Györe Gabriella: Kallódó hőseim 2.


 

„Bizonyos csak, hogy nem a hamu tetején vonagló
szivárványos fényjáték a Parázs igazi élete:
az lenn szunnyad, mélyen a hamu alatt!
A vibráló fényjáték csak tűnő vágy és kín,
az igazi Fény helyett, melynek egykor
majd belülről, legmélyről kell kilobbanni!”
(Babits Mihály)

 

Zakarpatszkaj oblaszty — mondta, mikor először sétáltunk át együtt az Egyetemvároson. Szövetnadrág, vászoning, tarisznya, József Attilás arc és tekintet. Egyikünk sem hisz a horoszkópokban, de megjegyezzük, ugyanaznap születtünk. Azonos nyelvet beszélünk, más nyelven írták az útleveleinket.

Mesélt az otthonáról: a harmadik falu a határállomástól. Ha leszáll a vonatról (változik a nyomtáv), be kell kéredzkedni egy autóba. Ha szerencséje van, elviszi hazáig. Ha nincs, hazasétál. A szülei tanárok. Apja a helyi iskola igazgatója. Költő. Otthon szava van. És kis gazdasága: nyúl, csirke, veteményes és gyümölcsös, mert a tanári fizetésekből nem telik téli tüzelőre.

Később magával vitt. Együtt akartunk élni. Ő ott. A magyar államtól kapott ösztöndíjért évekkel előbb röghöz kötötték. Köztük kisebb volt a felzúdulás — ha volt egyáltalán. Haza akartak térni. Nem is, hogy akartak; így volt rendjén. Családi tradíció. A nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely.

Sötétedés után értünk át a határon. A második faluig volt kocsi. Kivilágítatlan földúton, hátunkon mázsányi zsákokkal ügyelünk, hogy a kevésbé sötét foltokra lépjünk. A sötétebbek gödrök. Csodálkozom, hogy ezen az úton autók járnak. Hogy nem törik a tengely. Tudom, hogy számomra van máshol hely.

A faluban volt közvilágítás — a helyiek dobták össze. A tornácos parasztházban már vártak. A beszélgetésben kibontakozó kultúrkép szerint Vári Fábián László jelentősebb szereppel bír, mint Tandori Dezső, s Kölcsey vitathatatlanul nagyobb, mint Babits. Fájt a szeretetük, mert az enyém határossá lett. Idő- és országhatárossá. Két évig tartott még. Ő aztán hazatért egyetemi tanárnak.

*

Két évtizeddel később, mikor extatikus csókkal üdvözölt, s esti sétánkon visszaugatott a kutyáknak, majd végigvitt az összes nyitva tartó kocsmán, már sejtettem. Hol jótékonynak szánt engedékenységgel, hol nyílt ellenségességgel kezelték. Míg a bérelt ház közös udvarára vezetett, erősödött a gyanúm. Bő kék vászongatyát, fehér inget öltött, s magas szárú csizmájában, kezében fokosával körbesétált a bontott téglák és paradicsompalánták közt. Kitalálta, másnap hajnalban mindenképp szerez nekem az útra egy orosz hátizsákot. Nem akartam elhinni, hogy pár évvel előbbi sejtésem, mikor a mozgólépcsőn felfelé arról beszélt, a Pilisben bérelt házuk udvarán pár napja hétszer is megvilágosodott, beteljesedett. Ugyanaznap születtünk. Ez várna rám is?

Másnap indultunk az egyetem elsőéves történészeinek szervezett őskor-túrára. Ide invitált, erre mondtam igent. A tanári karból hárman voltak. Ő antropológiai szaktudásával a törzsi társadalmak rendjét magyarázta a gyerekeknek. Eredetileg a husserli fenomenológiából doktorált. Egy falusi iskolában szállásoltuk el magunkat. Lányok, fiúk és tanárok külön tanteremben. Első este a lányokkal aludtam, aztán átköltöztünk a tornaterembe. Egy hétig maradok. Idő- és országhatáros szeretet. Fokosát a bordásfal bordái közé akasztotta. A diákokkal naponta indultunk felfedezni a környék régészeti leleteit.

Hogy pár nap múlva megemlítettem, egyhetes nyaralásom nem jelenti, hogy végleg Kárpátalján telepednék le és vele élek, kirohant. Nyugovóra tértem. Mire visszaért, részeg volt. A neonokat felverve guggolt mellém, hogy közölje, megszállt az ördög, s ki kell belőlem űzni. Elindult körbe-körbe a tornateremben, fokosával a járás ritmusára verte a hajópadlót. Magamra húztam a takarót és reméltem, nem érkezik el, mikor a fejemen üti ki a ritmust. A nyelével? A fejével? Aztán már nem mondtam ellent neki. A tábor még két napig tart. Úgysincs útlevele. Rettentően megbántódott a hazaiakra a népszavazáskor. Nem igényelt állampolgárságot sem, a határon átkelni pedig nem egyszerű.

Mikor átértem az ukrán oldalra, bemutattam az útlevelem egy bódénál, kaptam egy kis fecnit, elmentem egy másik bódé mellett és hajtottam volna tovább, de szögesdrót és sorompó mellett álló katonák intettek le. Visszaküldtek a fecnivel az autó bemutatására. Nehezen vergődtem vissza. A fecni ukrán nyelvű. A szigorú tekintetű vámőr, ha tudott is magyarul vagy angolul, nem beszélt. Kitöltöttem a lapot. Felnyittatta a motorháztetőt. A csomagtartót. Kinyittatta a csomagokat. Feltúrt pár pólót, cipőt, bugyit. Jól megnézett, majd utamra engedett. Ha visszafelé is ilyenek, útlevél nélkül sosem jut át.

*

A tábor végeztével megkért, vigyem haza és hozzam is vissza a városba. Szülei azt akarták, költözzön oda őszig. Sejtették, de nem hitték állapotát. Egy porcikám se kívánta az ottlétet. Kedveltem a szüleit. Nem vágytam hazudni nekik. De maradék épsége is odavész, ha a faluba zárva, felügyelet alatt kell eltöltenie a nyarat. Sástól szegélyezett, lyukaktól ragyavert úton óvakodtam a volán mögött, mikor valaki megelőzött. Rákapcsoltam, a nyomába eredtem. Az első ülésen ujjongott. „Tudtam, hogy meglesz benned a kurázsi!”. Eldobált csempészcigarettákkal kitömött óriási aszfalthiányokon repültünk a helyi rendszámú autó mögött a házukig.

Terített díszasztal a nagyszobában, a régi ismerősnek szóló öröm az arcokon. Szemükben remény csillan — tudom, hogy hamis. A második fogásnál lehurrogja az apját. Aztán kézen fog, bevisz az öcsével közös hálószobába. Hanyatt veti magát az ágyon és maga mellé húz. „Ezt a plafont néztem tíz éven át, mikor elhagytál.”

Kivitt megmutatni a földet. Mögötte menjek. A párok közlekedésének szabályai vannak. Üres rituálék szerint járva figyelem a napon aszalódó kukoricást. Az öccsével beszélgetve várom ki, míg a főutcán a csorda hazatér. Szedelőzködünk lassan, vissza a városba. „Szerinted vele minden rendben?” „De ugye látunk még?” Két mondat az édesanyjától. Egyikre sem mondtam ki, hogy nem.

*

Másnap indulok haza. Azt mondja, elkísér a határig. Hogy jössz vissza, vetem fel, gyalog, mondja, nincs messze, megtettem máskor is. Út közben az íjásztáborról beszél, ahová menjek el én is feltétlenül. A határhoz érve ki kéne szállnia, de bent marad. Addig jön, míg ki nem parancsolják a határőrök. Elköszönök. Megölelem. Visszaszállok az autóba. Kicsivel arrébb állítanak meg újra. Mikor visszanézek, még ott áll. Szélesen mosolyog. A levegőbe ugrik, és ujjongva, hujjogatva, kacagva kiabál utánam: „Megcsináltuk!” Mellette unott kiskatonák. Mosolygok. Integetek. A határtól sok kilométernyire, lassan enged ki belőlem a félsz. Egyszerre tartom bolondnak és okosnak; kedvelem és rettegem. Otthonról biztosabb nemet mondani.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük