Zsófi, mit szeretnél, milyen madár legyen az erdőben? Amióta beütött a hideg és még mindig a nyakunkon ül, ugyanazzal a rituáléval indulnak a reggelek. Körül kell járni az etetőket. Nem nagy ügy, idén összesen két helyre helyeztünk ki ilyen meg olyan alkalmatosságokat. Vagyis először többre, de aztán végül az összes átkerült ennek a kettőnek a valamelyikére. Az elsőnél a párkányon a kosarat magvakkal töltöm fel, a kampóra meg azokat a zöld hálóba dugdosott nagy gombócokat akasztom. A másodiknál a kis fedett etető az ágakon lóg a magoknak, mellette ugyanúgy ott a kampó a cinkegombócoknak. A kettő között van talán tízlépésnyi táv. Mégis mire a másodiktól fordulok visszafelé, az elsőnél már ott csivitelnek, fürtökben csüngenek rajta. Mert ilyenkor már izgatottan várják, ott ülnek a kerítés tetején, himbálóznak az ágakon, az ereszről lesnek alá. Időnként egy-egy közülük nem bírja tovább és leröppen körbejárni a kosarat, de aztán látja, amit amúgyis látott, hogy nem jártam ott még. Persze gombóc akkor is van, mert az egyik napról a másikra nem fogy el, amikor meg már valamelyik vészesen kevéske lenne reggel, amellé mindig rakok újat. Vagyis gombóc az mindig van — ellentétben mondjuk a földimogyoróval. Azt is takaros kis hálós kiszerelésben raktuk ki, a vékony, bordó belső héjában ült benne a lényeg. Aztán csak néztük az ablakból, hogy érintetlen az egész. Hogy biztos nem bírják a kicsi csőrükkel kikopogtatni. Végül a gyerekek vették észre egy nap, hogy bizony csak a bordó héj van a hálóban, a magvakat meg már rég kicsipegették belőle.
Nem különlegesek a mi madaraink, különösen nem ilyenkor télen. Meg aztán ez az észak-alföld. Leginkább veréb meg cinke — kék- is, szén- is, ritkábban kék- —, egynehány rigó. Néha közéjük keveredik a gerlepár valamelyik leszármazottja, akik már évek óta itt laknak az egyik borókánkon. Ha hirtelenjében mindegyik eltűnik, akkor lehet kémlelni, hogy hova ereszkedett le a ragadozómadár, aki néha be-berepül ide az udvar környékére a pusztáról, hogy gondosan szemmel tartsa egy darabig ezt a nyámnyila népet. A cinkék sokat foglalkoznak egymással. Nem nézik jó szemmel, ha egy másikuk is odaereszkedik az etetőhöz. Akkortól kezdve csak zavargatja egyik a másikát. Bezzeg a verebek nem izgatják magukat semmivel és senkivel, mindenkivel jól megférnek, még egymással is, így aztán nekik jut a legtöbb a mindenféle magokból mindig. A rigók kicsit mások, ők az almát is elcsipegetik. A fenyők alját, ami még a hótól is védett, dobáljuk tele nekik. A rigó akkor se száll el, ha mi ott vagyunk. Szemmel tart, de legfeljebb csak odébb szökken.
A macskák az első szoba ablakánál a másik fenyő alatt rejtőzködnek, amelynek alsó ágai egész a földet söprik. Ha nem látnám, nem hinném micsoda jövés-menést bonyolítanak le a ház körül egy nap. Persze ezek a tapasztalt öreg dögök nem nagyon próbálkoznak már be a madarakkal. Ám amikor az etetőbe a nagy hóban hájat raktunk, felugráltak az ablakba sötétedés után, hogy a karmuk a bádogpárkányon meg a redőnyön csak úgy csikorgott. A holdfény rávetítette árnyékukat odabent a sötétítőre. A gyerekeket jól megijesztették. Ki kellett menni mindent elpakolni a sötét estében.
Sokat dolgoztunk ezekért a madarakért. Mármint, hogy itt legyenek. Mert különben nem lennének sehol. Nyáron kicsit dúsabbak a fajták, bár a fecskék az eresz alatt meghagyott fészkek ellenére is kevesen jönnek. Évek óta nem volt benne lakónk. Vagyis volt, mert a verebek birtokukba vették, no de azok fecskefészkek. Rozsdafarkú, búbos banka elő-előfordul. És aztán majd a seregély. Nyáron persze nincs itt etetés, akkor megy minden magától — de jellemző, hogy épp a seregélynél jutott eszembe: a cseresznyét, a meggyet, a szilvát ők pusztítják szét. És hát nyáron meg nincs ennyi varjú. A hidegre beeveznek a Kelet-Európai Síkságról, meg még ki tudja honnan, és ott ülnek kint a kertben, meg amikor a munkahelyemre megyek, a járda mentén végig ott ülnek fent a fákon, és nagyon kell vigyázni, hogy le ne csinálják a szép fekete kabátom. Kár lenne.
A gyerekszobában, ahonnan télidőben ki-kilesek a madarakra a fák közt, a Madártani Egyesülettől múlt héten, Zsuzsa-napra érkezett óra most éppen bőgött, mint a tehén. Egy órával korábban nyávogott, egy óra múlva nyeríteni fog. Ezen az órán éppen csak madárhang nincsen. Mert az árad itt mindenünnen. A gyerekek is erról beszélnek: — Zsófi, mit szeretnél, ha egyszer lesz egy erdőd, milyen madár legyen benne? — Szajkó Félix.