Hova tűnt Bumpi kutya?

Nemes Anna festészetében az intimitás paradoxonával találkozunk, azzal a tapasztalattal, hogy a képek létrehozzák ugyan a bensőségesség ígéretét, de az alakok mégsem fedik fel titkaikat, csupán anyagukat, húsukat, bőrüket „osztják meg” velünk.

Az intimitás bensőségesség, közelség és bizalom. Olyan köztes tér, mely személyek között tárul fel, hogy ebben a kiterjedésben védtelenné váljanak. Az intimitás egyik legfontosabb médiuma a meztelenség, vagyis nem csupán érzelmi viszonyról van szó, hanem pszichofizikai zónáról, melyben a társadalmi és szociális reprezentáció kódjai időlegesen felfüggesztődnek. Az intimitás idealista elképzelése szerint a szubjektumok bensőségessége ilyen helyzetekben közvetlenül nyilvánul meg, vagyis az intimitás zónája a tiszta jelenlét színpadaként működik, melyet a kölcsönös bizalom legitimál. Ugyanakkor az intimitás paradoxona folyamatosan megvonja tőlünk azt, amivel kecsegtet, miközben épp ennek az örök ígéretnek — az élet közvetlenségének — az érzékiségéből nyeri erejét. A meztelenség, ahogy már említettük, az intimitás zónájának kitüntetett hely-színe, aminek releváns festészeti vonatkozásai is vannak. Jean-Luc Nancy szerint ugyanis a festés olyan finom érintés, mely a „felszíni jelleg” fokozódását váltja ki a testből, vagyis lemezteleníti azt, hogy a szervek által hordozott mélység nélküli puszta bőrként érvényesüljön. A festészet tehát bőrré alakítja a testet, miközben megnyitja azt az intimitás zónájának, ugyanakkor ebben a térben nem találunk mélységet, titkot, igazságot, hanem csak az érzéki felszín üres, ám annál intenzívebb kitárulkozását.

Nemes Anna festészetében az intimitás fenti paradoxonával találkozunk, azzal a tapasztalattal, hogy a képek létrehozzák ugyan a bensőségesség ígéretét, de az alakok mégsem fedik fel titkaikat, csupán anyagukat, húsukat, bőrüket „osztják meg” velünk. „A karnáció az a nagy kihívás, amely a festészet milliónyi teste támaszt: nem az inkarnáció, ahol a testbe életet lehel a Lélek, hanem az egyszerű karnáció, egy helynek, a létezés egy eseményének a lüktetése, színe, hullámzása, finomsága.” (Jean-Luc Nancy) A festmények „egyszerű karnációi” már-már tüntetően banális motívumok, helyzetek, témák mentén jönnek létre. Az alvó anya és apa, a sárga, szürke, fekete és a „Bumpi” kutya, illetve számos egyéb portré és „alaktanulmány”. Familiáris panoráma: ismerős és családi. A bensőségesség mechanizmusa már itt működésbe lép, hiszen a család képezi azt a szférát, mely az intimitás „első rendjeként” fogható fel, olyan „belsőként”, ahová a szubjektum visszahátrálhat a társadalom, a „külső” fenyegetései elől. Ha ennél mélyebbre akarunk ereszkedni, akkor a saját testhez jutunk el, amely ugyanakkor ezernyi — érzelmi és érzéki — szálon kötődik a „családi testhez”.

Mi van a családi testen túl? Nemes festményei esetében „semmi”, hiszen az alakok üres háttérben jelennek meg, nem részesei semmilyen kollektív-társadalmi világnak, a festői tekintet kirántja őket ezekből az összefüggésekből, hogy anyagiságuk lüktetése mentén legyenek „kiállítva” a képtérben. Fontos kihangsúlyozni, hogy itt bizonyos értelemben „túl” vagyunk a pszichológián, hiszen a családi test intimitása bedarálja a személyes profilt. Nemes nem pszichológiai esettanulmányokat fest, test és lélek nem „magyarázzák” kölcsönösen egymást, a hús/anyag/bőr ennek ellenére „beszél”. Ugyanakkor nem ismerünk meg — töredékes formában sem — „történeteket”, vagyis a vallomásos festészet privát narratívái sem izgatják a művészt. A családi test „óv és eltemet” — mert az intimitás egyfajta mocsár is, melyhez ha túl közel mész, az analitikus tekintet lehetősége teljesen megszűnik. Ezeknek a festményeknek azonban érezhetően ez a tétje: analízis és intimitás feszültsége.

Az analitikus megközelítés nem pszichologizál és nem is hódol az érzelmesség kultuszának, hiába vagyunk „közel” a családhoz: a formákat dezintimizálni kell. Az analízis tehát alapvetően formakritikus, a festészet lemezteleníti a családi testet, de mennyiben emberiek az így színre vitt alakzatok? Az akvarell-hullámok rezgéseiben néha eltűnnek a figurák részletei, vagyis egyetlen személyközi (bőr)felszín szippantja fel az antropomorf maradványokat, ugyanakkor a festmények mindig megállnak a teljes dehumanizáció határán. A családi test nem csak emberi test, ezt példázza a számos kutya-kép, melyeken az állat ugyanúgy az intimitás egyik „nyúlványa”, formarészlete, mint az emberi alakok. Ezek közül a legizgalmasabb talán A kettős portré Bumpi kutyával, ahol a testhatárok teljesen elmosódnak, és nem lehet eldönteni hol kezdődik Bumpi kutya és hol végződik anya-apa. Mert ilyen a Nemes-festmények intimitáskritikája: benne vagyunk és mégsem közel, közel és mégsem benne, mert ismerni és feltárni kell azt, ami összeköt, a közös húst, melyben elveszhetünk.

Megjelent a Műút 2015052-es számában