„…alapvetően morális tevékenység”

A Sajóvámosi Művészeti Staféta keretében Szekrényes Miklósnak köszönhetően pár napja vetítették Gerő Marcell Káin gyermekei című dokumentumfilmjét, melyet a rendezővel folytatott pódiumbeszélgetés követett. Ennek a tanulságait is próbáltuk egy gyorsinterjúban összefoglalni.

A Sajóvámosi Művészeti Staféta keretében Szekrényes Miklósnak köszönhetően pár napja vetítették Gerő Marcell Káin gyermekei című dokumentumfilmjét, melyet a rendezővel folytatott pódiumbeszélgetés követett. Ennek a tanulságait is próbáltuk egy gyorsinterjúban összefoglalni.

Mintha az alternatív valóság kapott volna teret: szinte csattanóként hatott egy-egy bűnbeesett szereplő kiteljesedő „fikciója”. Vagyis: amit az okokról, motivációkról a Bebukottakban még csak jelzés szintjén sem tudhattunk meg, az most a Káin gyermekeinek kitüntetett pillanataiban kibomlik előttünk. Hogyan élted meg ezt az átértékelődést, kellett-e filmes eszközökkel elősegíteni?

Gerő Marcell
Gerő Marcell

Elősegíteni nem. A Káin gyermekeit az első pillanattól kezdve azzal az ambícióval készítettük, hogy nagyvásznon is megállja a helyét. Ennek érdekében a képi világ kialakítása során sok olyan döntést hoztunk, ami a filmes látványvilág felé tolja el a felvételeket. A fényhasználat, a kis mélységélességű felvételek, a szigorú kompozíciók mind példa ezekre a döntésekre. Ez a képi világ azonban általában volt jellemző a filmre és nem egyes jeleneteknél koncentráltunk rá.
A film készítése során sok revelatív pillanatot éltem át. Ilyen volt a hosszú hónapokon át húzódó keresést követően a szereplők megtalálása, az első személyes találkozás, amikor egy fáradt negyvenes szempárban látod meg a Bebukottakból annyira ismerős kamasz tekintetét. Azok a jelenetek is meghatározóak voltak, amikor valami érzelmileg megindítót sikerült felvennünk — ritka, mikor már a felvételt követő pillanatban sejti az ember, hogy ez benne lesz a végleges filmben. A legmeghatározóbbak azonban természetesen azok a minden esetben váratlanul kibomló beszélgetések voltak, amikor a szereplők bepillantást engedtek a múltjuk mélységeibe. Oda lenézni mindig szédítő volt. Ezekben a jelenetekben akaratunkon kívül voltak erős filmes elemek. A mi érdemünk talán annyi, hogy jó helyre tettük a kamerát és volt türelmünk és erőnk (Várhegyi Rudolf hangmérnök és Kiss Rudolf Péter illetve Lovasi Zoltán operatőrök számára szó szerinti értelemben is véve) kivárni a helyzet kibontakozását. Pali és édesanyja beszélgetése a gyertyafény mellett a legeffektesebb, leghatásvadászabbnak is tűnhet, pedig csak egyszerűen arról volt szó, hogy náluk nincsen villany és gyertyafény mellett töltik az estéiket — mi pedig abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a mai kamerák már képesek ilyen minimális fénymennyiség mellett is hasznos képet rögzíteni.
Amikor Gabesz és volt élettársa, Zsuzsa közösen idézik föl, hogy elvették tőlük a gyereküket, az egész szoba tele van gomolygó cigifüsttel. Ez nem a mi kérésünkre alakult így, csak mindketten láncdohányosok, és gyönyörű délutáni napfény dőlt be az ablakon, ami életre keltette a füstöt.
Van persze még egy filmes eszköz, ami nélkül ritkán készül mozgókép: a vágás. A fent említett példák, ahogyan a film egyéb jelenetei is, sokkal hosszabban zajlottak az életben, Sass Péter és Sylvie Gadmer vágók érdeme, hogy a néző számára „kiválogatták” a legfontosabb részleteket, lecsipdesték a felesleget és aztán végül a szerintünk legjobb sorrendbe szerkesztették a jeleneteket.

Mindkét dokumentumfilm az agresszió és a félelem elegyére épít. Ami a Káin…nál új, hogy kirajzolódnak a gyerekkori traumák. Melyeket követhetett a rossz döntés, vagy ha tetszik: tragikus vétség, majd a megmerülés az erőszakalapú világban, s a sikertelen küzdelem az újrakezdésért. A főszereplők felkutatása során volt-e előzetes várakozásod azzal kapcsolatban, hogy milyen sorsfordulatokkal lesz majd dolgod? S a hosszas, éveken át tartó közös munka során — forgatókönyv nélkül dolgoztatok — mikor tudtad, hogy megvan a kellő mennyiségű anyag? Mikor vált kerekké benned is a történet? Vagy minden csak a vágószobában derült ki?

A kutatás során Sári is (László Sára, a film producere) és én is folyamatosan reménykedtünk benne, hogy legalább az egyik történet pozitív kicsengésű lesz. Az ötlet fejlesztése során sokan riogattak azzal, hogy magát a szereplők felkutatását kellene feldolgozni, mert amikor majd megtaláljuk őket, az kiábrándító, ronda és unalmas lesz. Nyomort és emberi roncsokat fogunk találni, amikben semmi szép és megkapó nem maradt. Ezek a vélemények annyiban valósággá lettek, hogy sikertörténetre nem bukkantunk. Akikkel azonban találkoztunk, ők azt a meggyőződésünket bizonyították, hogy igenis lesz ezekben a történetekben megkapó, felkavaró és valamilyen értelemben szép is.
Soha nem tudod, hogy megvan a kellő mennyiségű anyag. Pontosabban mindig azt érzed, hogy ezt vagy azt de jó volna még fölvenni. Én is így voltam vele és tulajdonképpen a film producerei kezdték először finoman, majd határozottabban jelezni, hogy ideje abbahagyni az éppen elengedhetetlennek tűnő soron következő forgatás tervezgetését és teljes energiával a vágásra koncentrálni — mert egyértelmű, hogy van elég anyag. Igazuk volt. Több filmre való anyagunk is volt.

Nem várod el a Káin… közvetlen társadalmi hatását, legalábbis nem valamiféle körvonalazott hatásról beszélsz. Ez a témához való művészi hozzáállást sejtet, ami persze nem műfajidegen, de nem is túl gyakori. Nem is klasszikus riportok készültek, mindez inkább egy tabló. Mit gondolsz valójában, milyen érzéseket mozgat meg az emberekben a műved?

Őszintén mondom: fogalmam sincs. Olyan hosszú időn keresztül töltötte ki az életemet a Káin… készítése, hogy bár érzem, hogy minek van (kell lennie) érzelmi hatást kiváltó ereje, de hogy ez a hatás maga milyen, azt nem tudom. Régóta ismerem a szereplők történetét, rengeteg részlettel vagyok tisztában és fontos emberi kapcsolatokká alakult a viszonyom a legtöbb szereplővel. Emiatt elvesztettem azt a szükséges távolságot, ami kell ahhoz, hogy hideg fejjel tudjam végiggondolni, ez vagy az a jelenet ilyen vagy olyan hatást fog kiváltani. Azt érzem, hogy fog, de arról inkább a visszajelzések tájékoztatnak, hogy milyet. Persze nagyon jóleső érzés, amikor olyasmi visszajelzéseket kapok, hogy megrázó, megrendítő, szívszorító. Hosszú távon egyáltalán nem célom, hogy borongós, feltétlenül szomorú vagy nyomasztó dolgokat csináljak, de az, hogy a munkám erős érzelmeket tud kiváltani, az szakmai szempontból is elismerés.

Földrajzi helytől független, általános emberi kérdések merülnek fel, mondtad a beszélgetés során. Nem lehet még egy ilyen tiszta szándékú művet is mélyen átpolitizálni, ha helyhez kötött tapasztalatok és sérelmek kapcsolódnak a témához? Hiszel abban, hogy ma Magyarországon mindenhol megtalálja a Káin… az ideális közönségét?

Mivel sokféle rétege van, bízom benne, hogy mindenki megtalálja ezek közül azt, ami az ő számára jelent valamit. Aki nem szereti, ha az országban megfigyelhető problémákról szó esik, az persze jó eséllyel ettől a filmtől is elfordítja a tekintetét. Ez azonban szerintem nem elsősorban politikai, inkább struccpolitikai kérdés.

Káin gyermekei a cím. Nagyon fontos a gyermekeknek a bűnös felnőttekhez való viszonya. Mi él tovább bennük? Másrészt közönségből érkező kérdés volt: a „sérült” gyermekekre való fókuszálás milyen erkölcsi kérdéseket vet fel?

A „bűnös felnőtt” fogalma önmagában egy megbélyegző, a felnőtt társadalomra jellemző kifejezés. A gyerekek fejében nincs ilyen. Ijesztő felnőtt van, meg kedves, meg büdös, meg olyan, akire oda kell figyelni, meg olyan, akire nem. Bár pillanatok alatt betanulják a rosszindulatú szövegeket egy közösség által megbélyegzett emberről, mégis amikor találkoznak vele, sokkal inkább az embert nézik benne, mint a felnőttek. Pali gyerekei nem a bűnöst látják az apjukban, hanem az apjukat. Épp ezért megkapó a történetük, mert látjuk rajtuk a vágyódást ez után a felnőtt után, aki közben sok mindent tesz, ami nehezíti, hogy ez az apa utáni vágyakozás beteljesedhessen.
A dokumentumfilm-készítés számomra alapvetően morális tevékenység. Hús-vér emberek életét mutatod be, olyanokét, akikkel másnap össze lehet futni az utcán. Csak nagyon óvatosan bánhatsz a velük felvett anyaggal, különben megsérted az emberi méltóságukat, megnehezíted vagy ellehetetleníted a hétköznapjaikat. A film minden jelenetéhez hosszas beszélgetések és vívódások kapcsolódnak. Ami bekerült a filmbe, azzal kapcsolatban nincs kételyem — egyetlen jelenetről sem érzem, hogy megsértené ezeket a morális határokat.

Milyen további tervek foglalkoztatnak? S a Campfilm, a produkciós cégetek további terveiről is szívesen olvasnánk!

Egy nagyon sűrű, intenzív időszak záródik le idén tavasszal a Campfilm életében. Két év során készítettünk négy dokumentumfilmet, melyek közül három (Másik Magyarország; Felsőbb Parancs; Káin gyermekei) kiemelkedően sikeres lett itthon és külföldön, elkészült az első kisjátékfilmünk, a Lágy eső, ami Cannes-ban mutatkozott be és azóta beutazta a világot, egy hónapja mutattuk be az első TV-filmünket és tavasszal lesz még egy komoly dokumentumfilm-bemutatónk. Most néhány hónap fejlesztésre szánt erőgyűjtés következik, ami után szeretnénk tovább tágítani a műfaji palettát és — a dokumentumfilmes gyökereinket megtartva — fikciós formákban is filmeket készíteni.