friss műút

Napindító

Bereményi nagypapa Mándyval a Teleki téren…

Bereményi nagypapa Mándyval a Teleki téren…

Műút a social világában!

Facebook Pagelike Widget

Hírek

Legfrissebb hozzászólások

  • Versek - Csinger Gyula Gyuláné Anikó: Kedves Unokánk Bence! Tehetséged szerteágazó ,érdekes,a mai... (2019-09-01)
  • Lassú blende - Migrateurs: Kimagasló írás! A pihéből libabőr lesz. Szeretője lettem. (2019-08-06)
  • a szex nem fogászat - Ipacs Judit: Több évtized után végetérő házasság tanulsága is lehetne! 🤔 (2019-07-27)
  • pillogva - Felméri Judit: Cimborálnak. (2019-07-26)
  • A hideghullám gyermekei - Weisenbach Hajnalka: A gyermekkor kimeríthetetlen kincsesláda, mondta valaki,... (2014-11-17)

Versmalom

Hány szerzőt is átültettem, kit-mit-valamit, százával, emlék megretten, jut félezerig. Most sánta madárkám felettem nagy úr ám! Keggyel mondja: csipp! Ám medvéim is rám várnak, nem néznek hercegnek, cárnak, nekifogok rendrakásnak: „Te itt ülsz! Te ott! Te…” Mit tegyek, se madár, se medve nem s nem „Thematic”, Szabad vagyok itt. Büszkélkedésre nem ok, mert már hamar meghalok. Segít úgy még Főmedvémen és társain Feleségem, ha ő él tul, aztán: nyekk, rímre nyikk, külön boldog mit legyek? Mi várhat, műfordulás? Sose lenne semmi más! A műfordulás

minden indulással nyitok egy zárójelet. (az előzőket sem zártam be, a villanyt is égve hagytam otthon ez a tér ideiglenes, itt ki tudnék pakolni, mégsem szelídítem. a kávé remeg a falról lenyitható fél-asztalon. a pulcsim a párnám, védőszárnyam, az arcok nem maradnak meg, de horzsolják az enyém. minden nap ellenük élesítem a könyököm, ha harcolok, majdnem elfelejtem, hogy nincs miért, ez hűlt hely, ruhák dörzsölik, de a hely nem él. mindenki ott van, ahová majd megérkezik, gyors szemmozgással néznek ki az ablakon, (kivéve azokat, akik saját tükörképüket nézik az alagútban, magukat képzelik el, hogy mi lesz otthon, mikor bezárják azt, amiből én már megint nyitottam egyet. Megjelent a Műút 2016058-as számábankönyök és karfa

Sín

a vörös képzelet alatt ülsz mintha sugárfüggönyön át néznélek süllyed a távolság eszméletvesztésünk után ciánfelhőn ébredünk másik halmazállapot dombjain tengerszint fölött csillagmaradványok spiráljain kezdünk el érzékelni eltűnik a napkorong és mindketten tudjuk hogy a légzés ritmusának jelentése van * vad borzongás horgonyoz a tűzben a fekete látogató mechanikusan érinti a hamarosan kitörő lávát ösztönösen terjed szét mint az idegpálya neuronjai nyakszirtek határolják a felejtés láncszemeit sűrű sárga köd hozhat enyhülést varjak csapata csipkézi a légkört * a ragadozók amiket zálogba adtál órákon belül elpusztulnak szerteágazó törésvonalak mentén várakozol míg el nem jön érted a vándor huszonkilenc napig lesz nyugtalan a természet a központi mezők zsákutcák tested kérges homloklebenyed az utolsó tiszta terület visszafordulsz hallod a hidraállatok zaját * elvágyódunk ritka égi jelenségek felé a szorongás édesvízi tapogató űrbélben emésztett gerincesek közt keresed a választ de hiába az elmúlt évszakok mutatják az irányt egyszer ez is bekövetkezik mint a kambriumi robbanás faunakutatók sokasága jön el érted medúzákkal úszol sejtrétegeik közé simulsz * színes csempékkel raknád ki a kontinenst míg az utolsó zónába űzött zsákmány is veszett lesz dobogó rémálomból ébredés ibolyakék kocka a tér nem hallod a folyamatos zajt zárt szépség a csend * üveglap mögött az óceáni kéreg háromszöget zár be a szilárd gömbhéjjal emelkedik a part a medence üledékes szélén állunk korallokat mutatsz nekem míg a hurrikánt várjuk pusztító hullámzásra ébredünk mészvázak közt indulunk útnak a vulkán holnapig alszik * ezüst gúla mellett érek haza ismerős fénycsík követi lépteim neuronok utolsó állomása ez termékeny kikötő ahol megfulladsz a sekély vízben gyűlnek az emlékek színeket rajzolnak a hófehér tapétára ismerős zaj csalánozók lepik elinvázió

A tapéta mögött rovarok motoznak azt mondja csak az angyalok másnap mezítláb taposunk hangyákat nem serken vérük így nem halnak meg tablettákat szedünk hogy pont egyformán legyünk betegek az éjszaka naponta négy óra kétely könnyen törnek a tárgyak ha rosszakat gondolunk jáspist szorítunk a nyelvünk alá hiába szeretnék segíteni a zsírkréta nem jó levesbe nincs lila nincs zöld vegyek pulcsit és nem is látszik a gyufáról lemorzsoljuk a foszfort a fejem az ágynak koccan most nevetni kell vagy sírhatok minden autó halottaskocsi elhúzzuk a függönyt nem kell a napfény és a zaj sem egyes fóbiák taníthatóakKényszer

két tömbház között zöld vizű mocsár egy erőtlen alakot vezetnek erős alakok ez történik hetekig az egyik épület valamelyik ajtaja csattan s az emberi testet az ingovány közepén elengedik minden éjjel egyazon időben látom esélyem sincs odaérni telefonon kérek segítséget a falakon kívül lépcsőházlakók karomszerű árnyai meredeznek nem engednek embert a közelbe a vonal másik végén apám hörög magányom fojtó szorongás a tüdőben arca elfelejtett emberi vonásainak örvénye a testen végigfut a telefontónus aztán valami érkezik a váltólámpa dinamós és a falakon mászik ló alakban a tóban celofán nem süllyed a test s a két tömbház között zöld vizű mocsár egy erőtlen alakot vezetnek erős alakok ez történik hetekig az egyik épület valamelyik ajtaja csattan s a testet az ingovány közepén elengedik minden éjjel egyazon időben Megjelent a Műút 2014045-ös számában a kutyák hallgatnak

Elkorhad a szívem a téglák között, ahová rejtettem. Pinceászkák és poloskák araszolnak rajta, míg töprengek: semmi kifizetődő nincs a hűségemben. Mindent magam mögött kellett hagyni, elsősorban a szennyvizet, abban merítkeztem, hogy el tudjam viselni a saját szagomat. Jólesett bűzleni. Undorföldén nem lógok ki a sorból, és az sem zavar, hogy nem szólnak hozzám. Mit ad isten, akkoriban mintha többen szerettek volna, de lehet, hogy teljesen más szándékokat értettem félre. Ez a baj a barátkozással. Akkor már inkább órákon át könyökölök, korombarkós ködalakokra meredek a varjúszaros ablakon át, felröhögök, megrázom a hajam. Testem, mint egy telivér paripáé, miután megnyúzták, természetesen, csak nem tudom, a bőre vagy a húsa vagyok. Alakom valóban hasonlít egy székre vetett kabáthoz, vagy sebtében ledobott pongyolához, szóval így marad a lenyúzott bőr mint hasonlat. Ilyenekről elmélkedem, fel-felböfögve, öblösen gurgulázva, mintha nyenyerén játszana az életre kelt sörreklám a sarokban. Ez is milyen már, arra vágyni, hogy én legyek Csuja Imre, vagy legalább csak hasonló — és ez nem a Csuja Imre miatt kínos, dehogyis, vele nincs baj. Csak játszanak a bácsik, mondták nekem, amikor még volt nyár, és ijesztő árnyékok nyúltak el a lomha homokban. Kis kupacokba hordta a szél a nyírfagallyakat, közéjük keveredett egy gumicukros zacskó foszlánya, és elvoltak így, földszínek meg egy harsány nejloncafat.A melankólia természete

(Eredeti Nyilas Atilla-utánzat)  Meghalok egy csókodért Egy csókodért meghalok Egy: meghalok csókodért Csókodért (egy) meghalok. Csókod a cél, hogy meghalok. Csókod az ok, hogy meghalok. Előbb meghalok csókodért, meg utána is meghalok. Cél-ok és ok-ok ugyanaz az ok egyszersmind okozat. Csókodért előbb meghalok, előtte add a csókodat. Nyilas Atilla vagyok és költő, hű férj: nem hagyhatom holtat csókolni hitvesem: mint halhatatlan nem hagyom. 2014. december 7. Megjelent a Műút 2016057-es számábanKedvesemnek

Levetett szkafanderrel, mezítláb járkálsz egy őserdő nedves belei között, a föld virágzó, meleg gyomrát taposod, mint ki megszületésére várva feszíti szét a bíborszín ölet, ahova aztán mégis repülőjegyet vált, és most körédborul megint egészen, és telve lesz azzal az éjszakai erdő, ami bennem csak kép, csak volt talán, most levedlett szkafander vagyok. Megjelent a Műút 2015050-es számában Hol nem vagy

A térdem A látás feltétele a fény — és papíromból vakít a Nap —, látom a térdem a füzetem alatt. A térdem, mely örök társam volt egy élet alatt. Ahogyan a fürdőhab lappanó szappanhab-fellege gyűrűt von köré, és e gyűrű emelkedő-süllyedő pántban feszesen simogat, ha a lábamat kinyújtom-emelem. E térdek kilövő-tornyai voltak katicáknak, és a leküzdött hegyorom reményét vette sok bodobácsnak. Szorított cickafarkat, útifüvet — párjával, mert szólón hogy is szoríthatna —, hogy láthassa, lehet-e magvától fosztani, szárig kopasztani. Piros kráterek szabdalták párnáit — ha a murvás úton szereltem biciklit, vagy mentén, az árokparton, mikor elvarázsolt szagosbükköny és kékkatáng. Láttam alatta a tájat száguldani, mikor hintát hajtottam Paradicsomig. Átszelt horizontot, felhőkbe rúgtatott, beforrt nyomtalan minden sebet, és visz ma is — rendületlen. Anna Kreol a kispárnához Ülök szokott zugomban. Nem kocsma, hisz lány vagyok, a kanapé sarokban. Lankás párnám dűnéin dűlt boroknak bíbora, enyhül tünde, búgó kéj, disznó szóid dallama, s hónaljad sós illata. Napló: május 5. Ma megsúgta nekem a Nap; sárgafestett szekrényt akarjak. Szilvalekvárnak, könyvnek, semminek — amit a csí könnyen kerülget. Ez az én időm. Mikor az ujjam felzeng – életet színez. ___________________________ Kerge Mancika egy rajzfilmfigura. Saját szavaival: „Testemből — a fekete szín miatt — nem a testiség a lényeg. Fekete vagyok, mint egy ikon, egy jel — lányt jelentek (és ami ezzel jár). Négy hajtincsem van, általában egy elöl, három hátul. Számtalanféleképpen össze tud kócolódni az érzelmi állapotaimtól függően. Az arcom ideálisan szabályos. Fejformám egy csúcsán állóKerge Mancika verseiből

Égitest Holdludakat láttam éjjel. Fehér folt, keresztutak a szárnyak mögött. Az erdő felett zuhan alá a rézfény, lábnyomok a betonon. Csak két karom van, lomha vállaim beleolvadnak az ágyba. Földhöz kötött fekete testemnek színtelen az árnya. Nézem őket. Kecses alakjuk átsiklik a pasztellre kent álmon, karcolják az eget, a horizontot. Mázsás vagyok, halandó. Kamrákba zárt szelepek, cinóberes erek lüktető dongája. Egy ablak választ el minket, a légüres könnyedség, az igazság, a tollvitorla. Csak állok. Holdludak csőre csattog, suhan a távoli pontokon. Minden vonal belőlem fut tova, sínek, utak és háztetők. Kicsi vagyok és egyre apróbb, magamba zár egy régi magány kulcsa, csak a Holdludak rebbennek messzebb. Tolluk hirtelen üti át a fekete éjszakát. Fehér pöttyök, tűhegyek, porfelhő, hideg ujjbegy. Jelek. Talán csillagok, vagy szögesdrótok. Rögzített távolság. Háztető Kartonszárnyak. Negyedik emeletről egy öregasszony teste. Élére hajtott ízületek, rézre evett hús. Nem repül a fájdalom, csak zuhan, szüntelen koppan, esik és szakad. Fullad a ház, az ablakok rémülten kapkodják a levegőt. Meghajlik a gerinc, mint a csövek a falban. Kinőhető az álom. Az ujjak hegye belenyúl a tenyérbe, fehér a haj, párkás krém a nyál. Mindennek szárnya nő. Mégsem repül semmi sem. Szennyes Lassan számolok ötig. Gallyszerű ujjaid ügyetlen hajtogatod kijjebb, a negyediknél megakadsz. Tudtam, hogy ezVarratok

— Kálnoky holtidényben — Az üresség szögelhető azon az elhagyatott novemberi fürdőhelyen, hol Szaniszló, szintén dunántúli születésű költőtársam, pihen. Lassú keringő ütemére forognak a nappali árnyak. Szürke eső könnyezik. A köd korhadó, százados fákban terpeszti szét jégpántos ujjait. Kísértet járta, gőzölgő rezervátum ez. Idén már a vázákban sincsen virág. Ajtókat csapkod a szél, a lámpák nem égnek. Szaniszló szerint ilyen a másvilág. Viszont nem látásra, mondják a falak. Az izzasztóban viszont jókora előny, hogy üresek a medencék; már nem zsúfolódik, csak az elíziumi mezőny. Azért még évről évre visszatér ide: a megszokás hatalmas mágnes. Vonzza őt a természet gyönyörű gyomra, s nemcsak a rím kedvéért: valami Ágens. Aztán Mara nővér, Erika, Hilda, és a sor turnusonként folytatható. Szaniszló szerint a dunyha alatt egyedül kitervelt kalandnál nincs jobb altató. Enyhén szólva szűk az eseményhorizont. Pár visszajáró lélek, és sorsüldözött alak. Az ebédlőben rég nincs kártyaparti. Tévét nézni este tízig szabad. Sokkal kisebb dolgok is akadnak, például a képzelt írógépkattogás. Szaniszlónk szerint költőknél a képzet kényszeres vonás. Minden zárat kipróbál, mielőtt aludni tér. Egy testhelyzet menedéke. Szaniszló szerint édeni állapot. Egy újabb napnak így lesz vége. Mintha gyermek volna újra, emlékezetének rozsdás lemezébe vésve. Az ablakból a felhők, akár egy haldokló isten lemondó legyintése.Szaniszló szerint a másvilág

Magától felgyulladt a villany ahogy kialudni szokott míg aludtam talált magának egy téli sötét napszakot valami töprengésbe kezdtem de félálomban megszakadt s a halálról kezdtem tűnődni hogy itt koslat de elkerül vagy épp így kerít be egészen előbb kívül aztán belül ideje az van s ideje is már hisz az időm csak nyomorít láb alól mind elteszi sorban vén korom kor-társ tanúit jobb lesz ezentúl nyugton lennem ha majd nem figyelek oda tán itt ragadok észrevétlen és az lesz aztán a csoda bár az is nagy kivételesség hogy naponta feltámadok csodálom is s ha lesz kivétel én már azon sem ámulok 2016. február 1. Villany

Bár a felszin alatt homály van, és a tárgylátás nehezebb, szonárja révén képes fogni a titkos ultrahangot, mely fajtársairól verődik vissza. Hullámot generál a homlokából, melyet százszor is adni képes másod- percenként, mig a válaszok sajátos lüktetése szerint barátra nem lel. Így koslattam a fesztiválra össze- gyűltek közt. Heteró közegben. Ésszel feltört kódok ezek, tudom, de villám- gyors már minden. Akár az óceánban. Arcjáték, feromonjelek, mosolygás — felsejlik, mikor iskolásfiúként kényszerből elemezni kezdtem. Érzék- szerv sosem alakult ki egy csapásra.Delfin

1 A puhaarcú lány, akit túl megrögzötten kezdtem el szeretni egy októberben, nem engem választ. Apró, lesből szúró fájdalom, az összerezzenés szégyene mosoly előtt. Függöny. 2 Egy éjszaka túlszívom magam. Kérdezik, miatta-e, pedig nem rosszul lenni jöttem, egyszerűen így alakult. Dühös vagyok, amiért gyengének hisznek, holott elég erőm lenne, hogy erősnek lássanak, ha. Utazom haza. 3 Az önsajnálat, ez a logikus halmaz- állapot nem szakad rám, csak itt van. Tetszik, ahogy a dolgok múlt időbe jutnak, és az életem, mint egy hivatkozási rendszer, feltárul. 4 Később, mikor már nem kérdeznek róla, sokat beszélek a puhaarcú lányról — rá fogom a rosszullétet is. Mikor úgy érzem, eljött az idő, megállok az utcán és sírni próbálok — nem tudom, mi lesz, ha egyszer sikerül. Addig is: aprót adok, ha kérnek.A puhaarcú lány

Keresztanyám lehetett az első. Szegénynek túl jó szíve volt, vett nekünk lakást, nyaralót, míg végül a vérét is kiszívtuk, legalábbis ezt mondta férje, apám meg azt, hogy szívroham. Szerettem őt, illik sírni ilyenkor, de én csak benyálaztam az arcom, és gombócba gyűrtem az öklöm. Anyám látott, és szégyenkezett. Mikor apámon volt a sor, a nagyanyámnál kellett aludnom. Nem akartam vele menni, játszani akartam volna inkább, de azt mondta, anyám küldte értem, és ebből sejtettem, hogy baj lehet. Ők ketten nem szoktak beszélni. Az ajtóból még visszaszaladtam, mert negró nélkül nem tudtam élni. Én apád nélkül nem tudok, mondta ő. A mama más volt. Mint a gépben pattannak el az öreg csavarok, úgy haltak el benne a szervek. Kórtermek között, mentőből ki-be, sorvadt a huzatos folyosókon, Az évzáró után, negyedikben már olyan halovány volt, hogy nem is látszott az ágyban. A jegyeimet se nézhette meg, pedig örült volna, biztosan. Utána a keresztapám jött. Bűnbánón feküdt a ravatalra, de őt már nem gyászolta senki, csak álltak felette feketén, és gyáván vonogatták a válluk, hogy tán büntetés volt a gégerák a piáért, meg a szeretőkért. Keresztanyám repedt szívéért. De én ezt nem értettem akkor, hát szégyenkezve elsirattam. Addigra már megszokott nálunk a halál, hozzánk költözött, bebújt a függöny rojtjai alá, az ablakpárkány réseiből, könyvek közül lesett ki, nekünk élt. Anyám két üdvözlégy között végigvette, hányan maradtunk, ki lesz majd a következő. Játszani akartam volna inkább, de már mellétérdeltem én is. Később gyanakodni kezdtem, mert nekem is ott kellett volna lennem, mikor oszlop szelte ketté azJátszani akartam

laknak bennem mindenféle lények, papucsállatkák, férgek, bacilusok, olyan vagyok, mint egy zsúfolt indiai vonat, vagy a csuklós busz délben, amikor anya lábához nyomnak a büdös kabátok, furcsa egy dolog vagyok én, palacsintázó vagy főzelékszagú menza, mert belőlem esznek és folyton összevesznek egymással a vírusok, meg azok az izék, akik szeretnek engem, mekkora cirkusz lehet épp most is odabent, akár ha a testvérem elveszi a nagyon tilos játékot, és apa kiabálni kezd, hogy ne kiabáljunk végre. Részlet a Milyen madár című, az Ünnepi Könyvhétre a Csimota Kiadónál megjelent gyermekverskötetből Megjelent a Műút 2014045-ös számában Laknak bennem

Mert nem hagytam hogy elégessenek az alakod féltettem csontjaid ott voltak mindig ők voltak a váz mozdulataid moccanásaid hordozták rejtetten de mindig is ők legyenek tanúk hogy volt ilyen hogy minden lehettél szerves egész voltod pazar tündérjátékai mára elmúlhatott a gáz a bűz bogár lépett szemedbe annak is már vége szikkadt bőr és hús tapad vázadra elfolytak a zsigerek ne bocsásd meg de akkor is kiás a zabolátlan képzelet amíg itt működik hol észvesztő neved enyémmel fonva áll a grániton s mert nem hagyom hogy elégessenek te úgysem tudsz bomlásról bűzről s egyszer átszakadhat a kettős tölgylemez s a csontok végül egymásba merednek Megjelent a Műút 2014048-as számában Requies

(...)                      * vettem virágmagokat de nem vetettem el őket azt mondtad lusta vagyok azt feleltem mi van ha nem nőnek ki azt mondtad csak képzelődöm de nekem elég ha a valóságot lehetővé teszem a józan ész virágzik majd a hátad mögött                      * ahogy zenéjével engedelmességre késztette a madarakat és vadállatokat Orpheusz már tudta hogy nincs halál így lelte meg az utat hozzá                      * a vakondpuhaságú napfénynek oly hosszú élet adatott hogy létrehozhatta önmaga kráterét a földben amit oly sűrűn lakott                      * azt mondják a DNS olyan nyelven íródott melyet az összes élet ért és beszél de akinek a legnagyobb a szíve mindig egyoldalú kommunikációt folytat                      * a nagymamám megvert aztán letagadta de én tudom hogy így volt mert álmomban történt és ő tanított meg arra amire a szüleim nem tudtak álmodni gondolni a rosszra                      * láttam hogy alszik nélkülem háborítatlan elmével ahogy a víz csordogált a Földön az élet megjelenése előtt                      * némán csorgott a nyakán az izzadtsággal vegyes látvány és szinte izgatta ahogy a lágy szellő próbálta felszárítani róla                      * kitártam karom hogy megöleljem a kertet és amikor összezártam egy sündisznót találtam benne aki odáig merészkedett hogy puha hasát feláldozta a Holdnak tenyeremnek                      * felkerekedtünk a fényből gyerekünk lett a Hold belénk kapaszkodva jött fel és noha karmai nincsenek szétmarcangolta gömbölyű testünket                      * angyali seregekről énekeltem ujjaimmal szántottam magam előtt a tó vizét a kedves tömeget és mire ez a víz pelyhekben a vállamra ülhetett a dal is értelmet nyert dicsőség Isten emlékeinek                      * vetkőzni vágyom adjatok helyet vetkőztetni vágyom szorul a Nap nem férünk el                      * megszökött a levegő elszökött az űrből utolsó menedék reményében törné át sejtjeim falát de nem engedi az agy                      * perzsa szeretőmA látvány

miattad költöztem földszintre így merek szellőztetni éjszakánként te tartasz a korábbi lakók szagától én már csak a festéket érzem nem akartam lecserélni a járólapot mert állítólag műemlék a ház de felszedted mielőtt hazaértem volna másnap már a vakolatot bontottad látni akartad ami alatta van és nem tetszett hogy mások még otthon éreznék magukat itt a dohos tapéták között lekapartad egészen az alsóbb rétegeket mindig is érdekelt hol futnak a vezetékek vajon egy nyitott gázcsőnek milyen hangja lehet most csak álltok szemben egymással végül visszafeded mégis a törmelékkel késő van már ahhoz hogy még mindig ne jöjjek dacból nyitod ki az ablakot én csak áporodott cementet és izzadtságot érzek majd te kimászol inkább levegőzni így fognak telni az éjszakáink nappal legfeljebb nem leszünk itthon talán pont ezért költöznek ki a felnőttek a városból hogy építkezhessenekföldszint

hogy a háromféle könnyből az úgynevezett érzelmi könnyek tartalmazzák a legtöbb hormont, és a tehetetlenség törvénye ereszti meg a csapokat a balansz helyreállását elősegítvén. gyerekként elhúztam a függönyt közvetlen a legszebb történetek előtt, így a varázs tovább lebeghetett, kiiktatván a felismerést, hogy a boldog élet közel sem biztos, viszont a halálban a vallások java és a tudomány is egyetért. Többé-kevésbé a fény is szobrász ahogy az őt kutató ágak formáit és árnyat szülő törekvéseit elnézem, ünnepelt diktátor, ki az enyhítő körülmények szálkái köré hajlítja világunk. Egy sötét dobozban nevelt cserje meddig hisz? és mikor ragadja el a beletörődés minden vonalzóval kimért tett színes papírként reszket egy radiátor fölött, mely mentes az önkép súlyaitól, és a balansz helyreállását elősegítvén külön mérési skálát dolgoz ki a vereségnek, mintha érdekelne bárkit is.tudom

Két lépéssel előrébb jár, mint a konkurencia, és addig marad, míg be nem telik a pohár. Mozgása elegáns, de ingerlékeny, mint egy macskáé. Autóból árulja a szomorú nőktől vásárolt porcelánt. Mintha egy vándorcirkuszt vinne egyedül, minden nap másik városban ébred. Szeretné letagadni, de nem bírja abbahagyni az ivást és teste egyre szárazabb. A bordái látszanak, bőrét érdesre marja a ruha. Már csak néhány hónapja lehet, ha nem találja meg az élő kelyhet, a megszólalásig formált tisztaságot. A netről térképeket tölt, a forrást keresi, embereket, akik már hallottak róla. Ha úgy teszel, érted, miről beszél, akkor kérdez és jegyzetel, hogy közelebb kerüljön, de ha bevallod az igazat, szóba se áll veled. Ölni tudna érte, ha lenne kit, de nincs más, aki ennyire egyedül lenne. Bejárja a távoli hegyeket, mert a kincs mindig messze van. Most épp itt van nálunk és nem engedhetem így el, reményt kell adnom. Nem értem, mi történik velem, hirtelen rájövök, hol a kehely, és beszélek neki meleg szárnyakról, elhagyott padlásról kirepülő madarak végzetéről, mondom a GPS koordinátát is, hogy mikor telt meg utoljára vérrel. Köszönés helyett, már csak a vékony hátát látom, a bizonytalan tárgyat, amint közeledik.Gyűjtő

Promóció 1. Frida Kahlóról beszélget két iskolás az udvaron. A múzeumban látták a kiállítást, és olyan pulcsit szeretnének, amin az ő feje van, de csak táskát lehet kapni, meg tollakat. Van már rendes iskolatáskájuk tolltartórésszel, de külön tartják a tollat–ceruzát. A táska üres ujjaiba filctollakat tesznek. Szinte soha nem használják, mert átüt a papíron, és már nem kisgyerekek. Beszélgetés közben ezekkel rajzolnak egymásra. Ha Frida Kahlo élne, szívesen nézné, hogy minél színesebben kapkodják a filctollakat. A neve rálóg a táskára. Valami hiányzik, mondaná. A vállpántok alatt üres sávok, vagy a táska helyén egy fej. Eltakar. 2. Olyan volt, de nem volt az, ezért nem számít, nem jegyeztem meg. Látom magam előtt így is, mint a bepisilt gyereket, amikor büdös van. Maga alá vizelő öreget egyszer, felnőtt fejjel láttam, a kora miatt mégis gyereknek számítottam. Sok ránca volt, ennyit vettem észre és becsuktam a szemem. Kellemes csalódás a színtelen folyás, és télen a zaj is remény. A hónapokról folyóiratot is elneveztek, mi meg kerítést se festettünk soha, de bármelyik hóesésben felismerném a kék rácsot, akár sportpálya nélkül is. Azt hittem, elment az esze, most meg a legszebb részleteket nem tudom felidézni. A legérdekesebb annyi, hogy melyik évben, és melyik hónap.   Családi hagyomány Miért írsz verseket, kérdezte tőlem, amikor egy faluban sétáltunk, művészetet akarok csinálni, aztán azon gondolkoztam, az az út miért nem az. Anyám szerint a költőket nem sportiskolába íratják, de én felnőttem, író lettemVersek

a hó napok óta egyre keserűbb. könnyezel, miközben kellemetlen vízzé és gyárpiszokká olvad nyelveden.  szemed sarka ott kezd olvadni, ahol a nap sem megy le. már nem is fázol: vésni kezdhetem totemállatom, vonít és csipog, ahogy késemről arcodra mászik. innentől te cipeled, engem azóta kínoz, mióta megsejtettük, létezik a hely, ahová tartunk. először nehéz lesz számolgatni a kopejkákat, meg a fényeket elviselni arkhangelszk fölött, de hamar veszíteni kezd majd súlyából és tündökléséből, ezt mantrázod, ettől rettegek. nem tudom, mennyi vágyat, mennyi zsírt tudunk átmenteni a tundrán, de nem játsszuk többé, hogy tágas a világ. még nem érkeztünk meg, de már tovább menni sem tudunk. Megjelent a Műút 2017061-es számábannehézfehér

A királynő szobrát kőszarkofágba helyezik. Be kell törnöd, és le kell söpörnöd az összes ráhullott levelet, ha audienciát kívánsz, így jelezheted. Pedig hányszor vonultam végig a parkon, át a fák sorfalán, ha látni kívánt kőnagymamám. A királynő hálóingben kóborol az utcán, közben a tudattalanja folyton hívogat. Tolvajkulccsal lépek az álmába, s szól: be akarnak törni, úgy mozog az ajtó előtt a sámli, mint asztaltáncoltatás alatt. Besurrannak és elvisznek mindent. Hímzett zsebkendőt és ezüstkanalat, a napok csipkéit, a porrá omlott rózsaszirmokat, a teában táncoló tündért lepréselik és mozsárban törik, a levegőben szálló aranycsillámok ezreit partvissal üldözik és a kukába vetik.Lear királynő

P. Gy.-versekre  Aki bármiben is hisz: az hülye így Petri. Kiskaput, alkudozást nem engedélyezőn, tökösen = az én ízlésemnek túlzott szigorral. Mi az, hogy „bármiben is”? Én (ennyi idős korára puhul meg/bátortalanodik el az ember? vagy ilyen megvehető voltam mindig is?) hiszek az avarlyuggató hajtásokban, a viaszos tavaszi rügyekben: nem fogják elsikkasztani előlünk a leveleket, virágokat. Hiszek a nyári dögmelegben idetaláló hűsítő szellőnek: szemkápráztatón csillámlóra fogja tördelni a tó tükrét, s mint láthatatlan macska, eljátszik a kacsák elhullatott pehelytollaival. Hiszek a grillezés-illatnak (az orromnak meg ab ovo hiszek): maga után fogja csalogatni a falat (amit különben nem nagyon szeretek:) a sört. — Micsoda profán-póri reflex! A nyálmirigyműködés mint istenbizonyíték… Elhiszem, hogy a fakólangy őszi napsugár s a hajnali fagyok máskor-sosem-látott kékre homorítják az ég üvegharangját, s káprázatos színesre festik az erdőt s bokrokat. A tél (természetesnek mind kevésbé számító ® ritka, mint a fehér tarló) fehérségének is hiszek: fehér kórházi lepedőt terít a sárra, vörösre csíp arcot-kezet, ám gyógyítja a lelket. (Látható: elkötelezett híve vagyok a giccsnek, ne is folytassam akár.) Soká rejtve úgysem maradhat semmilyen botrány, melyet ideig-óráig eltakar. Hogy megtarthatnék bármit is; na azt (pedig jó lenne egy s mást) nem hiszem. S hogy politikai sarzsit viselők elűzik valaha rosszkedvünk leginkább általuk ránk hozott telét, azt már nagyon-nagyon rég nem hiszem. (ha nem hangzana ellenőrizhetetlen dicsekvésnek, hozzátenném bizonnyal: Nem tudom, hittem-e valaha.) Nem is akarván dacolni a személytelen felszólító móddal, már régen folytatódom; át mindazon, amit a gép dob (Moirák Zrt.)Ábrándkergetés (helyett)

a figyelőrendszerbe hívunk meg együtt körözünk az utakon a szánk elé sálat teszünk ne ismerj meg egyszerre csak a biciklilámpáról tudod majd neked világítunk a korsót tartó nőszobrok között most tedd be oda azt amit sosem szabad hangosan amit akkor gondolunk amikor hajnalban felállunk a térkövekrenegyvenegyedik ének

hölderlint látom kint a folyóban, mellettem látom, a vízfelület peremén ül, hullámokkal, fodrokkal játszik. odaszegzi a molnárkákat, a lepkéket meg a himbálózó város rácsozatát, a sok utcát, görbe sikátort, azokat rászegzi a vízre; de rajta az épületek vonalvezetése megfordul és összekuszálódik; súlyuktól a víz kisimul és a téboly tovalendül a széllel: hozzám közelebb jön. hozza magával a kékjeit is, ahogy itt amilyen sekély, ahogy ott mélyül; türkizt, az opált, szép sorban az ultramarint is, indigót és búzavirágot másol a földről a füstre, át- meg átfújja utcai lámpákon-villanyokon: vezetékeken ül meg a kék, a bolondság. mintha ő maga lenne a rend, ahogy jön-beáll a széllel, de a drótok nem bírják: nem rend, mégsem; az őrület inkább ünnep, nyári vetések hullámzásán botló-szétguruló nap amit pazarol; mert több tébolyt nem tud, több tébolyt úgyse cipelhet; örök késődélután van. apátságokat épít az ember esténként: csúcsíveket, támfalakat, az ég alá hálóboltozatot gyárt munkával. itt is apátság állt, de a pillért a semmi folytatja az égig, ha felnézek. a gyámkövek tartanak valamit, talán a tejutat, úgy hiszik. de bennük, beleereszkedve a kőbe mogyoró, bükk és nyírfa növekszik.#őrület

A medvefóka-vadászat hagyományosan női munka Tasmaniában, és úgy képzeld el, hogy az asszonyok kiúsznak a fókák sziklájához, ahol valamilyen tompa tárggyal hátulról, lesből agyonverik az állatot. A képességeidet ismerve remekül beilleszkedhettél volna, mégsem tetted. Te az a nő lettél, aki a rozsdás kagylókonzervével a főtérre megy, mert úgy emlékszik, hogy ott egyszer kampánycsendkor szép fiatalok osztottak lisztet, miközben még annak a férfinak a gondolata bántja, akivel a zuhanórepülésnél jobb lett volna összefont ujjakkal időben felrántani a botkormányt. Megjelent a Műút 2015052-es számában Lisztet osztottak

  [caption id="attachment_8527" align="aligncenter" width="581"] Blood and Silver (in remembrance of Hajas Tibor)[/caption] [caption id="attachment_8528" align="aligncenter" width="578"] Budapest[/caption] Két vizuális költemény

azt hittem nem maradt több kétely s hogy magamból örökre kiírtalak kikoptak mellőlem a barátok is elfogytak a bűvös koccintások s végül a poharakat is összetörtem de az önzés labirintusában sem találtam a lényeget lapos lettem és öntelt mint a plakátok melyek felkúsznak a falra s már nem számolom hány álmot aludtam át nélküled mióta csak halott emlékeket tudok szeretni… Megjelent a Műút 2014048-as számában csak azt számolom

Mivel a fej kevésbé érdekes, nézzük nyaktól lefelé: a vállak finomak, puhák, a kar vékony, bőr hamvas lefelé, a bimbók pontos tükrössége, ahogy a novemberi dérben előbújnak, drágakövek, miken nem látszik a véső nyoma, az időé, a forma homokóra, a csípőnél szűkül, a láb között tágul a látótér. Én, Jamie Cromwell a testet nézem, a szöveggé komponált hámot, a halott sejteket, finom pihéket a szélben, a pórusokba bújok, húsos szövetbe bújtatom a bőrt. Lassú simogatás, elektromos jelek szúrnak a gerincbe, egyesek és nullák, pozitív és negatív töltések, felvillan, sugárzik az értelem, mint aktív anyagban rádium.Jamie Cromwell a testről

„Az írás magányos tevékenység, de jó, ha az író kitör belőle, mielőtt útjára bocsátja művét. Azaz megmutatja valakinek, akinek ítéletében bízik, házastársnak, barátnak, pályatársnak. Nem cselekvő részvételt, javaslatokat vár, vagy feltétlen tetszést, dicséretet, csupán arra vágyik, hogy megossza vele, hogy ismerje, tudjon róla. Olykor nem is kell, hogy a kezébe adja, elég, ha felolvassa neki, és közben látja az arcát, az arckifejezését, és hallja, hogyan hangzanak a szavai, a mondatai. Kivált fontos ez ifjú korban, amikor kezdő, és még az is foglalkoztatja, van-e egyáltalán tehetsége, mikor még balgán azt hiszi, hogy a tehetségnek nevezett valaminek van valami csalhatatlan ismérve.” (Oravecz Imre: Feljegyzések naplemente közben)   Minden nap, amikor nem írok, elvesztegetett, ezt gondoltam, olyan fiatalon, mint amilyenek most ti vagytok. Hetente találkoztam egy társasággal, ahol mi fiatalok diktáltuk a tempót, határoztuk meg az esztétikai alapokat. Hogy ez jó volt-e? Nem tudom. Bővebben? Nem volt jó. Nem feltétlenül azért, mert saját magunkat akartuk Münchausen módjára kihúzni a bajból, a láthatatlanságból, hanem azért, mert akaratlanul is karanténba zártuk magunkat. Igaz, akkor még nem volt internet, a tájékozódási pontokat magunk határoztuk meg.                   Szóval, ha nem írok minden nap, az elvesztegetett idő, gondoltam. Nem volt olyan hét, hogy ne vittem volna új verset a társaságba. És ezÍráskény

Bánya

Versek

A tenger nem ismeri a népek önrendelkezését, csupán a szárazföldeket. Nem szeg egyezményt, mert csak annak határvillongás az árapály, aki nem tudja, hogy ideiglenes minden partvonal, és egyetlen törvény van: az olvadás szeszélye. Pedig kezdhetne akár berendezkedni is, ha egyszer mosódik el alatta a kontinens. Mert hánykolódása életvitelszerű, se kikötő, se zátony, nem akad fel a fokhálózat idejétmúlt rácsain. Felfedezni is legfeljebb őt lehetne, aki mégsem újdonság, inkább szennyeződés. Így lesz nomád a mozdulatlanból is, az áramlat önkényéből pedig expedíció. Sodródó születési helyének keres újabb nevet, miközben szökött drónok lebegnek a vizek fölött.Nyílt víz

A régi hálózatok még mindég élnek. Sorompóikat sosem törjük át, csapdáikba újból és újból belehullunk. Módszerváltás ez, nem lakosságcsere. Na meg a temetők gyűlölettöbblete. Nincs túlerőben. Nem csak a látszat les rá. A megismerés fája elveszi tőle az élet fáját. De nem várja meg, hogy érte jöjjetek. Citromfák alatt kísér egy koporsót. És a háttérben (el)esik a kanadai, édes hó. Leereszkedik döntések ereszén. Elereszti azt, hogy „te meg én”. Mintha zenekar szólalna meg, ha szólani kezd. Nem azért beszél halkan, hogy közelebb gyere. Tavaszodó temetőben kísér egy koporsót. Köszöni, a hátba veregetésből pont elég lesz. Kivágom a fádat, Brenno — mondja egy erdőnek. Megjelent a Műút 2015054-es számábanLORENZO RIBEIRA — 1992

Vállamra veszlek, mint egy kamerát. Mostan konyha ám igazán a konyha, Hogy kacagtatón szép szögeit ontja Szemedbe. Tudom, szörnyen kimerít az únt porcica-falka, a boka Körül tekergő szöszös zokniredő, a sok fölfelé egyre keskenyedő alak feje alján a dús toka, s hogy minden roggyant székláb magasra tör. Tőlünk feljebb? Csak pár otromba pók. A távlatok innen uralhatók, fölszegi fejét a felvevőgép, film készül, rögzül a sok ezer kép. Jó kis film, bárha vak az operatőr. Megjelent a Műút 2016057-es számában Va ka pád — Perspektívák

Világéletében diszkrét volt. 37 év után is csak véletlenül szagolta meg a felesége parfümjét — a felesége nélkül. Nézte az átlátszó folyadékkal teli, kicsike, metszett üveget, olvasta rajta a márkanevet, állt a fasza és nyelni próbált. Megjelent a Műút 2017064-es számábanIllat

Ilyenkor reggel tényleg az enyém vagy, leszöszölöm az arcod, kipihézem a tüdőd, mint egy anya, hozok helyetted döntéseket. A kontaktlencsém helyett — eltűnt a szem álommozgásában — újat teszek be, elválasztja a tekintetem, lesimítok egy ráncot, nem berendezni próbállak, csak kiélvezem a halk kudarcot. Meg kell tanulnom kiakasztani magamból a fogast, eltörni a következetességet magammal szemben, felcsatolni egy ablakot, fegyvereket lecsatolni (hol az arcod). Megjelent a Műút 2015051-es számában Határ

Sokáig nem szóltunk egymáshoz, csak a levegőt éreztük nehezebbnek. Bátornak kellett lennünk. Mások haláláról beszéltünk először. Azóta sem merek úgy tenni, mintha érteném, mire gondoltál. Ezek a megfejtetlen emlékek tesznek kevésbé halottá. Sírás közben üvöltöttem is, így nem csak homályos volt, remegett is a kép. Talán nem is biztos, hogy testedből nincs már semmi, ami segítene megtartani emlékeinket. Megjelent a Műút 2015054-es számábanHazaút

Chiharu Shiota In Silence című installációjához Szabályosan keresztbe szelt hang ütközik meg egy zongora áramvonalán, és köré máris hálót sző az előszivárgó sötétség. A tér első pillanatában fekete szálak törlik el egy steril táj tisztaságát — miként kozmosz méretű papírlapot az ősrobbanás után, teleírják. Féregjáratokat nyitnak végeláthatatlan zsinegek, majd ahogy később az emberi szervek, kapcsolódnak egybe a szövetek. Fekete kebelezi be a fehéret, és némaság sodor befejezés nélküli jelsort a kibogoz- hatatlan zongora köré. Elviselhetetlen forróság a fény szóródásában. Megjelent a Műút 2013042-es számában Sodrás

Újságból kivágott, keretbe feszített kollázs. Egy perui madonna, összevarrt szájú múmia, elforgatott férfifej. Roncsolódások, vágások. Zajokra alszanak. Magukat mutató lények, akik képtelenek önmagukká változni. Mozdulatokra reagálnak, eltűnnek, visszatérnek egymás életébe, mint amputált végtagokba a fájdalom.    Vonzás

Délután lementem a vízhez. Vittem törülközőt a szúnyogok miatt. Eltörölni és legyűrni. És tizennyolc percig egyedül voltam, de akkor odatelepedett egy nő, és kisvártatva elkezdett csapkodni. Nagyokat csapott magára, mert, úgy látszik, megszállták a szúnyogok. Kora délután volt, pontosan meghatározva tizenkettő ötven. Szépen múlik és működik. Csöndesen. A nő csapkodta magát. Nem túl közel. Gyakoroltam az úszást. Megjelent a Műút 2014048-as számában Én igazítom el

2009. április 24., délután öt órára jár az idő. Napközben kiment a fejemből, de most váratlanul eszembe jutott, úgy látszik, a pálinkáról, amit húsvétkor tettem a dohányzóba kerámia edényben, és van még belőle, az álom, amelyre reggel felé ébredtem: azt álmodtam, hogy Béki István meghalt. Nem voltam ott a halálakor, csak a híre érkezett. Mintha sok ember lett volna körülöttem, talán épp egy Béki- performanszra várva. Valami olyasmit gondoltam álmomban, milyen kár, hogy ő, aki testi épségét újra és újra kockára tette művészetével, ha már egyszer halálos baleset érte, nem tudta halálát egy performanszban életműve részévé avatni, amikor megtudtam, hogy tévedek, mert pontosan ez történt: bár nem előre eltervezett eleme volt, mégis egy nemrégiben lezajlott performansz csúcspontján érte a halál. Borotvált feje szelíden előrebiccen, és szárnyra kapnak elszabadult versei. Megjelent a Műút 2017059-es számában Táltoshalál

A legkézenfekvőbb kételyeket is vissza lehet csomagolni és rögtön feladni a feladónak!  Az észnek. Ez lesz az a felemelő finomság, cizellált ékesség, amely viszi előre Freud tanár Urat. A mimika megmutatja, mennyire erős a lélek. Minden nappal fogy a tudás, azzal is, hogy tudjuk. Kopik. Mondta Jung. Szemantikailag a megismerés sok esetben maga a létezés kikerülése, kijátszása.  A cselekvés elhalasztása. A tett halála. A tökéletes nem tudás volna a teljes nyugalom? Feküdni a tengerparton és bámulni a vitorlás hajókat. A bolond műgond.A műgond és a nyűgös ego

Ha méreggel is elmúltál egy reggel és ki is fosod mind az összeset, megénekled, hogy ennyi volt az éjjel és hálás vagy, hogy újrakezdheted, hogy élhettél itt kávéval, befőttel, hogy éltél bőven — gyomrodban remeg, hogy amfetamin nincsen és egy nő kell, a változásban jó lesz majd neked. Ha hangomat is elszívtam egy reggel, s úgy jöttem el, hogy látott a halál, az időből kiátkozott a rendszer, bár elaludtam annyiszor hasán, lerétegződött bennem és nem múlt el és megkerestem minden szó jogán, és minden test és minden már egy tenger, már megtanultam: minden végtelen, a változás is mind jön itt nekem. Ha huszonhárom elmúltál egy reggel, majd felnézel, fölötted a Vezúv és elgondolod, hogy majd te is egyszer huszonhárom leszel s még tart az út, a tükrök termében melléje fekszel, vetkőzteted, míg rátok láva hull, és úgy nézel szemébe minden reggel, míg ottmarad, szoborrá alkonyul: ölébe sót és pipacsot teszel. Ha huszonnégy is elmúltam, egy reggel dohányt veszek és nem siratom őt, már nem babrálok annyi semmiséggel, a mérget sem veszem csak úgy elő, és nézem majd a kolozsvári látványt, egy budapesti, vásárhelyi nőt, ha végigmegyek a Napoca utcán, megnyílik és virágzik majd a föld. Megjelent a Műút 2013040-es számábanA kolozsvári váltás

csak fehér melltartóddal harangoz szobámban karácsonyt a pillanat nélküled lassan térek magamhoz jeges ünnep ragyog a szív alatt lelkem lombjaira fagy a magány melegséget nyúz a hiány kése temetőben pihen apám anyám csak a fenyőt csomagolom fénybe kékek zöldek lövik a sötétet de hiába használom a reményt mikor az ideg teljesen szétvet s ezer fokon a fájdalom emészt csókod helyett a bánat ver orrba bennem jajt kántál az összes ének hiába rakok szavakat szóra nincs egy mondat hol veled éljekKarácsonyi hiányok

száll föl a szomorúság, úgyhogy megpróbálom kivenni a számból, mert ez olyan város, amin nem beszélhetek hozzád, hiszen nem értenéd a só, a villám szavát. a kátrányt is hiába dalolom neked, te csak néha nyalsz bele, és akkor én mit csináljak. hirtelen jut eszembe, te talán nem is tudod, a többes szám olyan olló, ami kinyílik, ha becsukódik a szem. ha te ezt nem tudod, miért is beszélnék hozzád a tisztaság nyelvén? erre gondolok, és végleg beszorul a számba. Megjelent a Műút 2015051-es számában rekedten

életben maradtam, fájdalmam végül is nem volt inkább a megalázottság és a kapaszkodás önmagamba, ami feszült bennem, s ahogy ez a feszület tartott, ahogy ez megtartott értettem meg természetünk érzéseink jelöletlenségét hullámzását, meghittségét fizikai biztonságát; bizonyosság ez, mint a tér, mint az ember az összes hordalékával ahogy megvilágosul az egymás előtti szégyen diadala mert megszülettél   Megjelent a Műút 2013039-es számábanébren

Sakkvakság címmel, Néhány magyar sakk-vonatkozású vers alcímmel tartottam előadást a 2017-es Szöveggyár harmadik napján, egy erre az alkalomra általam összeállított elektronikus dokumentum (PowerPoint fájl) vetítésével egybekötve. Az első, Szabadság, szerelem című részben előbb a hangzástényezők Petőfi epigrammájának hatásában játszott szerepével foglalkoztam, majd első két sorának átiratai közül ismertettem kettőt. Nagy Atilla Kristóféban („Szabadság, szerelem; / leverik, kiverem.” — ugyanő: Hadikommunikáció, Eötvös Könyvek, helymegjelölés nélkül, 1986, 77) a második sor figura etymologicájának tükörhangzásszerűségét emeltem ki, Bella István (A) legszebb sakkversének értelmezésekor pedig érintettem determináció és szabadság viszonyának filozófiai problémáját. A második blokkot Tandori Dezső három klasszikus sakkverse alkotta. A betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz fölvillantja a kereszténység kétezer éves történetét, a festői című Táj két figurával az emberpár (tágabb értelemben: két lény) kapcsolatát modellezi, A gyalog lépésének jelölhetetlensége osztatlan mezőn hátterében pedig mozgás, tér, koordináta-rendszer, mérés, relativitás, végtelenség, jel és jelentés fogalmai sejlenek föl, s a kifejezhetőség kérdésessége (nem) artikulálódik. (Valamely értelmezés kiindulópontja lehet, hogy a sakktábla a játékteret tulajdonképpen nem hatvannégy, hanem hatvanöt részre osztja, amennyiben a leütött báb nem semmisül meg, hanem egy olyan helyre kerül, amely nincs a táblán, a sakkfigurák „túlvilágára” — s ez összevethető a mester más, „a 65. mezőről” szóló munkáival.) Előadásom harmadik része az Életfa címetSakkvakság

A nyelv, mint a tudás pupillája, éles képeket archivál. És hozzáad az ész. A puhán ringó, mátrix- szerű barlang: vízzel és kavicsokkal telt, áttetsző terepasztal. Pixelhuszár fürdik benne. Közben azt álmodja, hogy felébredt. Mert minden pozicionálás a visszájára fordulhat, ha a sztereotípiák szétrágják a műgondot, a találékonyság lefagy. Egy zsilettpenge az emberi szem felé közelít. Minden nyugvópont időszakos. Ami pillanatnyi kapaszkodót jelent, a másodperc törtrésze alatt el is tűnik. De a felkorbácsolt víztükör nem felesel. A tócsa, mint az indigó: szél firkálja össze. A történések rögtön továbbgombolyítják Ariadné fonalát, ami végül a szigorúan celebrált rítushoz vezet vissza. Út közben pedig úgy tűnhet, volt más lehetőség. Ez benne a különös. Pedig nincs. Megjelent a Műút 2016056-os számábanA rutin genealógiája

„Bocsásd el, Uram szolgádat, szavaid szerint békében” (Luk.2,29) „már ha az igazságot (és az Életet) az Írások valóban megmondják nekünk” (Birtalan Balázs: In fine) vasárnap az úr megpihent de azért hagyta járjon a hév meg a metró kinyitva fekete ernyőm elindulok kies csepelről lágymányosra kiengedett a tegnapi ónos eső maradéka de óvatosan araszolva a csigolyatörés emléke meghatározó odaérek tíz órára nem tudom mióta nyomaszt a kényszer ne késsek el ha úgy ígértem megérdemelne egy emlékmélyrétegi búvárkodást halálról beszélgetni ha nem szakmai fórum a helyszín s nem ezerkilométerekre halók az alanyok ülve egy fehér ágynál infúziós állvány hánytál a korán behozott ebédes tálca mellett amire a praktikum miatt a vacsorát is odarakták próbálva szalonképessé tenni a dolgot nem egyszerű a lét és nemlét határán másként működnek a dolgok és akarva nem akarva megjelenik (vagy mindig is ott van) isten nem működik a kincstári mosoly optimizmus és egyre gyakrabban kap főszerepet a múlt idő nincs mód elkerülni a szemkontaktust a sunyítás mindennél árulkodóbb és elhangzik az igazított kérés bocsásd el most szolgádat békességben a békességbe mintha korbáccsal ütnének arcul a 17-esben és tudod nem te vagy simeon de a kiválasztott fekszik az ágyonA 17-es

Ezt a nevet adták a lánynak. Anyja döntötte el. Mások előtt nem szólította így, magában dédelgette a szót: Kivérzik. A lányról többet nem tudott senki. (Talán most is várakozik, vagy buszra ül valahol.) A fiút Boldizsárnak hívták. Dolgozott bőgésig, kifulladásig. Mivel ostoba volt, egy szót sem értett semmiből. Mondják, hogy esténként, amikor hazatért, az anyját bámulta szótlanul. Amaz a tükörben nézegette magát, és rövid fohászokat mormolt. Kivérzik, Boldizsár, mentsetek meg, mielőtt elpusztulok. Kivérzik

A sötét és a fényes között annál a vastagnak tűnő falnál folyamatosak a kivégzések és biztos a másik oldalon is odaállítják azokat, akik a másik oldalra gondolnak A remény beköti a szemeket a fényes és a sötét között mozdulatlan aggodalmakon lassan elfogynak a magunkfajták Körbeforgók

Mint akire nem kevesebbet bíztak, mint a világegyetem titkait. Úgy ülsz előttem, az illatod betölti a nappalit. Azon aggódsz, hogy elszaladnak a percek, amiket csak nekem tettél félre. Kitöltöd az életem. Mint én a vizet néha a pohárba, ha engeded, csak azt iszol, a többi drága, mondod. Majd aztán azt közlöd velem, hogy én meg a tiédet, de teljesen, mosolygás a képeken. Közös múlt, nézzük, hogy mit örökített meg a gép, nekünk, veled, mintha ismernénk az életet. De nem. Csak néha sejtünk valamit, de elvetjük, mert nem biztos, majd nő belőle más. Újabb fotómontázs. Pillanatok, csak hogy legyenek dolgok, miket majd valaki később előszedeget. Valaki

 „Bgynek” Már megint akkor hívtál, mikor vert az éhség, kivételesen hagytalak, hadd mesélj arról, ahogy beleharaptál tegnapodba, kétségeket tépve ki fogaiddal. Már megint akkor hívtál, mikor vert a múltkori, kivételesen hagytalak, hadd mesélj arról, ahogy beléd harapott, darabokat tépve ki belőled, foga nyomán fájalom ült. Már megint akkor hívtál, miután megvert a soron következő, kivételesen hagytad, hadd meséljek arról, hogy a kétségek helyett keletkezik idővel új, őt viszont el kell fogadnod, te választottad. Sznekkbár

                                     a nézéséből tudom, hiába bólogat lassan, egyenletes ütemben némán velem szemben, ismerem mondatait. Amit mesélek, arra általában lesüt, hallgat. Jó, te tudod… Ismerem a folyamot, ami beáll ilyenkor. Hártyás csöndjének elég egy repedés, mélyén a sodrása állhatatlan. Egy utcára tőlünk, a körúton elhalad valami nagy. Teherautó vagy betonkeverő lehet. Mint puha, vak falakban a gerendák reszketése, mely átsugárzik testen, kisded álmokon, és arra riaszt gyerekként, hogy rezeg a léc, föl-alá mellkasomból ez mormol. A hangalak egy fekete lyuk, ha kitátom a szám, elnyeli a szobát. A párnát meleg, ráncos oldalával lefelé fordítom, a halántékon szűz hómező dereng, a nyál is folytatja lassan, részvéttelen. A forgalomba így remeg bele most a kirakatüveg, talpán a borospohár, terített asztal fölött angyal inog, suhan át agyamon. Emelem, kortyolok mindarra, hogy. Ha ritkán személyesen is, általában közömbös tömegben. Fussunk össze, mondjuk kedden, így szoktuk, valahol a városban. Egyikünknek sem esik útba, ahol tősgyökeresek vagyunk. Rémlik néha egy-egy abból, mikor még otthon laktam. Tudok idézni szokást, szólást, érzetet, mégis akár lekapott, túlhabzó pillanat, mikor éjfélkor pezsgőt bontanak, és kattan a zár. Mintha lecsapnák a villanyt, a vicc kihuny, pár év és az estéből egyedül vihogásunk rögzült vonásai, az emlékezet szabott, kilencszer tizenhármas keretei közt. Így szemlélem egy ideje magunk. Ha utazom hozzá, repülök. Nem szívesen hívjuk vendégségnek, pedig. Ha ő jön, étterembe megyünk. Aprólékosan szelem a húst, rágós. Figyelem, beszéd közben villájáról egy kisebb rizscsomó visszahull, hallom őrlőfogait. Lelkesen bólogatokNe turkáld az ételt,

Sörösdobozban kavics zörög. Káromkodásokat rágok el. Elvettél tőlem hitet, dühöt. Leereszkedem a metróaluljáróba, nézem a kurvákat. Mikor már ők sem fontosak, mit tehetek? A kérdés tompán pattan vissza, mint gyerekkorom betonfaláról lyukas gumilabda. Újpesten már sötét van. A beton nem akar tőlem semmit, gyűlöli az idegen anyagot. Aszfalt-mezőkön nem szedek virágot. Már Nietzsche is halott. Megjelent a Műút 2014048-as számábanhimnusz

1 Lapzárta után érkezett a hír, hogy megkezdődött a hanyatlás. A hanyatlásügyi minisztert azonnal kinevezték miniszterelnök-helyettesnek. Aznap több bolt ki sem nyitott. A gazdák aratás helyett felgyújtották az érett gabonát. Egy malomigazgató főbe lőtte magát. A duzzasztógátak mögül leengedték a tavakat. Algás, zöld víz áradt. Az üres medencékben haltetemek. A kutyamenhelyekről szélnek eresztették a lakókat. Betiltották a fodrászatot és a borotválkozást. Az új ruhákat máglyára hordták és elégették. A repterek lezárva, a kifutópályákat felszántották, csak azért, hogy ne vessenek beléjük. A villanyvezetékeket leszerelték. Az élelmiszerkészletet dögkutakba dobták. Mindenki boldogan serénykedett. Este fürdőbe mentek, már bezárni se volt érdemes semmit. A melegvizes medencékben százával lettek öngyilkosok. 2 Ma ünnepeljük a hanyatlás kezdetének 5. évfordulóját. Nem lehetünk elégedettek. Az országok nagy része megszűnt. Az emberiség létszáma tizedére csökkent. Értékét vesztette a pénz, az iskolák és kórházak bezárva. De vannak szakadár városok, ahol megpróbálják újraindítani az áramellátást. És nincs hadseregünk, mely elvehetné a törvényeiket. Múlt hónapban többen repülőt láttak a felhők között. Titokban itt-ott újra rászoktak a kenyérre.Összeomlás

Amíg elolvad a számban Túlélnek minket a dolgok, Hiába lehet túlélni a dolgokat. Itt vagyok én tizenhét évesen. Már letépte valaki a szárnyaimat, De meghagyta még a gerincemet És a nagy-nagy szavaimat. A szerelmet is hányszor túléltem... Hogy éreztem-e? Ki tudja. Túléltem; biztos. Mégis Évekig a nyakamba csöpög még és a számba okád... Mégis Ki tudja, meddig fogom még azt mantrázni, Hogy most, most már többé, soha többé nem akarom elbaszni, Hogy köszönöm, hogy szerethetlek És ha nem jobbá, legalább emberré tettél... Azt is Átúsztam, azt az esős hétvégét A tetővíz alatt ülve, Cigivel a csonthideg betonon, Amíg ti bent... Amíg ti bent. Akkoriban kezdtem el strigulázni a májamra; Elbasztam: egy. És Azt is Túléltem, azt a három idegbeteg hónapot. Akkoriban mindig az utolsót ittam, Az ötödik utolsót, Meg a hatodikat. Tudom, hogy túlélt az a három hónap, Hogy mögöttem kúszik néha, Részegen, buta agresszióval. Elbasztam: kettő. Aztán Csodácska és Kiscicu hosszú útra indult. Emlékszel, így hívtuk egymást. Akkor egy hétig nem ittam, Majd hirtelen kétszer is kicsit többet, „Hiányzol, hiányzol, jaj”, Ilyesmiket írtam neked. Csodácska megállt a kereszteződésben, Csodácskát el fogják ütni így, Kiscicu zebrát fest neki, Kiscicu útjelzés lesz érte, De írni-                   írni nem szabad neked. Elbasztam: három. De a dolgaidat még most is a zsebembe tudod bűvölni. Aztán idekeveredtem valahogy. Te lehetnél a negyedik strigulám. De tizenhét év alatt megtanultam szeretni magam. Téged is foglak. Hidd el, hogy most, most már többé, soha többé nem akarom elbaszni. A dolgok túlélnek minket és MeggörbítikVersek

tudod, a félelmeink közösek. hogy elvirágzás után mi történik velünk, még hányan nem pillantanak hátra távozáskor. együtt reménykedünk, hogy a viasz lassan szilárdul meg, mert közben egyre barázdáltabbá válunk. el is engedném a bütykös ujjaidat, de szánlak — túlságosan elmélyült köztünk a kimondatlan. te vagy az idősebb, ringatni próbálsz a düledékeiden, az öledbe ültetsz, én meg csak rángatózom és üvöltök, hogy hadd menjek már. a soha nem látott nagyapám vagy, az ismeretlen öreg a monokróm képről, amelytől mindenki megborzong, ha megsúgom, a vaku villanásakor nem voltál ott. aztán elkezdtelek gondozni; lehántolom a kérgedet, összeillesztem a törött cserepeidet, elhessegetem a dögmadarakat a tetemed közeléből tizenhat éve minden nap. ennyi ideje élek melletted, de nem veled, és nem merek arra gondolni, meddig tér még vissza ez a hóvakság. szőranya

27 szög a fürdőszoba küszöbében onnan két és fél másodperc a vécé hajszálad az ülőkén DNS-t lopok hogy sokszorosítsalak csak tudnám minek a vécéről a kukába hamuzok a kádból a csapba vizelek lehet hogy már csak a fogmosást szeretem üveges mentol marja szét a szánkat ez a baj velünk egymásra kacsintunk de kiég a retinánk a csempéről visszaverődő neonfénytől a mosógép alatt bujdosó bogár éjjel a szádba mászik amiért felporszívóztad a rokonait még el se csúsztam le se mostam a samponod a bizonyíték hogy van amitől kihullik az ember haja küszöbödön 27 szög barázdák a talpon csak tudnám minek növünk fel — a törülköző a derekamon az egyetlen fedezék minden mást szétzilál a túlhevült hajszárító a hideg cseppek a bőrön Megjelent a Műút 2017061-es számábanHidegzuhany

Húszéves korodra ezt is elveszítheted. Ilyenkor hozzuk meg az első felnőttes döntéseinket. Felkísértelek a viaduktig, mert megígérted, hogy utána hazajössz velem. Út közben arról beszéltél, hogy megint előjött a kutyád epilepsziája, átlagosan húsz percig tart minden egyes roham. Ilyenkor jobban meg szoktál ijedni, mint ő. Húsz- éves korodra megtanultad kihányni az eddigi kedvenc ételeidet. A rólad írt verseimből már csak kihúzni tudok. A Jeruzsálem-hegy alján, a viadukt lábánál van egy kocsma. Hazaúton mindig bemész, amint belépsz, a zenegépet keresed, ötven forint egy szám, ennyiért megérdemlek négy percnyi táncot. Elfelejtetted a nagyanyádtól tanult lépéseket, vagy csak előttem vagy szégyenlős, Szécsi Pálra nem lehet keringőzni. Nem bírnék ki még egy temetést — miközben ezt mondod, szádba ragad a filter, szarul nyálaztad be. Már gyorsabban iszom a sört, mint ahogy te végigszívod a cigid. A Jeruzsálem-hegy alján, a viadukt lábánál bezárt egy kocsma. Húszéves korodra ezt is elveszítetted. Megjelent a Műút 2017061-es számábancigánytánc

nem akartál egyedülállóként élni. volt férjed, csak egy másik országban minden hétköznap, és gyerekeid is voltak, de mindegyik magára zárta a szobaajtót. húsz év múlva a karodba csíptél és fájt. ráeszméltél, hogy végig statiszta voltál a darabban (álmodban forgatókönyvíró — valójában még rendezőfeleség se.) az elejétől fogva vártad, hogy titokban átírhasd a szövegkönyvet, és sokáig észre se vetted, hogy végig a párnád alatt hevert, mint régen a füzetek, amikor még gimnáziumba jártál. már túl késő kitörölni azokat a sorokat, melyekben azt mondod: felseprek, felmosok (ne kifogásolhassák a tisztaságot) a szemetest minden éjjel kiürítem tavasszal újra felásom a kertet születésnapomra sütök tortát anyák napjára veszek virágot Megjelent a Műút 2015054-es számábanbalra el, függöny (taps nem)

Az após garázst épített az udvarban; ki kellett vágni az öreg füzet. Hegesztett vasrudakból az alapszerkezet, fehér lécek tartják a hullámos tetőt. Egy reggel aranyló pecsétek borították a kocsi kék karosszériáját. Még védekezett a fenyő: gyöngyöző váladék csorgott a frissen gyalult lécekből. Tél van, nyikorog az idő, olajozatlan a bejárati ajtó. Néhány csepp is elég lenne. Ütésnyomok a falakon, sérülések a polcokon. Gyantacseppek a bőrömön. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Gyanta

Transzvesztita lennék New Yorkban, de szerv híján nem megy. Üres a park. És mi itt állunk, két pionír ló, taorminai fiúkat szeretve, élő torzókként, antik istenek testébe zárva, jéghideg katlanban. Fekete tükrök vágódnak közénk. Vándor lélek, nem talál egynemű testet. Megjelent a Műút 2015053-as számábanKentaur

Simon Mártonnak „Elkezdtem végre új verseket írni, tényleg újakat és tényleg írni”, mondta, és nem sokkal később a postaládámban landolt néhány új szöveg: csendes megfigyelések a plakátmagányban ázó plázazombik mindennapi életéről, amikbe néha-néha, mint tévés interferencia egy másik világból, kásásan bezavar a huszonegyedik század — egy elhagyott mobiltelefon üzenetei és a mondatainkat katatón papagájként megtanuló és visszaböfögő billentyűzetek. Ahogy a technológia lassan terjed bennünk és helyettünk, mint a rák. Zen kerteket épít egy összegyűrt papírpohárból és a súrlófényből, mintha egy Edward Hopper-képet próbálna szóra bírni, gondoltam, és hallgattam tovább a reptiliánok énekét, ahogy hártyás szemhéjukat rezegtetve statikus zörejt keltettek a sorok között kúszva. Szabadvers volt, amilyet én azért szoktam csak ritkán írni, mert olyankor valami mindig azt kérdezi tőlem: „Miért nem prózát írsz, geci?” De csak annyit szerettem volna válaszolni jótanácsként, hogy ha David Lynch írja a forgatókönyvet, Tarantino álljon a vágószobában. Aztán az jutott eszembe, pár napja mit neveztem nagy nyilvánosság előtt a legtisztább és legmagasabb rendű költészetnek, amit ismerek. A Próza-Edda egyik függelékét, amit sok kiadás nem is közöl már: alliteráló versszakokba foglalt listák, nevekről. Rengeteg. Az egyik szakasz például felsorolja a tenger nyolcvankét nevét. Ez tetszene neki, gondoltam, hiszen nem is olyan rég együtt dolgoztunk egy másik kötetén, ami majdnem ez volt. Egy mátrix pillanatfelvételekből. És egészen tegnap estig úgy is gondoltam, tényleg nem létezik nagyobb költészet a tenger nyolcvankét nevénél. DeKrizantém, avagy a költészetről

te csak mész én meg csak viszem utánad a hallgatásod csak mész én meg csak utánad csak viszem és közben arra gondolok hogy a méltóságot nem méterben mérik s hogy ha majd már nem foglak követni biztos beszélni kezdesz  ha majd

minden városból vittünk neki egy rózsafüzért Londonból kéket, Barcelonából vérvöröset egész nagyra nőtt a gyűjteménye végrendeletet a Vatikánból hozott integető pápát ábrázoló fekete örökirónnal firkálta alá (csak ő nevezte örökirónnak) az egeres matricával díszített fiókba rejtette el végül énekelni rég nem szeretett misére egy ideje nem járt helyette Csöpi néni boltjába sétált el reggelente csíkos szatyrocskával a kezében engem is oda vitt fagylaltozni mikor ő vigyázott rám csokoládés és vaníliás közül választhattam én a citromért sírtam így végül mindig dianás cukrot vásárolt nekem hét forint volt akkor darabja ott aztán kérdezgették a bácsik, jajj Mariska hát ez itt a dédunokád? micsoda gyűrűs haja van nekije? nem tán dauer? és Mariska büszke volt hogy nem dauer csíkos szatyrocskájába rejtette a dianás cukrokat majd amikor azt hitte nem nézek oda egy üveg száraz fehéret anyám megtanított hogy ha ezt veszem észre erről is mint arról ha a papa dohányzik mindig szólnom kell a házba érkezve a dédi besietett a spájzba magára zárta az ajtót oda sosem engedett be minket kicsiket aznap este a puffanás előtt láttam utoljára azután anyámmal jártunk minden reggel a boltba pelenkáért Csöpi nénihez a bácsik kérdezgették, jajj kisleányom nem tán beteg a dédnagyanyád? rég nem láttuk hát micsoda mája van nekije? mondtam nekik, ne aggódjanak Mariska mindnyájukat túl fogja élni és anyámnak könyörögtem pár szem dianás cukorért Mariska néni a puffanás óta fekszik az ágyon körülötte sokszínű rózsafüzér csíkos szatyrocskát szorongat kezében és reggelente titokban dédunokáját küldi a boltba Csöpi nénihez pár átlátszóEzerjó utca 2.

(1) nem ugyanúgy telt a te időd is? ahogy azoké, akiknek a fenyőgyanta illata tömjén volt, a tűlevelek karcolása pedig figyelmeztetés: soha meg ne feledkezzetek a halálról. nem ugyanúgy telt a te időd is? ahogy azoké, akiknek nem volt több lapos kavics a zsebükben, és tétlenségükért a tenger olyan csúnyán gúnyolta ki őket, hogy most korallá változva lengetik tagjaikat a vízben, mintha zászló lehetne a test, és rajta címer az értelem. nem ugyanúgy telt a te időd is? akár a hosszú vonaté, mely visz, de magát nem viteti, és tüsszent-pöffent-kattan, akinek jó barátai a sárga földek és nagy esők, csak nem tudja nekik elmondani a gyorsulás tájnyelvén. nem ugyanúgy telt a te időd is? ahogy a párhuzamosoké, feketén-fehéren, egyértelműen és értelmetlenül, mozgás nélkül és mégis mindig közelebb egy b-ponthoz, ahol dúcba sűrűsödve kucorog egy hittétel fenekén az igazság. (2) ugyanúgy telt a te időd is: könnyeid a konyhában csörömpöltek éjjelente és fénybe lábadt kicserzett bőröd. (3) lassan belélegzem aranykontúrod és látom már, hogy mozdulatlanságodból bárhová eljuthatok, hogy te maga az éhség voltál és vagy, hogy téged nem kellett kiválasztani — csak megkondult a harang gyomrodban és ételt adtál a veled éhezőknek.Egy ikon alá

Szar a járdán. Balkáni gerlék fészkelődnek a padláson. A szellőzőablakokon jutottak be. Egész nap hallani az ideg- tépő sipítozást. Hálót vettem befedni a nyílásokat. Kalapács és szögek. Fel a létrán a pók- hálós félhomályba. Kupacokban az előző lakók életekig gyűjtött fölöslege. A pokoli hőségben hűvös a gyűrött múzeum atmoszférája. Nem én játszottam itt pogrom idején. Ahogy közeledtem, szárnycsattogás verte fel a poros csendréteget. Megjelent a Műút 2013042-es számábanPadláscsend

reggel mikor kinéztem s láttam hó esett megértettem hajnali ébredésemet hogy sajgok és fáj minden tagom a láda bal sarkában a gyógyszerek villanyt se kapcsolok meglelem vakon a víz bekészítve mindig hat óra múlt enyhül a fájdalom *** zuhany után kenem a ló-balzsamot meg mindenféle frinc-franc kencét valahogy ki kell bírnom eljátszom mintha lennék *** ilyen időben nem mozdulhatok ki ráér holnap a laborlelet cétére hétfőn megyek két könyvet is fel kell adnom népszerű lettem távoli rokonoknál mit tagadjam jól esett hogy hallották ettől meg attól s ha mondanék valamit magamról így telik a délelőtt *** azért vannak szép dolgok is egy februárban — hosszú életbe sok minden befér — ötven éve rajtam béleletlen raglánkabát van megyek hajnalok hajnalán a vérmezőt gyakja a tél még nincs balázs de van balázs-nap s apu ezerkilencszázkilencben földet ér na és a most az épp jelen rákoskeresztúr szökőkút múlt pénteken *** két hét és beér március lebegek föld és ég között bújnak ibolyák nárciszok s alig számít hogy vért köpök *** ha menni tudnék járnám az erdőt nézném készülődnek ünnepre a fák itt-ott fehérlik némi tél avarból köszön a hóvirág ledér táncot jár a szél *** így éldegélek itt a mában fabrikálom a verseket gardróbban vállfán pihen a szárnyam s szép csöndben minden elperegJárnám az erdőt

Ne válasszunk magunknak csillagot? Kérdeztem talán tavaly, akkor jegyeztem meg a neved — nem a Vénuszra mutattál. Két héttel később kiderült, hogy szűz vagy, ennek pedig nem én tulajdonítottam a nagyobb jelentőséget. A döntésed már rég elaludt a Földről nézve azóta. Esténként néha azért még fel-felpillantottam: valamikor felrobbant, valamerre elhullott, és lemaradtam az utolsó fotonokról. Legutóbb, mikor rólad meséltem, nem jutott eszembe a neved. Azt mondjuk már jogosan vehetted volna magadra. De szeretném tudni, pontosan mikor hunyt ki a csillagunk. Hogy te akkor mire gondolhattál, mert valószínűleg valóra vált. Mégis egy bolygót kellett volna örökbe fogadnunk.Adopt

Úgy csöpögünk, mint az olvadás. Már meg se kérdezed, mi van a fecskékkel, jobban érzem-e magam, vagy mitől jó egy vers. Olyan simán siklunk, mint a tengerszemek. Ahogy nedvesedünk, egyszer csak megállsz. Hátulról néznél mindenre, ha nem félnél a tájtól; beeshetsz a lombok közé, madaraidhoz, de ilyen ez a tél, csak olvad és nincs se lomb, se madár, víz maradt helyettük. Bármilyen tavat vagy tengerszemet találunk, belenézek és kívánok magamnak valamit, mintha tényleg igazak lennének a legendák, hogy csodát tesz. Sokszor már állóvizeket sem találunk, állunk és nézzük egymást, mint kimerevített szárnyú fecskék, amik repülni akarnak, de megriadnak; a felnőttkor küszöbén ők se indulnak sehova.  Olvadás

Ha akkor ott bent mégis megfojt a köldökzsinór. És így, hogy mégsem, maradtam volna lebegni benned, míg meg nem halsz. Talán ezért a tó, a fojtva élvezés, a jóleső zuhany. Hogy zúgó agyam forró anyaméh. Hogy légbe fullad égő szemem. Magadba mikor veszel már vissza.Bent

Tündi már több mint tíz éve bent a bársonyos szanatóriumban. Elvileg él, öt éve beszéltünk telefonon véletlenül. Vagy csak álmodtam, nem tudom. Ahogy őt sem megmenteni. Azért lelkiismeret-vonalzóm kurva pontosan tud szerkeszteni. Sírós kilencven, dühös száznyolcvan fokok szikráznak a délelőttben, délutánban, estékben soha. Mit csinálna Amelie? — most adták nemrég valamelyik mérgező adón. Elmenne megkeresni, esetleg rárajzolná a filmbéli képre, ne legyen egyedül? Középre, boldognak netán? Segíts, segíts, Amelie. Tündi országát megfesteni. Segíts, segíts, hol lehet az a lélekbeteg intézet, gyanítom, valahol Ózd és a valóság felett, térkép nem is mutatja. Oda nyithatnál ajtót, Amelie. Kaput, szűk rést, mit tudom én. Ha pár fontos érzéssel átférek, az már elég. Viszek még meséket, szarvasos garbót, ezer- színű szemceruzát, hajfestéket (biztos lenőtt már az a régi tajték vörös), és Cappáról az igazat, a temetésről meg egy kavicsdarabot. Valódi gyógyító hangokat. Biztos nem mondtak neki semmit, vagy nem úgy. Betegnek lehet hazudni, sőt kéjesen kötelező. Segíts, segíts, Amelie. Tündi országát megfesteni. Lehet, hogy néha kimenőt is kap. (Micsoda egy geci mondat ez.) Bőröndnyi nonszensszel van-e hova mennie? A család maradéka, azt hiszem, két öcs: a gengszter, plusz egy hasonlóan erkölcs- vékony másik. Elviszik, leültetik. Érzelmek helyett szentimentális púder, ideges oda- figyelés, mikor indul az erkély felé. Szárnyakat baseball- ütőből melyik Isten ragaszt, Amelie? Melyik fogja meg a testét és tartja lebegve a beton fölött uszkve húsz centivel? Tündi országa abban a húsz centiben van, az tuti. Abban az érdes harmóniában. Segíts, segíts, Amelie. Tündi országát megfesteni. Tündi országa

nincsen bennem érzés vagy nem tudok róla lelkem mint avarban meglapuló róka levél alatt alszik belefagy az álom ülünk egy ideje mindketten az ágyon elhallgattál te is én sem jutok szóhoz egyikünk sem talál el az utolsóhoz mehetsz előre nézhetsz hátra beváltható vagyok de látra * tedd a számba a nyelved jobban értsem a nyelvet mi nem csak szavakból áll beszélni tud így a váll és a kezed hang nélkül * libidóm ez a kóborló állat talált egy gazdát magának megszagoltam a ruhádat elmész indulok utánad csók közben félrenéz mintha csak macska dörgölőzne hozzá szokásból vakarja dugás közben kézben zsebkendővel várja a végén magát is kétszer kulcsra zárja * cseréljük ki sejtjeinket aludni ma nem akarok mind a nyári barnaságom tessék amit levakarok és ami még rajtam maradt felnőtt napraforgó-tábla a közepén nyitva áll nekünk a felkelő nap háza szép onnan a kilátás az életünkre mi kell ennél több boldogság én szeretlek itt a szotyi szólj ha ennél * már megint dolgozik a vágymunka bennem az ágyadat megosztod nem kéne vennem együttes terünkben légcserés létezés elemi szinteken kizárt a tévedés lehet fantázia vagy maga a való elfogadom azt is hogy hiábavaló kéne közös asztal ágy és szép látszatok szívem te sakkozol én meg kockáztatok * szürke égbolt alatt nedves szürke fák két szemedben lezárt fűtetlen szobák letakart bútorok kiolvasott könyvek több éve szivárgó már megszokott könnyek azt mondja hogy sosem felejtelek mondtam édes csak felejts el egészen nyugodtan veled ahogy télen hó hullik a fákra csendes érintésselnemversek

A terápiának vége, de továbbra is megírom a házi feladatokat a pszichológusomnak. Ma például azt írtam neki, hogy jól vagyok, pedig nem múlt el teljesen a szorongásom, hogy nem olvassa el a leveleimet. Persze, mióta véget ért a terápia, nem küldöm el neki, amit írok, úgyhogy ez a félelem a múltra vonatkozik, mégis most vált jogossá: nem fogja megtudni, mire jöttem rá — jóllehet, ez is a terápia része. Tojáshéj-tengerről írtam egy novellában tíz évvel ezelőtt. Konyhai jelenet, két szereplő. Az egyik mosogat és sír, a másik ezt nem veszi észre. Úgy tűnhet, hogy férfi és nő a két szereplő, pedig egy gyerekről és az anyjáról van szó. A bántalmazó párkapcsolatban az áldozat úgy érzi, tojáshéjon kell járnia mindennap — ezt olvastam a könyvben, amit a pszichológusom ajánlott. Miután az anyja befejezte a mosogatást, a gyerek a konyhában maradt, mint akit legyőztek. Az írókörben azt a tanácsot kaptam, húzzak a képekből. Kék láng, gázrózsa. Az ablakban egy üveg főtt étel. Hét év és a klozapin. A szemközti háztömb gyanakvása. Miért van hidegebb decemberben egy betört ablakú fűtetlen lakásban, mint kint. Anyám kever magának egy kávét. Amíg issza, a követ nézi, a pingvin a falról meg őt. Hideg. Kihúztam azt a részt is, amiben a tojáshéjról írok.Levél a pszichológusomnak

Tétlenül és tétován tűrni, Tekintettel és türelemmel lenni, Dadogni, ha gorombán Engedetlenek a mondatok. Szorongva felülemelkedni, Ha az emlékek is azok. Gyógytornán a Dunát nézni: Grasszál sok boldog sétahajó, És ha hasad a test, Mint hártyás téli jégtakaró, Hűvösen tudomást se venni. A lélek belső pereméről lekaparni A ragacsos elvárásokat, Az idegen test kalodáját letakarni, És hittel várni feltámadásomat. És ha nem ad, ha ennyit ad, Nem arra gondolni, Hogy nem adok, hogy ennyit adok. Hiszen nincs mit, és nincs kinek, Mitől vehetnék el, Kinek lehetnék kevesebb? Nincs olyan egyenlet, Becsület-bíróság, Mi megoldatlan maradna nélkülem, Mi feladná ítéleteit, Hasztalan fenyegetőzni – Miért vonná vissza az értelem Amúgy is véges ígéreteit? Mégis és mégse: az arcom. A jeges eső konok verése. A hasadt föld rög-rozsda kelése. A magány csípős vergődése, Áldozás: elmaradt gyónás utáni, Ahogy a régi fényképész Sötétít körül ijedten, De már nem tudom utálni. Nekem eddig nem szóltak, Magasságos Égi Bíróság, Hogy az arcom én vagyok, Rólam fecsegnek arányaim. A nyom, amit a léha vásznakon hagyok, A vonások: határaim. És nézd, Uram, most nincs nekem szájam, Csak a képen van, a képen. Hát akkor kire gondoljak, kérem, Ha magamra akarok? Aki ma hurcol engem magával, Arról nálam nincsenek adatok. Nekem a sorstól nem jár több leltár, Hitele annak van, kit őszinte ábránd Tarthat meg magában. A naivak nemességét dicséred, Uram, Kedved leled a szelídek szavában, Pedig magamról tudom, Mily mérhetetlenül gazdagok Az öntudatlan épek, A lelki szegények, Kik az élet rítusát nem rettegik, Nem reszket rajtuk a reggel, Mit sem tudnak róluk sejtjeik, És te sem vádolod őket, Hogy bajukértArctalan ima

A fővárosba költözésünkkor vált kedvenc évszakunkká az ősz. Mintha az ellentétes féltekén élnénk; másra így hat a rügyezés. Vasárnap van. Felhalmozódott rendetlenség egy 30 m2-es lakásban. Muszáj volt kinyitnom az ablakot, miután a haverom pár napos sült hala már kibírhatatlanul marta az orromat. Ellensúlyozhatja a szagot a látvány? Színes fák és gyárkémények: Újpalota képes lehet erre. Te a hétvégére hazamentél, ahogy a lakótársaim is. Lemaradtatok a havi kötelező öngyilkosságról. Most a szomszéd panel nyolcadikjáról ugrott ki valaki. Ma örömmel mosogatok. Megjelent a Műút 2017061-es számában Front

Tipográfia: Rőczei György Well 16–20.

Ha naponta többször elönt a gondolat, kezet nyújtani felé, akkor tudvalevő: a helyszínen kell változtatni. Vagyis nem kell. Nem kényszer, történik az magától. A változást nem érdemes tovább marasztalni.   A helyszín házsorai egy helyben, érdekes egyformaságuk már nem vibrál, nem nyújtózik felfele a dombon az összhang. Kapu ablakkeret kocsi állás: jól ismert, ami elég ahhoz, hogy fejben ragadjon ez-amaz, ami belülről fakad, hiába muszáj időre érkezni, vagy szétnézni engedett a Wembley felett. Egy-egy cigi közben persze előfordul egy-egy mély tónusú mondat, léket kap a szív, telik, nincs ezzel  baj — az eluralkodással van.   Jogos a kérdés, miért a lábak indulnak, miért a helyszínt kell elhagyni. A kezek másodlagossá válva pakolnak, ruhákat aggatnak a másnapra, apatikusan meg-megszakítva, majd egyszer csak magas pulzussal vergődő karok kíséretével remeg a kéz, nincs oda-vissza, már ami a vektort illeti. A végtelenségben szabad csak. Önmagába vájva turkálni, csikkeket a hamutálban, helyet csinálni a frissen nyomott véggel az újnak.   És ha már túlságosan babrál, az utcára néző ablakból a beláthatón túl nem vezet az út, se jobbra, se balra, akkor a helyszínt kell, a kezet: sose engedni. Az enyémet nem. A másé nem az én dolgom. Szétmarta klór munka, hetekig kenegetni, közben a mocskot is suvickolni, na azt kell, kéztől szájba gyomorig terjed a vírus. Mondhatni orrba szájba ki kell onnan menteni. Aztán a helyet is elhagyni.   A kezek babrálhatnak a múltban a fejben, mint gordiuszi csomón, játék a monoton hajtásban, önfeledt légzés egy parkban, kifeleGordiusz

Didajka szép, formás arcú lány volt. Már ebből lehetett sejteni, hogy felnőtt nőként nem fog örökké a telepen élni. A falusi rendezvényekre rendszeresen lejárt, és vagyonos parasztgyerekekkel kísértette magát haza. Anyja dicsekvően kiállt a cigánysori útra és házukig méltósággal sétált reménységével, a sokasodó kíváncsiak mormogását és moccanását is ellenőrizve. A többi lány igyekezett példát venni Didajka viselkedéséről, de vastag orruk, duzzadt, lila szájuk, babrálgatással telezsúfolt fekete combjuk, ázott, fűszagú hasuk ezt már nem tették lehetővé. Didajka világos bőre, vékony szája, keskeny arcéle, már-már szőke haja anyját arra ösztönözte, hogy a városi, bentlakásos iskolába írassa. A ritmikus fény melankolikus kényelme, a céltalan futkosások a város hídjain, a lezser könyöklésű férfiak, az éjszakai séták mind-mind erősítették Didajkának azt a szándékát, hogy végleg otthagyhassa a cigánytelep koraestülését, az egyre csak sokasodó csecsemők eltemetését, a huzatos dombtetők beteg kutyáit, a penészes vályogfalnak dűlő vénasszonyok növényszagát. Jövőt látott maga előtt, egy kockázatoktól mentes, könnyű lélegzésű jövőt. Ő igazán nem akart nagy dolgot, csak egyszerűen feloldódni egy olyan közegben, ahol őt senki nem veszi észre, ahol ő épp olyan, mint a többi ember, és nem kell magyarázkodnia semmiről és senkiről, ahol elfér ő mint leendő asszony, ahol arcának keskeny íve hasonlít a többiekéhez, ahol a bizonytalanság felköhögött filléreit örökre elnyeli a nyüzsgés biztonságos automatája. Zoltán illedelmesen átölelte Didajka derekát, és ott álltak a nyolcadik emeleti lakás előszobájában, a mama Didajka haját megtörölte, izzadt kis arcocskáját megsimogatta s így szólt: most olyan kócos vagy, mint egy aranyos kis cigány lány. Didajka ott állt köhögve, visszafojtott sírással, a két világ le nem tisztított ablaküvege előtt, és így felelt: Jaj, nem, kérem szépen, nem, nekem csak az apukám volt az, de ő már réges-régen meghalt!Didajka

2018. október 28-30-án nyolcadik alkalommal rendeztük meg a Műút Szöveggyár táborát a miskolci Vasgyárban, a Factory Arénában. Korábban több felületen beszámoltunk az eseményről. Mezei Gábor, aki immár a Műút szépirodalmi rovatát is szerkeszti, a portálunkon publikálta műhelyvezetői jegyzetét, s ehhez fotóalbumot is mellékeltünk. Ezen a hétvégén a Szöveggyár tábor tizenöt résztvevője — Darázsi Fruzsina, Endrey-Nagy Ágoston, Erdős Kristóf, Fancsali Kinga, Kellerwessel Klaus, Keszőcze Patrik, Kozsán Leó, Locker Dávid, Nádasdi Éva, Németh Tünde, Rudniczai Rudolf, Szamosvári Bence, Sztrida Orsolya, Tamás Boldizsár, Zöldi Meliton — jelentkezik a táborba hozott, ott véglegesített verseivel. A Műút főszerkesztőjének, Zemlényi Attilának a táborról adott interjúja, valamint a CiRMi (Civil Rádió Miskolc) stúdiójában szerzőik által felolvasott versek itt hallgathatók meg. Fogadjátok őket szeretettel! A Műút szerkesztősége  Szöveggyár-hétvége!

A fjordok nem találkoznak, mert elmesélhetetlenek. Elmesélhetetlen mama temetése is, amire évek óta gyűjtöget. Rendelt koszorút, íriszből, hetente új érkezik, hátha pont most fog kelleni. A komódra helyezzük, igazgatjuk, családi program, hétfőnként díszletezünk. Mama Szerjoskáról és Agneskáról mesél. Egyik keze a járókereten, másik a levelek között remeg. Ha megértjük Szerjoskát, megfejtjük a fjordokat, ha megértem Agneskát, elfogadom a temetést. Szerjoskanak és Agneskának nincs története. Saját konyhájukban ücsörögnek, külön-külön, Észtországban és Magyarországon. Agneskánál linóleum, Szerjoskánál kőpadló. Félénken mosolyognak, kevergetik a kávét, egyszerre mozdulnak. Bódultak és bódítóak, mint az írisz, aminek elfelejtették kicserélni a vizét. Ők a találkozásról feledkeztek meg. Kamrájukban import befőttesüvegek sorakoznak, céklalekvárral. Előveszik, majszolják, cinkosan mosolyognak. Csillog a szemük usankájuk alatt, tekintetük egyre párásabb. Mamával a konyhában ücsörgünk, a fjordokról mesélek. Szárad az írisz a komódon, nincsen vize, amit kicserélhetnénk. Hideg a kő, fázik a lábam, az övé nem, béna lábfeje alatt linóleumot érez. Céklalekvárt kér, de nálunk nincs.Díszletezés

Tipográfia: Rőczei György Well 21–25.

a báva tékozlás keringőzött napfényesen szobámban a kontúrok egészen éles hajlatokat rajzoltak a függöny délutánjaira a szomszéd macskája mindig ugyanúgy sütkérezett a gangon a nap már megint virágzó kaktuszod mögé rejtőzött könnyíteni magán a virágzó fenéknyom alatt egy bársonyszék maradt az ember bársonyszékeket épít hogy legyen hova menekülnie miért kellett a várakozó hóhérnak beleülnie?miért kellett?

– 3 – Szabad este mire fordítottam haza az utolsó ötösön csuklója hajlik perceg a rákövült mocsok túl Józsefvároson Zuglón túl sok volt ma sör tömény felitatni gyros nem maradt hely bennem semminek ami nem anyag ami saját ami nem kemény és üres mint egy légzsák kaparom az estét hogy van egy város benne egy kórház benne egy terem ahová együtt helyezték el az abortuszra várókat a vetélésből gyógyulókkal és ahol ők összeszólalkoztak jó hogy erre nem mondtam semmit püffedten részegen hagyma csípős minden cseppek a dzsekimen haza a lányokhoz uram a rekeszizom akkor én ki mit tudom milyen amikor tényleg nincs valami nem csak félek hogy nem lesz vagy kísértem hogy ne legyen   – 21 – Behozom a nyári gumit nyomkodom mert puhák aztán eszembe jut hogy ő puhább és már nincs visszaút hatszáz kiló volt a trabantunk a suzukink mennyi lehet mi maradna a karjából alatta és még tovább rajzszögpontos kijelentő módban a bal első mellett fekszik néma mert a fájdalom nem lassabb attól hogy nagyobb az üvöltését is olyan gyorsan fojtja sokkra biggyedő szájába hogy mikor a kerék huppan két milimétert vissza az aszfaltra ő már a nyíló ajtóra sem húzza el a fejét ő már a középpont amit a lázadó többi elpusztít számukra is meglepően pukkad Közben már nem nyomkodom a gumit a lábfejemre ejtem hogy fájjon inkább ne gondoljak semmit ha csak ezt tudom   (álom) Minden eddigi otthonom. Az újra felfedezett titkos szoba, egymáson fekvő nyári gumik. Csőalak. Benne a lányom, az orrát pont ki tudja emelni közülük. Kimászna, de ahogy hozzáér, megremeg aVersek

 (   heliamphora innocent   ) rámosolygott  az opusaimra sőt rögvest elkérte az @mail – címemet kíváncsi lettem ki is lehet Ő -  [  idővonal  /  névjegy  ]  - valószínűsíthetően évfolyamtárs -  [  talán plusz – mínusz 1 esztendő oda  ]  - vagánynak – látszó  macára  leltem -  [  ráadásul olyanra  ]  - aki aztán igazi BOMBA – NŐ -  [  csíphette a burámat mivel hamarosan landolt az első lettre de garantie  ]  - …  megszállt az ihlet  … következésképpen nyomulósra – vettem a figurát átküldtem néhány  frissen – forgalomba – került vizuális – munkámat kisvártatva pedig egy virágnyelvverset amelyet  ripsz – ropsz – megfejeltem  két másikkal szempillantás alatt  befutott  a válasz magakellető – szelíderőszakkal – követelte tegeződjünk és kapásból – tudtomra – adta „   …   feltétlenül   …   ” találkoznunk kell „   …   mihamarabb   …   ”    (   heliamphora vulgaire   ) őszintén szólva azonmód – rárepültem váratlan – felajánlkozására ettől kezdve huncutabbnál – huncutabb üzenetek  sorjáztak amint  Ő úgy magam sem fukarkodtam a  mézesmázos csintalanságokkal negyedórába sem tellett simán átmentünk  sikamlós – népiesbe -  [  mit tagadjam  ]  - kimondottan szórakoztatónak találtam a helyzetet -  [  egyre mélyebbre merültünk a taglalásban  ]  - éjféltájt …  már azt hittem  … azonban ekkor érkezett a minden addigit felülmúló bonus – hétsoros amely -  [  …   mit tesz ISTEN  !   …  ]  - nem Kazinczy avagy Radnóti szellemiségében fogant véletlenül sem ŐKET – plagizáló – epikolírikus – epistola  vala (  gondoltamlevélírásközbenvalamiméretesvibrátorralkényeztetimagát  ) „  … vig  … tem és … tam a … mas … – mény … – dat remélem amint eztC’est la vie

volt egy hely amit vidámnak neveztek hajdanán meg parknak is de röhejes csak annyira volt amennyire egy barakk lehetett akadtak ott furcsaságok fából barkácsolt hullámvasút ahol alkalom adódott hányni büntetlenül céllövölde aktuálisan cserélgetett kliséfejekkel meg lökdmegkecske kiélni vad indulatokat és persze a varázslatok nélküli elvarázsolt kastély varázstalan olyan fékezett habzású görbetükrök meg ilyenek az én kedvenc helyem más volt ott az örökké forgó hordóval átellenben feküdt egy ember és szuszogott kockás ingben az egerek kissé megrágták őt hatalmas volt elnéztem töprengtem ki ő óriás ez vagy törpe gulliver óriásföldön vagy a pindurka nép között hevert én meg néztem rendre emelkedett a mellkasa mégsem él mi ez kicsoda kicsi vagy nagy meg minek az élet nagy kérdéseit nem a kastély görbe tükrei hanem ő vetette fel de dezsavűm van minden kapualjban ma ugyanazt a testet látom a kockás ingesek ott hevernek köszönnek rám emelkedik a mellkasuk bár talán nem is élnek már nézem őket ugyanúgy tanácstalanul róluk sem tudom óriások vagy törpék voltak egykoron meg kicsodák minek és miért Megjelent a Műút 2015052-es számában vidámpark

Te Varjú és te Mérnök utca! Te Fehérvári és Bécsi út! Titkos központ, Ezüstfenyő tér! Áldott Kosztolányi Dezső tér! S drága Móricz Zsigmond, te Körtér! Mátyásföld és Herminamező! Ady-, Rákos- és Városliget! Nyulak szigete: Margit-sziget, Csepel- és Hajógyári-sziget! Ó, Naplás-tó, Feneketlen-tó! Te szent város, Szentimreváros! Kőbánya, Kelenföld, Keresztúr! Városnak sebzett szíve, Gettó! Szólj most, Buda, ne hallgass, Pest, és foglald szépen össze, Budapest! Ó, ti múltról beszélő nevek! Régiek, újak, beszéljetek! Hallani vágyom beszédetek! Érteni védő beszédetek! És majd rólam is meséljetek. ________________________ Részlet Az ékesszólásról című műből, amelynek írása idején a szerző a Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíjában részesült.Beszélő nevek

Ha lefelé indulsz, önmagadba érkezel. Ennyi hát az elmerülés: a damilt elengedi egy rosszul rögzített ólomgolyó. Újra horgászni kellene. Várni a mozdulást, a lehetőséget, az épp megfelelőt. Azt, amelyiktől egy gyermek arca felragyog. Mert minden, amire emlékszel: igaz. Hosszan fárasztod a tükörpontyokat és a szívós amurokat. A keszegeket és a kárászokat könnyedén emeled ki. Mielőtt a kalapács nyelével méltóságteljesen lesújtasz, csodálattal figyeled az ösztönt, a tátogást, a vergődést. A küzdést az életért. Mindig az apák élezik a kést. A pikkely könnyedén elválik a bőrtől. Egy vágás, és szétnyílik a hasüreg. A belsőségektől irtózol, sosem nézel oda. A léghólyagot egy dobbantással durrantod szét. Egy taposásban évek férnek el. A virágok közé öntöd a vízzel higított vért, és paprikás lisztbe forgatod a szeleteket. A levágott fejből nagy gonddal téped ki a kopoltyút, és a gerincoszlop végénél megkeresed a garatfogat. Korán megtanultad: ha ott felejted, minden hiába, felemészt a keserűség. Ha megvacsoráztál, az emeletre mész. Külön-külön szobába zárkóztok be mind. Villanyoltás után, amikor azt hiszik, senki sem látja őket, az anyák hirtelen elsírják magukat. Megjelent a Műút 2015052-es számábanVillanyoltás után

kérdezi el tudnám-e képzelni az ujjamon nem tudom miért kérdezi de eszembe jut egyik barátom aki szerint ez biztos jele annak hogy az aki kérdi el tudná képzelni a másik illetve saját ujján hát azt válaszolom persze mire ő arról beszél hogy szerinte a karikagyűrű olyan kiábrándító már érezni rajta az anyatej szagát a melyik nagyszülőnél legyen a gyerek-kérdést az elrongyolódott ruhatárat a veszekedések elburjánzását a bkv-n zötykölődést egyszóval az élet és szerelem végét régebben vitatkoztam volna vele de egyre inkább azt gondolom igaza van és úgysem tudok a kérdésben jó oldalra állni fogjuk tovább egymás csupasz kezét nézzük tovább a budai naplamentét a padunkon a kopaszodó hegyoldalt ahol már minden templom- és egyéb tornyot jól ismerek mögöttünk pedig leoltja az utolsó villanyt a takarítónő a balassi intézet épületében Arany karika

Egy szúnyog, amely vért szívott, most repül tovább. A virágok parkolóhelyek, egy szirmos bárnál fel lehet szedni a pasikat. A mosoly, amit rád villantanak, nem az állkapocsizmok szimpatikus összehúzódásának eredménye, inkább kényszer. Az oxigénnel dús térben csak a nyugodt szívás váltja ki igazán a testvéri bizalmat, és mint az igazi szektások, a szerződést mások testnedveivel kötjük. Ragyogó krómozású kamion közeledik a választott virágunkhoz. Egy katasztrófafilm második része kiszorítja a továbbrepülés tiszta eszméjének gondolatát. A bibéken a rovarmánia, a lábdörzsölés épp boncolássá fajult volna, amikor úgy döntöttünk, meglátogatjuk a kamionsofőr hajszálereit. Megjelent a Műút 2015053-as számábanCsak a vér

Börtönből szabadulhat az ember így, ahogyan én utaztam vissza hozzád. Amiből csak a térkép hátuljára írt, később elvesztett vers maradt, meg a frissen nyírt fű szaga, amit Bristol egyik parkjában éreztem. És a vonaton hallgatott rádióadás, és a két engem útbaigazító walesi lány. Meg a szűnni nem tudó bőrönd-zakatolás, persze. Hazaérve eltűnt minden, amit vártam, amiről és amiből álmaim szőttem, írnám, ha most elhinném ezt, ahogy nem hiszem, és már akkor sem hittem benne úgy igazán, ha a szívemre teszem a kezem, és még csak a szívem mélyén sem, de ez akkor persze, azt hiszem, azért nem volt ennyire tiszta. Viszont tény, ami tény, hogy végül eltűnt, mint sok évvel ezelőtt a forró viasszal teli vödörben süllyedtek  az elrontott végtagok, arckifejezések. Furcsán feleslegesek lettek napjaim veled. Mint ahogy az is, hogy Balhés Bobbyt végül bejelöltem a Face-en (ismerősöm azóta is, nem tudom, minek), ahogy megígértem. Csak egy furcsamód feltámadt rokon lettem az életedben, abban a két hétben még a végső szakításig, amit soha nem néztünk vissza.Vissza

Az ősrobbanás számukra tölcsér-veszély alakját ölti magára, mesterségünk a kavargó, fosszilis fény feltárása. Hagyd nyitva az ajtót, kérlek. Az elemi ég bináris, harcban áll. Felhők uralmának ütközött csapatunk a veszélyben, a szúnyogok békével közelítő kenuja elveszett, a gyermekek fekete vére nem folyik tovább. Hallom, hogyan gyorsul a kéreg, az ultrahang hogyan mutat rá a másik szemre, hogyan csicseregnek a fiatal galaxisok és hívják egymást a farkasok. Oda-vissza, temetők, falvak, néztük, hogyan nyalogatták magukat a fekete kutyák a szuperhold éjszakáján — se csillag, se akarat nem állt utunkba. Nem mehetnénk megnézni, miről álmodom? Csak egy óra biciklivel. Ahol nem tudhatjuk, melyikünk veszett szem elől, ki ivott a poharamból, ki aludt az ágyacskámban? A pincében egy folyó fele, a gyerekkoromban fallikus fenyvesek, keserű sírkövek, tücskök, lovas népek. Eszményi határ, ahol az élettelen szavakat simogatom, és a madárnyomokat fürkészem. Végül nem mentünk sétálni, de arra odafigyeltünk, hogy a felhők földjét megforgassuk. Egy macska mosakszik a szekrény tetején. Ezt a biciklit a bokrokban felejtették. Bajtai András fordítása Megjelent a Műút 2015049-es számábanEgy fal fele

néha parfümboltba ment, és idegen illat volt rajta, egy ideig mindig ugyanaz, egy lassan ismerőssé vált harmadik idegen. a pulóvere elnyelte a fényt, tudtam, amikor egyedül van, ráül az egyik kezére, hogy elzsibbadjon, és amikor már nem érzi, akkor veszi le, hogy ne érezze, ahogy vetkőzteti magát, kibújik az ismeretlenből. gyűlölettel nyúlt magához. harmadik

Fogai nem voltak hozzá ugyan, de így is kislányos mosoly terült szét az öregasszony barázdált arcán, a könnye is kicsordult, amikor az új hallókészüléket feltette neki a fia. Cinegék hangját hozta felé a szél a ligetből. Épp úgy nyikorogtak, mint olajozatlan vasalat a kertkapun, amit vidáman löktek be a testvéreivel, mielőtt az anyjuk karjába szaladtak. Nem tudta, hogy ez nem madárcsicsergés, hanem siratódal, gyászének. A tojó rövidke vadászatából visszatérve üresen találta fészkét. A hajléktalan férfi nem hallotta már, csak a kis fehér tojásokra figyelt a rozsdás konzervdobozban. Kivette az egyiket a forró vízből, egy kőhöz kocogtatta, mintha bebocsátást kérne. Elkezdte lefejtegetni a héjat, egy nagy szem tűnt elő. Undorodva dobta el a csupa csont és csőr kis testet. Később mindent beismert az előzetesben, a lopástól a garázdaságon át a közterületen való életvitelszerű tartózkodásig, még a betörést is, de a sorozatos csecsemőgyilkosságról szót sem ejtett. Megjelent a Műút 2017061-es számában Csont és csőr

Az asztalodon rend lakik, szívem. Mint egy naptárban, elválasztva a hetek, az órák. A pontosságod híre New Yorkig elér. A pisszenést megtiltod nekem, ha dolgozol. A morzsa is elfut előled a klaviatúrán. Olyan vagy, mint a negatív logaritmus. Nélkülözhetően badar. De kunszt. Csak a faktosok érnek fel ésszel. Nevethetnék is rajtad, mint Chaplinen. Tudod, a túljátszott diktátor az igazi. Dobálja a pulzusod a glóbuszt. Föl-le. Hevesen gesztikulálsz. Nem is szeretsz. Egyszer majd elmész, és fájni fog. Nagyon. Sebaj, megedzel. Utolérlek. Id küldi Sz.-nek

Ágoston Tamás

Ágoston Tamás versei a friss Műútból

A Műút folyóirat új akadémiai besorolása

Fenyvesi Orsolya

Fenyvesi Orsolya verse

Petrik Iván: A tizenkét legjelentéktelenebb tény

„… és minden áldott reggel megszólalt a telefon. Kikeltem az ágyból. A telefont nem kellett felvenni. Az évekre előre el volt intézve.” R. Brautigan   Már arra is gondolt, hogy jegyszedő lesz a moziban, aztán elhatározta, hogy megmássza a legközelebbi 8000 méter feletti hegycsúcsot, aztán azt, hogy a legközelebbi 4000 méter felettit, aztán rövid ideig […]

Tovább »
Hamp Gábor: Lapraszerelt létezők

Hamp Gábor írása Núria Casellas: Legal ontology engineering. Methodologies, modelling trends, and the ontology of professional judicial knowledge c. könyvéről a Kiskátéban.

Tovább »
Veréb Árnika: Versek

Veréb Árnika versei

Tovább »
Zöldi Meliton: arteria decrescendo

Zöldi Meliton: arteria decrescendo

Tovább »
Urbán Emma: Versek

Urbán Emma: Versek

Tovább »
Szamosvári Bence: Versek

Szamosvári Bence: Versek

Tovább »
Németh Tünde: Áradás

Németh Tünde: Áradás

Tovább »
Nagy Zalán: Versek

Nagy Zalán: Versek

Tovább »
Kovács Tamara: Versek

Kovács Tamara: Versek

Tovább »
Kovács Hanga: ujjaim közti bőrlebenyben

Kovács Hanga: ujjaim közti bőrlebenyben

Tovább »
Kovács Boglárka: Versek

Kovács Boglárka: Versek

Tovább »
Király Csenge Katica: Versek

Király Csenge Katica: Versek

Tovább »
Fancsali Kinga: Ezért kéne

Fancsali Kinga – Ezért kéne

Tovább »
Erdős Kristóf: csendes óceán

Erdős Kristóf: csendes óceán

Tovább »