Gilbert Edit: Jégtábláról jégtáblára — kényszerpályák párhuzamossága

(Terézia Mora: A szörnyeteg. Magvető, 2014)

„a felnőttek élete pont olyan, mint amilyennek kívülről látszott
cipekedés ólmos esőben”
(részlet A szörnyetegből) 

A nálunk 2014 közepén, Németországban 2013-ban megjelent A szörnyeteget felfokozott várakozás előzte meg, s a kritikai reflexió jelentős eseményként méltatja. Cselekménye mintegy folytatja Az egyetlen ember a kontinensen című előző művét,[1] amelyben a női főszereplő még él, ám mégsem az ő problémái s közös életük személyes síkja az ábrázolás közege. (A fókusz a férj, Darius munkájára irányul egy multinacionális informatikai cégnél.) Az új regényben, A szörnyetegben tárul fel kapcsolatuk Darius gyászfolyamata és Flora naplóbejegyzései által, ez utóbbiak a mű szerint a nő anyanyelvén íródnak, magyarul. Ezt a nyelvet Darius nem ismeri — azért sem, mert úgy tűnt: felesége sem ragaszkodik ahhoz, a németet viszont Dariusnál is mélyebben, árnyaltabban birtokolja. Flora elvesztése után (részint még életében) a nő számítógépében férje megtalálja e szövegeket. A férj személye azonban kevésbé nyomatékos bennük, mint gondolhatnánk, s mint távolról nézve ez feltételezhető. Nem körülötte forognak gondolatai, pedig együttélésük alatt Florának nem voltak kapcsolatai, barátai, csak a férfi lakásában tartózkodott, egyedül alig mozdult ki, kivéve ha dolgozni ment, s a férfi még munkahelyein is állandó látogatója, minthogy nem tudott élni nélküle.

Az előző könyv a találkozás, közös élet és eltávolodás regénye a férfi mindennapjai, azaz munkája felől. Cége tönkremenetele után munka nélkül marad, s felesége több hullámban történő elvesztése húzza ki a talajt a lába alól. Kapaszkodik munkájába utolsó pillanatig, értesülünk arról, milyen erőfeszítéseket tesz annak megőrzéséért. Bepillantást nyerünk egy amerikai informatikai kereskedelmi cég mindennapjaiba. Azokba a háttérben zajló akciókba, mechanizmusokba is, amelyekkel döntenek a beosztottak sorsáról. A munkahelyi bizonytalanságot Darius a feleségével érzett, vélt feltétlen közössége, kettejük „sérthetetlenségének” tudatával vészeli át. Bármi történjék, az jelenti a szilárd alapot, hogy Flora létezik, segíti, szereti őt, várja otthon — olyannyira biztos magukban, hogy néha csak magában értesíti többnapos távolmaradásáról, bízva abban, hogy így is eljut hozzá az üzenet és megértésre talál nála. Belső beszéde feleségéhez folyamatos, így fel sem merül a férfiban, hogy ez a kapcsolat ne nyújtana számára abszolút védettséget. S az olvasó ugyan érzékeli a diszkrepanciát a férfi szereplő tudatállapota s a nőről külső pozícióból megtudottak közt, rosszérzése nem erősödik fel, amíg a nő nem hagyja el. A férfi szereplő e kétségtelennek hitt alap elsüllyedésekor veszíti el a talajt. Egzisztenciális bizonytalanságaik, az, hogy több alkalommal ugyanakkor mondanak fel nekik munkahelyükön, sokáig nem voltak hatással kapcsolatukra, viccet is csináltak belőle („felléphetnénk vele”). Nem veszélyeztették kettejük közösségét — igaz, az első könyvben csak a férfi látószögéből értesülünk a kapcsolatról, ahogyan ő éli azt meg. Arról az összetett viszonyulásról szól Az egyetlen ember a kontinensen, melybe a férfi erőfeszítései is beletartoznak, hogy közel kerüljön a nőhöz, arról a feltétlen bizalomról és összetartozástudatról, amely hozzá köti. De arról az önzésről is, amellyel védi magát, identitását, cimboráit, folytatva korábbi életformáját, miután nem tudja abba bevonni feleségét — alig gyanakodva arra, mi is zajlik a nőben. Betegségként, ideggyengeségként fogja fel rosszulléteit, összeroppanásait, s úgy tűnik, összességében tudja kezelni őket, sajátos szimbiózisuk működik. Számíthat a nőre mint megértő partnerre s mint elfogadó szexuális társra, bár alig találkoznak: Flora már alszik, mire ő hazaér. Megszokja neje rezignáltságát és kedélyhullámzását, aki azonban egyszer ott marad új barátnője, Gaby hétvégi házában. Halála körülményei az új regényből derülnek ki a férfi visszaemlékezéseiből lassan, montázsszerűen, szabad függő beszédű narráció és belső monológ kereszteződésében — valamint a párhuzamosan olvasható naplóban.

Az özvegyen maradt férfi Flora hamvait szórná el egy elhúzódó utazáson — Közép- és Kelet-Európán át. A cselekmény sajátosan időtlen, tér- és időérzékelése elbizonytalanító, a szüzsében az idő- és térsíkok egymásra vetülnek. Traumafeldolgozó és megértést szomjazó utazás ez, menekülés, gyászmunka, vezeklés, autós zarándoklat. Része a magyarországi kisváros meglátogatása, ahol a lány gyerekként és gimnazistaként élt, s Budapesté is, immár egyedül. Az ott közösen töltött idő emléke nem felhőtlen. (A lány együttélésük alatt ráállt arra, hogy meglátogassák a magyar fővárost, ahogyan más utazásokat is vállalt, ám egyiket sem tudta sokáig elviselni, hamar kimenekült belőlük. Budapesten például a napokat egy Keleti pályaudvar melletti olcsó, kolostorszerű, hideg szállás ágyában töltik, mert Flora nem akar várost nézni.) A férfi A szörnyetegben egy autóstoposnak köszönhetően utazik tovább dél felé, a Balkánra, majd folytatja útját Örményországig, engedve a spontán kialakuló új irányoknak, úti céloknak, melyek kívülről érkeznek. Fel-felbukkanó útitársai, alkalmi ismerősei, kényszerpihenői, betegsége, hányattatásai, régi üzlettársai (s apja!) feltűnése közben pörög lelki tekintete előtt a belső mozi. Felesége intim, zaklatott, ijesztő kitárulkozása, amit megszerez, állandó kísérője útján: magával viszi a laptopot, amin rajta a németre fordított napló. Belelát így lépten-nyomon („napról napra”) abba a nyomorúságba, az érzékeny, élhetetlen lélek sebzettségébe, űzött menekülésébe, bezárkózásába, amit élete traumái okoztak Florának. Bevándorlóként, nőként, nem kívánt, nem szeretett, elhagyott és elhanyagolt gyemekként („letörölte arcáról a saját gyerekét”) szerzett sérelmei letargiába, depresszióba, melankóliába, pánikbetegségbe fordulnak, melyeket e szövegekben próbál megérteni. Ezek hol prózaversek, hol szenvtelen prózai leírások, gyakran rémálmokéi, hol idézetek szépirodalomból, pszichológiai, orvosi szakszövegekből, lexikonszócikkek, némileg parodizált, kommentált önsegítő könyvek frázisai, önanalízisek. Az önértésre és önelfogadásra tett kísérlet (nem ártani, örülni annak, amit megoldottunk és túléltünk) vegyül az elkeseredett lélek vergődéseivel: aki ártalmatlan, abba beletipornak. Ez a folyamat követhető a jobbára komor hangvételű, többnyire megaláztatást, kudarcot, alulmaradást rögzítő, rezignált hangú naplófolyamból, riasztó kontrasztban a férfi jelenbeli, érzelmes felső szövegeivel: törekvésével, hogy megtalálja, újraélje közös életük epizódjait, megértse s elengedje azokat. A férfi napokra és éjszakákra belemerül az olvasásba — internet-kávézókban, szállodai szobákban; eközben mi is látjuk az oldal alján futó párhuzamos szöveget. Olykor abbahagyja, felfüggeszti, amikor eseménydúsabbá, reménytelibbé válik külső útja, amikor próbál megkapaszkodni valaki másban, kevés sikerrel. E nők feltűnően hasonlítanak egymáshoz életkoruk és külsejük ellenére. Ugyanazt a funkciót töltik be: a társ iránti igény tárgyai, megtestesülései. Minden szállásán, útjának szinte minden állomásán találkozik valakivel, aki iránt halványan vonzódni kezd, aki felkelti érdeklődését. Az egyre reflexívebbé váló férfi igyekszik is meghatározni a közös jegyeket Flora és őközöttük: barna haj, komolyság, titokzatosság… Az alakok és a külső-belső történések egymásra vetülnek a narrációban, a cselekményben. A jelen, az utazás képeibe belevegyül a múlt, folyton Florát látja az új ismerősökben, s Flora árnyalakként is meg-megjelenik mellette, akihez beszélni lehet — vele van útján sokféle alakmásban, performációban. A leginkább prózai, fizikai módon, a legmegfoghatóbban és egyben legmorbidabban pedig a csomagtartóban, az utazótáskában magával szállított dobozban, amely a lány hamvait tartalmazza. Darius utazásának állandó kísérője tehát halott feleségének kivetülése, s úti célja is az, hogy eltemesse valahol. Ez az cél azonban nem fixált földrajzi értelemben, nem konkrét hely irányába tart, folyton halasztódik beteljesülése. A szándék, a szellemi cél az állandó: a hamvak elszórása valahol. A hely meghatározatlan, a férfi keresi azt a pontot, amely akár a nő, akár az ő életének szimbolikus helyszíneként megfelelne a célnak. Nem tudja elhatározni magát sehol, pedig vissza-visszatér a temetőkbe is: ezek a cselekmény ismétlődő elemei, a mű térszerkezetét átfogó, átszövő toposzai. Nem jut el azonban arra a reflexiós, mentális, spirituális és szellemi nyugvópontra, amely lehetővé tenné az elhatározást, a búcsút, az elengedést. A megértés és elfogadás híján nincs megnyugvás. Az elvesztés és az együttélés, az élet és a halál nem válik el egymástól: nem csupán Flora halálát kell feldolgoznia ugyanis, hanem életét is, még „közös” idejükben, a nő életében megkezdődött eltávolodását tőle. S nem csak azokat a hónapokat, amikor Flora már Gaby vidéki hétvégi házában él a férfi világlátása szempontjából érthetetlen életformában. Darius messzemenően ellenséges érzülettel viseltetik e közeg iránt. Életfelfogásuk, világszemléletük, komfortérzetük radikális különbözősége is megnyilvánul tereik elválásában. Darius hiába igyekszik annyi időt ott tölteni, amennyit csak képes, Flora iránti ragaszkodásában eljön az a pillanat, amikor már nem tud visszamenni, mert — úgy érzi — nem hívják, nem látják szívesen, betolakodónak tekintik, s Flora az ottaniakkal, nem pedig az ő egykori életükkel szolidáris, nem berlini lakásukban, hanem a tanyán érzi jól magát. Darius nézőpontjából, az ő gyanakvó, idegenkedő, féltékeny, értetlenkedő szemszögéből értesülünk ennek a nomád tanyasi ökoközösségnek őt irritáló mindennapjairól — ahogyan minden másról is, kivéve Flora naplóját. Erről a világról, új barátairól, választott közegéről sem találunk azonban sok említést a nő feljegyzéseiben. Flora magát analizálva arra jut, hogy a folyamatos mozgásban-lét és tevékenység az, amely ideig-óráig megvédheti a depresszió örvényétől. A férfi a kényszercselekvések szükségességét — hogy immár biztonságos alap híján tudatosan strukturálja idejét, hogy valahogy kibírja — azután érzi meg, hogy Florát végleg elveszíti már annak életében. A lány, mint a naplóból kiderül, nem kívánja megosztani vele gyötrődését, poklait, nem akarja, hogy vele szenvedjen — éppen ártatlanságát, jóságát szereti meg. Ez a kötés kevésnek bizonyul: kezdeti beszélgetéseik, otthoni tevékenykedésük, az, hogy a lány (saját történetei, történései helyett) már csak napi olvasmányairól számol be, egy idő után nem elegendő fenntartására. Flora elkezd magyarul írni, amivel elzárja magát. Visszavonul anyanyelvébe, gyerekkora nyelvébe, amelyen tud írni e bensőséges önmagáról, s nem engedi be, kizárja Dariust magából nyelvi szinten is.

A tükörhelyzetben lévő nyelviség a magyarra fordításkor különös inverz helyzetet eredményez. A kétnyelvű, tizenkilenc éves kora óta Berlinben élő írónő eleinte azt tervezte, hogy magyarul is fog írni, eddig ez nem valósult meg, s nem is tudná maga magát átfordítani másik anya- (apa-)nyelvére, vallja. Avatott műfordítókra bízza inkább magát. Nádori Lídia a hosszú szöveg érintett rétegével, a „magyar nyelvű” naplókkal nehéz helyzetben lehetett, hisz németről kellett le/visszafordítania őket — minden esetben döntve arról, hogy az eredetiben valóságosan is magyarul lévő szövegtöredékeket, szavakat, kifejezéseket az idegenség érzékeltetésére ő pedig németre tegye-e át. Mi maradjon egy, s mi szerepeljen két nyelven a magyar kiadásban. Hol így, hol úgy döntött, nem mindenhol kapunk segítséget az értéshez, a helyenként előforduló, leginkább angol betétek is fordítatlanul maradnak, s ez így van jól. A kompozíció szándékolt idősík-összecsúsztatásai, a személyek egymásba tűnése és az egy mondaton belül akár többszöri nézőpont-váltogatás ugyancsak értésnehezítő tényező.

A két idegenségtörténés időben elcsúszik egymáson. Flora a múltban küzd a világ ellen, Darius a jelenben Flora lényével. A regény jelenében Flora szövege, Darius emlékei és az úti események alkotják, tagolják Darius időben-létét. A teher viselése, feldolgozása, ledolgozása szenvedésteli. Kapaszkodik a teendőbe: az eltemetés kötelezettségébe. Saját teret vált. Biztonságos, ám ráomló börtönévé vált lakását átváltja mozgó otthonára, az autóra, amely ideig-óráig védelmet nyújt. (Az utolsó jelenetben athéni tüntetők verik szét, amíg ő Odát, első útitársát meglátva kiszáll belőle.) A passzív időeltöltés bejáratott rituáléi (pizza, sör, tévé) helyett aktív fázisba vált a mű kezdetén a leválás, a gyász munkája: Darius autót vezet, úton van, fegyelmezetten egyszerre egy irányba haladhat csak, s így óhatatlanul megtörténnek vele dolgok. Kilépve otthoni bezártságából találkozik emberekkel, újabb potenciális szerelemmel, ki nem bontakozó kapcsolatkezdeményekkel. Elnyúló utazásának motiválója, kiváltója az albán Oda (megint egy magyarul is beszélő név Abel Nema után), aki gyakorlatilag hazaviteti magát a férfivel, ahol aztán kilép annak életéből. Ez a fiatal lány az úton váratlanul közel került hozzá. Figyel Dariusra, kedves vele és közvetlen, meglepően tájékozott, művelt, komoly és kortalan. Beavatja hazája és a saját történetébe. Barátságos magatartása azonban addig tart, amíg hazaérnek, ott a beteg, öntudatlan férfit nagymamájával hagyja, s ő eltűnik, Darius pedig a továbbiakban próbálja megtalálni. A napjainkban játszódó, minden ízében mai, mindennapjaink abszurditásait is regisztráló, kortárs, globalizált világunkban zajló történetnek logikai hibája is lehet ez a nyomtalan eltűnés, amire csak részlegesen szolgálnak magyarázatul a körülmények. Erősödik az olvasóban Darius gyanúja, hogy a lány kihasználta, valamint az az értelmezési irány, miszerint a férfi nem alkalmas még új kapcsolat létesítésére, amíg nem vet számot az előzővel. Nem rögzülhet, nem válhat valósággá, elsiklik előle még a jelen a többi esetben is: „Egy barna copfból még nem lesz örök szerelem, ez így igaz.”

Megrendítő olvasmány ez, mélyre hatoló. Kalandos, fordulatos, ígéretes. Elágazó. Nyomasztó, mert akár az életben, nem varródnak el a szálak, s korántsem fordul minden jóra. Egyre halasztódik a jelentés megtalálása, a beteljesülés. A keresett személy/értelem pillanatokra felbukkan, az utazó, a nyomkereső detektív pedig a valószínűség alapján a város sűrűn látogatott, frekventált helyein keresi. Nem a keresett személy, hanem ő, a kereső válik felismerhetővé azonban, aki mániákusan bolyong ugyanazokon a helyeken, rója ugyanazokat a köröket, remélvén, hogy így céljához ér. Kutatásának mellékeredményei lesznek: megismerik, megkedvelik, behívják pincérek, turisták, helyiek, szállásadók, összeismerkedik ezzel-azzal, s újabb útitársra is szert tesz. Aki(k)nek a célját követi aztán, kiszolgálva őket, s akinek az élete lesz átmenetileg az ő élete, de nem tud rájuk hangolódni, ahogy az útjába kerülő tájakra, városokra sem. A napszemüveg szimbolikus védelmet is ad. Hirtelen kimenekül belőlük, gyakran búcsút sem véve. Nem tárul fel az értelem, nem következik be a csoda, nem száll fel a köd az Ararátról.

A szörnyetegben a halott nő nézőpontja apokrifként, töredékes női szövegként, a pályáját, műfaját meg nem találó bölcsész írásaként nyilvánul meg. A magyarul írt és lefordított napló kíméletlenül ráláttat a nő életéből a háttérben maradt, el nem mondott, a férfit kímélő történetekre, történésekre, momentumokra. S hogy a férfi mellékszereplő a nő drámájában; nem engedi, engedheti be szorongása sáncai mögé, nem akarván magával rántani oda. A dermesztő idegenségek tudomásul vétele is a gyászmunka része: érdekes, hogy Darius alig reagál az olvasottakra. A mozgásban-léttel, az életbe kapcsolódással válaszol a rettenetre. Utazik, hogy halála után megtudja, ki volt, mi a titka, de meghaladja erejét a szembesülés. A férfi Orfeuszként igyekszik elérni halott kedvesét, Odüsszeuszként bolyongva rokon tájakon, Ulickaja Médeájának, Szabó Magda Liber Mortisának terheit próbálván letenni. A halott árulásával való megbékélés: hogy itt hagyott minket, az utána maradt űr feldolgozása, a titok kiolvasása naplójából és az utána történő nyomozás („aki csak ismerte, tud róla egy változatot”) ismert toposzaink. A halál sem szab határt a kedves személy megismerésének. Sokat, még csak nem is sejtettet, alig feldolgozhatót is megtudhatunk arról, aki eltávozott tőlünk, a folyamat végeérhetetlen. A mű felépítése és alapkoncepciója némiképp hasonlatos José Saramago Minden egyes név című regényééhez, ahol José úr különféle helyszíneire, régi iskolájába, sírjához is követi a szeretett nőt. Nyomatékos különbség, hogy a női szereplő ott meghal, mielőtt a férfival, aki szerelmes belé, találkozna az életben, de ez csak felerősíti a férfi nyomozási szenvedélyét utána. Itt pedig meghal, mielőtt a férfi kiderítené a titkát, ki ő. Nem a „gyilkost” keresik ők, hanem a személy rejtélyét.

A műbeli napló fiktív fordítója, Judit, aki a férfi kérésére az ő számára is hozzáférhetővé teszi e tartalmakat, elszörnyedve tekint rá, amikor átadja neki a németre ültetett szöveget. Megütközése annak is tulajdonítható, hogy ő már tudja: a naplójegyzetekben azokról a megaláztatásokról esik szó, amelyek Florát érték — s hogy a férfi alig tud meg valamit magáról a nő drámájában. Ki a szörnyeteg? Flora nem vádolja Dariust, tudja, hogy „teljes szépségében” látja és szereti őt. Flora vesztésre áll az élettel: érzékenysége, szolidaritása a szenvedőkkel nem tartható fenn, empátiája, toleranciája, normalitása, megaláztatásainak tudomásul vételei elemésztik erőforrásait. Lelkiismeretessége, béketűrése, lojalitása, az, hogy inkább ő szenved, minthogy másoknak kelljen miatta — meg nem valósítható program. Pedig azt írja: akkor lenne szörnyeteg, ha sekélyebbé, s nem mélyebbé válna a megalázásoktól, bántásoktól. Így pedig elkopik, senki sem segíthet rajta — ahogy Másán sem a Médea és gyermekeiben. A létezés az elviselhetetlen, terheit megosztani úgy, hogy mindkét szereplő bírja, s egyikük se roppanjon bele: bravúr. Ez itt nem sikerül, Darius meg sem próbálhatja. A felek akaratukon kívül rettenetet visznek egymás életébe, nemhogy megmenteni tudnák a másikat. Hiába birtokolja valaki mégoly kiválóan a nyelvet — nem használható az a létezés mélyén. A megnevezés eckhardi rettenetét idézi Flora a lélek mélyén lakozó dolgoktól. Kevés a szerelem és a jószándék. Szörnyek — poklok — vagyunk egymás számára, s még inkább az a személyiség széthullásának okozója, a mély depresszió, amely a sokszoros traumatizáltság elviselésének képtelenségéből, az el nem fogadottság mély és korai megtapasztalásából, az élet iránti bizalom hiányából fakad („miért kéne szeretnie bárkinek is / ha igen, az véletlen”).

Megjelent a Műút 2015050-es számában

[1]  A 2004-es Nap mint nap pedig poétikai, narratív megalkotottságát tekintve s a világérzést, az idegenséget megjelenítve szintén érezhetően ugyanazon œvure terméke. Lásd Hammer Erika: Ábel a rengetegből. Tér-képek és topográfiai diskurzus Terézia Mora Nap mint nap című regényében, Filológiai Közlöny, 2006/3–4., a Különös anyagról is uő: Útikönyvek Senkiföldjéről, http://periferia.btk.pte.hu/old/perif3/hammererika3/hammererika3hu.htm.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük