fosszília

cipellek magamban hónapok terhe.
zárványidőbe kövült szerelemmel.
üres hasam falán az izmok
gyantaszoborba temetnek.

cipellek magamban hónapok terhe.
zárványidőbe kövült szerelemmel.
üres hasam falán az izmok
gyantaszoborba temetnek.
kiolvasom mindig minden irányba
imaként apró rezzenéseid nyomát.
talán mert féltél világra jönni
csak ezt a pár remegést küldted át.
ahogy forogtunk homályegyetemben
készen hogy újjászüljük a létet.
s aki magamnak visszaadtál
bárkám saját medrébe lökted
ugrani mégis gyáva maradtál.
így állsz a parton. holt kövület.
kiteszem tetovált bőröm a napnak.
égjen a gondolat mivel értél.
már csak a pigmentfoltok szaporodnak.
bénult hangyalábak borostyánbörtöne.
cipelem magamban nehéz szerelmed.
mintha a holt szövet újjászülhetne.
vagy legalább mint távoli földről
mondjon mesét a méhidőbe volt
léptekről úttalan új utazóknak.

Megjelent a Műút 2014048-as számában