Nem szeretném elmondani, hogy több mint két évtizede foglalkozom nagyjából folyamatosan tehetséggondozással, olvasok több-kevesebb rendszerességgel pályázatokat (de mindez csak férfihiúság). Emlékszem a legelső pályázatra, amelyben zsűriztem, nem sokkal voltunk a rendszerváltás után, senkit nem érdekeltek a fiatal költők, illetve a fiatal költő abban az időben nem 16-20 éves volt, hanem harminc. Az első pályázatra 2500 pályázó jelentkezett. Nem elírás.
Azt kell mondjam, hogy ez a pályázat meglepett, mert sajátos pontozási rendszeremben többen kerültek a vonal fölé, mint ahányra előzetesen számítottam. Azt tapasztaltam — nem kis örömmel —, hogy ti mindannyian olvastok. A kortárs irodalom nyelvét értitek és használjátok is. Örülök ennek, mert gyakori tapasztalatom, hogy a középiskolákban, gimnáziumokban a végzősök nem jutnak el Pilinszkyig. Nekem pedig az a tapasztalatom, hogy Pilinszky már kulcs lehet a kortárs irodalom befogadásához. Nem tudom, ti eljutottatok-e eddig, de nálatok ennek már nincs tétje, mert nektek már kezetekben van ez a kulcs.
Látni való, hogy a költészet operettje — remélem senkit sem sértek ezzel —, a slam poetry mekkora hatással van rátok. Én hiszek abban, hogy el kell jutni az olvasóhoz, és ha erre van egy ilyen népszerű formánk, hát miért ne tegyük azzal.
És persze most beszélnem kellene arról, hogy milyen nehéz volt tíz nevet mondanom — az volt, de nem erről beszélek. Inkább elmondom, hogy milyen izgalmas azt látni, ahogyan a költői képekkel bántok, vagy arról, milyen könnyeden kerülitek el a közhelyesség csapdáit. Jó volt látni, hogy van, aki érti és jól is kezeli a ritmust, a rímet. Elismeréssel kell beszéljek rólatok, mert a ti korotokban én ezeknek az ismereteknek még csak a közelében sem jártam.
Sokat lehetne itt még beszélni művekről, és rólatok, szerzőkről, de nem akarok senkit sem kiemelni, sem elfelejteni. Arra szeretnélek kérni benneteket, hogy ne elégedjetek meg ennyivel, mert a ma az elismerésről szól, de holnap már az a kérdés: hogyan tovább. Korábban mindenkinek azt mondtam, hogy olvasson sokat, kortársakat. Nektek talán már nem kell erről beszélnem, tudjátok nélkülem is. A Deákpoézis még csak a kezdet; ahhoz, hogy továbblépjetek, folyamatosan dolgoznotok kell, keresni a lehetőséget a publikációra. Olyan szerencsés helyzetben vagytok, hogy a magyar nyelvterület páratlan folyóiratkultúrával rendelkezik. Nemcsak a nyomtatott kiadványokra gondolok, de a weben terjedőkre is. Legyetek bátrak, keressétek a lehetőségeket, mert azok nem keresnek meg benneteket. A Deákpoézis ebből a szempontból egy ugródeszka, s csak rajtatok múlik, hogyan rugaszkodtok el róla. Mert a lendület — most úgy tűnik —, megvan.
Elhangzott 2015. április 10-én Miskolcon,
a Deákpoézis 2015 díjátadóján