihetőség tartománya az idők során sokat változott onnantól, hogy „a saját szememmel láttam”, odáig, hogy „nézd meg a saját szemeddel”, fenn van a jutubon fécen etceterán.

A szenzációelmélet azt írja az elképesztéssel kapcsolatban, hogy akkor éri el a legtökéletesebb hatást, ha a) minél hihetetlenebb az előadott esemény; és b) még éppen elhihető. Az elhihetőség tartománya az idők során sokat változott onnantól, hogy „a saját szememmel láttam”, odáig, hogy „nézd meg a saját szemeddel”, fenn van a jutubon fécen etceterán.

A szenzációelmélet szerint alkalmazott ún. valószínűség-számítás módja azonban nem sokat változott: akit megpróbálnak elképeszteni, az vagy elképed, vagy nem, de bárhogy is alakul, az mindenképpen az előadott eseménnyel történő szembesülés közbeni fejben elvégzett valószínűség-számítás eredménye.

Hajdani korokban az elképesztés szoros összefüggésben állt a messziről jött emberrel, akiről abban az időben az volt a közvélekedés, hogy azt mond, amit akar. Újabban ez a közvélekedés érezhetően módosult, miszerint a messziről jött ember csak menjen vissza oda, ahonnan jött, jó messzire.

Aki lokális elképesztéssel próbálkozott, azt siker esetén — hallottad? elképesztő! — többnyire agyonverték, így óvva meg a lokális élettér valószínűségét, melyhez az agyonverés sokkal inkább tartozott szervesen, semmint bármiféle furcsaság.

Régi mesék szólnak Jánosról, aki nem tudott borzongani, el is kellett induljon emiatt világgá. Aki nem tud borzongani, az nem alkalmas arra, hogy részt vegyen a közös elképedésben, márpedig ha valaki nem képed el az elképesztő láttán/hallatán, az több, mint gyanús.

Az elképesztéstudomány viszonylag fiatal, ám dinamikusan fejlődő ága a parasztvakítás, melynek alapja az, hogy éles fényben állnak a dolgok, ám mégsem különböztethető meg, mik a tények, mi a lényeg és a tényleg.

Az egyik iskola szerint elképedni ugyan mindenki szeret, de a szemünk világa talán túl nagy ár ezért. A másik iskola azonban empirikus tapasztalatokra hivatkozva vallja, hogy a valóban sikeresen végrehajtott parasztvakításon átesettek szinte kivétel nélkül arról számolnak be, hogy tisztán, világosan látnak és soha többé nem képednek el semmin.

Az egészben az a legfurcsább, hogy pont ugyanígy vannak ezzel a szenzációelmélet legmakacsabb tagadói is, akik a horatiusi iskolára alapoznak — nil admirari![1] A medvészeti megközelítés ezzel részben egyet is ért, miszerint ne törekedjünk az elképedésre, Horatiussal szemben azonban azt ajánlja, hogy ha mégis elképesztenek, akkor nyugodtan képedjünk el.

________________

[1] Semmin se csodálkozz!