Forró nyári napon, csendes erkélyen ülök Kiss Noémi legújabb könyvével, és zavarban vagyok. A vékonyka kötet lapjain mintha egyetlen hideg, sötét, kórház- és pelenkaszagú téli nap története bontakozna ki, pedig egy gyermekért küzdő nő ikerszülésének előzményei, s az azt követő „első év” sokszínű és -szempontú pillanatképei beszélnek az anyaság zsigeri tapasztalatáról, az anyává születés általában elhallgatandónak tartott fájásairól. Az Ikeranya nagyon személyes szöveg. Nem az ultrahang-felvételeket Facebookon posztoló anyák személyeskedése ez, hanem megtorpantó nyíltság, letehetetlen, sokszor nyomasztó, az olvasó nőiséghez való viszonyának tükröt tartó írás. Különös, hogy halálról, háborúról szóló, vagy más, anyagba zártságunkra ráébresztő történeteket olvasva sokszor könnyebb biztos távolba szublimálni a testi határátlépés kiszolgáltatottságát; az Ikeranya prózája azonban olyan idegen-ismerős tartományba visz, ahol nem maradhatok csak kritikus olvasó, olvasó kritikus. Gyermek leszek, gyermektelen nő, még-nem-anya, már-keresztanya, miközben valami szorongással vegyes csodálattal tölt el, ahogy a kötet fülszövegének szavaival „Az én és a te mellett kozmikus-banális módon megszületik a mi.”
A könyv ennek a „mi”-nek a születéstörténetét beszéli el, amikor az ikrek várva várt, mégis túl korán betoppant vendégként „Rápottyantak a klinika mérlegére, három kilót nyomtak, annyit, mit más egyedül.” (84) Mamanapló, babanapló, anyakönyv a szöveg, melynek megszületése mellett legalább ketten bábáskodtak, a „magzatpróza” műfajmegjelölés ugyanis Radics Viktóriának, a találó Ikeranya cím pedig Gordon Agátának pattant ki a fejéből. A Tartalom szintén egyszavas főnév-címei is a gyermeknyelv egyszerűségét, a megnevezés általi teremtés gesztusát érzékeltetik. A téma mellett éppen a nézőpont a kötet egyik legizgalmasabb aspektusa, hisz az anya belső monológja mellett megszólalnak a csecsemők, végül pedig az anya-elbeszélő anyja is. Hiába számítok tehát az ikerség kiterjedt keresztény és antik mitológiájának intertextuális játékára vagy mai irodalmi párhuzamok felvonultatására (ahol általában férfi ikerpárok szerepelnek és történelmi vagy lélektani allegóriaként szolgálnak — pl. Agota Kristof: Trilógia; Heimito von Doderer: A Strudlhof-lépcső; Bruce Chatwin: On the Black Hill), hamar rájövök, hogy az Ikeranya más, személyes tétekkel játszik, s épp ettől lesz a kortárs palettán egyedülálló, egyke-könyv.
Előzmények azért természetesen vannak, gondolhatunk például Rist Lilla 2007-es Nórák című naplószerű dokumentumfilmjére, elsősorban azonban Kiss Noéminek a Bezzeganya című blogon helyet kapó bejegyzései járultak hozzá a szöveghez. A terhesség és a szülés hangsúlyozottan saját tapasztalatának női testre (a „testem”-re) íródása kendőzetlenül tárja fel az anyává válás testi-lelki metamorfózisát, az éntől való önkéntelen elidegenedés érzését, ahogy azt a Születésnap című nyitófejezet felütése érzékelteti („Fekszik kiterítve, anyaszült meztelen és eszméletlen”). Gyakran a puszta testté levés kétségbeesésének hangja szólal meg: „Csak a testem kellett neki, a csöcs, a nyelv, szavam ritkán” (19), miközben a női szubjektum fásultan igyekszik belakni új identitását: „Fáradt, gömbölyű és stikkes lettem, anya” (14).
Az Ikeranya a női szubjektum és az (én-)határátlépések kérdései miatt olvasható a Trans vagy akár a Rongyos ékszerdoboz első személyeinek tükrében is. Bár a szerző már rámutatott: „Feladtam valamit a feminista elveimből. Ez a könyv most nem erről szól, és pláne nem egy ideológiáról”, az új kötet talán minden eddiginél markánsabban szól a női írás létmódjairól, sőt az utazás szimbolikájáról: „Korábban, ha elutaztam valahova és írtam róla egy történetet, én többnyire kimaradtam abból, vagy a perifériára kerültem. A személyes érintettség nem volt biológiai, testi. Közvetítő szerepem volt csupán. Ez sokkal katartikusabb könyv lett, mint a korábbiak” — fogalmazott Szepesi Dórának adott interjújában. A Trans Paróka című elbeszélését újraolvasva továbbá az écriture feminine cixous-i fogalma kel életre: „Van egy barátnőm, aki például azt mesélte, hogy számára az írás éppolyan szenvedés, mint amikor kisfiát a világra hozta. Olyan élmény, mint a szülés. Általában négykézlábra ereszkedik, mikor érzi, a vége felé jár, nemsokára lezárja” (121); s mindez ironikus ellentétbe állítható a férfiíróval, aki a Hókifli című tárca szerint „Fotelben születik”. Erős, vitaindító metaforák ezek, amelyek a platóni khóra fogalmától a kristevai abjektológiáig és a Menyhért Anna által alkalmazott „személyes olvasás” módszeréig (Elmondani az elmondhatatlant, Anonymus–Ráció, 2008), a nyugati metafizika alapkérdéseiig vezethetnének, szűkebb értelemben pedig világosan kirajzolják az életmű eddigi főcsapásait.
Maga a szöveg azonban szerencsére nem csúszik át explicit elméleti síkra, hanem következetesen alkalmazott poétikai eszközökkel képes végig megőrizni intenzitását, folyamatosan villódzva profán és szakrális regiszterei között, épp ezért dicséri Ficsor Benedek is: „Félúton a spiritualitás és a testnedvek között egy olyan világról tudósít, amelyet egyetlen ember ismerhet igazán, aki éppen megéli.” A profanitás különös erővel bukkan fel az anya-elbeszélő önmetaforáiban („bababörtön”, „anyagép”, „csecsemőgettó”), míg az ikrek többek között „malac”, „piócaszáj”, „ösztönmajom” formájában követelnek helyet az életében, testében, valóságában. Ezek a tabudöntő képek szellemesen kapcsolódnak össze az álom irracionális, szürreális eszköztárával: „Éjjel álmában mindenki szült valamit: kutyát, két herét, autót, hajat, házat és kilincset, csecsemőt csak páran, a kivételek.” (27)
A nyelvi lelemények mellett a kötet térmetaforikája is erősen épít a fenti dichotómiára, a „Taigetosz” becenévre hallgató koraszülött osztály és a templom karácsonyváró betlehemese jelenítik meg a klinikai és a biblikus diszkurzus egymásba játszását. Az Apgar-teszthez hasonló rejtélyes szakkifejezések és a hatalmi struktúrákba alaposan beágyazott interakciók („Nem Svédországban vagyunk, intett az orvos, anya ne nyúljon hozzá, tiltott” — 32) együttesen teremtik meg azt az elveszettségből, tehetetlenségből és testi-lelki sajgásból összeálló tapasztalatot, ahol a „boldogtalan csecsemő”-szindrómával diagnosztizált baba (és azzal megvádolt szülője) számára patologikus jelenséggé válik az anyaság (81). Ebben a rendszerben csakugyan „Anya volt az idegen” (15). „Anya” számára csak 3. személyben, üvegfalon keresztül férhető hozzá a szülése. A „Doktor Úr” steril világa azonban biblikus motívumokkal telítődik, szakrális rítusokkal teremtve némi groteszk otthonosságot az egyre idegenebbé váló test számára: „Ők azok, az ikrek, hordágyon fogantak és a Szentlélek kötötte őket a méh falához, fogta egy katéterrel és odatapasztotta” (12); s Anya néha Máriának nevezi magát, mikor utasítják, „Naponta nyolcszor könnyezzen a melle” (38), a nem kimondottan boldogságos kismama pedig könnyező Madonnaként tűr.
A nyomasztó témát oldó játékosság a kevert lexika mellett nézőpontváltások által van jelen a szövegben, hisz több fejezet a csecsemők hangján szól. A gyermeknyelv irracionális, mellérendelő értelemszóródása gyakran átpoetizálja az anya-elbeszélő szólamát is, szinte egy Weöres-vers ritmusára skandálhatnánk: „Cuppan, csöpög a cukor” (17), vagy „Tapír, szatír, radír” (50). Néhol azonban az anya és a babák elbeszélésében is aránytévesztésként hathat e humorforrás túlhajtása: „Hal a haj, puszi a punci, kuki a kaki. Szar a hal, párna a pina.” (92) Különösen emlékezetesek azonban a magzati emlékezetet szemléltető fejezetben „Kicsidani” szavai: „Mikor anyám takarított, a seprűbe kapaszkodtam. Azt hitték, alig fáj, nem is fogok rá emlékezi. De én emlékszem minden szóra.” (33) A kisfiú rövidke monológja megrázó egyszerűséggel bontja le az idealizált magzati létről szőtt kulturális ábrándokat.
A gyermeknézőpont érvényesítése megkettőződik, a saját történet húsbavágó valósága mellett ugyanis fontos komplementerszerepe van: mások gyerekeinek megfigyeléséből szociológiai pontosságú, kínosan érzékletes miniportrék bontakoznak ki. Például az egész játszótér megrökönyödve bámulja a guberáló családot, miközben az apa lábánál fogva lógatja be sivalkodó kislányát a konténerbe („Megakajok halni. A kukába akajok” — 68), a balatoni nyaraláskor pedig nevelőapja így fogadja az elveszett és megtalált gyereket: „Kis ribanc vagy már most, te pulya. Lekever egy csattanós pofont, vöröslik a szeme, Bea bőg. A fürdőzők sietnek a panzióba, részvétlenül elfordulnak.” (78) A szemétgyűjtő, a Balaton-part, a koraszülött osztály és a templom mind heterotóp terekként bukkanak fel, ahol más-más okoból, de felfüggesztjük megszokott énhatárainkat, akart és akaratlan testiségnek adva át magunkat.
Mások gyerekeinek tehát van apjuk, aki általában az abúzus forrása, az elbeszélő történetéből azonban feltűnően hiányzik az apa, a férfitárs. Az anya-elbeszélő „szeplőtlen fogantatásnak” nevezi a mesterséges megtermékenyítést, és valóban egyedül fogan meg egy kórházi ágyon és egyedül is dönti el, hogy többet nem fogan meg: „eldönti, hogy nem akar több gyereket. Anya először Apának mondta meg. Apa ölelt. Apa költözik.” (93) Ha van a történetnek férfi főszereplője, az ikerpár fiú tagja az. Ő a gyengébb, a kisebb, akit „Rossz szokásból betegnek tituláltuk, másnak” (57), akit a szomszédok, rokonok is úgy fogadtak, „Hogy nekünk ilyen született. Hosszú utat tettek meg, csillag vezette őket. Élni fog, mondták, de mást gondoltak. A szívük mélyén talán még szurkoltak is érte, hogy így legyen, hogy legyen már vége, dobogtak azért, hogy nekünk jobb legyen, eltűnjön innen a féreg” (57), aki magáról is úgy beszél, mint „ebihalról”, „pálcikababáról”, „kapálózó gyufaszálról”. Kicsidani már említett emlékei mellett szintén igen erőteljes hatású a Kutya című fejezet, melyben a kisfiú megharapja a család vizsláját, az állat ebbe bele is pusztul, s a szövegrész precíz felépítettsége nyomán szinte végig eldönthetetlen marad, mikor van szó az áldozattá váló állatról és az önvédelemből támadó gyerekről.
Míg a férfiak kiszorulnak a történetből, a kötet végén váratlanul megjelenik az elbeszélő saját anyja, akivel szemben ő kisgyermekként, testével ismerkedő kamaszként látja magát. Mély sebek, tudva-tudattalanul hordozott szerepminták kerülnek felszínre: látjuk a veréstől csak azért sem síró gyereklányt, akinek a csecsemői szintén nem tudnak majd felsírni, s aki később büszke lesz, ha teli tüdőből, élettel telien, vörösen bömbölve tudatják a világgal, hogy élnek. Szinte A szív segédigéiit idéző gyászmunkaként hatnak a halott anyának címzett mondatok: „Felnyúlok egy kampóval, és lehúzom a fejét a levegőből. Úgyis kilóg majd a mennyország kapuján.” (100) Az utolsó oldalak kínálnak fel legerősebben egy lehetséges pszichoanalitikus olvasatot („Kinek szülöm őket, ha nem anyámnak?” — 97), s ezért is kár, hogy ilyen rövid ez a rész — talán ezt akarja oldani a kötet korábbi hangnemétől kissé idegen, nosztalgikus zárómondat: „kislányom, te anyaszomorító, olyan boldog vagyok veled.” (103)
Gyermekek anyja, anya gyermeke: az Ikeranya az önreflexió körkörös tereit nyitja meg, nagyon is személyes test- és identitástapasztalatok határait járva végig. Ikeranya úgy nyeri vissza az ikerszületés rejtélyét, szakralitását annak medikalizált közegétől, hogy közben nem mitologizálja, hanem hús-valóságként teszi olvashatóvá azt. Ha magzatpróza, akkor életirodalom is, és nélkül, egybeoldva-kötve az újra magára ismerő ikeranyát és kapálózó ebihalait, akárcsak Margaret Atwood (egyébként szerelmes) versében: You fit into me / like a hook in an eye / a fish hook / an open eye.
Megjelent a Műút 2013040-es számában