Kozma Leila: Nincs ott semmi

avagy alszanak-e nappal az álmok

nem volt eleg internetunk ket embernek. valaki valahol talan szandekosan toltogeti le a vilag minden tartalmat fajlrol fajlra, hogy nekem ne jusson semmi. amikor paranoias vagyok, a borom megszunik letezni. az egesz utca a szam szelen ul, a mellettem vonaglo no mosolya az en mosolyom is. tudom, hogy nem vagyok intuitiv, csak azt hiszem, hogy igen, ami nagy kulonbseg. a kigyok is ugy vedlenek, hogy kozben a sejtreteg egy reszet meg atfutjak a testnedvek. az erzekeles nem szekcionkent, nem egyik pillanatrol a masikra szunik meg, nem kotheto az oramutato ugrasaihoz, es en is igy elek ezeken a napokon — onhazugsagokat allitok fel, amik immel ammal mosnak csak bele a kulvilagba. ha tul hirtelen tepem le oket magamrol, faj, bar nehez megmondani, pontosan mi is, talan az a levego a labfejeim alatt, ami megakadalyoz, hogy ralepjek teljes sullyal a jardara, es amit kinomban kinevezek sajatomnak, vagy meg inkabb masodlagos onmagamnak. valami szabad szemmel nehezen eszlelheto dzsuvarol beszelek, amit ha kello kitartassal kezelnek, benne marad a tenyerben a nyoma, szinte latom, ahogy alakit a sejttermelesemen, ahogy az igaznak megtett hazugsagok dns-kodjai belem ivodnak, es behatolo anyagkent osszerantjak a vert, a tejsavat meg az izzadsagcseppeket. a paranoias szoveteimet szilardnak, toketeletesen dehidrataltnak, es ragacsos-bezs szinunek kepzelem. nem rohadtak, de annak alcazzak magukat, megannyi kikristalyosodott gyantadarab kepzodik ilyenkor. egy nap megszunok mozogni majd vegleg, szilardda korcsulok majd, es lassan bebarazdalodik testem felszine rancokkal, mig vegul csipkeragta, cincalt egyseg lesz, ami csak darabonkent ertelmezheto. addigra a paranoia is kioltja magat, gennykent eltavozik, eventualisan lecseng, mert az igazi kar kiirja magat a tortenelembol, megsemmisul, a vadakat is viszi magaval, mint a joszandek utolso sugarait.

a boltosok eleinte nem tudtak megmondani, mi is tortent, en pedig megsem reszletezhettem kavevasarlas kozben, hogy felhagytam sajat magam veled valo felvertezesevel. a torok delikateszes maholnap ugyanekkor mar nem fog emlekezni rad, pontosabban a hianyodra, amibe csak az en beszednyelvem sajdul bele.

meg nem lehet megmondani, tuljutottal-e a veragygaton, bele a keringesbe, mergezni a mindent, ami velem lett atitatva teremtestol. nem tudni, arnyekkent feded-e majd be pupillamat, hogy ilyen alpari es szegyenteljes szimbiozist szinleljen testem a kulvilaggal — hogy kivul-belul te leszel-e majd az osszetarto minta, es a realitas egyetlen sugara, a korokozo, amely kiszamithato lefutast garantal a betegsegnek. s hogy el-e meg a test pusztulasaban, az neked pusztan masodlagos.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük