A vénasszonyt majdnem mindenki ismerte, és nem csak Nyéken. Budapestnek is híres figurája volt. Többnyire egyedül járta a Belváros utcáit és ordítozott: Szalai! Szalai! Hol az anyádba vagy, Szalai?! Ha pedig éppen nem volt egyedül, akkor Szalaival volt. Olyankor ketten siettek valahová, és szitkozódva veszekedtek. De Szalai is feltűnt néha egyedül a pesti utcán. Mivel ő nem ordítozott, csak csöndben loholt valamerre, az emberek azt hitték, a vénasszony elől menekül, pedig a fő ok más volt. De azt nem kötötte Szalai mindenkinek az orrára. Csak a beavatottak tudták, hogy ő maga is keres valamit, nem csak a vénasszony őt.Ez a valami pedig nem volt más, mint a Kurvaisten. Őt kereste Szalai már hosszú évtizedek óta, legalábbis mindazoknak ezt mormolta el egy-egy fröccs ellenében, akik hajlandóak voltak megkérdezni tőle, mégis mit keres. Az ilyenekből lett a beavatottak külső köre. Ezek úgy sejtették, hogy valamikor régen elvettek Szalaitól valamit, ami miatt tönkrement az élete, elzüllött, és most azt a valamit keresi — mondjuk egy jól menő szabóműhelyt (volt példa ilyesmire). Apa azonban a belső körhöz tartozott, és tudta, hogy Szalai pontosan azt keresi, amit mond. A Kurvaistent. Vagyis — lehántva a szóról Szalai keserűségét — magát az Istent. Így talált rá Apára is a portásfülkében, és be is nézett hozzá időnként. El is beszélgettek, ha éppen eszénél volt. Ez a Szalai most bent aludt a portásfülkében egy pokróccal betakarva. Apa fektette le, meg ne fagyjon a földön fekve, mert hideg volt az éjszaka. Jó helyen kereste tehát a vénasszony.
Kemény István: Kedves Ismeretlen, Magvető, 2009, 131.