A sivatagi medve
Hosszú évszak, később
A sivatagi medve a sivatagban lakik, amint a barlangi medve a barlangban, vagy éppen a városi ember a városban. A különbség talán annyi, hogy a sivatagi medve másképpen érzi magát a sivatagban, mint a városi ember a városban. A sivatagi medve alapvetően nem buta állat, de nem is tartozik a legokosabbak közé. Ugyanakkor igen kedves és barátságos, noha a hosszú sivatagi tartózkodás — mert ritkán mozdul ki —, és az evvel járó magány többnyire kikezdi barátságosságát. Ha tehát sivatagi medvével találkozunk, és barátságtalan magatartást tanúsít, akkor érdemes cselhez folyamodni, és föltenni neki egy közepesen nehéz kérdést.[1] Ezen elgondolkodik, és mivel nem tud kapásból felelni, kizökken, pontosabban visszazökken barátságosságába. Így vehetjük elejét a kellemetlenségeknek.
A sivatagi medvékről az ismeretterjesztő művek azt írják, terepszínűek, holott ahány terep, annyi szín. (A városi ember például a városban terepszínű, de a bennszülöttek közt kis tarka virág.) Bundája fakó, sivatagszínű.
A sivatagi medve kedveli a sivatagi mézet, amelyet a sivatagi méhek készítenek nem kis fáradsággal, mivel a sivatagi virágok csak a nedves évszakban nyílnak, ez pedig nincs minden évben. Ráadásul ilyenkor a méhészek is zaklatják őket, és a sivatagi méhészekről tudni kell, hogy nem éppen a szakma legügyesebbjei kerülnek a sivatagba. Ezért többnyire inkább akadályozzák a méheket a mézkészítésben, semmint segítik őket, a sivatagi medvétől pedig egyenesen rettegnek, és gyakorlatilag tehetetlenek vele szemben. Ezért a sivatagi medve és a sivatagi méhek között, ha lehet mondani, még feszültebb a viszony, mint általában és hagyományosan a közönséges medvék és a közönséges méhek között, de a sivatagi méhészeket egyaránt megvetik.
A felvételeken jól kivehető a méhek gúnyos arckifejezése, amint a méhészt közeledni látják.
Hosszú évszak, még később
Miután a sivatagból visszajöttem, és eltelt vagy két hét, levittem a vasutasnak, amit a sivatagi medvékről írtam. A sorompó most is le volt zárva, de nem láttam vonatot sehol. Néhány turista külsejű hím és nőstény szerencsétlenkedett a két oldalon a kocsik mellett. Néha jött egy-egy helybeli jármű, valaki leugrott, fölemelte a sorompót, a szekér áthaladt alatta, megállt a síneken, leengedték mögötte, majd ugyanezt megismételték a másik sorompóval is, aztán továbbhajtottak.
— Ezt miért csinálják? — szólítottam meg ismerősömet, aki az állomásépület előtti padon félig lecsúszva bóbiskolt. Hunyorogva felnézett.
—Mert képtelenek megérteni az összefüggéseket — felelte.
Rájöttem, hogy a turistákra gondol.
— Ők hogy jutnak át?
— Lassan. Ha már képtelenek megérteni az összefüggéseket, legalább jöjjenek ide és üvöltsenek az arcomba, hogy nyissam föl.
— Nem szoktak?
— Sokára. Ritkán. Egyébként minden órában felnyitom. A gyerekek miatt. Szóval visszajött.
A kezébe nyomtam a feljegyzésemet.
— Inkább olvassa fel.
Lassan, tagoltan olvastam, mert nehezen boldogulok a kézírásommal, és noha letisztáztam már a szöveget, türelmetlen voltam, mikor tisztáztam, és majdnem olyan ronda lett, mint az első változat. Mire a végére értem, a vasutas már ott állt előttem, és a karomat szorongatta.
— Jöjjön — mondta.
— Hová?
— Jöjjön csak.
Átbújtunk a sorompó alatt. Kopasz, szemüveges férfi közeledett az egyik autó felől, fenyegető arckifejezéssel, de testtartása inkább alázatos volt, és fellépésén sokat rontott az is, hogy állandóan törölgette az arcát egy zsebkendővel, amely már csöpögött az izzadságtól. A vasutas meg sem állt, csak félig felé fordult, felvonta vállát és széttárta karját, majd ismét belém karolt — gyere csak.
A második sarok után rájöttem, hogy a kocsmába megyünk, és úgy is lett. A vasutas egyenesen odavitt az egyik asztaltársasághoz, amelynek tagjai közül én is ismertem már néhányat látásból és egy-egy beszélgetésből. Most is hallgattak, de a vasutas felemelte a kezét. Felénk fordultak.
— Ülj le — mondta, és odahúzott egy széket, majd még egyet magának. — Olvasd! Újra felolvastam a nem túl hosszú szöveget. A vége felé már dobogtak a lábukkal és az asztalt verték, mire befejeztem, felugráltak és a vállamat csapkodták.
— Mi tetszik nekik annyira? — kérdeztem.
— Ők is utálják a méhészeket.
— De miért?
— Züm.[2] — mondta. — Züm-züm-züm — mondta, és megkopogtatta a halántékát és nevetett.
_______________________________
[1] András László: A kérdés- és választudományokról
[2] Kemény István: A méhész