Minden reggel hitetlenkedve kelek fel, és bámulom, mint sorjázik nap nap után: az életem. És csodálkozom a tevékenykedőkön, hogyan is hihetik, hogy fontos valami, ami holnapra elmúlik. Persze, irigylem is őket ezért. Már amennyiben ez lenne az élet, nem az álmok és a múlt, ami százszor erősebben jelenvaló, mint ez a tevékeny sürgésforgás, ami csupa megfeledkezés, szemben az álmokkal, amelyek kéretlenül is jönnek, és hosszú ideig velem maradnak.
A minap is be kellett mennem a városba a kis kártyáért, amit olyankor kell megmutatnom, ha megkérdik, ki vagyok. Persze már azelőtt is volt ilyen kártyám, de azt mondták, az már nem jó. Igazuk lehet, én is érzem, hogy nem vagyok már az, aki egykor voltam. Egy kollégám meg, akivel egy hete beszélgettem, kifejezetten hálás ezért a kis kártyáért, mert, mint mondta, annyira bizonytalan mostanában, hogy sokszor csak akkor nyugszik meg, ha előhúzza a tárcájából, alaposan megnézi, ujja begyével megsimogatja a kis kártyáját, és csak akkor kezdi érezni, kicsoda.
Egyszóval útra keltem egy olyan reggeli órán, amelyet máskülönben az álmoknak szoktam szentelni, ritkábban az ébredésnek. A buszon a mosolygós kalauz, mikor leszámoltam a jegy árát, felnézett, azt mondta: köszönöm szépen, és még szélesebben mosolygott. Azzal a világba vetett rendíthetetlen hittel és derűvel, amivel a múlt század hetvenes éveiben mosolyogtak Tiszaföldváron három lányt felnevelt bajszos-pocakos apányi meglett férfiak; a múlt század nyolcvanas éveiben csehszlovák filmvígjátékokban falusi orvosok; hogy aztán a múlt század kilencvenes éveitől kezdve ne mosolyogjon így többé senki, sehol.
A kalauz archaikus mosolya meglepett, a „köszönöm szépen”-je viszont összezavart. „Én is köszönöm” — feleltem jobb híján, és míg hátraoldalaztam a buszon szabad ülést keresve (nem szabadulást, az majd később jön) még morogtam is, hogy „ez az én szövegem volt”, de igazából hálás voltam neki ezért a mosolyért. Mire a busz végére értem és elhelyezkedtem, egyúttal már a nyolcvanas évek végén jártam, és az a busz Isztambul felé futott. Negyvenhat szőkített, középkorú bőr- és aranykereskedővel és elhasznált férjeikkel, vagy éppen fiatal kísérőjükkel a cseresorból, valamint négyünkkel a farmotor fölött, akik látni akartuk a Hagia Sophiát és a Boszporuszt. Ez a hiányosságunk már Szolnok előtt megmutatkozott, amikor megkértük őket, hogy halkítsák le kissé a „Feri meg az anyósa” nótákat. A gyűlölet gyorsan és kölcsönösen kialakult. Mire a határra értünk, már meg is fogalmaztuk: „NEGYVENHAT HALOTT” rettenetes autóbusz-szerencsétlenség… az utolsó ülésen… négy túlélő… hihetetlen szerencsével… a hajuk szála sem… negyvenhat halott… rettenetes…
Közben itt, 2015 májusában haladt velünk a vonatpótló járat Angyalföld felé. Előttem egy bácsi ült, ugyanúgy kopaszodott, mint én, kockás zakóban izzadt, ölében műbőr válltáskát szorongatott, bámult kifelé az ablakon és hangosan kommentálta a közlekedést. Szidott autóst, gyalogost válogatás nélkül: akit látott az ablakból. Többször ugyanazt morogta az orra alá, ami nekem is eszembe jutott elsőre, de én nemcsak, hogy nem mondtam ki, de még el is szégyelltem magam amiatt, hogy ilyenek jutnak eszembe — azért sem én leszek húsz év múlva ez a bácsi. Márpedig ilyen bácsi mindig lesz minden buszon, de ha nem én, akkor kicsoda?
Tűnődve néztem körül, de csak a másik oldalon egy sorral előttem ülő öregasszony ölébe ejtett kezén akadt meg a pillantásom. Vaskos, kidolgozott kéz, kapát fognak az ilyen kezek, és a földdel bánnak. Meg azzal, ami kikerül a földből, meg azzal, ami belekerül a földbe. Magunkat is beleértve, gondoltam. Mire a leszállásra került a sor, nyoma sem volt a negyvenhat halottnak, se a műbőr táskás bácsinak. Szelíd voltam, derűs, és rendíthetetlen, mint egy kalauz.
Az ajtónál félrehúzódtam, hogy szemből a kosztümös hölgy leszállhasson.
— Ne engedj előre, te szexista faszfej!
Kicsit lökött meg, éppen csak, de ahhoz elég volt, hogy elveszítsem az egyensúlyomat, és fejjel előre érkezzek a járdára.
Persze, nem így történt. A nő mindössze egy ugyanolyan parancsoló és türelmetlen mozdulatot tett, ugyanazzal az ingerült arckifejezéssel, mint a pap, ha „a szentmise végetért, menjetek békével — istennek legyen hála”, a ministráns elbambul és lemarad. Én meg egyszerűen elvétettem a lépést, úgy érkeztem meg 2015 májusába.