„Ön festő, csak a nyilvános kivégzés érdekli”

Az okos képregény — és a Rembrandt is ilyen — szüntelen szembesít a kihívással, amelyet a képek, azok sorozata, vagy a képekből felépülő oldalkompozíciók jelentenek az olvasó számára. Hogyan viszonyul egyik panel a másikhoz és hogyan áll belőlük össze egy történet? A képek kapcsolata nem egyszerű linealitás, hanem egy globális, az egész műre kiterjedő vizuális hálózat.

„Van a képregénynek filozófiája; van-e a képregényben filozófia? Részt vehet a képregény filozófiai diskurzusban? Azt már tudjuk, hogy történetmesélésre és események rögzítésére alkalmas, de tud filozofálni? Határozottan hiszem, hogy tud” — írja W. J. T. Mitchell, a kultúratudomány vizuális fordulatának meghatározó alakja a Critical Inquiry 2014-es tavaszi, teljes egészében képregényeknek rendelt számában.[1] Mitchell gondolatmenetének folytatása felsorolja mindazokat a jellegzetességeket, amelyekért a holland grafikus és képregényalkotó, Typex Rembrandtját annyira élvezetes olvasni: „Határozottan hiszem, hogy [a képregény] tud [filozofálni], már azáltal a páratlan képessége által is, hogy önmagára mint végtelenül rugalmas médiumra képes reflektálni, mely szavakat és képeket, történeteket és testeket, gondolatokat és cselekedeteket, szubjektív és objektív tapasztalatokat ötvöz.”[2]

Mi derül ki ebből a hosszú mondatból a képregényről és a Rembrandtról? Nem csupán a képregény médiumának jellegzetes jegyeit sorolja itt Mitchell, hanem ráirányítja a figyelmet a kortárs képregénytudomány[3] egyik kulcsszavára, a reflexióra. A képregény szüntelen aktuális és hagyományozott képeket, véleményeket és kontextusokat játszik egybe, ami által felszámolja a magától értetődőnek tekinthető kép illúzióját, vagyis azt a naiv hitet, hogy a kép egyszerűen hozzáférhető, kultúráktól független, kihívások nélkül értelmezhető: „a képek sajátos súrlódást és zavart keltenek a szellemi vizsgálódások terepén”.[4] Az okos képregény — és a Rembrandt is ilyen — szüntelen szembesít a kihívással, amelyet a képek, azok sorozata, vagy a képekből felépülő oldalkompozíciók jelentenek az olvasó számára. Hogyan viszonyul egyik panel a másikhoz és hogyan áll belőlük össze egy történet? A képek kapcsolata nem egyszerű linealitás, hanem egy globális, az egész műre kiterjedő vizuális hálózat.[5] A legjobb képregényalkotókhoz hasonlóan Typex is számos ponton bontja meg a linealitást például az oldalszámok összezavarásával (106–109), az apró eltérések felfedezésére invitáló, a festő halálát bemutató utolsó hét oldallal, vagy a rácsos ablakokra felépített kompozíciók sokaságával. Elvégre mi más egy rácsos ablak mögött rejtőző szoba, mint kivilágított képregény?[6]

A reflexió gondolatánál maradva: Typex munkájában egyaránt gyönyörködünk a Rembrant-grafikák vagy -festmények kontextualizálásában, narratívába illesztésében, skiccszerű megidézésében. A Rembrandt olvasása során élvezzük a nagy mester stílusával történő ironikus játékot, mely úgy engedi be a festőiséget, hogy a képregényesség ne szenvedjen csorbát. Különösen szép és intim, ahogy a Saskia-portrék megszületését látjuk (81): Rembrandt borosflaskák között egy vízparti nádasban skicceli le a nőt; a megelőző színes oldalakon megtudtuk, hogy került a pár erre a helyre. Ám ez a kép hirtelen elveszti színeit, csak az egész könyvre jellemző sárgás alapszín egy árnyalata marad barna vonalakkal. Ez a fogás hivatott kizökkenteni az olvasót az uralkodó vizuális kódból és magából az elmesélt és megmutatott történetből. Miért változott meg hirtelen a világ? Magyarázatot keresünk az éles vizuális váltásra, és kis keresgélés után meg is találjuk a jóval korábban (71) megidézett híres könyöklős Saskia-ábrázolást. Ott Typex Rembrandt stílusában, a képregény panelekre osztott ritmusát megszakítva és lelassítva, egy egész oldalon rajzolta újra a XVII. századi portrékat. Itt (81) pózol a menyasszonyi ruhás nő férjének, most készül a portré.

A pillanatnak ez a megragadása tulajdonképpen a képregény lényege: a döntő mozzanatok, pillantások kiválasztása és megragadása, sallangmentes sorozattá fűzése.[7] Typex egy dinamikus, sodró, kihagyásokra épülő történetet hozott létre ezekből a momentumokból: az olvasónak sokat kell dolgoznia, előre és visszalapoznia, hogy egy-egy nehezebb, csendesebb képsort megértsen, a történteket rekonstruálja. Eme aktív olvasói munka tulajdonképpen a képregény lényege:[8] Typex nem hagy magunkra, biztos kézzel vezeti olvasóját a képek és fejezetek közötti, kitöltésre váró üres tereken keresztül. Az egész Rembrandt tulajdonképpen igen csendes és hallgatag: a szerző hagyja a képeket mesélni, sokszor oldalakon keresztül nem használ szövegbuborékot, narrációs szöveget, képaláírást pedig egyáltalán nem.

A képregény a csendet használja arra, hogy fontos, vizualitással kapcsolatos kérdésekről elmélkedjék: elsősorban arról, mit jelentett akkor és jelent ma látni és látszódni. Rögtön a nyitó képsorokban Rembrandt tanúja, ahogy rakodómunkások egy egzotikus birodalmi elefántot emelnek Amsterdam városa felé: gyorsan megörökíti a gyarmati erő bizonyítékát. Később titokban az elhagyatott vesztőhelyen skicceli az aznap részben az ő közönye miatt kivégzett fiatal nőt, alkalmi szeretőjét: a festőnek hatalmában állt volna közbenjárni a nő életéért, helyette a holttestet örökíti meg. Egy későbbi jelenetben (59) elégedetlen megbízók árnyéka vetül a Krisztus megfeszítését ábrázoló ifjúkori Rembrandt-festményre: visszataszítónak találják az ábrázolást („Inkább hasonlít egy nyársról lehúzott csirkére, mint a mi megváltó Urunkra,”) melyet az árnyékok takarásában az olvasó sem tud élvezni. A látás joga összefonódik a hatalommal: a birodalom, a megrendelő, a festő és a portréalany láthatósága és nézőpontjának érvényesítése a képregény egyik központi témája. Typex a kérdéskört a férfi-női láthatóság és szerepek szempontjából is megvizsgálja: a kihagyásokra épülő történet fejezeteit női karakterek, Rembrandt életének mellékszereplői köré szervezi. A fejezetek címadói és fokalizátorai a kivégzett Elsje, a feleség és múzsa Saskia, a dajkából elhagyott szeretővé lett Geertje, az eredetileg cseléd, majd Rembrandtnak lányt szülő Hendrickje, és Cornelia, a festő lánya. Typex többször nemcsak a narratívát tekintve, de vizuálisan is az ő szempontjukból ábrázolja az eseményeket; kreatív és elgondolkodtató hozzájárulás a nők történelmi láthatóságáról szóló diskurzusokhoz.

Megjelent a Műút 2015052-es számában

______________________

[1] W. J. T. Mitchell – Art Spiegelman: Public Conversation: What the %$#! Happened to Comics?, Critical Inquiry, 2014/3, 20–35 [20]. A fordítás a sajátom — Sz. E.

[2] Uo.

[3] Angolul comics scholarship vagy comics studies.

[4] W. J. T. Mitchell: A képi fordulat, ford.: Hornyik Sándor, Balkon, 2007/11–12; http://www.balkon.hu/2007/2007_11_12/01fordulat.html.

[5] Thierry Groensteen: The System of Comics, ford. Bart Beaty – Nick Nguyen. University Press of Mississippi, Jackson, 2007, 17–23.

[6] Vö.: Karrie Fransman The House That Groaned [A nyögdécselő ház, 2012] című képregényének címlapjával.

[7] Magyarázza Joe Sacco Hillary L. Chute interjúkötetében: H. L. Chute: Outside the Box. Interviews with Contemporary Cartoonists, University of Chicago Press, Chicago, 2014, 146.

[8] H. L. Chute: Graphic Women. Life Narrative & Contemporary Comics, Columbia University Press, New York, 2010, 7–13.