Tűnök elfelé

Rakovszky Zsuzsa három közepesnél alig jobb regénnyel és egy ugyancsak vegyes színvonalú novelláskötettel kitöltött hosszú szünet után egy kifejezetten az idő és az emlékezet kérdései köré tervezett, kiváló verseskötettel jelentkezett. A kötetben két zárt, tematikailag és nyelvileg koncentrált, különálló, de egy irányba mutató ciklust épített, a korábbi köteteiben nem érzékelhető tudatossággal. Az utolsó vers meglepően nyers, érdes kijelentése, a „tűnök elfelé”, vagyis az öregedés kikerülhetetlen tapasztalata szólítja fel a beszélőt az emlékezésre, és egyben ad lehetőséget a múltban gyökerező identitásának megerősítésére.

Az idő múlásának fájó tapasztalata és az idő érzékelésének vagy megélésének bonyolult filozófiai kérdései csak látszólag kapcsolódnak egymáshoz. Lehet ugyanis mélyen és körültekintően spekulálni, lehet elméleteket gyártani, el lehet magyarázni, mi az idő, létezik-e egyáltalán vagy csak illúzió, a tudat aspektusa, a tapasztalataink és az emlékeink elrendezésének eszköze, ahogy kérdés az is, hogyan létezhet a múlt és a jövő a jelenben, lehet-e visszaút az időben, de az ezekre a kérdésekre születő, a legritkább esetben megnyugtató válaszok mit sem érnek, amikor saját magunkon tapasztaljuk az idő múlását. Amikor a testünk lassulni kezd, amikor egyre több minden nincs, ami korábban volt, amikor meghalnak a családtagjaink és a barátaink, és amikor egyre többet gondolunk mi is a közelgő halálra.

Rakovszky Zsuzsa régi témája ez, de most, három közepesnél alig jobb regénnyel és egy ugyancsak vegyes színvonalú novelláskötettel kitöltött hosszú szünet után egy kifejezetten az idő és az emlékezet kérdései köré tervezett, kiváló verseskötettel jelentkezett. A kötetben két zárt, tematikailag és nyelvileg koncentrált, különálló, de egy irányba mutató ciklust épített, a korábbi köteteiben nem érzékelhető tudatossággal. Az utolsó vers meglepően nyers, érdes kijelentése, a „tűnök elfelé”, vagyis az öregedés kikerülhetetlen tapasztalata szólítja fel a beszélőt az emlékezésre, és egyben ad lehetőséget a múltban gyökerező identitásának megerősítésére. Az így létrejövő szövegegyüttes, különösen a második ciklus az önéletrajz határvidékére sodorja a kötetet, hiszen a gyerekkortól kezdve, nagyjából egy-egy évtizedet ugorva, lineárisan előrehaladva villant fel az élettörténetből meghatározó eseményeket, sorsszerű döntési helyzeteket.

Az említett kifejezés nyelvi durvasága Rakovszky nagyon is poétikus, a szabadversekben is jólfésült, a nyelvi illemet minden más esetben betartó költészetében olyan, mint egy a szöveg testén ütött seb, pont a halál közeledésének sikoltásszerű felismerését jeleníti meg, ennek a felismerésnek a sokkját, az öregedés visszafordíthatatlanságának fájó tudatosodását. Az első gondolat a kötetnyitó versben a lázadásé, az ellenállásé: „Ahogy öregszem, / mindig gyorsabban futnak a napok: / az élet ennyi volt csak? Lehetetlen” — de aztán gyorsan jön a józanodás és a belátás: igen, ennyi volt az élet. A halál közeledik, csak ami megtörtént velünk, az a miénk, csak a múltunk jelenti az életünket: „nem indul több vonat” (címkék: lakótelep…)

A múlt felidézéshez pedig ezúttal fotókat hív segítségül, ezek lesznek az emlékezés és az időérzékelés mankói. A kötetnek is címet adó Fortepan „közösségi fotóarchívum” online böngészhető darabjai érdekes módon képesek helyettesíteni a családi kalendáriumok fotóit, vagyis voltaképp mások emlékei, a másokkal megtörtént események válnak ennek a különös önéletrajznak az alapjaivá. Vagyis mások fotói is képesek felidézni a emlékeinket, mondja a kötet, de ennél többet is mond: mások fotói is őrzik a mi életünk emlékeit, vagyis minden múlt a mi múltunk.

Nagyrészt amatőr képekről van szó, és habár van köztük nagyon jó, értéküket sokszor csak a koruk és abból fakadó egzotikusságuk adja — épp ezért tartom jó döntésnek, hogy a kötetből kihagyták a versek hátterét jelentő fotókat, habár nagyon is kecsegtető lett volna másként dönteni. Van erre a másként döntésre is példa: Térey János legutóbbi könyve, az Átkelés Budapesten például úgy használja a Fortepan fotóit, hogy minden vers-novella mellé egy képet is kapcsol, de mivel a fotók nem különösebben jók, sőt néha kifejezetten unalmasak, nemhogy nem adnak hozzá a szövegekhez semmit, de még be is zárják őket a képek túl konkrét, túl kézzelfogható kereteibe. Ráadásul Rakovszky nem képleírásokat készít (persze Térey sem), maga is inkább kép-teremtő. Ha vannak is, és bizonyára vannak konkrét fotók a versek mögött, azok csak az asszociációs munka szikráját jelenthették, a nosztalgikus hangulat aperitifjei voltak, az emlékezés-felidézés elindítói, de nem ihletadó, lényegi előzmények. El tudom képzelni, hogy nem is egy-egy konkrét kép kapcsolódik a szövegekhez, hanem egy kép-csoport. Hiszen az archívumban könnyedén lehet válogatni helyszín vagy évszám vagy bármilyen tárgyszó szerint, így a hetvenes évek balatoni nyaralásait felidéző, Augusztus édessége… kezdetű vers például biztosan egyszerre kapcsolódik a pancsoló kislányokat, a lángossütő bódékat vagy épp a virágos part menti vasútállomásokat megörökítő fotókhoz — de úgy, hogy a beszélő végül a maga emlék-képeit írja meg, keresi elő az emlékezetnek a Fortepan archívumánál vagy akármilyen archívumnál sokkal mélyebb, sokkal árnyaltabb, sokkal gazdagabb, sokkal személyesebb, mégis sokkal nehezebben hozzáférhető rétegeiből („Képek sora vonul behunyhatatlan / belső szemem előtt, újra meg újra” — Falu).

Nem véletlen, hogy bár az archívum évszázadokat ölel át, Rakovszky ciklusbeli versei kizárólag a szerző életének évtizedeire korlátozódnak, mondjuk úgy: a Kádár-kor jól ismert kulisszáit idézik fel a maguk szürkeségében, fenyegetésében, illetve azzal kontrasztban a gyermeki szemnek szóló színességében és biztonságérzetben. A kötet versei ezzel a szembeállítással szívesen el is játszanak: egy május elsejei felvonulást például nagyon vidám eseményként élt meg egy gyerek, az emlék ma is lehet kellemes, hiszen volt tavaszi napfény, volt vattacukor és virsli, voltak kunkorodó szoknyák és feltűrt ingujjak, de felnőttként tudjuk, hogy mindebben ott volt a kényszer is, a vidámság kötelessége, és persze ott voltak a besúgók és a magukat ünnepeltető pártfunkcionáriusok is. Ugyanígy: a Balaton nagyon jó hely volt, de közben ott voltak a zárt országhatárok, ami miatt a tengerpartra nem mehetett senki. A magyar irodalomnak a Kádár-kort tárgyaló része rendre belefut ebbe a paradoxonba: ma már tudjuk, hogy akkor diktatúra volt, de gyerekként ebből szinte semmit nem vettünk észre, éltük az életünket, élveztük a nyarakat, a mozit meg az olcsó édességeket — hogyan mondatnánk most mégis, hogy a hetvenes vagy a nyolcvanas évek pokoliak voltak?

A kötet Napéjegyenlőség című első ciklusa a filozofikusabb, néhány igazán izgalmas kérdésfeltevéssel. Érdekes például az „Emléke bennünk él” fordulat továbbgondolása, miszerint valakinek az emléke csak addig maradhat fent, amíg élnek azok, akik személyesen ismerték: „mi lesz velük, ha én már nem leszek?” — kérdezi a Dal, és azokra az arcokra, kezekre és mozdulatokra gondol, melyek már csak a beszélő emlékeztében élnek. Eszerint az emlékeinkben élők csak akkor halnak meg, ha mi is meghalunk, avagy már akkor sem éltek, amikor azt hittük, az emlékezéssel valamiképp életben tarthattuk őket, és ez az egész dagályos, ájtatos szólam csak egy illúziót táplál? A kötet mintha ez utóbbira mutatna, hiszen az emlékezet működését nagyon sokszor az álmok működéséhez hasonlítja, az álmok pedig sohasem az abban szereplőkről, hanem mindig az álmodóról szólnak. Az emlékezetben felbukkanó embereket a versek „árnyak”-nak nevezik, bizonytalan körvonalú, tünékeny, valójában álomszerű lényeknek, voltaképp tehát a képzelet szülötteinek, akiknek csak távoli kapcsolata lehet a halottainkkal.

Látjuk, Rakovszky Zsuzsa első kérdései az időre, de rögtön utána a halálra vonatkoznak. Megrázó tapasztalat és nem filozófiai belátás, hogy az idő múlik, és akkor is múlik, ha az ember igyekszik birtokba venni, saját épülésére használni, és persze akkor is, ha pocsékolja. Ebben a költészetben egy élet értelmét és értékét éppen az adja, hogy miként bánik valaki az idejével, milyen módon vesz tudomást annak múlásáról, hogyan használja a rendelkezésére álló órákat és napokat és éveket. Rakovszky előveszi a huszadik század nagy metaforáját, a halálra ítélt utolsó éjszakájának dilemmáját, ami arról szól, mivel töltse az ember az utolsó óráit, ha tudja, hogy azok az utolsó órák. Mi a legértelmesebb cselekvés ilyenkor (ha egyébként szabadon dönthetünk arról, mit teszünk)? Aludjunk egy jót, rúgjunk be, keressünk partnert a szerelemhez? Töltsük az időt a családunk vagy a barátaink körében? Olvassunk, vagy tanuljunk még valamit? Imádkozzunk? Vagy inkább játszunk egy-két sakkpartit? A Sakkozó katonák című versben egy hasonló szituáció idéződik fel: „talán már / fél óra múlva, vagy ki tudja, / talán a következő pillanatban” — mégis egy sáncolás vagy egy mattadás a legfontosabb ilyenkor is. A dráma mindebben persze az, hogy „az örökkévalóság szempontjából” egy élet, egy este, egy óra vagy egy pillanat voltaképp ugyanannyi, vagyis az életünk voltaképp csak egy nap, amit értelmesen kéne eltölteni.

Kérdés persze, mitől értelmes és értékes egy élet, de itt kell leszögezni, hogy Rakovszky Zsuzsa költészetében lényeges változás az utóbbi, immár kilenc éve megjelent kötete óta sem történt, új versei ugyanazon a hangon, ugyanazon témák körül szólalnak meg, mint a korábbiak, és ugyanazokkal a nagy kérdésekkel, például az időbe zárt élet értékessé tételére vonatkozó kérdésekkel viaskodnak. Végleges válasz természetesen nincs, és ilyesmit kár is lenne várnunk: „ahol ledobja álarcát a Lét, / s hullott levél lebeg békanyálas vízen, / oda ma már nem érünk el, pedig / ezért indultunk el, azt hiszem” (Erdő). Ha a versírás módja változik is valamelyest, ha feltűnnek új versformák, csendesebb versmondatok, lazább kifejezések (pl.: „elég az hozzá” — 24), közhelyesnek tűnő megoldások (pl.: „a múlt kimúlt” — 60), a versről való gondolkodás, a verssel szembeni várakozás és a kimondás eseményjellege semmit sem változik. Rakovszky az egységben, az életművön belüli kapcsolatok kiépítésében hisz, és láthatóan többre tartja a stabilitást, a kulcsszavak megőrzését, mint az újszerűséget. Ebben a kötetben a világ ugyanolyan kegyetlen, idegen és depresszív, mint tíz vagy tizenöt éve volt, legfeljebb ennek az állandóságnak a nyomasztó felismerése terheli tovább, vagy egy nehezen megfogható érzés, a nosztalgia érzése teszi fájdalmasabbá.

Amikor a második ciklus versei a már említett módon idézik fel egy élet fontos és szép emlékeit, akkor épp azzal szembesülünk, hogy a nosztalgikus emlékek a legnehezebben átadható emlékek, hiszen ezek az identitás egészét átjárják. Nehéz visszaidézni egy gyerekkori karácsony vagy egy balatoni nyaralás hangulatát, még nehezebb átadható módon megfogalmazni az akkori és a mai, azzal kapcsolatos érzéseket. Pedig ezekben az emlékekben rejtőzik a titok, mely elárulja az énnek, hogy ki ő. A nosztalgia tehát egy személyes mitológiát hív életre és tart életben, és tesz időről időre hozzáférhetővé, például akkor, ha az előhívására alkalmas képeket nézünk, zenét hallunk, műveket olvasunk. A kötetben látjuk, hogy a nosztalgia hordozta tapasztalat nem múltbéli emlékké, hanem az identitás alapját jelentő narratívává válik, olyan abszolút múlttá, amelytől a mindenkori jelen mindig azonos távolságban marad. A múlttal kialakuló tudatos és tudattalan kapcsolat intenzitása pedig megmutatja,  mennyire védtelenek is vagyunk mindannyian a minket érő életeseményekkel szemben. Hiszen ez a kapcsolat, és alighanem erről beszélnek a Fortepan versei, alapjaiban határozza meg identitásunkat, hangulatunkat, komfortérzetünket a világban. Világos, hogy a megélt múlt jelentősége mindig csak utólag tárul fel, de az adott események későbbi súlyát a tudattalan határozza meg, a tudattalan, amelyet értelemszerűen nem irányíthatunk. Egyszóval: még ha ismernénk is személyiségünk részletes térképét, ami képtelenség, még akkor is megjósolhatatlan volna, hogy egy konkrét esemény miképp hat ránk később: elfelejtjük, nosztalgikussá lesz, esetleg traumatizál?

Látjuk, ha egy költészet filozófiai problémákat vet fel, az olvasást is elcsábítja a filozófiai kérdések felé — de ebből sok jó nem sülhet ki. A vers nem értekezés, nem tud a problémák mélyére ásni, csak felületesen, villanásokra tud például az idő kérdésének évezredes történetével szembenézni, ez pedig a közhelyesség és a szalonfilozofálás veszélyét vetíti előre. De az olvasó sem filozófus, vagy ha netán az, akkor sem azért olvas verset, hogy ott filozófiai tételekkel találkozzon. Érdemes-e komolyan venni egy olyan sort, mint a „minden tárgy az idő gyümölcse” (Tárgyak)? Hiszen azt sem tudjuk, mi az idő. Mi az, hogy „minden”? Mi egy tárgy? És főleg: mi egy gyümölcs? Ha tehát komolyan vesszük a sort, elveszünk az értelmezés útvesztőiben, ha pedig nem vesszük komolyan, magát a verset sem tudjuk komolyan venni. Ezért az ilyen sorok, pláne ilyen kontextusban, nem szerencsések.

Szerencsére az efféle versmondatok megmaradnak a kötet hátterében, és bár meghatározzák a versek keretét és irányát, orientálják az olvasás módját is, hagynak teret a klasszikusan szép vagy épp a komplex, bonyolult képeknek, hagynak helyet lírai jelzőknek, a rímnek, sőt a szonettnek is. Vannak történetek és történet-magok, és van egy rendkívüli költőiség, mely minden filozofálgatás és minden történetmesélés ellenére az érzésekre, a félelmekre, a veszteségekre, az egyszer volt örömökre, a nosztalgiákra és a fájdalmakra, a máshol nem látható nyelvi megoldásokra tereli a figyelmet, valami elementárisan fontosra helyezi a súlyt. Közben pedig ne felejtsük, a kilenc évvel ezelőtti verseskötete idején már maga a szerző is azt nyilatkozta, hogy kifogyóban érzi a lírai ihletét, sőt azt is előrevetítette, hogy nem ír majd több verset. Ünnepelnünk kell, hogy ez nem így történt.

Megjelent a Műút 2015052-es számában