Krusovszky Dénes: Árva vigasság

(Szijj Ferenc: Agyag és kátrány. Fényleírás. Magvető, 2014)

Legutóbbi, hét évvel ezelőtt megjelent verseskötete, a Kenyércédulák záró darabjának emlékezetes befejező soraiban a sötétség különös, formátlan anyai testként bukkant fel: „Egy szép nap után éjjel / lassan eleredt az eső. // A sűrű sötétségből a csend / köldökzsinórja.” Mintha a hallgatás, a hangok szándékolt hiánya kötné össze a szubjektumot a befogadó, mégis idegen másik közeggel, a sűrű sötétséggel. Szijj akkori nyugtalanító, kifejtetlenségében is erőteljes lezárása egyben — ez persze csak most, az új kötet megjelenésével vált nyilvánvalóvá — új irányt is nyitott, vagy legalábbis felkínálta ennek a lehetőségét a 2007-es kötet naptárversei között megformált lírai szubjektum kibontakozásához. Az új, Agyag és kátrány című könyv úgy jelent fordulatot Szijj eddigi életművében, hogy jellegzetes elemeiben, hátterében és környezetében úgymond alig változtat valamin. Nehéz ennek a költészetnek az esetében tematikáról beszélni, de az mégis bizonyosnak tűnik, hogy az eddigi tematikus mezők megmaradtak, sőt talán még inkább előtérbe kerültek, miközben valami radikális átalakulás mégis végbement a versek mélyrétegében.

„Üresen álló, romos vasúti raktárépület” — ez a kötet nyitóversének, az Utazásnak az első sora. Ha lehet így mondani, ennél szijjabb nyitány nehezen képzelhető el. Aztán mégis valamiképpen másfelé halad tovább a szöveg, mint várnánk. A vasút környéke a maga súlyosságával és ezen a vidéken elkerülhetetlen lerobbantságával, olajszagával és pergő rozsdájával már a kezdetektől Szijj egyik legtöbbször említett, legalaposabban felépített mikroközege volt. Olyan ráadásul, ami nem pusztán tájként jelent meg a versek horizontján, de egyfajta posztindusztriális múzsaként egyenesen a kiváltó oka, ihletője, vagy talán pontosabb, ha úgy mondjuk: kikényszerítője volt a versbéli megszólalásnak. Egyszerre jelentett fenyegetettséget és otthonosságot, miközben, ahogy a Kéregtorony egyes részletei megmutatták, az életrajz, a családtörténet részévé is vált az emlékezet olvasztótégelyében. Az Utazásban azonban épp csak felvillan, már el is haladunk mellette. Persze felvillanása, főként a kötet nyitósoraként erősen megmarad az olvasóban, ám a vers kérlelhetetlenül továbbgördül tőle. Szijj új verseiben úgy tűnik, nem annyira a látott tárgyi világ (ami a korábbi kötetekben jelentős volt), hanem a látás maga válik elsődlegessé — nem mellékes tehát, hogy a könyv alcíme Fényleírás lett.

Az Utazás nem tesz egyebet, rögzíti csak azt a látványt, ami a (valószínűleg) vonatablakon kitekintő utazó elé tárul: „Feleslegessé vált / rakodórámpák. Egy állatkoponya. Eldobott / diplomatatáska, kiszóródott iratokkal. / Ócska lakókocsi egy vasúti ház udvarán, / az oldalán BÜF felirat. Földszintes irodaépület, / elhagyatva, egyik ablaka be van fóliázva.” És így tovább, erős sodrással, és hasonlóan erős monotonitással egészen a lezárásig: „Egy busz, világító hernyó. Lidl-telihold. / Autók hajlatain tükröződő fények. Egy villamos / nyitott ajtókkal világítja meg a járdát, egy óriásplakátról / a kavicsra verődik vissza a fény az üres utcasarkon.” Egyfelől letaglózó a szöveg szikársága, másfelől zavarba ejtő a ready made jellege. Mintha a szerző radikális munkával a humanisztikusan elképzelt emberi jelenlét utolsó cseppjeit is kiszivattyúzta volna mondataiból, hogy a leíráshelyzet mint versszituáció csontvázáig eljutva csak két elemet tartson meg: a látványt rögzítő tekintet tényét, s a látást feltételező fényt (illetve más versekben épp annak hiányát: a sötétet).

Szijj korai kötetei kapcsán jegyezte meg Valastyán Tamás: „mintha egy légtelenített óriási fehér porcelángömbben kapkodna szüntelenül levegő után a mindenkori vers- vagy prózahős”. Ez a levegőtlenség kétségtelenül jellemző az új kötet verseire is, de mintha már nem lenne a „vershős” porcelángömbbe zárva, épp ellenkezőleg, szabadon járna-kelne a különféle helyszínek között, mintha örömét is lelné az utazásban, miközben — s ebben állna új tapasztalata — folyton kétkedéssel kezelné, hogy valóban azt látja-e mindeközben, s úgy, amit látni vél. „A látás gyanakvás” — állítja a Folyékony sötét című záróversben, míg a Sötétség című szöveg hosszú, és „zsugorodva burjánzó”, aprólékos leírását azzal fejezi be, hogy: „A szememben is sötétség van […] ezeket mind / nem én láttam, mégis láttam, más szemével, / más fényben, nem tűrtek meg maguk körül olyat, / akinek árnyéka van.” Hasonló ez a passzus ahhoz, amivel a Kenyércédulák indult: „Nem én voltam. Azt mondod, / én, de nem én, hanem / más volt, vagy más voltam / én is, egy tárgyilagos valaki, / hogy neked segítsek, / bár akkor én már hiába.” A képlékennyé vált, összezavarodott szubjektum végső attribútumává tehát a látványként felfogott, egybegyűjtött imaginárius elemek halmaza válik, melyek ugyanolyan jogon lehetnek a külvilág reáliáinak elkapott pillanatfelvételei (mint az Utazásban), ahogy a belső, mentális működés titokzatos sötétkamrájából származó projekciók is. Innen nézve válik világossá, hogy milyen jelentősége van a kötet több pontján is felbukkanó lyukkamerának. Ez a szerkezet, mely tulajdonképpen egy egyszerű fa- vagy kartondoboz, egyetlen kis tűhegynyi lyukkal csupán, mégis képes arra, hogy mindenféle mechanikai vagy optikai segítség nélkül rögzítse a külvilág kiválasztott képeit. Egy lezárt doboz sötétjébe egyetlen apró résen át betörő, megtermékenyítő fény. Hasonlóképpen képzelhető el Szijj lírai szubjektumának és az őt körülvevő világnak a viszonya is: a versbeli én camera obscuraként nyitja meg valamiképp belső sötétjét a rögzíteni kívánt képek sora előtt.

Az Agyag és kátrány szövegeinek radikalizmusa lényegében ebből a helyzetből következik. Miközben érezhetünk némi visszatérést vagy visszautalást legalábbis a személyesség felé (a Biztos tudat című vers beszámolója a szülők haláláról lehet erre egyfajta bizonyíték), a versek látványelemeinek elrendezettsége folyton a szubjektumon túli tartományban keres hivatkozási felületet. Nem annyira értelmezni akarnak ezek a szövegek, inkább rögzíteni, felfogni, lényegében úgy, ahogy a fényérzékeny papír fogja fel a sötét térbe betörő formákat. A macska és a szökőkút című 2006-os esszéjében, melyben költői műhelyébe engedett némi bepillantást, Szijj a vers működéséről mondott valami ehhez hasonlót: „Nem is biztos, hogy az olvasónak értelmező tevékenységbe kell fognia ahhoz, hogy hasson rá a vers.” Az értelmet kereső olvasat helyett tehát a szemlélő olvasásra helyezi mintegy a hangsúlyt, amihez költői oldalról hozzáteszi: szándéka „úgy megmutatni valamit, hogy az el is legyen rejtve.” Az Agyag és kátrány verseinek esetében ez a helyzet azáltal alakult tovább, hogy a nagy leíró szövegek úgy tesznek kísérletet a hétköznapi élet képeinek felmutatására és rögzítésére, hogy azok mögött a nem hétköznapi jelentés vagy jelentőség tűnjön fel erőteljesebben. Ennek már-már ars poetica-szerű megfogalmazása a Leírás című vers: „Le akartam írni a napfény útját / hajnaltól alkonyatig […] pusztán / a szavakért, mondatokért, magáért / a fogalmazásért […] ahogy folyton újrakezdem, / újrakezdve folytatom, hogy végül előálljon / valami, ami hiánytalan, és így szelíden / rámutat az eleven élet hiányosságaira.” Ebben a szelíd rámutatásban, folytonos újrakezdésben, illetve a hiányállapot rögzítésében állna lényegében az Agyag és kátrány verseinek tétje.

Elég a borítóra pillantanunk, amelyet Pintér József a szerző fotójának felhasználásával készített. Nem is egy fotójának ráadásul, hanem tizenhatnak, ha minden igaz, lyukkamerájával ennyiszer rögzítette ugyanis a lakásukból feltáruló nyolcadik kerületi látványt Szijj, majd ezeket egymásra másolva kapta azt az elmosódott, de kivehető képet, ami a borítóra került. A tizenhat képnek, a tizenhat rögzítési folyamatnak többet kellene tartalmaznia abból a látványból, amit megmutatni hivatott, mint egyetlen éles képnek, ám épp az egymásra másoltság miatti homályosabb kontúrok és elmosódó formák megkérdőjelezik ezt. Valamiképpen Szijj versei is magukban hordozzák ezt a paradoxont: a tárgyak újra és újra megkísérelt leírása elvezet-e azok pontosabb rögzítéséig? Ez mindenesetre kétséges, magának a rögzítési, leírási folyamatnak azonban mindenképpen megragadhatóvá válik a hozadéka, mégpedig a képzelet „álomkémiai” „összeolvadásaiban” (ezek ugyancsak Szijj fogalmai a fentebb idézett esszéből). És éppen ez az a pont, ahol a szövegek elkezdenek költészetként működni, önálló, rendhagyó jelentések megképzésének az esélyét kínálva fel ezzel a befogadó számára, aki valahogy úgy hajol a vers fölé, mit a Fényzaj alakjai a megtalált láda fölé: „Egy láda régről itt maradt, / megkövült vegyes hamu, amibe bármit beleláthatunk, / játékból egy egész világot, hogy minek lettünk volna / mi is alakító részei.”

A költészet képlékeny természetének ilyen felfogása az, ami általában Szijj lírájának kritikusait a leginkább zavarba ejti. Mitől költészet ez, egyáltalán, mitől irodalom, hangzik el a gyakran visszatérő kérdés. A Kenyércédulák kapcsán írott, e líra ellenében meglehetősen elfogult kritikájában (Hit kérdése) Bán Zoltán András is efféle elvárással lép fel, amikor azt mondja, a költőnek „műveivel meg kell mondania, mi teszi verssé a verset, még az olyat is, amely alig látszik annak.” Majd amellett kezd érvelni, hogy ezek valójában nem is versek, a bon mot-ként gyakran, és szinte mindig félreértve idézett T. S. Eliot mondatra hivatkozva, miszerint a szabad vers nem létezik. Eliot azonban nem azért próbálja a szabad vers fogalmát tisztázni Gondolatok a szabad versről című szövegében, hogy létezését cáfolja, hanem hogy a fogalmat megszabadítsa a közbeszédben rátapadt ballaszttól, hogy végül ahhoz a ma már elcsépelt megállapításig juthasson el, miszerint „a hagyományos vers és a szabad vers között nincs különbség, mert csak jó vers van, rossz vers és káosz.” Ehhez azonban szintén muszáj néhány megjegyzést fűznünk. Egyrészt a posztmodern líra az Eliot által itt (1917-es ez a szöveg!) még kárhoztatott káoszból igen fontos költői nyersanyagot tudott kinyerni a második világháború utáni évtizedekben, másrészt Eliot felfogása kortársai között sem feltétlenül aratott osztatlan sikert a maga tradicionalista attitűdjével — az már egy másik kérdés, és messzire is vezet, hogy a magyar hagyományban az újholdas esztétika, mely Eliotot forrásaként jelölte meg, miért negligálta látványosan a vele párhuzamos vagy ellentétes hagyományokat. William Carlos Williams mindenesetre a The Poem as a Field of Action című esszéjében Eliottal szemben fogalmazta meg programját: „Mi nem akarjuk a rózsát, azt az egy szál rózsát a kis üvegvázában kitenni az ablakba — mi egy fának ássuk a gödröt, és miközben ásunk, el is tűnünk benne.”

Szijj Ferenc lírája is inkább mintha ehhez hasonlóan látná és láttatná a maga tárgyát és működésmódját. Mélyre ás, és nem bánja, ha a vers helyén nem az ő alakja, hanem az azt rejtő gödör válik csupán láthatóvá. Illetve a Menekülés kezdete című vers suszteréhez hasonlóan, habár magában hordozza a tapasztalatot, annak átadását csak közvetetten képes véghez vinni: „Egy suszter, az igen. Minden megtalpalt cipővel / egy életet öregszik, de nem szólhat közben / a rengeteg tapasztalatról, mert a szájában a szög.” Borbély Szilárd ezt kérdést a Szijj-líra nyelvkritikai attitűdje felől közelítette meg Monológ és aszkézis című írásában: „A beszélő nem lesz az elbeszélés által jelenlévővé, hanem megmarad arctalan, láthatatlan nyelvi közvetítőnek. Az én a beszéd által nem válik valakivé, hanem a nyelv monologikus áradásának, végtelen mormolásának közegében marad. A beszéd végül is lemondás: lemondás a hallgatásról.” Az Agyag és kátrány verseiben ez a lemondás munkál költészetteremtő erőként, némileg A hurok belseje prózai monológjaihoz közelítve a különálló versekből összeolvadó, erős sodrású lírafolyamot. Természetesen továbbra is az egyik legfőbb kérdés az én körülírhatósága-körülbeszélhetősége, az Agyag és kátrány versei ugyanakkor mintha finoman, alig észrevehetően, de határozottan újragondolt megoldásokkal futnának neki ennek. Mintegy egymásra kopírozzák a korábbi kötetek meglátásait, s azt a nagyon sűrű képet, ami így jött létre, egy letisztultabb, de összetettségét és titokzatosságát fel nem adó versbeszédben állítják az olvasó elé. Valahogy úgy, ahogy a kötet egyik legerősebb, hosszú versében, az Esküvőben, a költői én láttatja magát: „mások árva vigasságaként”.

Megjelent a Műút 2014048-as számában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük