Paksy Tünde: KH — német (2015. augusztus 17.)


„De mi zajlott tulajdonképpen 1977 júliusában Klagenfurtban? Az irodalom ünnepe? Egy vetélkedő, amelyen két díjat és egy ösztöndíjat ítéltek oda? Költővásár? Egyfajta tőzsde? Valójában egy szakmai tanácskozás? Vagy esetleg irodalmi divatbemutató? Azt hiszem mindez egyszerre — és ez jó is így.” Marcel Reich-Ranicki 1977-ben, a Klagenfurti szövegekben megjelent gondolatai az azóta eltelt közel 40 évben — a díjak számától eltekintve — szinte mit sem veszítettek aktualitásukból. A mára számos kísérőprogrammal körített Ingeborg Bachmann-díj és Német Irodalmi Napok többnapos irodalmi és kulturális fesztivál és egyben nemzetközi médiaesemény is. A számos benyújtott pályázatból a zsűritagok döntése alapján meghívott 14 szerző 2-3 perces rövidfilmben mutatkozik be, majd felolvassa a külön erre az alkalomra írt vagy egy nagyobb prózai műből kiemelt elbeszélését, amit a zsűri hozzászólásai követnek.

Első ránézésre akár száraznak és egyhangúnak is tűnhetne ez a szabályos program, személyes véleményem szerint azonban nagyon is érdekes mind a szerzőket, mind a sokszor egymással is vitába szálló zsűri vitáját figyelni: „Germanistapornó”, ahogy az idei Bachmann-díjas Nora Gomringer aposztrofálta a sokszor kisebb-nagyobb társaságok által együtt követett versenyt. Persze a fokozott médiajelenlét és maga az alapkonstrukció is időről időre felvet bizonyos kérdéseket. Hiszen a leírt szöveget olvasni egészen más, mint a felolvasást hallgatni — utóbbi igen sokat adhat hozzá, de el is vehet a szövegből. Jól látszott ez Gomringer Recherche (Kutatás) című, külön erre az alkalomra írott novellája esetében is. A többsíkú történet elsődlegesen a következő regényéhez anyagot gyűjtő Nora Bossong kutatásának elbeszélése. Bossong interjúkat készít egy ház lakóival, miután pár nappal korábban egy tizenhárom éves fiú kiugrott az ötödikről és szörnyethalt. Az íróalak és az interjúalanyok diktafonra rögzített hangja mellé a gyors, tipográfiailag alig jelölt perspektívaváltások által számos különböző hang szólal meg fokozottan polifonikus elbeszélésmódot hozva létre. Ehhez társul még a reálisan ábrázolt világ mellett megjelenített irreális világ, a ház előtt fel-felbukkanó Erlkönig alakja és végül az írónő alakjának váratlanul fölérendelt elbeszélő hangja. A zsűri egy része az avantgárd jól sikerült folytatását látja a műben, amelyet alapvetően két ponton ért kritika: egyrészt úgy vélték, Gomringer előadása jóval többet hoz ki a szövegből, mint ami otthon a kanapén vagy bárhol máshol kiolvasható a rögzített nyelvi jelekből, Klaus Kastbergert pedig az zavarta, hogy érezhető: ez egy nagyon is kiszámítottan a Bachmann-versenyre írott mű.

Kastberger favoritja a második helyezésnek számító Kelag-díjat és a közönségdíjat is elnyerő Valerie Fritsch. A Das Bein (A láb) úgymond a klasszikus elbeszélői tradíciókat követve mesél el apa és fiú viszonyáról, a néhai táncos apa amputált lábának történetén keresztül. A finom hangvételű, de egyáltalán nem finomkodó elbeszélésből sajátos hangulat árad, amelynek alapeleme a természet hangain túl mindent betöltő csend. A képzett fotóművész Fritsch bemutatkozó filmjében is ezt jeleníti meg csupán furcsa morajlású zenével festve alá a manierista képeket. (Fritsch portréja, a felolvasás és a zsűri vitájának videója is itt: http://bachmannpreis.orf.at/stories/2709005/) Hasonlóan a szöveghez szabta portréját Teresa Präauer, aki végig ott volt a legesélyesebbek között, a ne csinálj magadból majmot felszólítást éppen ellenkezőleg értelmező, kissé korlátolt Don Juan elemi humorral megírt története végül azonban mégsem kapott díjat. A zsűri inkább Dana Grigorcea Das primäre Gefühl der Schuldlosigkeit (Az ártatlanság elemi érzése) című regényrészletét részesítette előnyben. Töredékesen felvillanó történetfoszlányok és hangulatképek a Ceaușescu-éra Romániájából, a „mellétrafálások története” (H. Winkels) első olvasatra inkább derűs, mint keserédes szatíra. A teljes regény ősszel jelenik meg a zürichi Dörlemann Kiadónál. A versenyhez kapcsolódó infók, képek, szövegek, videók stb. az idén is egy helyen: http://bachmannpreis.orf.at/

Milena Jesenska

Milena Jesenska

Igazi irodalomtörténeti csemegével kényezteti olvasóit legújabb számában (2/2015) a Neue Rundschau: Milena Jesenská késői levelezését adják közre. A leginkább Kafka egyik szerelmeként ismert Milena ugyanis saját jogán is megállná helyét az irodalomtörténetben. Az 1896-ban született Jesenská az 1920-as években Bécsben élt, ahol újságíróként és fordítóként kereste kenyerét. Ő volt Kafka első fordítója (németről cseh nyelvre), ennek kapcsán ismerkedtek meg személyesen, amelyet egy évnyi intenzív levelezés követett, Kafka később azonban ebből a kapcsolatból is kihátrált. Milena számos prágai német szerzővel, többek között Max Broddal és Franz Werfellel is jó barátságban volt, a cseh lapokban megjelent riportjai „a megfigyelés művészetének remekei”, az 1938-ban a forrongó Szudéta-vidékről írott cikkei pedig a cseh újságírás csúcsát jelentik — írja róla Ronald Pohl a Der Standardban. Milena Jesenská a Müncheni Egyezmény után menekülteket támogatott és 1939. november 12-i letartóztatásáig az illegális sajtóban publikált. Öt évre ítélték. Habár a hazaárulás vádja alól felmentették, átnevelés céljából mégis a ravensbrücki koncentrációs táborba szállították. Egy veseműtét szövődményeibe halt bele 1944. májusában Ravesnbrückben. A Neue Rundschau a fogságban töltött időszakból közöl 14 írást, amelyek legközelebbi hozzátartozóihoz, apjához és lányához fűződő viszonyán túl a zsidó nép sorsáért érzett aggodalmára és felelősségvállalására is rávilágítanak.

Finsterland (Sötétország) a címe a 88 (!) éves Viktor Niedermayer regényének. Az 1926-ban Alsó-Bajoroszágban született szerző húsz évig dolgozott első regényen, amelyben nem konkrét sztori mentén, hanem sok-sok egyedi jelenetből építkezve nyújt átfogó képet a korról. Az egyes szám első személyű fiatal elbeszélő hihetetlen pontos megfigyelőkészséggel számol be arról, hogy terjed környezetében egyféle ragályként a nemzeti szocializmus eszménye. Ő maga sem az anyja által praktizált katolicizmust, sem pedig a nácizmust, azaz apja „vallását” nem képes elfogadni, így mindvégig kívülállóként van jelen a történetben. A kötöttségektől mindig is irtózó elbeszélő a háború folyamán azonban mégiscsak belép a Hitlerjugendbe, partizánvadász lesz az osztrák–jugoszláv-határon, majd az utolsó bevetés után megkönnyebbülve tépi le váll-lapját. Hogy mennyire pontos a minden valószínűséggel utolsó autentikus adatközlők egyikének irodalmi beszámolója a korról, és mennyiben járul hozzá, hogy megértsük, mi történt az emberekkel a Harmadik Birodalomban; hogy valódi számvetés vagy a múlt finomítása-e a regény, arra sajnos nem ad választ Christoph Schröder, a Tagesspiegel recenzense.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük