One had a lovely face,
And two or three had charm,
But charm and face were in vain
Because the mountain grass
Cannot but keep the form
Where the mountain hare has lain.
(William Butler Yeats: Memory)
Nemrégiben arra kényszerítettek, hogy megváljak egy anyajegyemtől. Vannak, akik azt állítják (azzal vagdalkoznak!), hogy minden pótolható, de ez teljesen ellentétes az elveimmel. (Nem hiába mondta egyszer egy kedves barátom, hogy sosem kezdene olyan nővel, akinek „elvei” vannak. Hát még gyanús anyajegyei!)
A legjelentéktelenebb dolgok szubjektív megsemmisülése is felér számomra egy világégéssel. Hiszen épp ez a problémám a halál gondolatával is: emlékeim miért nem lehetnek az objektív valóság részesei? Hogyan lehetne mindent, amit rögzítettem, megőrizni, az elme felügyelete nélkül? Mintha feltételezhetném, hogy létezik egy valóság, amit nem figyel meg senki! Akkor már a Teremtőben, ez esetben a jelenben is hihetnék. Azon tanácstalankodnék mindössze, mit vigyek magammal? Anyukám összecsomagolna helyettem.
Problémáim (képzeletből) eredője, hogy nehezen viselem, ha elveszítek valamit. Pedig számtalanszor elveszítettem például az eszemet. Ezért jó ideje úgy próbálom megőrizni az írásaimat, hogy elküldöm őket magamnak emailben — ugyanarról a címről ugyanarra a címre. Mindezidáig nem volt ismeretlen címzett.
Elveszíteni egy verset olyan, mintha meg sem írtam volna. Mert nem fogom megírni újra soha. Nem tehetem őket meg nem történtté — de már megtörténtek, bennem égtek.
Elhagytam az első nagyközönség (iskolai falitábla) elé vitt versemet, amelyik Arthur király és a kerekasztal lovagjai sorsának szerény önmagamra vonatkoztatását fejtette ki ütemhangsúlyosan. Javamra legyen mondva, hogy elragadtatásom közszemlére tételekor annyira elszégyelltem magam, hogy hazáig rohantam, bezárkóztam szobámba — és nagylelkűen bejegyzést írtam a jövő irodalomtörténészeinek mankóként szánt naplómba.
Ahogy visszaemlékszem a füzetéhség korára, nem firtatom, hova tűnhetett az a papírcetli. Már nem félek ugyanis. Gyermekként láthattam apám üdvözült arcát, amikor bevitt a hivatalba, és rámutatott a Windows 95 dobozára, mintha a Szent Grálból kínálna almalevet. (Akkori kiscicánkat Parszifálnak hívtuk.) Megszállottan gépelek azóta is, és a világot megtartó erőbe vetett hitemet jelképezte már floppy, CD-lemez, most az internet — bár egyszer láttam a Klauzál téri galambokat winchestert csipegetni, és azóta nehezen hessegetem el a sötét jövő látomását. (Az írófélékről romantikus elképzeléseket dédelgető barátaim keserves csalódására soha nem írok egyébként kézzel, mióta megszűntem erőlködni, és feladtam, hogy kézírásomat ahhoz alakítsam, egy grafológus milyen dicséretre méltó tulajdonságokat olvashatna ki belőle.)
A kérdés tehát nem az, hogy van-e túlvilág, hanem, hogy van-e ott internet?
Húgom izzó lelkesedéssel mesélte nekem, hogy az egyik legszebb álma az volt, amikor Istentől kapott SMS-t.
— És mit írt??! — kérdeztem tágra nyílt szemekkel.
— Hát csak annyit, hogy „Hello Zsófi!”
Először abban reménykedtem, hogy ily módon, amíg saját magammal levelezek, nem fogok többé verset elveszíteni. Nemrégiben azonban megtanultam szövegeket szándékosan ott felejteni magamban. Hagytam őket megtörténni úgy, hogy senkinek se meséljek róla. Neurózismentes bátorság! Úgy döntöttem, néha elég lesz megtapasztalni, hogy például a víz nem más, mint a fa árnyéka a napsütötte falon — aztán csöndben maradni. Kinyújtózkodni. A harctéri idegességet későbbre tartalékolni.
Így hagytam el egy verset, ami akkor villámlott át rajtam, mikor a tél végeztével nagymamám ekképp búcsúzott:
— Nagyon szép zöld lett az erdő! Ugye eljössz hozzánk, ha tudsz?
Ahogy belém hasított, hogy az ő (a másik) halálától való féltésem — hiszen nem biztos, hogy eljutok a zöld erdőbe — ilyen egyenesen összefüggésbe kerülhet az évszakok kínálta változással, az öntudat új lehetőségeivel, megrohant a leírhatóság érzete. Így írtam meg a verset a test nyelvén, és hagytam a testben porosodni.
Aztán persze eljutottam, ha nem is az erdőbe, de a kertbe.
— Ugye, milyen szép ez a nap, mama?
— Saját termés!
Mielőtt bármit is megtapasztalnánk, már előre megismertük és kikutattuk azt, mire fel így az izgalom? Nem maradhatna más: mint egy nemkívánatos szőrszálat, eltávolítani a világot létezésemből. De mivel ez a hasonlat egy elveszített versemben szerepelt, a világ mégiscsak velem marad. Mire a seb begyógyul, sem leszünk okosabbak.