az ablakon túl téli giccshajnal, bent a
szoba levendulaszagú reszketése, mint
mikor már egészen csend van. így
meghallottam, ahogy utoljára szólítasz
a saját nevemen. abbahagytam a
karácsonyfadíszítést,
ágyadhoz léptem, te pedig lehunyt
szemmel csak ennyit mondtál:
szeretnék meghalni.
ezután már csak a zaj válaszolt — mint annak, akit
egy visszafelé járó órába zártak —
a karok és a konyhagépek
ütemes kattogása, amik az ételedet pépesítik,
rég nem értett beszédünk helyén
csak az ismeretlenné dermedt
kezek suttogása, amik a szádba tömik
az ételt, hangos súlyként
a vécébe vonszolnak tisztába tenni, majd
levendulás légfrissítővel nyomják el a szagot,
és gyógyszerekkel naponta nyúznak téged
a saját képükre.
Most csak állunk ostobán és nézzük egymást.
Előttünk harminc kilóvá esett csend
egy húgyfoltos lepedőn.