Lapos, kerek köveket keresek,
amik többet akarnak, mintsem egyszer csobbanni.
Újra és újra a partra úszó, büszke kacsaköveket.
Elejtett tányérok, mintha csak a gravitációt
bizonygatnák arrogáns csörömpöléseikkel,
mosogatás közben kezünket elvágó üvegpoharak,
a falon púposodó tapéta szűkíti a folyosót,
s szorít egymáshoz minket, szivárgó ablakok,
késlekedő kifizetések, elfelejtett befizetések,
elfelejtett ígéretek, az elfelejtett barátok,
elfelejtett névnapok, évfordulók,
szülői értekezletek, fogadóórák.
Még akár harminc-negyven évig is.
Mert ez a vérengző szerelem keresztülhajt
úgyis, ha sántán lépek a nap végén. Keresztül-
hajt tekintet nélkül a viseltes ruhákra és
félbehagyott ebédekre, mert egy tóparti
stéggel hiteget, egy üveg sörrel, és
hogy nem volt hiábavaló,
és mindegy, a fogak mozognak-e majd,
ahogy a mozgólépcsőn dülöngélünk a kis
szatyrainkkal a piacról hazafelé.
Addig is keresem a lapos köveket,
és amíg a gyereket nem felejtem
az oviban pénteken, tanítom kacsázni
hétvégén a Duna-parton.