Egy sziget nyomorúsága

A legjelentősebb írók közül talán egy sincs manapság, aki olyan messzire távolodott volna minden hagyományos értelemben vett irodalomtól, mint Michel Houellebecq.[1] Történetei kevéssé kacifántosak, prózája letisztult és egyszerű, pesszimizmusát pedig szinte kizárólag egy valamelyest tematizálatlanul hagyott mizantrópia és szexuálcinizmus tartja mozgásban. Amit Houellebecq művel — elsősorban mindmáig legsikeresebb könyvében, az Elemi részecskékben —, egyfajta harsány gesztusokkal létrehozott anti-irodalom. A francia szerző a nyugati civilizáció présüzeméből kikerülő ember testi-lelki nyomorúságának olyan tömény leírását kínálja, amelyre nemhogy az irónia, de talán még a fekete humor fogalma sem alkalmazható többé. Kétségtelen, hogy ennek az írásmódnak, illetve a mögötte felsejlő antropológiának is megvannak a maga irodalmi gyökerei, a francia hagyományban például Céline, a patologikus és ugyanakkor kínzóan szórakoztató szexuális problémák leírásában pedig ott van Roth Portnoy-kór című műve, amelyből a legújabb kor szókimondásukért ünnepelt szerzői — talán Palahniuk említhető még ebben a kontextusban – minden bizonnyal igen sokat merítenek.

Houellebecq írásművészetében azonban a depresszió és a fokozatos testi sorvadás monoton ecsetelésénél mégis több történik. Ezt elsősorban legutóbbi könyve, A térkép és a táj című regénye jelzi, amellyel Houellebecq a rangos díjaknak köszönhetően a népes rajongótábor mellett végre a „discours académique”-ben is határozott(abb)an vetette meg a lábát. Ez a könyv a maga sajátos, krimibe és Doppelgänger-önparódiába oltott művészetelméleti problematikájával már jóval többet is tett annál, mint hogy pusztán jelezte volna Houellebecq alkotói zsenijét: az elmúlt évekből alig említhető olyan szépirodalmi mű, amely ilyen differenciáltan — egyszerre kellő komolysággal és élcelődéssel — kezelte volna a kortárs képzőművészettel kapcsolatban felmerülő számos kérdést.

A Könyvfesztiválra megjelentett Lanzarote, ha a magyarul már elérhető Houellebecq-művek mellé állítjuk, talán a legkevésbé jelentősnek tűnik fel azok közül. Ennek ellenére érdemes leszögezni, hogy valódi kis gyémánttal van dolgunk, amelyben egyrészt mindazt a sok jót megkapjuk, ami mostanra szinte a szerző védjegyévé vált, másrészt minimalista kivitelezésben, de az önéletrajzi írásmódnak köszönhetően a korábbinál több konkrétummal szembesülünk Houellebecq kordiagnózisával. Maga a vizsgálat kevéssé meglepő eredményre jut: Európa túlélte önmagát, és öles léptekkel száguld a totális pusztulás felé. Ezen túlmenően a Lanzarote-nak kézenfekvő filológiai jelentősége is van: nem kétséges, hogy a műben megjelenő Raël-egyházzal való találkozás fontos inspirációt jelentett a szerző számára a következő műve, az Egy sziget lehetősége megírásához, amelynek narratológiai középpontját szintén egy magányosoknak, apatikusoknak, kiégetteknek, illetve egyszerűen csak dementálódott személyeknek létrehozott alternatív egyházszervezet, magyarán szekta áll.

A Lanzarote az 1999–2000-es szilvesztert követő üdülésének történetét írja le. Nincs okunk kételkedni abban, hogy valóban hiteles beszámolót olvasunk, de ha Houllebecq helyenként esetleg változtatott is a történeten, vajmi keveset számít: a szövegnek egyáltalán nincsenek ambíciói, sem önéletrajzként, sem kordokumentumként nem igyekszik érvényesülni.

Az ezredfordulós időpont kellő apropót nyújt a kor kínzó kérdései, illetve az ezen kérdések megoldatlansága fölötti meditációhoz. Houellebecq természetesen, mint általában, ezúttal is kellő mértékű politikai inkorrektséggel adja elő a dolgok változatlansága láttán érzett deprimáltságát: „A Libérationban már megint a Soáról volt szó, arról, hogy muszáj emlékezni, és Svédországnak is el kell végeznie a náci múlt feltárásának fájdalmas munkáját. Arra gondoltam, hogy ezért nem igazán érte meg évszázadot váltani.” (13–14) Felidézi a televíziós vitaműsorban látott beszélgetést, amelyben egy „pornószínésznő”, egy „balos genetikus” és egy „jobboldali akadémikus” lamentáltak a változó idők sajátosságain, és arra jut, hogy saját álláspontja leginkább a pornószínésznőéhez áll közel, aki „derűs nyugalommal fogadta az ezredfordulót: szerinte a férfiak férfiak maradnak, és kész.” (14–15)

Az alaphangulat tehát adott: Houellebecq menekül az országból, de mivel hosszas latolgatás után sem jutott jobb az eszébe, az utazási iroda tanácsadójának rábeszélésére a kies Lanzarote-on landol. Vele együtt mi sem lepődünk meg igazán, hogy ez a turistaparadicsomnak nevezett szigetecske valójában egy „geológiai katasztrófa” (53), amelynek legjelentősebb nevezetessége egy bizonyos Kaktuszkert. E fantasztikusnak beharangozott arborétum láttán szerzőnket nem igazán ragadja magával a botanikai rajongás: „Undorító formájuk alapján kiválogatott kaktuszokat rendezgettek el itt a vulkáni kövekkel kirakott sétányok mentén. A húsos, szúrós kaktuszok tökéletesen szimbolizálják a növényi élet lealjasodását.” (22) Houellebecq kedélyét a sziget állatvilágával való megismerkedés sem képes pozitívan befolyásolni. A tevegelés lehetőségét a következőkkel utasítja el: „A teremtés összes állata közül kétségkívül a teve az egyik legagresszívabb és legzsémbesebb. Néhány majomfajtát leszámítva kevés felsőbbrendű emlős kelt ilyen megrázóan gonosz benyomást.” (27) A ketrecben sínylődő papagáj láttán a következő fogalmazódik meg benne: „Gyűlölöm a madarakat (már ha ezt itt egyáltalán madárnak lehetett nevezni), és ők általában viszonozzák az ellenszenvemet.” (31) Az utóbbi megjegyzés már finoman jelzi, hogy Houellebecq-nek nincsenek különösebb elvárásai a világgal szemben. Attitűdjéből egy sajátos erkölcs alapjai körvonalazódnak, mely még a kanti imperatívusz vulgarizált formájától sem volna teljességgel idegen: ne remélj többet másoktól, mint amit magad valaha adtál, illetve adni szándékoztál nekik.

Mivel Lanzarote önmagában kevés élményt nyújt az elgyötört melankolikusnak, Houellebecq meglepő előzékenységről tanúbizonyságot téve összebarátkozik egy szerencsétlen belga — pontosabban luxemburgi — úrral, Rudival, továbbá bűnös testi örömök reményében keresi két német leányzó kegyeit. Csodaszerű módon a féltucatnyi angol szóval levezényelt, nem egészen a viktoriánus kor normáit idéző udvarlás meghozza gyümölcsét, és hősünk a könyv erotikával fűtött oldalain megtalálja az áhított kielégülést.

Ezek a részek alig leplezetlenül hímsovén fantáziákat adnak vissza, és nem is igazi nőkről van bennük szó. A leszbikus teuton lánykák tulajdonképpen a testi romlástól érintetlen sellőkként emelkednek ki a tengervízből, hogy aztán rejtélyes motivációknak engedelmeskedve találják meg maguknak elbeszélőnk meredező férfiasságát. Mindenesetre a rövid történet narratív középpontjában nem ez, hanem Rudi alakja, rövid barátságuk fellobbanása majd szomorú vége áll.

Rudi ugyanis váratlanul elhagyja a közös üdülőt, és búcsúlevelében elmagyarázza Houellebecq-nek, hogy radikális lépésre szánta el magát: csatlakozik a szigeten is erős jelenlétet produkáló raëliánusok szektájához. A szektát egy Claude Vorilhon nevezetű úr alapította, aki miután a 70-es évek derekán találkozott a földönkívüliekkel, elhatározta, hogy életét a következő látogatásuk előkészítésével fogja tölteni — a földönkívüliek a raëliánusok meggyőződése szerint megérdemlik a méltó fogadtatást. Amikor hőseink még korábban a témáról beszélgetnek, Houellebecq egy teoretikus ihletettségű pillanatában maga is elmorfondírozik az itt felmerülő kérdéseken: „De amúgy nem volt teljesen abszurd gondolat: hallottam már a földönkívüliektől eredő földi élet és a marsbéli baktériumokkal teli spórák elméletéről, vagy valami hasonlóról. Nem tudom, igazolta-e ezeket az elméleteket valaki, és ami azt illeti, kurvára nem érdekelt.” (49) Mint látjuk, a teoretikus érdeklődésnek Houellebecq esetében megvannak a maga korlátai.

Rudi, a negyvenes éveiben járó rendőr mindenesetre anyagi javaitól megszabadulva tér meg a szekta ölelő karjai közé, hogy aztán nem sokkal később az újságokban és a tévében a vádlottak padján találkozzunk vele ismét: a raëliánus szekta számos tagja ugyanis, fogalmazzunk így, pedofilbotrányba keveredett. A történet összefügg a szektát meghatározó filozófiával, amely a klónozás mellett többek közt a totális szexuális szabadságot is hirdeti, korra való tekintet nélkül.

Rudi számos tekintetben még Houellebecq-nél is nyomorúságosabb jelenség. Nem vesz részt a német lányokkal folytatott pajkos játékokban, de nem azért, mintha elriasztaná a promiszkuitás. Éppen ellenkezőleg: marokkói feleségével, aki már pár éve elvált tőle, és visszatért hazájába, házasságuk vége felé szexklubokban keresték kapcsolatuk megmentésének lehetőségét. Az eredmény: teljes és kölcsönös kiégés. (A történet ezen szálában felfedezhetjük az Elemi részecskék egyik motívumát is.)

Houellebecq persze keserűen veszi tudomásul Rudi döntését, mégsem talál érveket, amivel lebeszélhette volna róla. Ufókat várni sem lehet nagyobb őrültség, mint tétlenül ülni a tévé előtt és a tökünket vakarászni. Igaz, Rudi tragédiája mögött történelmi kataklizmák árnyéka sejlik fel: utal már erre a marokkói asszonnyal kötött házasság sikertelensége, de ott van benne Belgium nyomora is. A szerény terjedelmű mű számos nemzetkarakterológiai „megfigyelése” közül talán ez a leginkább lesújtó. Amíg a norvégokra vagy a brit turistákra vonatkozó élcelődő megjegyzések inkább joviális szellemességként hatnak, addig érezhető, hogy Belgium — és persze Franciaország — esetében a helyzet súlyosabb. Rudi maga levelében így nyilatkozik hazájáról: „Amit mi itt, Belgiumban alkotunk, eltér a közmegegyezés alapján »társadalomnak« nevezett képződménytől. Mi már semmiben nem vagyunk társak, csak a megaláztatásban és a félelemben.” (74) (Természetesen az egész pert tovább súlyosbítja a nem sokkal korábban kirobbant Dutroux-ügy.)

A Lanzarote, noha kétségkívül szellemes részleteivel biztosan sokakat meg fog nevettetni, kíméletlen könyv. Houellebecq itt olyannyira közömbös mindennel szemben, hogy a könyvnek még műfaja sincs, sőt a szöveg mintha kifejezetten valamiféle műfaji apátiában lebegne. A záró sorok egyértelművé teszik, hogy Houellebecq valójában Rudi sorsának alakulása iránt sem érdeklődik. Azonban ez a fajta közöny, ami még mizantrópiának sem nevezhető — hiszen annak már érzelmi töltete volna —, olvasva felkavaró tud lenni. Az, hogy Houellebecq még ilyen szűkös keretek közt is erőset alkot, legalábbis elgondoltató. Semmi sem történik, semmi újról nem szerzünk hírt — bár Raël szektája valóban létezik, és a vele való megismerkedés tekinthető kultúrtörténeti kalandozásnak —, mégis a felismerés élményével tesszük le a könyvet. Egy filozófiai anekdotával élve: „megértettem, csak nem tudom, hogy mit.”

(Megjelent a Műút 2013038-as számában.)