Sinkó István írása

Nagy Sára festőművészről

Olvasd el!

Kortárs irodalom és kritikai diskurzus:

mikor a kritikusok közé begurítod a labdát…

Olvasd el!

Kortárs irodalom és kritikai diskurzus

– mikor a kritikusok közé begurítod a labdát…

Olvasd el!

Isztin Péter írása

Tyler Cowen könyvéről a Kiskátéban

Olvasd el!

Köszönetnyilvánítás

a támogató adományokért!

Olvasd el!

Murzsa Tímea kritikája

Nyerges Gábor Ádám könyvéről

Olvasd el!

Az Európai Unió

Irodalmi Díja

Olvasd el!

KÖZLEMÉNY!

Szerkesztőségi közlemény

Olvasd el!

friss műút

Napindító

Hallgat

Hallgat

Műút a social világában!

Facebook Pagelike Widget

Hírek

Legfrissebb hozzászólások

Versmalom

Úgy nőtt ki a földből, akár a gaz: elég gyorsan, csak úgy magától. Öt éve lehetett ez. Akkor apám nem élt már velünk. Egyszer csak ott állt a medence mellett. Nem akartuk kivágni, de nem is locsoltuk. Nem beszéltünk róla, mintha nem is lenne. Levelei foltosak, talán beteg. Ahányszor meglátom a nyitott ajtón át, mintha mindig egyazon oldalán világítaná meg szürke kérgét a fény, a szikkadt bemélyedés fölött, és ez az, amiről rendszerint Isten jut az eszembe.Az ecetfa

Scully ügynök, adjad nekem kölcsön okos szemed, szép, ovális arcodat. Ne engedd, hogy sápassza-pirítsa bőröm érzelem, szeszélyes hangulat. Ne hagyd, hogy higgyem, titkos élet fut: másvilági szép összeesküvés felszín alatt: vont szemöldököddel jelezd nekem: minden sejtelem kevés. Scully ügynök, ne engedj így fájni! Legyek, mint te vagy, hűvös ballonkabát, konok koponya, ne bánjam, akárki alakítja bennem idegenné magát. Szívem bodzavirág, párolgó szerelemtányérnak ha érzem, törj le, kérlek, egészen.Könyörgés Scully ügynökhöz

Meglőtt, összeszurkált katona vagyok, vékony nadrágban, leszakadt talpú bakancsban vánszorgok át életem világ- háborújának telén, mert a röpke nyárnak, azta!, nem is emlékszem, milyen régen vége már — nem is volt talán —, de legalább hosszú ősz jön, a két sláger közötti hírsor, s ha lemezen hallgatod, a blablánál sokatmondóbb sercegés, amin, kérlek, engedj megilletődni, s amin, ahogyan rajtam, a késrátétel sem segít, de ne félts, ha megéhezik a föld, majd megetetem a testemmel; s talán még a nap is kisüt, amikor másfélszeres fénysebességre kapcsolok, s mert hát barátságunk nem friss, mint a hónapos retek, tudod mindezt, ahogyan azt is, hogy virrasztok, s azt is, hogyan, én, öreg festő vagy inkább zenész, hiszen még nem vagyok igazi halott, csak hosszú csöndekkel operálok, a világ kis darabjaival, hogy amikor lekapcsolják a szememben a lámpát, legyek vétkesek közt cinkos, aki néha egy számra gondol, vagy kettőre, most, mondjuk, az öt és a nulla közötti, híreknél többet mondó sercegésre. Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításábanÉlő-pontszám

minden hajnal     így kezdődik       taxiállomásként n ézek a    fémes égre   a sarkon   most fordul be a mez telen konyha      kőpadlóján         más színű minden k ocka           felfalják az itt-ott lelógó        fények össze fut   a szivárvány  a vadonnal              a szedett vedett széllel bóklász      a némaság      karjában érlelődik  n incs kezdete          nincsen   vége minden hajnal így kez dődik a lépcső  házában darázs a nagy barna   terem  zongora  lépked         feketefehér fehérfehér fehérfekete bronz korongoz        a körfolyosó karfáján       és foly óként kapaszkodnak partjai           kikötősen     a stéglá bakon   örökre   lefutott    harisnyaszem szalad     az é gen       kendőt int      fejemen nő a fészek          minden esztendő visszarepít minden  hajnal így  kezdődik taxiállomásként érkezem és a szavak folyton visszanéznek Megjelent a Műút 2016057-es számában hajnalszöveg

azon az éjjelen mindent összevissza nem az órák vertek a holdból a padlón kis foltok hevertek betakarva hideg vázacserepekkel azt hittem már soha nem jön el a reggel azon az éjjelen felkelt mint akit a döbbenet lassan ér erősebb volt, mint a rozoga vaszsanér és jobban imbolygott, mint a lámpa fénye mi részegen borult a fali gyékényre azon az éjjelen a kulcsra zárt ajtó nem védett meg minket csak a nagy tenyeret csak a felgyűrt inget láttam ahogy anyám vállára tapadnak eltakarta szemét sok szomszédos ablak azon az éjjelen sebesen pakoltunk, kopogott az eresz ott maradt a labda a Bóbita-lemez a cipők szorongtak kilógott a nyelvük a kopott bőröndöt esőben cipeltük azon az éjjelen maradtam valahogy örökre apátlan anyám vacogott a vékonyka kabátban és hallgatott konokul makacs ajakkal roskadt mellkasában bennragadt az angyal azon az éjjelenAzon az éjjelen

Lapos, kerek köveket keresek, amik többet akarnak, mintsem egyszer csobbanni. Újra és újra a partra úszó, büszke kacsaköveket. Elejtett tányérok, mintha csak a gravitációt bizonygatnák arrogáns csörömpöléseikkel, mosogatás közben kezünket elvágó üvegpoharak, a falon púposodó tapéta szűkíti a folyosót, s szorít egymáshoz minket, szivárgó ablakok, késlekedő kifizetések, elfelejtett befizetések, elfelejtett ígéretek, az elfelejtett barátok, elfelejtett névnapok, évfordulók, szülői értekezletek, fogadóórák. Még akár harminc-negyven évig is. Mert ez a vérengző szerelem keresztülhajt úgyis, ha sántán lépek a nap végén. Keresztül- hajt tekintet nélkül a viseltes ruhákra és félbehagyott ebédekre, mert egy tóparti stéggel hiteget, egy üveg sörrel, és hogy nem volt hiábavaló, és mindegy, a fogak mozognak-e majd, ahogy a mozgólépcsőn dülöngélünk a kis szatyrainkkal a piacról hazafelé. Addig is keresem a lapos köveket, és amíg a gyereket nem felejtem az oviban pénteken, tanítom kacsázni hétvégén a Duna-parton.kacsakövek

valóság. hiába. oktondi. értelmetlen. felesleges. mint egy kései. magányos. megfáradt. hajnali. merevedés. szép. amikor. öreglegény. hervadólány. még egyszer. utoljára. összedörgöli. orrát. mintha. még. nózik. lennének. hiába. valóság. ténylegesen. letöltendő. életfogyt.hiába. valóság.

négyen vagyunk. egyikünk éppen mesél. mi hárman a székeinkben előredőlve várjuk, hogy mondjon valami ostobaságot. és akkor nevethetnénk rajta. de most épp nem mond semmi ilyet. most a világ úgy-jön megy körülöttünk, mintha kezdeni akarna velünk valamit. ahogy öregszünk, egyre többször ül be közénk. olyankor elhitetjük vele, hogy szívesen látjuk, nevetünk a poénjain, ha néha kérdez, nagy szavakkal válaszolunk. a székében előredőlve várja, hogy hibázzunk. most épp túl sokáig bírja, aztán egyszer felpattan mégis, a kezével mutatja, hogy menne, várják máshol. mi mondjuk, hogy sajnáljuk. előbb magunkban, majd később együtt is összeszámoljuk, ezúttal mit és mennyit vitt belőlünk magával. indulni csak akkor indulunk, ha biztosan tudjuk, hogy messze jár, mert hazafelé egyikünk összefutna vele a kihalt utcán. de még nem indulunk. most mindenki magában számolja a kérdéseit. és akkor valamelyikünk mond valami ostobaságot. mi négyen pedig, a székeinkben hátradőlve, elkezdünk nevetni.előredőlve

cipellek magamban hónapok terhe. zárványidőbe kövült szerelemmel. üres hasam falán az izmok gyantaszoborba temetnek. kiolvasom mindig minden irányba imaként apró rezzenéseid nyomát. talán mert féltél világra jönni csak ezt a pár remegést küldted át. ahogy forogtunk homályegyetemben készen hogy újjászüljük a létet. s aki magamnak visszaadtál bárkám saját medrébe lökted ugrani mégis gyáva maradtál. így állsz a parton. holt kövület. kiteszem tetovált bőröm a napnak. égjen a gondolat mivel értél. már csak a pigmentfoltok szaporodnak. bénult hangyalábak borostyánbörtöne. cipelem magamban nehéz szerelmed. mintha a holt szövet újjászülhetne. vagy legalább mint távoli földről mondjon mesét a méhidőbe volt léptekről úttalan új utazóknak. Megjelent a Műút 2014048-as számábanfosszília

Nem csináltam semmit, itt vagyok, nézz rám. Hazudsz. Minden szavad hasznavehetetlen gyémánt. Boldogok voltunk egykor, de már nem vagyunk. Azért egy-két évig még lesz egymáshoz egy-két szavunk. Ezeket el fogjuk mondani. Mondjuk, hogy érdekellek. Mondjuk, hogy érdekeltél. Hogy én voltam a szerelmed. Átvesszük újra meg újra, de aztán nem szólunk egymáshoz többet. Eltelik harminc év. Vajda János szerint akkor már könnyebb. Folyamatábra

amikor a vakond aprócska vaksi szép gomb szemeivel magabizonytalanul önhitten hitetlenül rettegve merészen az égen őrjáratozó papírsárkányra feltekint az égi lajtorja mennyei felvonó páternoszter nyikorogva megindul a totyogás különleges állapot köszönőviszonyban sincs a szárnyalással a galamb könyörtelen megalkuvó minden lépésénél hatalmasat biccent roppantmód kérlelhetetlenül bólogat helyeslően alattvaló seggnyaló vérengző vagy csak láthatatlan bántalmazó diktátor húgyfoltos hatalomkoldus négy vagy öt vagy minden az egyben mindenáron győzni az a szánalmas bűzös akarás mindent szétrágó féreg még ki sem sarjadt veteményt kiégető méreg szárnya van neki repülhetne akár de sem teste sem lelke nem dacol a gravitációval vonszolja hatalmas testét magánterében szakadatlan burukkol magányosan az őszi fellegekre nincs tekintettel őrzi szigorúan a ketrecben kuporgó bús szalakótát aki néha repülni próbál szíve szerint lelke szabadulna a rácsok mögül felkapaszkodna a benne rejlő apró létrán ám a vonzásokból sohasem szabadul nem emelkedik nem zuhan ott lebeg ég és föld között tehetetlen teste Megjelent a Műút 2016057-es számábanamikor a vakond

(1) nem ugyanúgy telt a te időd is? ahogy azoké, akiknek a fenyőgyanta illata tömjén volt, a tűlevelek karcolása pedig figyelmeztetés: soha meg ne feledkezzetek a halálról. nem ugyanúgy telt a te időd is? ahogy azoké, akiknek nem volt több lapos kavics a zsebükben, és tétlenségükért a tenger olyan csúnyán gúnyolta ki őket, hogy most korallá változva lengetik tagjaikat a vízben, mintha zászló lehetne a test, és rajta címer az értelem. nem ugyanúgy telt a te időd is? akár a hosszú vonaté, mely visz, de magát nem viteti, és tüsszent-pöffent-kattan, akinek jó barátai a sárga földek és nagy esők, csak nem tudja nekik elmondani a gyorsulás tájnyelvén. nem ugyanúgy telt a te időd is? ahogy a párhuzamosoké, feketén-fehéren, egyértelműen és értelmetlenül, mozgás nélkül és mégis mindig közelebb egy b-ponthoz, ahol dúcba sűrűsödve kucorog egy hittétel fenekén az igazság. (2) ugyanúgy telt a te időd is: könnyeid a konyhában csörömpöltek éjjelente és fénybe lábadt kicserzett bőröd. (3) lassan belélegzem aranykontúrod és látom már, hogy mozdulatlanságodból bárhová eljuthatok, hogy te maga az éhség voltál és vagy, hogy téged nem kellett kiválasztani — csak megkondult a harang gyomrodban és ételt adtál a veled éhezőknek.Egy ikon alá

Aludnom kellene, felejteni lábának, combjának, fenekének formáit. Az arcát, amit ha lehunyom a szemem, úgy látom, akár egy túlexponált fotót, túl közel van, nincsenek vonásai. Álmomban tegnap fekete kutya voltam, aki egy hattyúba szerelmes. Punk piéta, akinek ölében egy félmeztelen férfi fekszik. Gyerek voltam, fákat kerestem, ujjaimmal próbáltam kitapogatni a leveleken az ereket. A tejködben elmosódó táj voltál. Egymás inverzei vagyunk.Inverz

puding itt sok fekszik meséli a fák alatt ide már nem lehet rakni újat csak ha tényleg előkelőség nem akar rohadni megmondta otthon is rakják a szerveit ami még jó másba a maradék menjen a szőlőbe ott az utolsó gyökere visszajön ide jó neki nagyon tetszik a temetőben az egyik a történelemről a másik a nagyanyjáról egyik sem veszi át a másik nyelvét aztán beül a porcelán mögé virágja van rajta szagos limonádé bírta volna itt mama gyomlálhatott volna a köveken egyedül a bokája nem ment volna ki belé lett volna szerelmes az összes férfi itt is legyintéssel kergette volna el mindet szaggathatott volna a trabanttal hogy féljenek és tudják úton van közeledik a közös nyelven mi jön át a határon virágmintás terítőn tíz szóval élni megoldotta volna mindenhol mit örököl mit rakott belé egy szekrénye van pudingszagú fel kell darabolni nem fér le a lépcsőn hiába van jó helyen el kell vinni hiába dicsérte a melegítőt ha lerontja és vinni kell valaki belevágja azt a fejszét mennek együtt a kályhába asztal a zsúrkocsi a papucs ami rossz hátha még gyújtásnak hátha melegíteni tud még az iratokkal a jelentésekkel a nem érvényes lakcímkártyákkal menjen a képregény is menjen minden fotó képeslap a meszelt fal ráírnak korommal rájelölik a rosszat amit nem lehet jóvá tenni írják fel erre a házfalra itt rontott itt futott végig itt csalt és árult itt köpött hazudott ittMade in Slovakia

Húszéves korodra ezt is elveszítheted. Ilyenkor hozzuk meg az első felnőttes döntéseinket. Felkísértelek a viaduktig, mert megígérted, hogy utána hazajössz velem. Út közben arról beszéltél, hogy megint előjött a kutyád epilepsziája, átlagosan húsz percig tart minden egyes roham. Ilyenkor jobban meg szoktál ijedni, mint ő. Húsz- éves korodra megtanultad kihányni az eddigi kedvenc ételeidet. A rólad írt verseimből már csak kihúzni tudok. A Jeruzsálem-hegy alján, a viadukt lábánál van egy kocsma. Hazaúton mindig bemész, amint belépsz, a zenegépet keresed, ötven forint egy szám, ennyiért megérdemlek négy percnyi táncot. Elfelejtetted a nagyanyádtól tanult lépéseket, vagy csak előttem vagy szégyenlős, Szécsi Pálra nem lehet keringőzni. Nem bírnék ki még egy temetést — miközben ezt mondod, szádba ragad a filter, szarul nyálaztad be. Már gyorsabban iszom a sört, mint ahogy te végigszívod a cigid. A Jeruzsálem-hegy alján, a viadukt lábánál bezárt egy kocsma. Húszéves korodra ezt is elveszítetted. Megjelent a Műút 2017061-es számábancigánytánc

Egyszerre nyúltunk a kilincshez ajtót nyitott valamelyikünk hiába szeretném felfogni Van, mihez nem találsz foghatót és van, mit többé nem foghatsz már Azt hittem, hogy nem alku tárgya ha te felsegítesz a földről én felsegítem a kabátod s többé nem zárunk kulcsra ajtót Jobban szeretlek, mint szeretnéd de azt hittem, hogy ez nem nagy bűn Kiírom, kihúzom, átírom áthúzom — kezdem megérteni Legalább majdnem megpróbáltuk megpróbálta valamelyikünk S bár nem vagy itt, de ajtóidat nyitva tartod a szemeimenValamelyikünk

A légcsavar még nyikorogva pörgött, egy vonat állt meg a kapum előtt, váratlanul betoppant vele a régi asszony. Se szó, se beszéd az egész májust bepakolta szarvasbőr retiküljébe. Lesz, ami lesz. (Csupán a kakukkórában elrejtett cigaretta maradt rám.) Köszönés helyett a hajamba túrt szemölcsös kezével, az árbocokat felhúzni, hallottam kintről a pattogó parancsot, az ég hirtelen kék lett. Éjfél után elmesélem majd a régi asszony történetét.A légcsavar még

Nyilas Atillának Azért ez a félszázad úgy tűnik fel most már, mint földi életünkben átszakítható célszalag (bár vannak fájó kivételeink, akiknek nem sikerülhetett), még én is számítok a nagy pillanatra. Most megnézem, te hogy csinálod, aztán rövid idő múlva megnézhetem magam. Nem lesz ugyanolyan. Én, akár egy vonóval hadonászó cigánygyerek, korhely nótákkal a számban kerestelek fel, és igyekezetem is ennek megfelelően alakult, hogy mást ne mondjak, praxisom nem hazudtolt meg, ezzel szemben rád úgy tekintettem, mint aki titkos társszerzője a Szamurájkódexnek, s nem mond ellent ennek az sem, hogy egynémely esetben együtt is elmerészkedtünk  (még jócskán sötétlő és sűrűbb hajjal ugyan), no nem messze, csak amoda, ahová az van graffitizve, hogy 666 Jehova. Lépteid sose kimérve, csak megfontolva, vicces lehetett sétáinkat nézni, az én cipőtalpam gyárilag be volt szappanozva, a várost járván olyan hely alig van, ahol ne lett volna közös asztal, ültünk és dolgozás, riasztott a következetesség és a tempó, én még tusfürödtem volna kedvenc soraimban, de te a slendrián pincért is úgy utasítottad rendre, hogy én értsek belőle. Osvát Ernő télikabátot is szerzett állítólag az élhetetlen poétáinak, engem nemegyszer várt a felállított kempingágy az előszobádban, ha bizonyos keddeken messze gurult előlem a mérték: a Nagy Leponex, (ahhoz mindenképp, hogy saját lábamon menjek haza), a Winnetou második kötete (Old Death) a párnára készítve, és reggel a konyhában a gyógyhatású olajbogyó (most miért, olyan eset is volt, hogy egy másvalakit a járókában helyeztél el hasonló körülmények között, hogyVan egy ötvenesed?

A gyomorgörcs az amikor a szülészorvos elvágja a köldökzsinórt, és te először felsírsz. Aztán ez a zsinór leszárad és egy lyuk marad helyette, amibe ha jó erősen nyomod bele az ujjad, elérsz a gerincedig. Később ez amolyan szellőzőnyílás: karikákban fújja ki a lenyelt szavakat. A gyomorgörcs az, amikor ez a lyuk tágulni kezd és valóban utat enged gerincedhez, mert úgy érzed, hogy nem szeretnek. Aztán nem kapsz levegőt, újból fel kell sírnod, és most már te vágod le anyádat a köldökzsinór másik végéről. És időnként le kell vágnod mást is magadról, ahhoz hogy újraszüless és felsírni tudj. Gyomorgörcs az, ha már mindentől megszabadultál, a köldököd többé nem füstöl, de egyre tágul, és kiprésel belőled minden levegőt.   Beavatás Az erdőben ülünk Azt mondja az első nagyon fáj sőt igazából csak az ötödiktől kezd jó lenni Nézek rá és betörném az orrát Azt mondja az apám azért ment el mert lánynak születtem és soha nem hajtottam fel magam után a vécéülőkét Arrébb rúgok egy korhadó fadarabot De minek is kell azt lehajtani amúgy sem ül rá senki mindenki folyton levizeli mert fél ráülni aztán meg a húgytól nem lehet ülni rajta akkor meg mi értelme Megnyugodni jöttem ide Azt mondja egy tömeg közepén állok de senki nem áll mellettem mindenki átjárót lát a körülöttem lévő üres térben ezért az apám is csak kifelé gyúródott a tömegből ne haragudjak rá az anyám meg folyton oldalra téved hogy a többiekről ne is beszéljünk SzéttaposokVersek

Nyáréjszaka, sűrű zivatar. Rémország fölött villámlik az ég. Nincsen út, de még van irány. Az ablaktörlő vadul kalimpál, mint egy madárijesztő kabátujja. Ketten ülnek a kocsiban. Nem szólnak egymáshoz, a nő vezet. Előttük a fényszóró bizonytalan, szűk udvara, körben a sötétség átázott, sűrű szövésű drapériái. A szemek e madár nélküli tájon sosem voltak elég élesek. Későn villannak föl az útszéli karók vörös, foszforeszkáló csíkjai. A nő lassan hajt. Ujjai a kormányon elfehérednek. Most csak az valóságos, amit a szélvédő és a karosszéria körülzár. Tekintetüknek föl kellene hasítania ezt a burkot. A férfi oldalra figyel. A villámok egyre közelebb húzódnak, nincs szünet a dörrenés előtt. Visszafordul. Érzelmei valóban másolatok? A nő fél. Egy szembejövő autó reflektora hirtelen mindkettejüket elvakítja. Az ablaktörlő zakatol, a motorházban valami kopogni kezd. Rémország szíve felé közelítenek. Megjelent a Műút 2013041-es számábanBurok

Már megint itt vagyunk. Azt mondod, ideje az őszinteségnek, de rég nem tudom, hogyan mondjak igazat. Mint valami többfunkciós, univerzális háztartási robotgép, cserélgetem a szerepeimet, ahogy egyre többféle űrt kell betöltenem. Vannak dolgok, amiket csak a vakok értenek, én is így tapogatózom az élet után. A szabadság annyi, hogy nem tartozom senkinek, de főleg senkihez. Én viszont függeni akarok, ahogy csak akasztófán lehet, a meghátrálás lehetősége nélkül. Szelídíteni és szelídülni akarok, de nincs bennem annyi szégyentelenség, hogy a tükörbe nézve magamra ismerjek.  Csak a vakok

Hogy remegek, hogy fázom, neked nem róhattam fel. Pedig akkor is éppen kabátért meg valami koptatható íróeszközért indultam. Az egészet kívülről néztem. Nem zavart a tekintete vagy a karja, ahogy rám fonódott, csak leültem magam mellé és bólogattam: igen-igen, rám fonódott. Bólogattam arra is, ahogy a fülembe súgott, ahogy a kávét kavarta, a sorozatot nézte, ahogy a tányérokat egyesével a falhoz — bólogattam — pont úgy volt jó, ahogy. Mint az ágyban az ujjai, ahogy vitákban a karja. Bár a viták nem érdekeltek. Inkább csak a megszokás, mint bármilyen érzelmi töltet hajtotta őket. Helyettük ceruzával jegyeztem a füzetekbe, hogy mikor, hol tartottam éppen. Satíroztam a lapon feketére a kockákat, a grafitban az érzelmi töltet: tehetek bármit, de a szövetről lassan — bólogattam — a szövetről lassan az összes víz lepereg. Megjelent a Műút 2014046-os számában Bólogató

beszélgetünk, a konyhaasztalra zsúfolt tárgyakat nézem közben, direkt nem téged. fegyelmezésről van szó meg gyereknevelésről. a szakadékaim próbálom betemetni, melyeket te ástál belém, ki akarlak hasogatni magamból. óvatosan jegyzem meg, hogy a könyvek szerint a büntetés bosszúvágyat ébreszt, és hogy fontos az erőszakmentes kommunikáció. célzásnak szánom, te meg rezzenéstelen arccal igyekszel témát váltani. disszonáns ezen gondolkoznom, de mégis mit tegyek, hogy érezd magad rosszul és fájjon a húsz év, ami eltelt azóta, hogy először találkoztunk? ami alatt félelem volt a reggelim (esténként kihánytam), meg szorongás — mindig mondtad, hogy fontos a változatos étrend. nekem mégis gyomorfekélyem lett, szerinted valamit nem jól csináltam. akkor jöttem rá, hogy rajtad kívül senkinek nem lehet igaza, veled csak általánosságokról beszélek azóta. próbáltalak felmenteni, de nem megy. nekem ne kedveskedj, ne akarj több pénzt adni, bezárom előtted a szobaajtót, menekülök előled, apa. Megjelent a Műút 2015054-es számábanvallomás

109 éves lettem én belefér néhány rémregény meglepett? és? mi van akkor ha meglepem e kávéházi szegleten szögletes arcú emberem, kevély, kevély lehettem volna de nem lettem, mert eltanácsolt a jánusz arcú pannóniusz egyetemlegesen fura ura intelme villámlassan, hogy alázhasson, mint szokott, hogy mért? tálaltam már eléd mert nincsen apám se anyám se istenem se hazám se csókom se szeretőm se bölcsőm se szemfedőm és a hetedik mennyország sem vagyok, mire nagyot nevetett se sokat se keveset húsz esztendőm eladom azért hátha hatalmat ér, és már ballagok a market felé mire ő a hont kivont… kaszával óvta ellenem idézném hogy’ ragyog s gagyog, de kit érdekel, hogy miért nem lettem tanár tiszta szívvel beletörődök ma már, és ha kell embert is ölelek mire ő még mindig csak nevetett, se sokat se keveset, elfoglak, mondta felkötlek, mondta a végén meg majd jól elfödlek az áldott anyafölddel te proletár gyöngyszem, ahonnan, emlékszel?, egykor egy sárból gyúrt kisfiú pattant elő és szemünkből morzsányi könnyet vett el ő mintha tudta volna, hogy ő lesz a költő… sekély e kély, de igaz, ő lesz az, s miután halált hozó fű terem gyönyörű szép szavain egész népét fogja tanítani tiszta lesz és merész és anyanyelvén viszi majd át a szerelmet és milyen lesz szőkesége, barnasága vakító fényessége ki tudná megmondani mennyi hő kebelbe szívott bele a honért nem középiskolás fokon, de szárszónak is egy a vége hiába álltam minden fülkeablakban én hiába suhantak éjjelek és nappalok és voltam én, és én most is vagyok, nem zörög a csont, nem billeg morzsa a gyöngyházfényű belek alagútján nem bolyongok naphosszat nem szülök jambust felfaltak már a giliszták, nyomomat firkászokSzárszónak is egy…

Elkorhad a szívem a téglák között, ahová rejtettem. Pinceászkák és poloskák araszolnak rajta, míg töprengek: semmi kifizetődő nincs a hűségemben. Mindent magam mögött kellett hagyni, elsősorban a szennyvizet, abban merítkeztem, hogy el tudjam viselni a saját szagomat. Jólesett bűzleni. Undorföldén nem lógok ki a sorból, és az sem zavar, hogy nem szólnak hozzám. Mit ad isten, akkoriban mintha többen szerettek volna, de lehet, hogy teljesen más szándékokat értettem félre. Ez a baj a barátkozással. Akkor már inkább órákon át könyökölök, korombarkós ködalakokra meredek a varjúszaros ablakon át, felröhögök, megrázom a hajam. Testem, mint egy telivér paripáé, miután megnyúzták, természetesen, csak nem tudom, a bőre vagy a húsa vagyok. Alakom valóban hasonlít egy székre vetett kabáthoz, vagy sebtében ledobott pongyolához, szóval így marad a lenyúzott bőr mint hasonlat. Ilyenekről elmélkedem, fel-felböfögve, öblösen gurgulázva, mintha nyenyerén játszana az életre kelt sörreklám a sarokban. Ez is milyen már, arra vágyni, hogy én legyek Csuja Imre, vagy legalább csak hasonló — és ez nem a Csuja Imre miatt kínos, dehogyis, vele nincs baj. Csak játszanak a bácsik, mondták nekem, amikor még volt nyár, és ijesztő árnyékok nyúltak el a lomha homokban. Kis kupacokba hordta a szél a nyírfagallyakat, közéjük keveredett egy gumicukros zacskó foszlánya, és elvoltak így, földszínek meg egy harsány nejloncafat.A melankólia természete

Ebben a versben nagyon sok a táncoló férfi: már itt, az elején legalább egy tucat orosz balettáncos! Andrej, Borisz és Szergej, itt mind, Igor, Jurij és Jevgenyij! És persze, Pavel: a legtündöklőbb csillag az orosz balett egén. És még csak 18 éves. Azt mondják, ha így folytatja, ő lehet az első ember, aki megtanul repülni. Ha így lesz, akkor (mert ebben a versben én vagyok az egyetlen asztronauta), engem visz magával, és felszállunk a felhőkig, és tovább: az űrbe, megmérjük, hogy milyen mértékű ott az entrópia. (Nincs okunk panaszra: szépen fejlődik.) Együtt töltjük így el nem is egyhangú űrbéli napjainkat; néha zene szól majd a gramofonból, s mi szétnézünk a kozmikus horizonton, mert ebben a versben kézzelfogható a szinte harsány űrromantika.Táncoló férfiak

Burnbank végigment a városháza melletti főúton, és félhangosan beszélt magában: — Nem valószínű, hogy Isten újraéled, vagy ha mégis, nem biztos, hogy tudni fog mindenről — mormolta, miközben átvágott a megálló felé —, arról a sok szörnyűségől, ami a halála alatt történt és a sok érvről, ami azóta merült fel ellene — tette hozzá és felszállt a villamosra. — Ezt a sok hülyét, ezeket se fogja felismerni, a sok okoskolbászt. Mennyien is vagytok ti! — suttogta —, ebben a kórusban — egészítette ki és elhallgatott. A rövid villamosút alatt megbámulta az ablakon át az átépítés alatt álló Operaház plakátjait, majd egy a villamosra felszálló, feltűnően izgatott tekintetű nőt, és egy hosszú felöltőt viselő férfit, aki látszólag minden ok nélkül vicsorgott olykor, végül leszállt az egykori fatelepnél. Csendes, nedves este volt. Burnbank váratlanul elsírta magát. A gyalogátkelőhelynél fogta el a zokogás. Ott állt percekig, rázkódó vállakkal. Arcát egyik kezébe temette, a másikban aktatáskája. Aztán amilyen váratlanul tört rá a sírás, olyan hirtelen abba is maradt. Burnbank elővette zsebkendőjét, megtörölte a szemét, kifújta az orrát, majd újraindult. — No, ez jól esett — motyogta, mielőtt végképp eltűnt volna a lámpák sárgás fényében a ködös esti utcán. Megjelent a Műút 2017059-es számábanBurnbank hazaútja

Udvar Néha véletlenül végignézem, hogy lövik agyon az embereket. Olyankor annyira félek, hogy nem tudom becsukni a szemem. Ha el tudnék aludni, biztosan rosszat álmodnék. Minden nap attól félek, hogy majd végignézem véletlenül azt is, hogy apát is főbelövik. Szikrák Nézem a hegyet az ablakból. Várom, hogy felcsússzon a csúcsára a nap. Sötétedésben sokszor látni a ropogást, ahogy szikrát szórnak a puskák. Csillognak esténként a hegyek. Anya pofonvág, ha nem megyek el az ablaktól elég messzire. Pofon A függönyt hol átlyukasztják, hol csak félrelibbentik a golyók. Van egy szobánk, amibe nem mehetünk be, hiszen egy közeli hegyre néz, onnan lőnek bennünket. Ez régen anyáék szobája volt, apával ott aludtak, oda másztunk be az öcsémmel éjjelente, ha nem tudtunk aludni. Mikor legutóbb besettenkedtem, libegni kezdett a függöny, fütyült a levegő s a csattanások lyukakat ütöttek a falba. Kiszaladtam, de a szoba előtt anyám két nagy pofont kevert le, pedig nem találtak el. Az öcsém Az öcsém, ha ki lehet menni, háborúsat játszik az utcán. Nem szeretem, ha az öcsém a játszótéren játékból főbelövi egy pálcával a barátait. Csönd Apa reggelente, mielőtt munkába menne, megáll a szobánk ajtaja előtt, a kilincsre teszi a kezét és szuszog. Biztos mérges, hogy nem írtam meg a leckét, vagy nem tanulok. Nem látom, mi van a füzetbe írva. Nem vagyok bent, de nem tudok kimenni a szobából. Szuszog az ajtónk előtt, mélyre szívja az állott levegőt, készül, így készül neki a futásnak. Futás Apának 4627 lépés az ajtónktól a vízművekig. Ahogy meghallom, hogy a bejárati ajtó előtt a kulcsokkal zörög, félni kezdek, aztán lassan számolok. Háromszáztíznél gyorsítok a tempón, mert a sarok után már lőnek, onnan szaladni kell tovább. Anya szerintMaja

A visszhangomra figyeltem helyetted. Mindig én kerestem, de akkor itta szavaimat, a részegségtől csak ismételni tudott. Aztán valami nehezet ejtettél el, hangjától berepedt az ablak, ami üzenetektől villog: így morzéztunk. Végre figyelnem kellett rád, mint akinek megtiltották, hogy lámpába nézzen.Kurzor

Nincsenek jól elosztva a dolgok, és ez még hagyján, de nem is jól vannak elosztva, mert egyszer valaki beszélt nekem a láthatatlan istenről, és akkor arra gondoltam, hogy nincsenek jól elosztva a dolgok, de ez még hagyján, mert nem is jól vannak elosztva, mert beteg a lányom, és kirúgtam a szeretőmet, és összevesztem a feleségemmel. Megyek vásárolni, de nem kapok — ez kellemetlen. Joliék marják egymást csöndesen, hangosan, és Marci ellöki az apja kezét, nagy, barna szemében szűkölő kutyák — és boldogtalan, — és áldatlan és kegyelem nélküli. És egyszer a barátom megállt a növésben. Bádogdob — gondoltam, de nem olyan könnyű, mert beinjekciózták és két éven át minden héten vitte az édesanyja, és ma mindenkinél magasabb egy fejjel a családban a barátom — és békétlen. És zörgessetek, basszátok meg, és kaparjátok a falat, az ablakot, és a jeget a sírkövekről, hogy előbbukkanjanak a nevek, dörömböljetek és üvöltsetek, hadd zörögjön, hadd szóljon. Napi kettő vesegörcs az nagyon jó, mert már nem üvöltesz egész nap, hogy lőjetek le inkább, mert már szétment tőle a fejem, de ha már nem egész nap üvöltesz, az jó. És gyerekek fogantak, hát szülessenek is meg élve legyen meg kezük, fejük, lábuk, mint neked, Uram. És tudjanak levegőt venni és sírjanak föl, a kurva életbe. Azt olvastam, te még a barátságokat is fel tudod támasztani, és a házasságokat és a szerelmeket is. Váróterem, kellemes mínusz 5 fok, egyikünk se volt rorátén. Holnap jön az angyal, deKarácsony

(Patríciának) Néha csodállak rendületlenül s ez a néhaság nem csak néha van mert tartósan az ami néha néha aminek nincs valóságalkata sőt valótlan alkata igazolja hogy eredeti tükörkép lebeg túl eredendő jelenléteden s a létlen jelenlét is benne van az a hajlékony örökkévalóság melyben rebbenő jelzései laknak valami lét és benne a hiány az is ami örökre elveszett amit folyton siratni kellene mert csak fényjátékokban tündököl de visszacsillan és így lenni tud olyasmi is ami sohase volt csak mint az elmúlásba tért jövő az örökösen megszűnő hiány hogy ami van az ne legyen soha 2016.július 21. Megjelent a Műút 2017063-as számábanEfemer

I. anyám megmondta gyúrta a tésztát a kakaós csigához vasárnap volt a haja a szemébe lógott hogy művészekkel soha az életbe ne és hogy ezt nem azért mondja mert olvassa a nők lapja pszichét hanem ugye a tapasztalat hogy tulajdonképpen mind ugyanolyan büdös paraszt és hogy az már gyanús hogy engem az a fiú rögtön a műcsarnokba visz és akinek biztosan csak simán guszti (az aki olyan furákat fest) még akkor sem izgatott amit mond mikor felhagyott a kakaós csigákkal és pogácsára váltott (intő jel volt pedig) és már sírva könyörgött hogy akkor inkább legyen egy zenész II. sokat festettünk együtt délutánonként egy parkban ülve én is kaptam tőle festékeket öblös üvegtégelyekben és megszerettem ezt az egészet az elméleteit hogy a világ egy hatalmas lap meg a mi szerelmünk is és hogy együtt mindennel telefesthetjük és hogy ez a lényeg a fröccsenő színek kontúrok fény–árnyék-hatás de aztán egyszer mondta hogy hiányzik valami a kompozíciónkból és a lap csücskébe egy apró pontot mázolt és akkor én azt a sarkot letéptem a kukába dobtam de mindig új csücsköt keresett és egyre nagyobb lett a pont apró emberkének tűnt a vége felé de én újra letéptem mert nem tetszett hogy ilyeneket fest oda olyan hús-vér volt az egész lüktető és verejtékszagú és csak egy darabka maradt a papírból de akkor már nem tudtam úgy leszakítani hogy maradjon üres rész akkora lett a kisember hát tépés nélkül a szemetesbe hajítottam a lapot rajta a babával pár nappal később rájöttünk hogyklimt: remény II.

Mi volt a legnagyobb a szerelemben az az őrület mint az állatok ahogy bennük is égig csap a láng ahogy villámként sújt le hirtelen ahogy a csúcs a megsemmisülés rövid álom jótét elgyöngülés s a figyelem ami már fegyelem Mi volt akkor azon az éjszakán az a hörgéses fulladás felriadok rá megpróbállak a hátadat tartva megtámasztani de nincs erőm csak ha felülök így már sikerül megkönnyebbülsz pihegsz még tudsz aludni még nem sejteni hogy eljött az utolsó két napod holnap már mentő kórház műtenek de hajnalig még hat az altatás de hajnalig még áltat a remény aztán a csúcs a megsemmisülés s a fegyelem marad a fegyelem 2015. december 11.A legnagyobb

Genesis Még ma is ráztam ki a táskámból nyárfabarkát — A konyhámban zúgva vonultak át a késő áprilisi szelek. Háromszor jártuk körbe a Népszigetet, tavasszal a legnehezebb elviselni a város betonpadlóját. A sziget mélyén az Ősfák az égig érnek, Fény csak akkor szűrődik be, ha a sziget láttatni akar. Ezen a helyen, ember csak az avarszinten létezhet, ahol a szösz ujjnyi vastagon borít be mindent. Agresszív anyag: beleragad mindenbe, ahol fa megfoganhat. Itt régen gyökerek közé ültették a vasakat, a gyárépületek mögötti partszakaszon lakókocsik, nyaralók, horgászstégek állnak. Ide fiatal már nem jár, csak megbolondult szüleiket, kutyáikat hagyták hátra memoárként. A kemping kerítésénél bekukkoltunk: kendős asszonyok söpörték fel újra és újra a fák letapadt magjait.   Babuska Ma este meglátogatom az Óceánt. Tábort vert a város szélén — engem vár. Nyelvével lábamat mossa, sír. Bölcsőt ütök homokjába, belefekszem. Korallok lepik el mellkasom. Rámnehezülnek. Magunk fölé feszítjük a nászéjszaka leplét. Öble vize felhevül, benne milliónyi kopoltyú rezeg. Babuskám — becézget az Óceán, és a lepel kettéhasad. Hajnalban elmegyek: messziről rikoltanak a sirályok, kimúlt hullám moraja hallatszik — a kövek között cigányok szedik kosárba a partra mosott halakat.   Fekete pocsolya Talajvíz tört fel a szántókra. A föld szemcséi túltelítődtek piszkos lével, fekete pocsolyák a bézs csempén. Ingovány. Felbérelt emberek próbálják beásni ide a megértés póznáit. A határban két hegy áll, a Golgota és a Bűntudat hegye. Nyomok a sárban: A beismerés félrészeg, tántorog.  Versek

Édesanyám hajdani vágya, amit egyszer nekem kivallott: a csipkevasaló közeledtén jeles napoknak de sokszor fölmerül. Majd akkor, ha lesz pénzem, ha több pénzem lesz, határidők nem nyomorgatnak éppen, jut az energiámból, a figyelmemből, ha lesz hozzá lelkierőm — az a fehér sportkocsi csak nem érkezik meg házad elé, az a kis vasaló csak nem simít a te deszkádon, az a te karót nyelt fiad megint csak virágot visz, miközben tudod, hogy azt se ő maga vette, és az a dicsőség messzibbnek látszik, mint valaha is. Nem, nem, nem, csak ez ne legyen. Fekete csipkén fut a kicsi szerszám, forró az arc miként a vaslap, ami reáhull, ott sistereg el, és bolondgomba nő egy torony alján. Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításában ____________ Részlet Az ékesszólásról című műből — amelynek írása idején a szerző a Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíjában részesült.A csipkevasaló

Nem találtam a telefonomat, és megkértelek, hogy hívj fel, hátha meghalljuk, hol van. De nem hallottuk meg, csak a te készülékeden hallgattuk össze- dugott fejjel, ahogy kicsöng. Tudtam, hogy te is arra gondolsz, milyen lenne, ha most felvenném, és akkor egymásra nevettünk. Aztán arra gondoltam, milyen lesz, ha majd egyedül ülök és várok, hogy megszólaljon végre, de néma marad. Megjelent a Műút 2017059-es számában A telefon

Ahogy a színek kavalkádjába visszatért a szellem, A világi tapasztalatok már nem segítenek. Megterhel a tanúság, Hogy minden irreálissá változott; A fantázia most minden képzeletet életre kelt — És persze ezt senki sem várta. Benkő Krisztián fordítása Megjelent a Műút 2015051-es számában Irrealitás

a székemen ül és felnevet én persze nem vagyok szerelmes nem is tudom, hogyan kell azzá válni vagy hogy milyen szálak fűznek a nőhöz akinek mellét most blúzából kicsomagoltam és tartom a kezemben, hogy csodálhassam még egy darabig tátva marad a szája, amikor elkezdem sorolni a lányok neveit akik cserben hagytak, vagy akiket cserben hagytam rám szól, hogy idióta szokás magamat sajnáltatni és hogy megnyugodjak, a számba töltött cukrot erőltet olyan sietősen öltözik fel, ahogyan érkezett és mint akit rajtakaptak a tilosban a hátsó ösvényen kísérem ki az útra bambán nézzük az erdőből felszálló páratömeget nem lehet már kacsintani és a vicceknek is fura íze van a szavakat pedig hiába keressük mert elmúlt az az idő, amikor bármit is be tudtunk volna vallaniEső utánig

Nem tudom lehet-e kezdete egy pillanatnak, de ha igen, ez most az. Kezdek elveszíteni valamit. Egy ideje kevesebbet képzelgek a saját halálomról. Korábban egész gyakran eszembe jutott valami jópofa halálnem, ahogy az ötös busz ablakán csorgott az eső egy korán sötétedő késő őszi délután, fülemben a dead kennedys vagy nomeansno talán és meghaltam a balesetben. A barátaim, rokonaim sírtak, én meg a kórházi ágyon, ravatalon vagy a föld alatt. Máskor hős voltam, aki megmentett valakit, vagy akit nem mentett meg senki, vagy rákos, mint a családban annyian. Amióta megszületett, nincsen saját halál csak a rémálmok szaporodnak, de már legalább nem ébren látom. A szimbólumok bonyolultak. Azt hiszem, ez jó irány. A busz már nem fordul le a hídról, egyenesen az áradó Dunába, és nincs a jól megragadható melankólia ősszel a pasarétin, viszont vannak a számlák és a csekkek, és bár egyik sem olyan jópofa, a pillanat kezdete talán már a folyamat. Megjelent a Műút 2015049-es számábanfeldolgozható veszteség

Saudade   Saudade, portugálul azt jelenti, hogy szerettem azt a sétáló utcát, a kis terasszal, a higanyszürke pléddel és a ragacsos mézes kávéval, aminek ízét még sokáig magammal viszem. Saudade, portugálul azt jelenti, hogy jó volt felállni. Közel menni a folyóhoz. Érezni a halsütő összetéveszthetetlen illatát, és hogy keveredett a száraz városi széllel és a párával. Mély levegőt venni és a következő percben szublimálni, hogy a harmadikban egy kikristályosodott részemet otthagyjam a rakpartra vezető betonlépcsőn. Saudade, portugálul azt jelenti, hogy jó volna újra egyesülni a kis kristályokkal, amiket szétszórtam, összeszedni a szökőkutakba dobott aprókat, visszagyűjteni az elküldött képeslapok árát, venni rajtuk még egy mézes kávét, meg még egyet, meg még egyet, amíg az íze a szám ízévé válik, ha ez egyáltalán lehetséges, aztán egy csókot dobni csak úgy a levegőbe, a sétálóutcán lemenni a folyóhoz, és ott ülni, amíg meg nem utálom az illatot és a látképet. Ha ez egyáltalán lehetséges.   Leomlott reggelre   Az iskolából lopott krétákkal a járdaszéli nagy platánok alá rajzoltuk az életet. Reggelre lemosta az eső, üresre homályosította a dér, vagy belepték a levelek, és a közmunkások napról napra felsöpörték, biztosan nem azért, hogy nekünk újra tiszta betonunk legyen. Valahogy mégis így alakult, és mi új várakat rajzoltunk, magas várfalakkal, nyitott kapuval. Mögé nyüzsgő, boldog utcákat képzeltünk, és tényleg azt hittük, hogy az elhomályosult, lemosott vagy lesöpört nagy rajzlapunk minden nap valami újat tartogat, aztán egy parkolóbéli ugróiskolánál elfogyott a kréta, és némi bukdácsolás után egyébként is kamaszodni kezdtünk.   Az ecetmuslicák elmenekülnek a széndioxid elől   A nő lefelé tart a mozgólépcsőn, sír.Versek

Esténként meglátogat az origami ember. Kisimít és összegyűr. A kezével barkóbázik: kő, papír, olló, állat vagy növény? Ökölbe szorítva hallgatok, de nem érdekli. Így figyel. Ahogy a kezével játszik: precíz mozdulatokkal, feszes élekkel hajtogat. Hanyatt fekszem, hogy el ne nyomjam a szív lüktetését, amíg hallgatom, hogyan zörög az egyszerű, matt papír. Megjelent a Műút 2013040-es számábanOrigami ember

Mióta Szalay Lajos újra hazát fogott magának itthon, hazaköltözött a nagyvilágból, napjai ugyanannak a városnak füstös zajából rebbenek el, amelyben magam is fogyasztom az életem. Járásom mégsem keresi hozzá az utat. Mások léptei keresik épp elégszer, koptatják ferdére járdáját, küszöbét, hadd látnák a látható és azon túli valóságot rajzoló mestert, aki villámokat uszít keresztül az égen. Azt képzelik a gnómok, törpék, híre, rangja fényében az ő arcuk is felderenghet, nem tűnik el az örökkévaló sötétségbe. Azt képzelik: elleshetik nagysága titkát. Nem tudják, őt önnön energiája, felhajtó ereje emelte magasba, amit a rögöket összerándító gyötrelmeiből, földrészeken túli hátraszorítottságából nyert. Onnan, hogy nem véletlen ember. A földnek minden világtája fáj benne. Azokkal érez együtt — Illyés pusztai parasztjaival, Kassák gúnyás, gazos arcú elesettjeivel —, akiknek talpa alatt „a pornak is nyomorszaga van”. Velük: az itthoni, s a messze szakadt világ mindenkori kitaszítottjaival, kijátszottjaival vállal közösséget. Értük rajzverseinek kontinentális indulata, tüzet vető barbár dühe. A jóért, igazságért rajzeposzainak agresszív szenvedélye, égető heve. (1992) Nem tudják

Mint régről fojtott irtózat attól, ami zárt. Miként az elemi paplan lett hirtelen koporsó, akár a pánik, gabalyodott a szájra, a lábon. Belépsz, szellemszemmel a konyhád, valami poharat veszel. De átfolyik a torkán, se bűne e földön, se ideje, általpillant mindenen, mint akinek itt kell lennie, előhívatott, hogy legyen csoda. Megjelent a Műút 2015050-es számábanLázár

Onnan ered a fény, onnan küldik. Fénytározók, szem mögötti plakátok. Erdő mögötti napnézés. A látás koronái. Kapsz vizet is, felszíni csillogás a tiéd. Mintha ajtót nyitnának a felhőkre. Mert a sírban is vannak lépcsők, altornyok. A világítás megkövül. Csend lesz vele. Mint kézfogással az elengedés. És kapsz szavakat is. Értelmet súgok. És a fényed, már alábukó, ívfény. Viaduktról zuhanó tekintet. Mélyből nézni fel. Süllyedni az égig. Megjelent a Műút 2016055-ös számábanAltorony

Akkor van vége, amikor vége van. És nem akkor van vége, amikor befejeződik, mert ha vége van, akkor még folytatódhat ugyan, de ez nem jelent semmit. És nem akkor van vége, amikor másutt (máskor, mással etc.) basznak, hanem amikor vége van. És nem akkor van vége, amikor észreveszik, hanem amikor vége van, és nem is akkor, mikor kimondják vagy kigondolják vagy elhiszik vagy meglátják, hanem amikor vége van. És nem akkor, amikor valami új elkezdődik, mert attól, hogy vége van, még nem kezdődik el semmi sem. Vége nem akkor van, amikor szakítanak, otthagynak, összevesznek, elmennek, lelépnek, kirúgnak, kiugranak. Akkor van vége, amikor vége van. Amikor vége van, akkor van vége. Nem akkor van vége, amikor már nincs értelme, mert amikor már nincs értelme, akkor még lehet nagyon sokáig és nagyon rosszul. Nem akkor van vége, amikor befejeződik, mert lehet, hogy mikor befejeződik, még egyáltalán nincs vége. Nem akkor van vége, amikor véget akarnak vetni, mert amikor véget akarnak vetni, akkor még javában tart. Nem akkor van vége, amikor valami új elkezdődik. Attól, hogy valami új elkezdődik, még nem lesz vége, mert talán éppen ahhoz kell a valami újnak elkezdődnie, hogy ne legyen vége. Nem akkor van vége, amikor minden érv a mellett szól, hogy vége van, és nem akkor, amikor ezeket az érveketMikor van vége

mint hajamból a vörös úgy koptál ki belőlem nem festettem négy hete lenövés a töveknél — ez vagy te tincsekbe zárt nosztalgia kádban narancsos csík akciós termék a dm-ben egy szenvedélytelen szín dédi mondogatta úrinő mindig szépen felöltözik mosat vágat szárít kilencvenen túl is daueroltatott sose tudod ki jön szembe az utcán átfestem magamon emlékedet Megjelent a Műút 2015052-es számában a női lélekről

tél volt, az ötvenharmadik álmom, hogy a város nem hullajtja el most összes levelét tizenkét nap alatt. a radiátor váltott lágékban nevetett, a száraz ködön át tisztán láttam a beton ablakos csillanását. üres voltam, mint a markom és mustársárga, mint az erkély diszkószín, fényorgonáló drótüvege. villogtak a város szemei, akár a furcsa fények. koppant az utcán a lenéző tekintet, ilyen könnyen roncsolódnak a testek. Megjelent a Műút 2015051-es számában mustársárga

és ellovagolt a cool punk, a jó punk, a rossz punk is, iggy pop öreg lett, mégse csúf, itt vagyunk. szürke gandalf eljött értem, hogy elvigyen a dombon túl. caligula táncolja csizmában azt, mi majdan lesz a rocknroll. repedt fazék és vojtina, rekedt hangján ékesszól: költő, hazudj igaz bluest. mentem az utcán és velem voltak, a jó, a rossz, a szép, a csúf, ének volt és harmónikaszó, johnny rotten-csujogató, szerelmes bicskanyitogató. mentem és velem voltak, lagzi volt, ablaktörés, asztalforgató vodka-polka, aszfalton bakancsok nyoma, boldog pogó, lakoma. a halott fiúk megjósolták, hogy fiatalon fognak halni, pokolba mentek, mert pokolba nem követi őket senki, baba jaga, bada dada, boldogság. valaki útra vált, hogy nem figyeltem, belőlünk, belőled, belőlem, valaki visszaváltotta magát. nem gondoltam volna, hogy én leszek az, aki szidom a tenger kurva anyját. a halott lányok megjósolták totemállat beleiből, tengerszemek sötétjéből, mind jól tudják, ölük puha, csípőjük ring, szidom a föld kurva anyját. mentem az utcán és eltűntek mellőlem, egyedül mentem, vakon kilőtt nyílvesszőket kerestem, elestem. halott lányok, halott fiúk, halotti pumpa az én szívem. mikor gyermek, gyermek voltam, ragyogott a kicsi szemem. mindent hittem, most is hiszek, most, hogy el is veszett minden, fehér gandalf jön majd értem. az út örökre megy tovább, így mondtam és így mondták, a dombon túl, egy sötét utcán, megosztva egy könnyű pipát, a hazug bluest és az igazit, én már nem vagyok nyilas atilla, én már nem vagyok málik roland, én már nem vagyok horváth benji, ezek nem az alkotókör végnapjai, ugyanaz vagyok, itt vagyunk mind. Megjelent a MűútBruthalia blues

Minden történet ott kezdődik, hogy az egyik testvért jobban szeretik a másiknál. Nekem csak egy lányom van. De a szülés utáni első hetekben visszatérő álmom volt, hogy ikreket szültem, és hogy az egyiket elhanyagolom a másik miatt. Hogy a totális figyelem egyiránya valaki mást elfelejtet. A mai napig nem tudnám megmondani, a valódi gyerekem az elhanyagolt-e vagy a kedvenc. Így élünk szeretetben és szorongásban. Megjelent a Műút 2016055-ös számában Bronz és réz

Adj össze, Misa. Az éjszaka, mint combtól a harisnya Elválik a magasságtól, hogy megalvassza a kávét A bögrében, amely épp azé a lányé, aki hárompercenként ismétli A pultosnak azt, hogy mennie kell, mindjárt elkésik, De aztán, ahogy kell, Végül mégiscsak ott éri a reggel. Az az irgalmatlan sok nap, ami kitette ezt a félévet, mind kevés: A hármast kijavítani sajnos már nincs esély. És a lány az ablakához minden nap újra egy világot ragaszt valaki. Ez a világ olyan, mint egy régi, megfakult polaroid, Rajta egy robbanás helye — és az, ki „segítek”, esküdött, Végül mégiscsak egyedül hagyta őt. Misa, most őt számold össze. Néha annyit iszik, Hogy már nem érzi, mi az éhség vagy a kétségbeesés. A zaj, ahogyan darabokra törik a jég, A hang, ahogy az ég felé repül egy galamb, Vagy a leszálló repülő morajlása Vnukovóban: Dolgok, amelyekre még mindig nincsenek igék. Anya azt mondta, kettőre haza kell, hogy érjek. Így a hetedik whisky után többet nem is kérek. A levegő forró és száraz, bennem egy belső vonat Zakatol és ha van is végállomás — még hosszú az út oda. Joszif Brodszkij ül a kupéban, és angolra fordítja Vad oroszról azt a szót, hogy lélek. Ott, a bárban, arcát eltakarva, orrát tenyerébe rejtve Egy fiú alszik. Vékony, mint egy hadifogoly, szakadt farmerben. Ebben a városban a nyári viharoktól is csak elfárad az ember. BárAdj össze, Misa

Az óészaki mitológia kozmológiáját leginkább a tűz és a jég kettős öleléséből fogant univerzumként ismerjük: így jelenik meg a világ teremtésétől az istenek alkonyáig ívelő látomásos költemény, a Völuspá szövegében, és Snorri Sturluson Próza-Eddájának vonatkozó fejezeteiben is.[1] Ez azonban nem volt mindig így. Bár az első viking törzsek a jég és a fagy világával már onnantól kezdve bensőséges viszonyba kerültek, hogy letelepedtek a kontinentális Európa legészakibb részein, a föld mélyén háborgó vulkáni tűzről nem igazán voltak közvetlen tapasztalataik: legfeljebb a Földközi-tengeri népekkel való kapcsolatuknak köszönhetően hallhattak a Dél-Európában időről időre kitörő Etnáról és társairól. Ám ez gyökeresen megváltozott, amikor a 9. század második felétől a Skandináv-félsziget fjordjaiból és a Brit-szigeteken kiépített kolóniáikból elindulva megkezdték a két kontinentális lemez találkozásánál fekvő vulkanikus sziget, Izland benépesítését nagyjából Krisztus után 870 és 930 között. Az egyik első komolyabb kitörés, amelynek tanúi lehettek, a Középnyugat-Izlandon található Langjökull gleccser lábánál történt a 10. század első évtizedeiben: a folyókat medrükből eltérítő, az eget izzó parázsesővel és fekete köddel elborító földindulás végeredménye pedig egy 200 km2 területű, 7 km széles és 54 km hosszú, különös sziklaformációkkal, barlangokkal és hőforrásokkal teli lávamező lett, amely később a Hallmundarhraun nevet kapta. A szövegünk közepén szereplő tizenkét versszakos költemény minden valószínűség szerint ennek aA hegylakó meséje

A kövek akarata lassú, csöndes porladás. A lányomé, hogy lenyúl értük és a vízbe hajítja. Az aszteroidák zuhanása nem saját megnyugvás. Ércek, jég és energia.Földi leletek

a hadtörténetiben esett meg velem sápkóros vitrinek között hogy körbekorzóztak az egyenruhák -ingek és -öltönyök anyámmal voltam aki lemaradt nem sokkal egy teremmel apróság kötötte figyelmét le rólam aki mentem előre vagy hátra az időben habár ez jelentéktelen de végeredményként a jelenbe érkeztem meg — egyedül forgattam ’56 hordóját kiverni kidobolni akartam valamit történésekre és esetekre hangszerelve s mert a dátumok hallgattak hiába visszhangoztak a terem falai a fülem fájt a csendben hogy miért nem lehet szólni gondolkodni akárhogyan de tettlegesen — aztán egy apát vettem észre csíkos pólóban volt szabadnapos rabruhában kézenfogva vitte a fiát focimeccs helyett múzeumba jöttek sugárzott róluk a középosztályiság hogy van is meg nincs is mit aprítaniuk a tejbe kézenfogva jöttek elmondom még egyszer mert idill volt szeretet és béke egy augusztus délután ahogy egymás mellett mentek büszkén és bután mosolygós arcuk mégis páratlan oldalra illik ahogy elmesélem — szétrombolom e képet; szóval a kisfiú plakátra szögzött szemmel kérdésen törte a buksiját igazándiból dicsérést várt persze sokáig bámult előre aztán tétovázott s egy szuszra kinyögte nem dobálva a foghangokat: apa ezek zsidók? mert kopott ruhába öltözötten vonult a tömeg fegyver nélkül is emberhadnak látszott talán a halál elől menekültek a halálba ki tudja még egy-két folt is kijátszott kinyúlt a képből hogy kiteljen a szövetkabát erre mondhatta pilinszky hogy plakátmagány s a kisfiú szinte elolvadt a vurstli vattacukra volt megdongták a féltékeny méhek és a kistesók tudása körbelengte juharszirup-színt látott hogy ilyen okosan jött haza abból az iskolából hol betűkkel és számokkal gyilkolták avázlatvers

Transzvesztita lennék New Yorkban, de szerv híján nem megy. Üres a park. És mi itt állunk, két pionír ló, taorminai fiúkat szeretve, élő torzókként, antik istenek testébe zárva, jéghideg katlanban. Fekete tükrök vágódnak közénk. Vándor lélek, nem talál egynemű testet. Megjelent a Műút 2015053-as számábanKentaur

az iskolakert kihalt gesztenyéinek feszíti hátát az első szerelem de elégtünk az álmok rövidzárlatában érvényesült a lenyelt sírások egyszeregye: gyilkos szavak szövődménye lettél elrontott másolat… az okok elvesztek s amit találtam az mind üres már csak a sérülés örök — gondolj bármit — pedig arra kértél hogy támasszalak majd fel ha szívemben halva talállak Megjelent a Műút 2016057-es számában ha halva talállak

(...)                      * vettem virágmagokat de nem vetettem el őket azt mondtad lusta vagyok azt feleltem mi van ha nem nőnek ki azt mondtad csak képzelődöm de nekem elég ha a valóságot lehetővé teszem a józan ész virágzik majd a hátad mögött                      * ahogy zenéjével engedelmességre késztette a madarakat és vadállatokat Orpheusz már tudta hogy nincs halál így lelte meg az utat hozzá                      * a vakondpuhaságú napfénynek oly hosszú élet adatott hogy létrehozhatta önmaga kráterét a földben amit oly sűrűn lakott                      * azt mondják a DNS olyan nyelven íródott melyet az összes élet ért és beszél de akinek a legnagyobb a szíve mindig egyoldalú kommunikációt folytat                      * a nagymamám megvert aztán letagadta de én tudom hogy így volt mert álmomban történt és ő tanított meg arra amire a szüleim nem tudtak álmodni gondolni a rosszra                      * láttam hogy alszik nélkülem háborítatlan elmével ahogy a víz csordogált a Földön az élet megjelenése előtt                      * némán csorgott a nyakán az izzadtsággal vegyes látvány és szinte izgatta ahogy a lágy szellő próbálta felszárítani róla                      * kitártam karom hogy megöleljem a kertet és amikor összezártam egy sündisznót találtam benne aki odáig merészkedett hogy puha hasát feláldozta a Holdnak tenyeremnek                      * felkerekedtünk a fényből gyerekünk lett a Hold belénk kapaszkodva jött fel és noha karmai nincsenek szétmarcangolta gömbölyű testünket                      * angyali seregekről énekeltem ujjaimmal szántottam magam előtt a tó vizét a kedves tömeget és mire ez a víz pelyhekben a vállamra ülhetett a dal is értelmet nyert dicsőség Isten emlékeinek                      * vetkőzni vágyom adjatok helyet vetkőztetni vágyom szorul a Nap nem férünk el                      * megszökött a levegő elszökött az űrből utolsó menedék reményében törné át sejtjeim falát de nem engedi az agy                      * perzsa szeretőmA látvány

és akkor bepárásodott az üvegtest hogy elolvadhasson a hó a Csomolungmáról aztán megfeszültek az ér-vitorlák hogy elszabaduljon az agyamban a neved a Csomolungmáról

— örömóda — Tudom én, hogy ez nem így megy, hogy az ember csak úgy kér valamit. Valami bármily kicsi apróságot is, ami egy — tegyük föl — létező istennek, egyébként, kis jószándékkal és minimális erőbefektetéssel könnyűszerrel elintézhető lenne. Föltevés ide vagy oda. Ez nem így megy, hogy az ember kér — teszem azt — csak pár nyugodt napot, vagy, ami lényegében ugyanez, szeretteinek több higgadtságot, körültekintést, akaraterőt és kitartást, ellenállást bármiféle kísértéssel szemben, valamint lelkierőt, ha kifogyott, újabb adag — például — vécépapír vásárlásának nem elfelejtéséhez. Mert hát, hit vagy hitetlenség, nem számít, mi végre akkor a szeretet, ha ezeket rajtunk kívül álló erőknek kell — kéne —, mint protekciós gyereknek a könnyített felvételit, elintézniük? Minek a figyelmesség, mire föl a pusziadás, az ünnep, becézgetések, szaporodás, egyáltalán bármi ilyen — és társai —, ha a nekik értelmet adó dolgokat — mit van mit tenni — kérni kell? Tudom én, hogy — ha már valamit — inkább a kísértést kéne kérni, a türelmetlenséget, vécépapír mielőbbi, kétségbeesett kifogyását, a bizaloméval, lelkierőével egyetemben, magát a próbatételt, tehát az alkalmat egymásnak s egyben magunknak is egyedüli lehetséges értelmet adó erényeink újra és újra felmutatására. Ja. Nem fejünk fölé az eget, s rápöffentve, mint valami kétes eredetű, légszennyező, szálló port, egy — vagy ízlés szerint több — istent, a szeretetnek nem a lehetőségét, csak alkalmat a gyakorlására. Ha én — mondjuk — hívő lennék, azt kérném az istentől, hogy ne legyen, vagy legalább én sose értesüljekTudom én, hogy

minél hangosabban beszélsz hogy túlkiabáld egyenként a hegedűket annál közelebb foglalok asztalt a vonósnégyeshez presszókban kezdtünk új családi életet amikor te a volt férjedből már kizárólag engem kértél én meg belőle kizárólag téged nem úgyhogy diplomatikusan két csend közötti kortyokká lettem később teaházakba jártunk ahol nagyobb a választék kamilla zsálya citromfű és még vagy nyolcvan hasonló kifejezéssel bővült az alkalmi szókincsem mostanra pedig betéve tudom a déryné étlapját közönségnek rossz vagy de színésznek elszánt legalább díszletet építettél körém magadból kovácsoltvas kerítéssel a magzat-hatás érdekében manapság már nem rendelsz csak a zsinórral vagy elfoglalva halogatod az évekkel ezelőtti születésem mert amíg bentről rugdalózom elhiszed hogy hallom amit mondasz és most tőled tanulok meg beszélni egyszer elhozom ide a volt férjed vele ilyeneket használunk majd hogy középszer meg kontrolltalanság nyilván neheztelni fogsz ha nem is rólad lesz szó talán be sem férünk ennyien foglalnék asztalt ha tudnám előre ezúttal odaülsz vagy megint pódiumon leszel a hegedűk között Megjelent a Műút 2016056-os számábandéryné

tegnap a metróban egy srác fölszáll a kálvinon rám néz kezébe veszi az okostelefonját a deáknál odanyomja az orrom alá egy nyitva hagyott facebook-oldalnál születésem óta nem néztem ilyen ostobán ő is elég idióta fejet vág míg meglazítja világosszürke szövetkabátját a nyakánál „be bright, beautiful and happy” ráng a monitoron baromira nem értem mindezt miért kapom meg először az angol szöveget se nagyon azt mondja mert olyan szomorú volt a tekintetem és eszébe jutott meg hogy ok-e mondom biztos ok háromnegyed tizenegykor este a gyros-árus kilép a húsok mögül és amivel az eget is összekente csillogni kezd a zsíros tenyere belecsapja a sötétségbe hogy jó reggelt kíván nézem a templomtornyot meg mellette a ragyogásba díszített fát nem is megyek futok még maradt 10 perc hogy elérjem az utolsó előtti buszt a villamoson egy részeg srác meg azt énekli hogy olé olé mire egy hátulról jövő tiszta hang lecsöndesíti ma nem is volt meccs ez volt az évtized beszólása még öten tettek különböző megjegyzést a kabátomra és a részeg is abbahagyta éreztem hogy lassú gurulásba kezd a szatyromban három gigantikus méretű alma meg egy körte de azt nem számolom bele fölöttem egy karcsú éjszaka göncölszekere és nem tudom ilyen fényességre célzott-e a srác egyetlen szó jut eszembe milyen szép az hogy teljes holdfogyatkozás. Megjelent a Műút 2016058-as számábanteljes hold

miattad költöztem földszintre így merek szellőztetni éjszakánként te tartasz a korábbi lakók szagától én már csak a festéket érzem nem akartam lecserélni a járólapot mert állítólag műemlék a ház de felszedted mielőtt hazaértem volna másnap már a vakolatot bontottad látni akartad ami alatta van és nem tetszett hogy mások még otthon éreznék magukat itt a dohos tapéták között lekapartad egészen az alsóbb rétegeket mindig is érdekelt hol futnak a vezetékek vajon egy nyitott gázcsőnek milyen hangja lehet most csak álltok szemben egymással végül visszafeded mégis a törmelékkel késő van már ahhoz hogy még mindig ne jöjjek dacból nyitod ki az ablakot én csak áporodott cementet és izzadtságot érzek majd te kimászol inkább levegőzni így fognak telni az éjszakáink nappal legfeljebb nem leszünk itthon talán pont ezért költöznek ki a felnőttek a városból hogy építkezhessenekföldszint

I Ki ez a jóasszony? Hamut visz Egyenes derékkal, mint egy körmenetben, Két kézre fogja a serpenyőt Csurig tele a sparhelt platnija Alól kiszedett friss, súlyos parázzsal, Fehér tűzporral, még izzik a pernye, A szél a kötényére visszafújja, Szájába-szemébe, de rendületlen Halad, vízszintesen kitartja a terhét, Görcsösen, vasmarokkal kapaszkodik a nyélbe, Csak megy, míg el nem vesztjük szem elől: Befordul a tyúkól mögé az ösvény. II Ki ez a jóember? Felém igyekszik A karámban, alig magasabb, mint a jószág, Egyik kezében bottal hadonászik, A másikban meg vörös marhakréta, Felém kiált, Az ingatag kapun ücsörgök, Ő integet, kiabál, de mit? Nem értem — Tehénbőgés, túrázó motorok, Az udvar túl végében ügynökök Ordibálnak egymásnak, majd neki: Tekintetünk szétválik, és belém A veszteség időtlen kínja hasít. Imreh András fordításaPáratlan

tegnap egy indiai srác odaáll hozzám az utcán hogy which part is the best of budapest kérdezem mit keres egy városrészt egy fancy éttermet a fekete arcával betemet míg megtalálom az ideillő szabatos kifejezéseket azt mondja délután fél háromkor nekem which party is the best ne mondjam hogy a városliget az valami félreértés lehet és egyébként is ott a helyem délután fél háromkor abban a nem létező buliban sötét haja keretében nincsen andássy utca mintha vakfoltra borulna évszázados platánsora ott állok szemben a fiúval aki lassan az oktogont is elrabolja kezében egy zöld unikumos flaska búcsúzóul majdnem a kezembe nyomja vagyis a kezembe nyomja csak én meg visszanyomom délután fél háromkor egyébként se igen iszom és hiányzik néhány korty dühösen visszaveszi az üveget nem lehet az arcán megrándul egy izom a városligettel ellenkező irányba indul amíg gondolatban kisimítom vagy azt kellett volna mondanom és a végét elnyelni ahogy a gesztenyeillatú teret az óránként föltámadó körforgalom pardon és a szánkon szimultán hűlt volna ki a legforróbb olvadáspont. Megjelent a Műút 2016058-as számábanolvadáspont

Tipográfia: Rőczei György Well 6–10

Lemegy a nap és a gyárak rámerednek az estre. Csak a legnagyobb pontosság tartja ilyenkor egyben a szerkezeteket. A műhelyek is ekkor éberek. Kohóikban, a fémek izzása nyomán nagy tartályokba ömlik a salak. Éjjel még pezseg, hajnalra kihűl, megfeketedik. Eltanulja az égbolttól a sötétséget. Ez a két éjszaka váltakozik. A munkások ezt tudják, és nem sürgetik a mozgó anyagot. Örülnek, hogy még ha újhold is van itt, a bádogtetők alatt, a lángoló vas beragyogja arcaik szegleteit. Szembefordulnak vele, és nem vizslatják saját árnyaikat, amik toronymagasak és félelmet keltenek. Ott ülök közöttük én is. Én is ilyen vagyok. Várunk mozdulatlan és önmagunk belsejére gondolunk, amíg a kint és bent között helyet cserélnek a fények.Két éjszaka

Öblöket kerestem, hátha kitapinthatnak. Gomb. Lassú korsó. Vagy üveggolyó méhe. Hajnalra lettem védtelen, mikor a lift húzódzkodni kezdett. A lépcsőházban ülve kiszakadtak testedből a kövek, fogaimhoz simultak, hűltek és merültek, mint víz alatti apró rákok, csigák, halak. A gyomor nyugodt köreiből átsugárzott rád. Kiszakadtak a gang üresen kongó körei, balra a fekete kabát, jobbodon a holdszín ezüstösen megengedő szürke. Vasárnap délelőtti rádiózsongás az utcafronton. Az üvegen keresztül lestem a lakást, gyerekkori szobádra kérdezve rá, melyik. Te az árnyékfoltra mutattál, de csak az én arcom zúgott a lámpabúra helyett, ez itt. Az én szemeim redőzték be a hallban ásító létra fokait, végigbillegtem a domború téren, addigra már korlátok között, a mosószerillat feletti stégen. Lassan pirkadni kezdett. A lépcsőházban ültem. Nézd csak. Tudom, hogy a szótlanság egy álom. És végül mindig mellébeszélünk, szorongatunk, felállunk. De abban a végtelenül védtelen nagy térben, ahol gombok, korsók, golyók keringtek egy liftben, valamit láttam abból, milyen ketten egymás mellett lenni, nem marni, nem gyötörni, egyszerűen lenni. Barátom, most, hogy a szívemig zsibbadtam, mégiscsak elmondom, szótagolva, lassan, abban a mosószerillatban én beléd szerettem. Megjelent a Műút 2013037-es számában. Forgó

Egy svájci irodalmi összeállításból egyelőre csak a címeket olvasom, megpróbálom azok alapján elképzelni a verseket. „Ha”, „Emlékül”, „A kis Eloisának” — hát, nem kecsegtetnek túl sok sikerrel. De Giorgio Orelli utolsó versének címe ez: A bruderholzi forzíciák. A Bruderholzhoz jegyzet is tartozik, bár az rögtön nyilvánvaló, hogy földrajzi név, feltehetően valamelyik német kantonból. De aki nem járatos a botanikában,[1] tudja, hogy mi lehet az a forzícia? Mert a Gottfried Benntől származó mottóból — „Nimm die Forsythien tief in dich hinein” — csak annyi derül ki, hogy a — németes-szlávos neve ellenére Dél-Afrikában honos — Strelitziához hasonlóan személynév rejlik benne, tehát itt is valami növényről lehet szó. A jegyzet különben lényegében nem is a Bruderholz dombsorával foglalkozik, hanem a vers hátterét magyarázza el, de a forzícia konkrét jelentésével éppúgy adós marad, mint maga a mű. A neten kell utánanézni. Kiderül, hogy az eredeti, „Forsyth”-os forma a magyarban jóval elterjedtebb, mint a „forzícia” — de a növényt akkor is szinte mindenki ezen a néven ismeri: aranyeső. Történetesen egy nem túl jó Patricia Highsmith-krimiből tudom, hogy az aranyeső mérgező. Szerintem Giorgio Orelli is tudja, mert a versben aztán szóba kerül, hogy egy — a jegyzet szerint osztrák — kórházban néhány nővér hat éven át magatehetetlen betegeket gyilkolt. Persze nem aranyesővel, hanem halálos adag inzulinnal, fertőzött vérrel, vagy a vénába fecskendezett levegővel. Amit persze már nem a jegyzet mond, hanem a vers — úgyhogy talán nem is így történt. Már csak azért sem, mert a líraiLe forsizie del Bruderholz

Idén nem barnul le senki. Nem tudjuk, törvény szerint-e, de vörösödünk, dagadunk és üvöltve áruljuk el egymást, másként nem hallanánk meg mi sem. Szavaink mögött egyre kevésbé bújkál a fedezet, áttetszik, ököl zsebben, könnyelműen, mintha egyetlenként, így mondjuk meg, mint lesz ebéd, délután, hogy töltjük el közös időnket, s míg fejesre csábít a tó, mélységéről pókerarccal hallgat, csillog és túlélő biztonsággal ringatózik. Megjelent a Műút 2016056-os számában Hallgat

Anyám a kendő illata, anyám a rántottleves íze, anyám az, aki fiatal, aki tudja, hogy mit akar, és sosem hagyja el a hite. * Szarvasmintás pulcsija, mását megköti nekem, okkersárga fonala, mását sehol se lelem, verses mese foszlánya: * „Mérleghinta int a gyepen: Gyere maci, játsszál velem!” Egy illat, egy íz, egy minta, a szín, a hinta, a hit.Valami meghitt

Apa, apa, a csontjaid. A csontjaid fölöttem, A mellemen. A fűben. Azt mondtam, nem. Megint csak nem; erre te fölémhajolsz, Csont és fa, zöldellés sehol sem. A fejem alatt. Átkéklik a szemem A téli éjszakán, a rögökön. Nem tudom, melyikünk kerekedett Felül, apa, apa, hallasz? Azonnal Mondd meg, melyikünk volt előbb A földben. Pedig nem is kék a szemem, Csak már nem tudom, hol kezdődsz te, Hol végződöm én. Apa, apa, kikaparom a csontjaidat, És a véremmel összeszennyezem, Mert elegem van, kurvára elegem, Hogy nem tudom, meddig tartasz Bennem, pedig eltemettelek, És azóta is azt a rögöt keresem, Meg azt az őszi zöldet, ami akkor Borult rám, és sírt helyettem. Hómezők mellett fekete a szemem, És varjak vájják ki, ha hazudnék, Apa, apa, haragszom, értsd meg, Elegem van, kurvára elegem. Belőled is, de főleg belőlem, Hogy mindig az a nóta, Azonos félelem, Félelmetes azonosság, Amit én viszont nem szándékozom Örökíteni, pedig anyát akartak faragni Belőlem. Azok levegőből vannak, Gondoltam, azt nem lehet faragni. Csak a csuklónkból kopjafát. Egy kopjafatündért, lánghajjal, Árvácskákba öltöztetve, Nem érdekel, milyen szavakat hagytál rám, Ha nem tudok a saját nyelvemen beszélni. És anyám szép, mint szeptemberben A paprikavirág mellett az ösvény, És azt állítja, te én vagy és te vagyok én. Hát akkor mit vár, csillagos eget, Álmaiban azon lépdelek, Mert azt szereti, ha lehúzhat, akkor Tudja, hogy égig ér. * Apa, apa, a bőröd; a bőröd csak nyáron olyan, Mint az enyém. Telente szép és nyugodt vagyok, Mint anyám, fekete a szememA tizenhatodik óta pontosan

A fémlény feje ipari gyémánt, szándéka pedig meginni bennünket bármiféle indok és cukor nélkül. Hétrét görnyed, füst dől a szeméből, hasra fektetted, vonszolja magát, az olajszúnyogot nem lehet csak úgy, örvénylánggal, földgázkitöréssel elintézni. Panelházak teste szétesett, kotorékunk a hulló vakolat, benzingőzt emésztő acélrovar szívókája átüt a plafonon. Húsunk olajcsapda most neki, szerves massza két kőzet között. A győztes hatalom, százhúsz bar nyomás lidércalakként mellkasra települ, leszaggatja hitvány tejkezed, végleges szervrendszer még nem tulajdonod. Egy gyáróriás súlyos keverői vajúdnak örökös életedért, készül bitumen, kerozin, petróleum, fűtőanyag, sötét bélsár-pakura, az olajszúnyogot tápláló leves, elfogy a nyirok, elfogy a vér, fekete lyuk lesz a vesében.Olajszúnyog

Mert úgy tudsz szólni hozzám ha semmit akkor is korábban senki semmi de te már akkor is a teljesség ilyen lett ketten így létezünk drámai végkifejlet foglalkozik velünk semmi nem volt nem látszott nélkülem nélküled kettőnkből egyet játszott két fél önkívület s benne képzelhetetlen vakságba szédítő a telve telhetetlen szétrobbant téridő hogyan is szólnék hozzád amikor nem leszek micsoda csendek hozzák hozzád emlékemet leszel-e mivé lettél mivé bennem tehet többé a többieknél képtelen képzelet érinthetetlen szentség érthetetlen világ parányi végtelenség mindennapos csodák ha maradék voltommal beléd temetkezem megillet engem ottan minden s a semmisem 2016. augusztus 27. Megjelent a Műút 2017063-as számábanViszonos

Egy év alatt hányszor vetkőztük le újra meg újra a bőrünk. Roncsolódnak a terek. Építkezés zaja, az épülés zaja. A légkalapács napi tizenkét órán át egy ütemet ver. Átveszi az erekben lüktető vér a ritmusát. A faluban járva kilométereken át mozog talpam alatt a szilárduló aszfalt. Hegesztenek, állványokat másznak, fúrnak, ütnek, mozgatják a fémeket, fákat. Széthordanak négy hónapot. Nem várják ki, míg eltelik. Odakint ömlik az eső, csak hallgatom, úgyse láthatom a szmogtól. Kövekről álmodom. Becsukom a szemem és köveket cipelek, örökké, egyik sarokból a másikba. Aztán mindet vissza egyesével. Másra gondolok. Megjelent a Műút 2016058-as számábanPalakék

A szavakat szótári alakban tanulom sorra, ismertem valaha valamennyit, csak elfeledtem, mint felejti az ember a születését. Jelen lenni úgy, ahogyan a régi naplóban a lapok papírja teleírva s amikor az írás értelme semmit sem jelent. Újratanulom a szavakat, általuk hátha megjelensz te, a régvoltba elmerült, ki után úgy vágyom, mint fecskecsivitelésre a fecske, sodrás mélyébe a patak vize, szavaira az enciklopédia. Bot a távolba mutatásra. Megjelent a Műút 2016055-ös számában…mutatásra.

mint a parton talált apró hal gerince kövek közé szorulva, a dagály a hátán kivitte, az apály meg otthagyta, velünk játszanak ilyet napjaink, nappal még csak-csak, de éjjelünk, az nincs, tudjuk azt, hogy volt, tudjuk, kellett lenni, mert látjuk szálkáit, de minden, ami érzést adott leszárad rólunk, ahogy a hal szemei is csak kiürült gödrök, a háttérben neonkéken fluoreszkál a tenger, nincs élő kép, csak ábránd, a valamit kitölti a semmi — holtpont —, csak a háttér színe változik, és a test hőtérképén látni egy tenyérmeleg foltot. halgerinc

Menjek má’ el anyámba. De előbb borotválkozzak meg. Nem? Akkor keressek mást. Büdös vagyok, zuhanyozzak le. Egyek máskor nemfokhagymásat. Ne horkoljak má’. Hallom? Forduljak el, ha lehet. Ne nyúlkáljak sehova. Vagy előbb fürödjek meg. Vegyek másik pizsamanadrágot, mert így, ebben, biztos nem. Meg ne próbáljam. Akkor meg igyekezzek. Hallom? Mi lenne, ha kivenném a fülemet a seggem alól? Jöjjek lefeküdni, ne égessem a villanyt. Elég má’ a sportból. Halkítsam le, azonnal. Menjek odébb, ne feküdjek át a te feledre. Ott lenn se. Ne nyúlkáljak, ne piszkáljalak. Ez nem simogatás, hanem ügyetlenkedés. Na. Lennék olyan szíves, menjek el anyámba. Ha kérheted. És reggel vigyem le a szemetet. Hallom? Ne menjek be cipővel oda. Jöjjek gyorsan, ott egy pók. Hú de rohadt büdös vagyok, zuhanyozzak már le. És a zoknikat azonnal fordítsam ki, mert ki lesznek ám dobva az ablakon. A ruháim az erkélyen vegyem le, mert ezeket a kocsmaszagú ruhákat nem lehet kibírni. Persze, böfögjek csak. De akkor keressek mást. Állandóan az a rohadt sörözés. Meg a taxis haverok, mi? Felejtselek is el. Minél előbb. Ne is próbáljak meg másnap bocsánatért esedezni. Ennek már rég nem dőlsz be. És anyádat többé ne vegyem a számra, mert ki lesz kaparva a szemem. Micsoda? Pénteken? Itt? Sör-póker? A haverjaim ide aztán be nem teszik a lábszagukat, az fix. Itt nem lesz oroszlánszag, meg sörözés, meg böfögés. Ja, ebédre jön a mama. Na, fogjam a kosarat, itt a lista, Menjek má’ anyámba, ésMrs. Cabdriver

Tipográfia: Rőczei GyörgyWell 36–40.

Látom, ahogy tömpe, dohánytól barna ujjaiddal Dallamot faragsz. Mert együgyűn hiszed, mesterségedbe olvadhatsz. De nem mesterember vagy! Csak mesterkélten éled álhitét mesterien Űzött szakmádnak. S mégis belőlem hangszert faragsz. Frakkot veszel, s mintha tüdőbaj kínozna, A zene hörögve szakad fel keblemből. Dallam születik, mely még keresztelőjét sem éli meg. Magadban el- s ezzel megfojtottad, Mint dézsában a kelletlen állatot. S ha nem vagy, elnémulok. Mert sarokba állítottál. Letettél rólam! S most büntetsz. Szíven ütsz, nem billentyűt. Játékod után érthető, Elhalkulok. Basszuskulcs.

két snitt   Megint, ahogyan a kamera bolyong a holdfénnyel világított testrészek, görög szobrok között, egy parti föveny alkonyatkor, reflexeink tengelyt vesztett káoszában...  A férfi fogja a nő vállait, most éppen így nem ismeri be, idétlen, tátott szájú mosolygással, hogy ő sem tud ellenállni tovább, évszázadonként van egy ilyen picsa, most bizony meg kell hajolni. A férfit csak hátulról látjuk, a nő arca a kamerával kiegészülő háromszögben, nézés és látás metszetében bizonytalan. Úgy mondják: egyszeri, megismételhetetlen csoda, generációjának ikonikus, de életében kevés szerepet vállaló színésznője, egy szerencsés rendezés, kedvező késődélutáni fények. Így lőni bokán a férfifajt. Hálóköntösben vagy lehordott, fakó pólóban, szánalmas borostával, mint rendesen: elbukva lép be a férfi a konyhába. Mindent, de tényleg mindent megpróbált. Csak egy kávét kér, egy ölelést a nőtől, aki a kamera mögött, de azzal egyvonalban a pultot támasztja. A harminckettedik csapó, látszik, nem megy ma nekik. A vágó, akinek aznap éppen dolga akadt a forgatáson, a szünetben megnyugtatja a kétségbeesett, szinte a rendező helyett aggódó operatőrt: amikor pont a nő elé lépett az egyik fahrtja közben, a férfinak volt egy jó pillanata, látta, az még használható nyersanyag lesz.     loretta   „kalasnyikov, krizantém” Pixelhibás kép, torzított hangok. Zajzene. Három símaszkos alak rohan át a sötét parkolón a motel hátsó bejárata felé. Fiatalok. Az egyik a biztonságiVersek

Leżymy twarzą w piasku. Jeszcze długo nie mamy odwagi uwierzyć, że to już brzeg. Nie wiemy, ilu z nas się uratowało, a ilu zginęło. Nasze rysy jeszcze noszą oznaki jakiegoś okropnego strachu, nie przed ludzką siłą, stygnący asfalt — ślady uciekających zwierząt. Potem widzimy niebo, chmury jak ręką rwany w nieregularne kawałki miękisz chleba. Błyszczą skały, w ustach zęby od śliny, ptaki próbują wysiadywać kamienie, wszystko chce żyć, a my nie opłakujemy już tych, którzy dotarłszy teraz na jakieś odległy, skalisty brzeg wrzucają do wody zbędne już zegarki, bo poznaliśmy tę krótkotrwałą, zupełnie niebolesną bezradność, którą czuć może docierający do światła, jakby wychodził z głębokiej wody i nie znalazł własnych ubrań na brzegu jeszcze przez kilka chwil szuka swojego ciała, potem zaczyna biec w kierunku, w którym wyczuł swój dom, a biegnąc coraz mniej się zasłania. Przekł.: Anna Butrym i Kamila Janiak Eloldozás Arccal a homokban fekszünk. Még sokáig nem merjük elhinni, hogy ez már a part. Nem tudjuk, hányan kerültünk ki, és hányan vesztek oda. Vonásaink még őrzik valami iszonyú, nem emberi erőtől való félelem jeleit, friss aszfalt a menekülő állatok nyomát. Aztán az eget látjuk, a felhők mint a puszta kézzel szaggatott kenyér belének szabálytalan darabjai. A sziklák csillognak, szájban a nyáltól a fogak, madarak próbálják kikölteni a köveket, minden élni akar, mi pedig nem siratjuk többé azokat, akik most valami távoli, sziklás partra érve a vízbe dobálják feleslegessé vált óráikat, mert megismertük azt a rövid ideig tartó, egyáltalán nem bántó tanácstalanságot, amit a fényreOdpuszczenie

Mikor megérzem a nyakadon a halottaim kiguberált kölnijét, kedvem támad üveget fújni a tüdőbe, majd gyöngyöző tenyérrel tudni, hogy összetöröm, amikor már a hullámok alján nézed, ahogy a levegő és a víz érintésén lebegek. Akkor majd vért köhögsz az arcomba, szilánkokkal vágok magamba családfát, és mutogatok rá erőből, mert te ne merd azt az illatot viselni, amitől nagyapám megkívánta nagyanyám csipkébe bújtatott hátát, én hordom az apámra mért ütéseket, és én hordom anyám abortuszait, nem a tied attól, hogy benne élsz. (családillat)

Mt. 27,46; Mk. 15,34  Három órán át feszített tüdőből hogy jön ki hang végül a negyedik óra határán nem tudom s hogy ebben lehet-e még valami isteni vagy ő se tudta mire volt a zsoltár a kérdés hogy micsoda becsapás mi csoda fogytán s mire az egész ha a semmi jön víz- és vércsapolás látta-e még hogy mindebből mi s mennyi marad fenn fogyó évezredekig hol föld alatt hol fenn királyi díszben gaz és igaz gazdátlan igazul minden lét nemlét harc kudarc utánig mikor a művelhető csillagok elfogynak s mindent dermedtségbe rekkent istenkény nagy reccs hőhalál Megjelent a Műút 2014048-as számábanHuszonkettedik zsoltár

itt szélesül el minden. felénk füstöl az avar és két part közt reng a föld. fátyolt köhög a völgy ilyenkor, hogy ne kérdezd, mit ér háton a tekintet. innen elvegyül az évszak, az ablak felé dől a tér, dér csettint a füvön, a fagy felissza a rothadást és rommá érik minden királyság. ahogy fal mellé botló nő keresi a göndör éveit omló vakolatban, lepereg ott, ami elmúlik mind és a földön marad. itt szélesül el minden, elszorul a hang és űrbe ér, horzsolt térddel innen felállni a legnehezebb.felező

Elme és test között az idegek áthatolhatatlan labirintusa gomolyog. Bonyolult szövedékéből kiolvashatatlan bármi szándék, ok vagy gondolat, csupán a gyorsan fellobbanó és hamar elmúló gesztus érzékelhető. Mint mikor egy nagymama eldobja gombolyagját, már nem kötök többet, mondja, a fal felé fordul, és ahogy átkel a fonalak szőtte sötétségen, egyre inkább emlékké változik át. Megjelent a Műút 2016058-as számábanMentális okozás

„mert dadogva is szebb a szó, mint a némaság, nem tudom, de” (Meliorisz Béla) első töredék. szentend re tizenhat november h uszonegy hétfő. élt egys zer kínában egy ép lán y. eddig a ritmus. szép volt ő mint ősszel a sz őlő. jézus is isten. bort is ivott ő és kenyerébő l tört a szegénynek. hit második töredék. pócsmeg yer tizenhat november hus zonkettő kedd. hittem a fö ldön az ég igazában. jött a valóság. élt egyszer kíná ban egy ép lány. száztizeneg y srác vágyta uralni a tes tét. lélek nélkül a harcos c súf mint ősszel a szőlő. s zellő táncol a mélyben. ha rminchárom ezüstpénz nyo mja a lélek akasztott. bélbe harmadik töredék. szent endre tizenhat november huszonhárom szerda. bé lben az esztéták nyugoda lma. a templomi csöndet fölveri mégis a kétely. g ondolat intsen a dalban . félt egyszer kínában e gy ép lány félt a tavasz negyedik töredék. pócsme gyer tizenhat november huszonnégy csütörtök. fél t egyszer kínában egy ép lány félt a tavasztól. ü lj ide ablak alá le a háta d. döntsd te a falnak. v árj te reám száz éjszaka á ltal várj te reám míg meg ötödik töredék. szente ndre tizenhat novembe r huszonöt péntek. vár j te reám száz éjszaka által várj te reám míg megkapod égi jutalmad a földön. testem a sze nt test. majd befogad m int kóbor lelket az a nyja a méhben. testem hatodik töredék. szent endre tizenhat novemb er harminc szerda. tes tem a hű váróterem ott ahol annyi vonat jár..testben a lélek.

A két figura, az egyik nyúlánk-vaskos, a másik sovány-izmos, belenéz a mélységes mély kútba. Nem ez az első testük, nézésük, nem is az utolsó. De most a maximumot hozzák ki belőle. A testük érintkezik: párhuzamos hajók. Inkább: gótikához tapasztott barokk kápolna. Szeretnék, ha a test tényleg templom lenne, szép hangú pappal, orgonával. Ha szakadatlan áhítatos stílus tömjénje szállna, miközben a mélységes mély kút is visszanéz. Megjelent a Műút 2015054-es számábanA két figura, az egyik nyúlánk-vaskos

beszorult a számba egy téli szó egymást álmainkban elkerüljük Megjelent a Műút 2015051-es számában végleg

Mint anya a magzatot, hordozom magamban egy kényszerbeteg emlékeit; a lépcsőházat, az ajtót, amit hatévesen az ujjamra csuktam, a kocsiban a régi zenelejátszót, a felszeletelt éveket. Minden szakasznál kötök egy csomót a köldökzsinórra, arra emlékeztet, hogy felejtek. Megállni nem lehet, akkor vittek, most már magam hagyom el a felismerhetővé szűkült utcákat, és éjjelente más és más ágyban várom a bennfelejtett reflexek kilökődését. Megjelent a Műút 2017061-es számában Csomók

Nagyné azt mondja, ez a máriaüveg. Oroszországból hozzák. Nem vissza, olyat már a férjével sem csináltak. Vékony és át lehet rajta látni, legalábbis ha ránézünk, látunk valamit, ami akár a túloldal is lehet. Ilyenkor hiszünk. Jobb híján.Muszkovit

hajnalban a bár bezárt és léptetek tovább egy körúti presszó felé utolsó szendvicsedet gábornak adtad és harmadszor is megkérdezted a lány nevét mert az agyad kiürült már huszonnégy órája talpon voltál és bizony kemény éjszaka állt mögöttetek lassan világosodott szinte észrevétlen ébredezett a város járni kezdtek a villamosok és megteltek munkába induló emberekkel s bár remek volt a napod főleg az éjszakád néha erősen utáltad magad hogy csak róla tudsz beszélni mindenkinek hogy az általa ejtett sebeidet mutogatod szemérmetlenül ilyenkor bezzeg eszedbe sem jut hogy az első sebeket te ejtetted rajta pontosabban feltépted a régieket őt gyűlölted amiért csak róla olvastál fel a pódiumon miközben a közönség soraiban azt az egyetlen üresen maradt széket bámulod Megjelent a Műút 2014047-es számában az üres szék

Teljes díszben mintha randevúra készen mintha arra mennék figyelmez az észen- lét nem baj ha késem megvár az a nem-lét künn a Farkasréten vár ötödik éve megszokhatnám végre a végnek nincs vége tudhatjuk mindnyájan tudjuk is mivé lett hisszük vagy nem hisszük ennyi volt az élet ténye lénye fénye az volt drága kincsem ami volt az kéne és van is mert nincsen múltat visszavonni nincsen senki semmi 2015. december 30.Évforduló

mióta szeretlek szinesztézia a reggel refrén a szombat fokozás az éj metafora a melled enjambement a szád és én költő vagyok — mióta szeretlek a kézírásom vagy memória sejtmembrán idegpálya a szívem ujjlenyomata testem receptora a túlsó part mióta szeretlek én vagyok a szamár a kereszten zsidó vagyok muzulmán keresztény buddhista hindu lezuhantam a hegyről hogy érezzem a vért a szagodat a tested angyal voltam ember lettem érted mint a vizet mint a bort szeretlek mióta szeretlek tölgyfa a szívem akác szívgyökér humanoidok androidok nem űznek magamtól félek csak borogatásom vagy fluoreszkáló álom kisétálok magamból veled nincs szanatórium fegyház üres énbazilikák csak fekszünk a matracon süti a nap szökevény szívünk toljuk egymás biciklijét mint az életet a költő és a szerelem mióta szeretlek nem tűnik el egy szobában egy élet világ van ami vár szerelem ami tűz ég ami kék te vagy ami én ilyen egyszerű lett az egész —m9

meg kéne javítani a tetőt meg anyádat mondta apám soha nem laktunk a nagyranőtt háztömbök tetején be sem esett az eső pedig vártuk hogy legyen mit szidni anya főztje máshol gőzölög mitől laknék jól apa egy másik tetőt javít hiszen a miénk tökéletes Megjelent a Műút 2017061-es számában Tetőfok

Fél évet bepótolni és úgy csinálni, hogy az a pár százezer perc belesűríthető egyetlen napba. Egy reggelbe, egy ebédbe, délutánba, vacsorába, estébe. Egy gyertya fényébe az ünnepek, egyszerre négy vagy hat. Egy üveg bor az összes meg nem ivott helyett, fél doboz cigaretta, a naponta fél doboz helyett. Mert ami máshol történt, az meg se történt. És most pótoljuk az ittet. Csak az a borzasztó könnyűség ne volna. Légnemű, elszálló ez az idő, mert el kell hazudni vele annak a másiknak a súlyát. Próbálsz úgy működni, hogy nem is voltál. Hogy eltűntél hirtelen és most, hogy újra vagy majd elmesélik, addig mi történt, míg te egy kimerevített kép voltál egy megállított videóban, amit most indítanak újra. Megjelent a Műút 2016058-as számábanMajdnem

itt áll a konyhámban és nekitámaszkodik a mikrónak. azt mondja, sok pénzünk lehet ha ilyen konyhánk van. almát eszik közben, úgy mondja, meg azt is kérdezi, kimehet-e cigizni, mondom persze, van két erkély. kizsúfolja magát a kisebbikre, közben lefagyasztja a szobát. vizes lesz az ingujja, mikor elnyomja a csikket a cserépben. ahogy bejön, összesározza a küszöböt, a földre csöpög a haja; én mondom neki, hogy nem vagyunk gazdagok. (kint már habos a víz, úgy esik az eső) ő nem hiszi el, a szája fehér fodros az almától, mint a tócsák. összevizez és összenyálaz; nem csókolózik nyilvánosság előtt. hogy őt szeretem, tipikus, mint ilyen időben ernyő nélkül az erkély alól erkély alá való közlekedésa csepp a konyhakövön

negyvenkettedik ének csukd be a szádat kedves csitt és sóhajts most mi beszélünk susogunk a levelek között békák vagyunk a nádasban legyekben lakunk a legyek készülnek ránk a pára eltakar minket de amikor a horgászok szemét csípi a köd ahol a nedvességben egyszerre mutatjuk meg magunkat egyszerre látszódunk a légy is a szánk is kuruttyolunk csukd be a szádat rajzanak a legyek a levelek között a kasukban repkednek a kasunkba utaznak a repülőgépek keresik a másik nádast már ebben a nádasban terhesek a levelek megszívták magukat a nedvességgel elnehezedett a mellkasunk alacsonyabban repülnek a kegyek is vihar kellene villogások-jelzőfények a levegőben jó helyre landoljunk jó helyre utazunk és érkezünk meg a lápok alatt kérdezünk már csukd be a szádat bújjunk el egy lapulevél alatt várjuk ki az esőt negyvenhetedik ének sírkamrákban támolygunk megvakult macskáink között a napokat szerencsésre és szerencsétlenre osztjuk fel ezen a másik nyelven egy másik istenrendszer szabályozza az eget a csillagok állása sem ugyanazt beszéli előbb egy turbánt aztán sálat hosszú selyemben heverünk vendéglátóink pamlagán azt mondják lehet ez egy új otthon a füsttel majd összeér minden a régivel a csillagoknak is ez csak a másik fele de ugyanott vannak a kamrába vájattak egy kémlelőt tudni mikor jön a dagály addig festhetik a falakat emelkedőkön az első hullámnál húzzák fel mint a vitorlák olyanok a festődeszkák régi arcképeinket takarja a felbukó víz negyvenkilencedik ének a haj aVersek

Ismétlés a házat erdő veszi körül. nem kerek, amolyan térképforma erdő. a boldog ország látképe, téli anziksz. egy fehér körvonal, kiegyensúlyozott tisztások. valaki még magaslesekről is beszél, ami jó, mert úgy könnyebb figyelni. fentről. heten vagyunk, az tizennégy szemet jelent. ölni jöttünk, illetve én még csak azt sem. csak megnyúzni, amit a többiek lőnek, és enni, gyávaságból. aztán kihányni, nem eszem vadhúst. ráhúzni egy kis havat. a sötét előbb megsóz, aztán nyalni kezd. csuklóval iszom a korlát rozsdajegét, és visszamegyek a házba. most elölről. Szénszünet a díleremhez mentem a Népligetbe, vékony, okos, ideges mozgású fiú. vérbalos, és kis híján kétdimenziós. tényleg szükségem volt egy kis szénszünetre, így leszálltam a Klinikáknál. hívtam, hogy a nevem Csíz Péter — és meghalt az anyám, de ezt már biztosan említettem párszor. csúnya történet, mármint úgy értem: sértő. különösen, hogy anyám meg néha szép volt — de nincs tanú. soha nem hagyunk tanúkat. ezt is megtanulhattam közben tőletek. hálás vagyok, mint a béna az álmokért, az éjjel futott Liget-körökért. most a lépcsők nevében: — két percre jönnék, haver. Felszámolás megy a rabbi, meg a pópa, meg a részeg, és már meg sem állnak Rákosrendezőig — azt ismered? léci, fizess egy sört nekem. nincs meg a tárcám, csak egy dedikált Petri van nálam. egy kritikusé volt, akiről azt mondták: nagy lehetett volna. csak hát ivott. csak hát meghalt ötvenhat évesen. egyszer volt valami tűz, de nem, nem abban. a könyvei viszont kormosan és kábán, nikotinlepedéktől szedálvaRendrakás

Azt mondta, Szeretlek. Ő nem mondott Semmit. (Mintha csak egyetlen egy létezne az összes szóból, és aki azt használja, elhasználná). A nyelv történetében a hallgatás volt az első káromkodás. (Ferencz Mónika fordítása) Az első

birskörtefán az ágak repedései bagolykarmok kihűlt lenyomatuk kivetett nyom   pocsolyákon és aljnövényzeten járó-kelő vadakat páholyokban nézik a solymok   szétrágott magvak kövek és kavicsok vörösen izzanak a messziről látható gyilkos jelek   bivalyok tetemek felett és mellett menetelnek a katyńi erdőbenWoolf szétrágott mag-szimfóniája

Mert sosem kedvelte a középutat, vonzódott a szélsőségekhez, a fent és a lent kettőssége hívta megmártózni a mocsokban, ápolatlanul fetrengeni a kocsmai mámor alkoholbűzös fertőiben, máskor pedig borotvált orcával, illatosan, elegáns öltözékben forgolódni tárlatok megnyitóin, színházi premiereken, kortyolgatni a bárpultnál az aranyáron mért koktélokat, de mindkét közegben mégis idegennek érezte magát idővel, s mert taszította a középszer, magányos maradt a legnagyobb tömeg kellős közepén is, ezt legalább szerette valamennyire, s mire ráeszmélt, hogy nincs szüksége ehhez sem a lentre, sem pedig a fentre, már sok bűnön, kalandon és kudarcon lett túl, hát visszavonult erdei kápolnájába ott, a hegyen, ahol nem vágyott szeretetre, ahová nem ért fel a gyűlölködés, megaláztatás, hátra sem nézett, ez hiba volt, mert ekkor fúródott sarkába az első nyílvessző. Megjelent a Műút 2017059-es számábanKentaur, a menekülő

Sinkó István

Sinkó István írása Nagy Sára festőművészről a legutóbbi Műútból

Lapis József és Mohácsi Balázs

Kortárs irodalom és kritikai diskurzus 2. rész – Lapis József, Mohácsi Balázs és Vásári Melinda beszélgetése a Szöveggyárban (Miskolc, 2018. október 29.)

Lapis József és Mohácsi Balázs

Kortárs irodalom és kritikai diskurzus 1. rész – Lapis József, Mohácsi Balázs és Vásári Melinda beszélgetése a Szöveggyárban (Miskolc, 2018. október 29.)

Isztin Péter: A korlátlan növekedés agnosztikus prófétája

Mi következik az időbeli megkülönböztetés elvetéséből? A közbeszédben a leggyakrabban emlegetett következmény: a mostaninál jóval nagyobb figyelmet kellene szentelnünk a környezeti fenntarthatóságra.

Tovább »
Dénes Anita: Határ

Dénes Anita prózája

Tovább »
Murzsa Tímea: „[D]on’t get sentimental”

Nyerges Gábor Ádám legújabb kötete, a Berendezkedés szorosan kapcsolódik a szerző Az elfelejtett ünnep című előző művéhez. Ennek a könyvnek is alaptapasztalata a lemaradás, kimaradás, azonban az ehhez kapcsolódó lemondás az új kötetben világrenddé növi ki magát.

Tovább »
Melhardt Gergő: Ami nincs megdicsérve

Horváth Benji A dicsőséges Európa című verseskötetének tétjei ugyanis könnyen felfejthetők a százötven évvel ezelőtti tudós-elődök szótárbeli meghatározásaiból. A kötet címébe emelt két szó nagyon is jelentőségteljes.

Tovább »
Rafael Pinedo: Plop

Az ünnepség   Az ünnepséget a nyári napforduló utáni tizedik éjszakán tartották. Soha senki sem mondta, mire emlékeznek. Mindenesetre ekkor ért véget az év. Alkoholt ittak és együtt ettek. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor mindenki ugyanazt kapta. És egyedül ilyenkor fordult elő az is, hogy láthatták egymást evés közben. Persze ilyenkor is összeszorított szájjal […]

Tovább »
Petőcz András: Virágárok

Petőcz András verse a legutóbbi Műútból

Tovább »
Ureczky Eszter: Majdnem mindent anyámról

Ureczky Eszter kritikája Colm Tóibín könyvéről (Park Kiadó) a legutóbbi Műútból

Tovább »
Gilbert Edit: Párhuzamos valóságkifejletek

Gilbert Edit kritikája Paul Auster könyvéről (Európa Kiadó) a legutóbbi Műútból

Tovább »
Szolcsányi Ákos: Egy megbízható antifuturista

Szolcsányi Ákos kritikája Mohácsi Balázs könyvéről (Jelenkor Kiadó) a legutóbbi Műútból

Tovább »
Fecske Csaba: Gyászmunka (Feleségem emlékére)

„Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.”
(Vas István: Húsvéti ének a testről)

Tovább »
kabai lóránt: „Égi királyság földi lovagja”

„Égi királyság földi lovagja” (Tandori Dezső 1938-2019)

Tovább »
Tinkó Máté: Tudatom, testem, Időm

Tinkó Máté kritikája Fecske Csaba könyvéről (Magyar Napló Kiadó) a legutóbbi Műútból

Tovább »
Nemes László: Életre szóló kaland?

Nagyon úgy tűnik tehát, hogy amikor egy filozófus gyermeket vállal, a végén nagyjából ugyanazokra a következtetésekre jut, mint a társadalom bármely más tagja.

Tovább »
Gazdag Ági: Gordiusz

És mert tudvalevő, ha kinyújtom a kezem,
és lenyomom a kilincset, nincs mögötte semmi.

Tovább »