feldolgozható veszteség

Nem tudom lehet-e kezdete egy pillanatnak,
de ha igen, ez most az. Kezdek elveszíteni
valamit. Egy ideje kevesebbet képzelgek
a saját halálomról. Korábban egész gyakran
eszembe jutott valami jópofa halálnem,
ahogy az ötös busz ablakán csorgott az eső
egy korán sötétedő késő őszi délután,
fülemben a dead kennedys vagy nomeansno talán
és meghaltam a balesetben.

Nem tudom lehet-e kezdete egy pillanatnak,
de ha igen, ez most az. Kezdek elveszíteni
valamit. Egy ideje kevesebbet képzelgek
a saját halálomról. Korábban egész gyakran
eszembe jutott valami jópofa halálnem,
ahogy az ötös busz ablakán csorgott az eső
egy korán sötétedő késő őszi délután,
fülemben a dead kennedys vagy nomeansno talán
és meghaltam a balesetben. A barátaim,
rokonaim sírtak, én meg a kórházi ágyon,
ravatalon vagy a föld alatt. Máskor hős voltam,
aki megmentett valakit, vagy akit nem mentett
meg senki, vagy rákos, mint a családban annyian.
Amióta megszületett, nincsen saját halál
csak a rémálmok szaporodnak, de már legalább
nem ébren látom. A szimbólumok bonyolultak.
Azt hiszem, ez jó irány. A busz már nem fordul le
a hídról, egyenesen az áradó Dunába,
és nincs a jól megragadható melankólia
ősszel a pasarétin, viszont vannak a számlák
és a csekkek, és bár egyik sem olyan jópofa,
a pillanat kezdete talán már a folyamat.

Megjelent a Műút 2015049-es számában