A címben felbukkanó nevek alapján akár egy mesekönyv szereplőit is magunk elé képzelhetnénk. Ám ha elkötelezzük magunkat Orcsik Roland első regényének olvasása mellett, éppen az ehhez hasonló prekoncepciókról és az olvasói elvárásainkkal megegyező narratív sémákról kell lemondanunk. Ennek okát a regény egészét átható nosztalgiában kell keresnünk: a megjelenített délszláv kisváros történelmi emlékezetét (mind az orális, mind pedig az írásos aspektusait tekintve) fojtogató és — a Fantomkommandó állítása szerint — tovább már folytathatatlan múltidézés járja át. Így a heterogén elemekből[1] összeálló elbeszélés tagadhatatlanul a délszláv háborút feldolgozó irodalmak hagyományos narratívájával való szakítást sürgeti. A Fantomkommandó főbb karakterjegyei tehát ebben a mozaikszerű struktúrában ragadhatók meg: a balkáni térségben lejátszódott történelmi esemény és a történet elbeszélésének különböző módjai közti feszültségben.
A Fantomkommandó kétféle, egymástól olykor nehezen elkülöníthető tapasztalati módot ütköztet egymással; a háború tárgykörét egyrészt a hagyomány (ide értve a történelmi/kollektív emlékezetet és a nagy, átfogó narratívákat) másrészt pedig az egyes ember, az egyéni sorsok (személyes traumák és történet-fragmentumok) kapcsolatának keresztmetszetében problematizálja. Orcsik jó érzékkel közelít a két tapasztalat közti disszonáns viszonyhoz, amikor mindezt a medialitás felől próbálja megragadni. Már a címben felbukkanó ’fantom’ is egy fizikailag jelen-nem-lévő, azonban fenomenálisan mindvégig érzékelhető jelenlétet jelöl. A regényben ezt a jelenlétet pedig a különböző médiumok alkotják meg. Itt gondolhatunk McLuhan híres tézisére, miszerint a médiumok változatos formái az emberi test és/vagy érzékszervek kiterjesztéseiként, helyettesítőiként jelennek meg, de eszünkbe juthat Kittler elmélete is, aki miként minden tudományos fejlesztést, az optikai médiumok fejlesztését is mindvégig a háborúhoz és a hadászati célokhoz kapcsolta. A Fantomkommandó délszláv kisvárosának lakói, így Spenót és barátai, családtagjai számára a tévéhíradó hírei, a rádióadások, az újságcikkek úgy alkotják meg a háborút, hogy a mindennapjaikban nem kapcsolódik hozzá semmilyen testi tapasztalatuk („A híradók tele voltak égő falvakkal, utcákon szétszórt hullákkal, menekültekkel. Ám a mi városunkra nem csapott le senki sem. […] Állandósult a félelem a láthatatlan, közeledő veszélytől” — 20).
A hírek megszűnése után tehát nem a háború tapasztalatának hiánya lesz meghatározó, hiszen a regény szereplőinek sosem volt közvetlen hozzáférése a kirobbant háborúhoz, kizárólag a különböző médiumok révén kapcsolódtak hozzá. Azokat a fantom-tapasztalatokat tehát, melyeknek fizikai és szellemi tüneteit elszenvedik a kisváros lakói, valójában a mediális hozzáférés hiánya váltja ki. Ennek következménye az is, hogy a háború kirobbanása nem azért jelent veszélyt a helyiek számára, mert bevonul a hadsereg a településre, sokkal inkább azért, mert az ott lakók félelmükben egymást fosztják ki („A paranoia úgy működött, mint a rákos sejt: egyre makacsabbul terjedt. Végül alig mertünk kimenni a házakból, nemcsak a képzelt orvlövészek, hanem a kiszámíthatatlanná vált szomszédok miatt is. […] Egy idő után teljesen világossá vált: a legnagyobb veszély nem a hírekben látható előre nyomuló hadsereg.” — 20). Jóllehet a szereplők közül senki nem vonul be katonának, és a front sem éri el a kisvárost, a hírzárlatból fakadó félelem- és tehetetlenségérzet hatása minden szereplő életében megjelenik. Spenót barangolásai sorra szembesítenek a személyes élettörténetekkel: elsőként a legjobb barátja édesanyjának öngyilkosságáról értesülünk, majd édesapja, Bobo és Pajo gyakori alkoholfogyasztásáról, valamint a fiú szüleinek egymástól való elhidegüléséről. De a nőket sem kerüli el a fantom-hadiállapot hatása, Vera, Bobo felesége gyógyszerfüggő lesz, Spenót anyja pedig furcsa érzelmi viszonyba keveredik fia barátjával, Lópatával.
A háborúhoz való mediális hozzáférés igénye azonban ebben a fantom-állapotban is megmarad, ezt igazolhatja az a rövid jelenet is, amelyben Spenót és Lópata elmennek apjuk régi barátjához, Bobóhoz, és az esti beszélgetés során a krimifilm narratívája alapján értelmezik helyzetüket: „Próbáltam másra terelni a szót, a háború is előkerült. Kémfilmes összeesküvés-elméleteket gyártottunk, ám a végén mindig hiányzott valami. Hiányzott a háború. Ahhoz látni kellett volna, hogy pontosan mi zajlik. Hírzárlat volt, a média csak a háború előkészítésében játszott szerepet. Azóta semmi konkrétum nem derült ki.” (50) Ezt a jelenetet tovább árnyalhatja a regény történelmi kontextusának és a szereplők életkorának viszonya. Spenót, Lópata és Anikó már ahhoz a generációhoz tartozik, amely a ’90-es években éli meg a kamaszkorát, tehát a korábbi történelmi események tapasztalata elsődlegesen mediális közvetítéssel ért el hozzájuk (szülők, nagyszülők történetei, háborús filmek, történetek).
A tapasztalatszerzésnek ez a közvetett módja azonban nem a fiatalok sajátja, sokkal inkább a térségé, ugyanakkor a főszereplő kamaszok történeteiben jelenik meg a legérzékletesebben. Gyakori, hogy Lópata vagy Spenót a felnőttekéhez hasonló nosztalgiával gondol vissza régi, személyesen meg nem tapasztalt történetekre. Ennek egyik példájaként említhető az a fejezetrész, amelyben Lópata visszatér a szülői házhoz, és az út során apja történeteit idézi fel. De ami ebben a szövegrészben is hangsúlyossá válik, az az apai imperatívusz: továbbvinni a történetet. A regény során mindhárom kamasz-szereplő ezzel küzd: hogyan kezdhetnek új életet, ha saját történeteiket is szüleik fojtogató nosztalgiája járja át. A felmenők történeteinek és emlékeinek ez a már-már erőszakos belsővé tétele az, ami a tehetetlenségérzetet a fiatalokban mindvégig növeli. Nem véletlen, hogy bandájuk neve is innen válik értelmezhetővé, hiszen azért nevezik el bandájukat Kómának, mert zenéjükkel egy tetszhalott test hangjait kívánják eljátszani.
A kamaszok vonzalma a testiséghez nem pusztán az életkorukból fakadó érdeklődés (bár Lópata folyton erotikus metaforákban beszél a háborúról: „E a háború leginkább egy baszatlan kurvára hasonlított: bárkinek széttárná a lábát, csak nincs, aki jól megrakja” — 97), hanem annak vágya, hogy valós élményeket szerezzenek és leküzdjék a tehetetlenséget. A vágy pedig, hogy visszavegyék az uralmat a városban tanyázó hadseregtől, valójában annak eszközeként funkcionál, hogy saját sorsuk alakítói legyenek és cselekvővé váljanak. (35, 58, 87) A kollektív emlékezetben azonban egy, a generációkon át öröklődő explicit testi tapasztalat lesz a háború és a hozzá kapcsolódó bénultság („Senki sem robbantotta ki ezt a háborút, rákos sejtként öröktől fogva alattomosan dolgozik, s hol az őseinkben, hol bennünk, hol az utódainkban támad fel” — 218). A délszláv térség éppúgy vegetál, mint az a tetszhalott, melyet a fiatalok megszólaltatni próbálnak.
Másrészt pedig ez az azonosítás megmagyarázhatja, hogy miért okozhat nehézséget a fejlődésregény narratívájának azonosítása a Fantomkommandóban: a térséget átható múltidéző gyakorlat az, amely a térség lakóit házaikba zárja, amely bunkerként, továbbá a megöröklött tárgyak rezervátumaként szolgál. A személyes tereket is áthatja a nosztalgia, a tárgyaknak is ez ad kizárólag értelmet: „Közben azon filóztam, hogy mennyire megváltozott a szekrény jelentősége a mostani helyzetben. Egyedül az számított, hogy a nagyszülőktől örököltük. A tárgyak története fontosabbá vált maguknál a tárgyaknál.”[2] (155) A továbblépés lehetőségét a szülők generációjában már hiába keresi az olvasó, mert annak ellenére, hogy Spenót anyja a történet során állapotos, semmi jelét nem látjuk annak, hogy ez bármiféle változást idézhet meg a család vagy a kis közösség dinamikáján belül. A narrátori pozíció pedig azt is megkérdőjelezi, hogy magának Spenótnak sikerült-e elhagynia a térséget és annak múltidéző, emlékeket gyűjtögető narratíváját.
A Fantomkommandó narrációjának fő szólama Spenót egyes szám első személyű elbeszélésére van felfűzve, ebbe ékelődik barátainak és szüleinek a szintén egyes szám első személyű szólama. Vagyis a regény mindvégig egyéni hangokban és sorsokban próbálja felmutatni a háború tapasztalatát, s mindennek fő célja az omnipotens narrátorral dolgozó elbeszélői hagyomány megkérdőjelezése. A háború tematikájának ez a vállaltan nem nagyszabású, inkább a miniatúrákra fókuszáló elbeszéléstechnikája felkínálja az egyéni történetek, perspektívák és hangok részletesebb kidolgozottságát. Orcsik új regényében azonban kevésbé beszélhetünk többszólamúságról, akár a narráció, akár a történetvezetés tekintetében, sokkal inkább egy heterogén elemekből, és gyakran meglepő ötletekből felépülő, fragmentált elbeszélésről.
Az elbeszéléstechnika a regény egyik gyenge pontja: hiszen a különböző szereplők monológjai az esetek többségében nem kínálnak új perspektívát a háború vagy a (fantom)-hadiállapot értelmezésére. A családtagok és az összegyűjtött barátok, kísérők megszólalásai inkább töredezetté teszik a regényt, hangjuk pedig gyakran bántóan homogénnek és kidolgozatlannak tűnik. Mindez a regény struktúráját tekintve is problematikus, hiszen a megszólaltatott hangok a hozzájuk rendelhető karakterleírással vagy személyiséggel gyakran nem köthetők össze. Miközben Spenót retrospektív, narrátori pozícióból beszéli el a történetet, melyet minden bizonnyal a térség elhagyása után kezd el, mintegy feldolgozva a vele történt eseményeket, addig a regény többi szereplője idegen hangként sző monológokat ebbe a visszatekintésbe. Vagyis Spenót megszólalásai motiváltnak hatnak, mert elbeszélése éppen azt a munkát végzi el, amelyet már a gyűjtögető útjai során is célul tűz ki magának a regény elején: „Amióta elköltöztem, magam mögött hagytam a gyűjtögetőmániámat is. Úgy tűnik, volt valami erő a szülővárosomban, ami arra hajtott, mentsem meg a hulladékból azt, amit más észre sem vesz.” (11) Ugyanakkor éppen az elbeszélésmód megválasztása és Spenótnak az első kijelentései alapján mindvégig kérdéses, hogy a fiú kilépése a közösség életéből valóban kilépést jelent(ett)-e. Elhagyható-e végleg az a hely, ahonnan a regény végén elment, hiszen elbeszélése ismét gyűjtőmunkának tűnik: megmenteni a hulladékból azt, amit mások nem vesznek észre.
Az apa személyén érzékelhető leginkább, hogy Orcsik bizonytalanul mozog a szereplők kidolgozásának módjában, a külső és a belső karakterjegyek megalkotásában. Spenót elbeszélésében apja egy durva, antiszemita és homofób alakként tűnik fel, azonban ehhez az egyoldalú ábrázolásához hozzátartozik, hogy először a fia tekintetén keresztül látjuk őt, aki mindvégig különbözni szeretne tőle. (69–70) Azonban amikor az apa szólama kerül előtérbe, nem komplexebb karaktert kapunk, hanem karakterjegyeivel stilisztikailag összeegyeztethetetlen kijelentéseket: „A fiam kiállta a próbát, lányt hozott haza, nem kell többé aggódnom, nem faszszopó péder.” (122) Amikor nem Spenót beszél, a különböző szereplők az apáéhoz hasonló állandósult szókapcsolatokat használnak, amelyek minden egyéni vonást mellőznek (pl. kiállta a próbát, útnak indult, kicsírázhat a szerelem, diadalt arattam stb.). Továbbá azt sem lehet tudni, hogy ezek a szereplők kihez is beszélnek, hiszen éppúgy értelmezik a történetet, mint Spenót, ugyanakkor szólamaik Spenót visszaemlékezéseibe ékelődnek be. Úgy tűnik, mintha maga Spenót gyűjtötte volna össze ezeket a hang-, és a hozzájuk kapcsolódó történet-fragmentumokat, hogy saját elbeszélését kiegészítse velük. Minderre azonban semmilyen utalást nem találunk a regényben, ennek következtében motiváltságuk is megkérdőjeleződik.
A beékelt monológoknak, mint puszta hangoknak a jelenléte magyarázható Orcsik korábbi írói tevékenységével, hiszen az írónak eddig csak verseskötetei jelentek meg. Orcsik lírájára jellemző, hogy gyakran disszonáns elemekből dolgozik. Verseiben a zene hatása éppoly fontos szerepet kap, mint a Fantomkommandóban, nem véletlen, hogy a regény egyik legkidolgozottabb jelenete az, amelyben Spenóték elmennek Pajóhoz és hosszú leírásban olvashatunk arról, hogy milyen hatással van rájuk a Dear Prudence. De további motivikus, nyelvi és tematikus hasonlatosságokra is figyelmesek lehetünk az új regény és a korábbi verseskötetek viszonylatában. A Fantomkommandó tagadhatatlanul sok szálon kapcsolódik az író korábbi munkáihoz, sőt gyakran úgy tűnik, mintha az eddigi témák nagyobb, komplexebb kibontására törekedne az első regény. Legutóbbi, Harmadolás[3] című kötetében számos versben felbukkan például egy tacskó, aki a lírai beszélőt kíséri (Boszorkánysziget, Dezső orra), de szintén fontos tematikus egyezésként említhető a térség történelmi tapasztalatának problémaköre, vagy a múlthoz való hozzáférés és a személyes traumák feldolgozásának lehetséges módjai. A Holdnak, Arccal című kötet Munkaakció című verse pedig mintha a regény első pár oldalának rövid összegzése lenne: „Gyűlik a talicskában az ócskavas, / innen-onnan szedtük, a kutyának se kellett. / Hurcoljuk a telepre a mások avas / világát, magunkéval együtt. Ez lett // abból, amire szavaztunk: turkálhatok / a hulladékban reggeltől estig, mint hangya / a morzsában, hol betűből áll a »vagyok«, / maradványból a történetek magva. // […].”[4]
A humánum megkérdőjeleződése a háború idején nem újszerű tematikus elem, azonban Orcsik írása kimondottan az ember és az állat közötti viszonyra és annak alakulására koncentrál. Spenót a háború kirobbanása után, amikor a családi ház már bunkerként szolgál a számukra, első kalandozásakor egy kis tacskóval találkozik, akit el is nevez Snoopynak. Valójában Snoopy az első, aki társként szegődik a főszereplőhöz, és ő lesz az, aki a szelíd, az ostromállapotban is csak a szabadságot kutató Spenótban is megkérdőjelezi saját emberiességét. Spenót az egyik jelenetben Snoopyval játszik, a fiú négykézlábra ereszkedik, átadva magát a helyzetnek, amiben éppen kutyája zavarja meg, amikor megharapja a kezét. A jelenet érdekessége, hogy Spenót emberi volta nem akkor kérdőjeleződik meg, amikor négykézlábra ereszkedik, hanem akkor, amikor a harapás után nekiesik Snoopynak.
A szereplők közül azonban Anikó az, akit nem csak Spenót, de a többi szereplő is kezdettől fogva állatias jegyekkel ír le: „Egy sudár fa gazdag lombozatából susogást hallottunk. Nő volt, pillanatok alatt leslisszant a fáról. Arca maszatos, ruhája szakadt, vörös, hosszú a haja. Lépésről lépésre közeledett felénk. Snoopy morogni kezdett, csitítottam. A lány körbejárt, alaposan végignézett minket. Testszaga nyers volt, de nem büdös.” (60) Persze mindez azzal is magyarázható lenne, hogy Anikó a háború kitörése után a lehető legtöbb árván maradt állatot egy rendelőbe gyűjtötte, velük élt, és ott gondoskodott róluk, tehát viselkedése hasonlatossá vált az állatokéhoz. A lány gyakran úgy is jelenik meg, mint akinek több állati vonása van, mint emberi. Ugyanakkor természetközelisége olykor közhelyes normatív sémákat jelent (nő = természet), amely személyének idealizálásához vezet. Ennek kapcsán említhető, hogy míg az első találkozáskor Spenót tekintetén keresztül az állatias jegyek kerülnek előtérbe, később az azonosulás, az empátia, és a gondoskodás jellemzi a lányt saját megszólalásaiban is: „A csimpánz odajött hozzám, míg a szalmán feküdtem, beletúrt a hajamba, tetvészett. Utánoztam a hangjukat, de úgy vettem észre, jobban értjük egymást, ha néma maradok.” (119)
Orcsik Roland első regényének minden kísérletezőkedve és izgalmas, a történetvezetést színesítő újításai ellenére is fel lehet róni, hogy a karakterek megalkotása nem erőssége. A korábban említett apa mellett az utolsó náci az, akinek sem szólamával, sem pedig a narratívában betöltött szerepével nem tud mit kezdeni az olvasó. Az utolsó náci olyan, mint egy mesei figura, sőt mint egy fricska, hiszen nem kapcsolódnak hozzá sem a főbb konfliktusok, de még csak humorforrásként sem lehet értelmezni. Bár Orcsiktól nem áll távol az ilyen groteszk karakterek szövegbe applikálása (pl. a Harmadolás-kötet Garfield-ciklusa) a regényben ez egyáltalán nem működik.
Ugyanakkor még ha nem is elég kidolgozottak olykor a szólamok a Fantomkommandóban, mindenképpen izgalmas felvetése a kötetnek, hogy ha a háború egyéni tapasztalatként nem hozzáférhető, milyen lehetőségei vannak a későbbi, fiatalabb generációknak a múlt feldolgozására, milyen felelősség terheli őket a történelmi emlékezet gondozásában. Továbbá a regény, bár talán kevésbé expliciten, de mindvégig azt a kérdést kerülgeti, hogy hozzáférhető-e a háború egyáltalán mediális közvetítés nélkül. A nyelv médiuma, a nyelvi kettősség, a tévé, a rádió, az újságok hogyan alkotják meg azt a fantom-érzetet, mely valóságként tűnik fel a szereplők számára. Talán itt lehetne megragadni a szöveg tétjét: a médiumok sajátos narratívái miként torzítják a múlthoz való hozzáférésünket. Annak kérdése, hogy mindez mennyire újszerű felvetés, talán nem is olyan fontos, és a Fantomkommandó valóban el is feledteti velünk olykor ezeket a kérdéseket, mert a történet és a mesélőkedv megvan, már csak az elbeszélésmód egyenetlenségei várnak kiküszöbölésre.
__________________________________________
[1] A regény hol mesei hatásokból, hol filmes megoldásokból (pl. a történet road movie-jellege), popkulturális utalásokból és lírainak tetsző monológokból építkezik.
[2] A nosztalgia hangulatának ez a gyakran fojtogató aspektusa Orcsik egyik korábbi versében is megjelenik: „Idegen városban — otthon. / A házak szétlőtt falai közt / kővé csupaszodsz. / A repedések évgyűrűkként vesznek körül. / Kopott századok színezik a hangokat. / Hátizsákban cipeled e vidéket, / mint csiga a házát, / ahol »én« az »te«: / versről versre vándorló / láthatatlan kiindulópont, / melyben — akár Eszék/ kiürült hajnali központjában — / egy pillanatra magadra lelsz. / (Vagy csak szemétben kurkásztam.) / Mozaikból áll össze az arcod, / ha túlsikálod, / vonásait eltörli kudarcod. / Idő-darabokból összefércelve / visszapillant a kirakatüvegből, / lopakodik mögötte a fájdalom, / nyomában a nosztalgia fantomja, / sunyin megszólal, / turkál a résekben. / […].” (Orcsik Roland: Holdnak, Arccal, Tiszatáj, Szeged, 2007, 30-31.)
[3] Orcsik Roland: Harmadolás, Kalligram, Budapest, 2015.
[4] Uő.: Holdnak, Arccal, 89. Hasonló jelenettel indul a regény is: „Akkoriban sokat csavarogtam. Felszedegettem a járdáról a szétszórt üveggolyó-szilánkokat, apró fémpénzeket, csavarokat. […] Tavasszal munkaakciókat szerveztek az iskolánkban. Talicskában hordtuk a limlomot a vastelepre, amit szerbül sokszor otpadnak hívtunk.” (11–12)