Hárman ültünk a konyhában, Viola, Tibor és én. Elmúlt éjfél, az ünnepelt már a szobájában aludt, kint a hó teteje cukormáz-fagyosra keményedett a januári hidegben.
Ezt nevezem! Ez a zamat! Tibor hangosan csettintett nyelvével. A malagabor édes, bizsergető íze és tüzes ereje mindenkit bűvölt, pedig már túl voltunk a sokadik pohár sörön, pezsgőn, vodkán.
Vegyetek a sajtból is! Viola felvágta a Tihanyi Camembert-t, nem mintha ez passzolt volna a borhoz, ám volt egy behozhatatlan előnye a világ összes többi sajtjával szemben: itt állt a hűtőben. A kenyérvágó deszkán hagyta őket, én pedig leemeltem az egyik falatot.
Képzeljétek el, hogy különleges pillanatokban, akár csak pár másodpercre, beleláthattok a jövőbe, mondtam.
Ezt meg hogy érted? Tibor hivatásos masszőr volt, meg természetgyógyász, szóval az ájurvédáktól a Tibeti halottaskönyvig mindent olvasott már, és nehezen lepődött meg bármin is. Úgy tűnt, most inkább bosszankodik, de nem törődtem vele.
A hangyákra gondoljatok. Ahelyett, hogy megkerülnék az útjukba eső fát, inkább megmásszák. Mi is így botladozunk az időben. Nem látjuk a kanyarokat, csak amennyit a hangya lát a fa törzséből, amíg rajta jár.
A konyhában gyertyák világítottak, meg Tibor füstölőjének parazsa. A tárgyak árnyékai felágaskodtak.
Legyen a borosüveg az idő, a sajt pedig az ember. A camembert-falatot a palack oldalához érintettem. Ez a jelen pillanat. A „most”. Aztán viharok jönnek, magasba emelnek, földhöz csapnak…
Röptetni kezdtem fel-le a sajtszeletet, úgy koccantva az üveg felületéhez, ahogy a szél kacsáztatja a strandon a gumimatracot.
Fájdalmas pillanatok ezek, de ha valahogy sikerül kitekinteni a gyötrődés sűrű ködéből, akkor sikerülhet.
Viola lekapta nyakából a fekete kasmírsálat, szájával szelet utánzón süvített, és imbolyogva, mégis kecsesen lengette maga körül: Vihar dagasztja a vitorlát! Ssssss! A kendő sejtelmesen hullámzott, hol a borosüveget suhintotta, hol az arcokra libbent. Cirógatott, és ez zavart. A sokadik érintésnél az asztalra csaptam.
Miféle jövőlátás, micsoda nagyképűség, és még örüljek is? A sebzett állat nem örül… elveszti még a nemét is. Nekem már nincs is faszom!
Halkabban, felébreszted a lányomat! Viola lehuppant mellém, megfogta a kezemet, talán érezte… a nők megérzik.
Az időben hátranézni olyan, mint egy magas toronyból letekinteni (az öregek mind hegymászók, az évek alpinistái). Beleszédültem. Megint a MERZ Klub rozoga vécéjében hánytam, az Ipar utcában. Újra az Andrássyn járkáltam, és hajnalban a Kálvinon kötöttem ki, hogy a könyvesbolt raktárában aludjak, vagy akárhol, csak otthon ne! A biztonsági rács kulcsának hűvös érintése a Rippl-Rónai utcai lakásban. (Nem adtam vissza, végül a zárat cserélték le.) Meg az állandó légszomj, a tűvel átszúrt, még élő bogár vonaglása, ki tudja, melyik ősi, gonosz isten rovargyűjteményében. Összetörttükör család: a gyermek másik üvegszilánkon maradt.
Ellopták az életemet, nyöszörögtem. Tibort, akit az imént hívott álomba az alkoholmámor, nem ébresztettem fel.
Nem fogod elveszíteni. Tudom. Viola fejét a vállamra hajtotta, hosszú, barna haja a nyakamat csiklandozta. Bal kezével simogatta a hátamat, de ez fájt, mint az érintés a megégett bőrön. Fehér szoba emléke perzselt: reggel a gyermek beszalad, és a hitvesi ágyba kéredzkedik. Üvöltöttem.
Megcsinálta! Négy nap, és a fiam már egy másikat… egy robotzsarut talált reggel az anyja mellett. Mit gondolhatott? Lecserélték apát, mint egy mobiltelefont? 3G-t 4G-re?
Viola az ajkaimra szorította mutatóujját, és sokáig suttogta: Cssssssttt! Aztán elaludt a vállamon, én pedig tovább vergődtem.
Ha ez az élet, akkor mi a pokol, gondoltam.
Egyszerre ott álltam a Batthyányi téren, valamikor a jövőben, talán egy hét múlva. Esti miséről jöttünk Violával. Vasárnap volt, még áldoztunk is, bár ő nem olyan vallású… Hazafelé hógolyóztunk a vár alatti kis utcákban, jégcsapokkal szavakat karcoltunk a kocsik motorházán gyűlt vaskos fehér takarókra. Viola azt, hogy Me, én pedig, hogy Love és hozzáképzeltem: Forever. Aztán felmentünk a Toldy Ferenc utcai lakásba, vörösbort ittunk, éreztem a fenyő- és narancsillatot. Végül lefeküdtünk a kis szobában, parázsból lehelt csókokkal, aktus nélküli öleléssel zuhantunk álomba.
Összerezzentem, és Viola felébredt a vállamon. Ott voltunk mindhárman a konyhában, mi, a két egymásba gabalyodott régi barát, és az alvó Tibor, aki bár nyolc évvel fiatalabb, kitartóan csapta a szelet a ház asszonyának.
Gyönyörű lányod van, mondtam. Viola kávét főzött. A vállamon még éreztem testének macskamelegét.
Mintha csak tegnap lett volna, emlékszel? A Híd presszóban. Ott dacoskodott veled, én meg az ölembe vettem, és Star Wars-pilótásat játszottunk.
Kis duci volt még, hét vagy nyolc éves. A két hüvelykujjam volt a kormány, a körmöm a fire gomb… Most meg nyakláncot vettem a születésnapjára, és ahogy délután a buli előtt az előszobatükörben nézegette magát, tizenhárom évesen egy csinos nővé érő madárfióka próbálgatta szárnyait:
Én vagyok a Január! Arcom hűvös kezdet, de szemem sarkában ott nevet a tavasz.
Viola leült, rágyújtott, szótlanul, komoran szürcsölte a kávét. Amikor elnyomta a cigit, özönlöttek a szavak.
Tizenhét évesen lettem vele terhes, és Laci magamra hagyott. Azt mondta, lépjek tovább és vetessem el… A gimnáziumból egy idősebb tanárnő segített, de ő is azt mondta, ne tartsam meg… És mindenki, akitől tanácsot, vagy segítséget kértem… Azután megszültem, és évekig az anyám nevelte. Rossz anya vagyok!
Sírt, a haját simogattam, és közben arra gondoltam, ha most látnák, meghallanák-e a január énekét a nyurga gyereklány mosolyában?
Tibor mocorogni kezdett. Kényelmetlen testtartásban aludt el, és hamarosan a szemét is kinyitotta. Kávét kért. Azt mondta, megmasszírozza Violát, amíg főzi.
A legfontosabb szétnyomni a stresszcsomókat. Főleg a nyakon meg a háton, magyarázott. Közben a kezei serényen munkálták a húst, lapogatták a vágyott nő hátát.
Hogy van ez, Tibor, te most masszőr vagy meg természetgyógyász is?, kérdeztem.
Gyógyítással már nem foglalkozom, mondta kedveszegetten a hórihorgas fiú.
Miért, mi történt?
Egy rákos betegem, akin én nem tudtam segíteni, meggyógyult. Teljesen váratlanul a saját erejéből. Érted? Nem általam.
Néztem újdonsült vetélytársamat, vagy ki tudja, talán egy lehetséges barátot.
Aztán valami olyasmit hümmögtem, hogy végül is mindegy, ki tette, fő, hogy meggyógyult, nem?
Megjelent a Műút 2015049-es számában