Zelei Dávid írása

a spanyol nyelvű irodalmak friss eseményeiről

Olvasd el!

Horváth Márk kritikája

Kerber Balázs: Conquest című kötetéről

Olvasd el!

Puskás Panni prózája

a legutóbbi Műútból

Olvasd el!

Szabó Gábort kötetéről

kérdezte Melhardt Gergő

Olvasd el!

Hutvágner Éva kritikája

Szabó Imola Julianna: Lakása van bennem című kötetéről

Olvasd el!

Hannes Böhringer esszéje

Tillmann J. A. fordításában

Olvasd el!

Városházi vendégek

a Műút kibővített szerkesztőségi ülésén

Olvasd el!

Bíró Erika versei

a legutóbbi Műútból

Olvasd el!

friss műút

Napindító

tény

tény

Műút a social világában!

Facebook Pagelike Widget

Hírek

Legfrissebb hozzászólások

Versmalom

Összeraktam magamnak egy nőt a pincében lévő kacatokból. Egész nap csak vágtam, szegecseltem a fémet, forrasztottam az áramköröket, mint egy kis labirintust. Estére kész is lettem. Mintha az alvilágból hoztam volna fel, vissza se néztem, hogy ég-e a villany, épp duruzsolt fülemben a walkman. A hálószobába vittem a vállamra dőlve, mint egy elejtett vadállatot. Miután letettem, nem is hittem el, hogy nem igazi. Mintha csak szemérmességből maradna mozdulatlan, szíve táján is lüktet az éteri basszus. Belenéztem a szemébe, de olyan volt, mint egy kikapcsolt tévé tükre. Hogy jobban megnéztem: ez a mellbimbó is inkább potméterhez hasonló. Óvatosan megfogtam a kezét, de megrázott, s azt mondta: „Love me tender.” A hangja pattogott, mint a bakelit, de éreztem, hogy valami pára megcsapta az arcom. Az arca felé hajoltam, arra gondoltam: megcsókolom, de féltem, hátha bekapja a nyelvem, mint a magnó a szalagot. Így csak megálltam félúton, s a szeme villódzott sárgán, mint a szemafor.Pügmalión

  Látónak Egy, megérett a meggy, kettő, kisült a tepertő, három, éber álom, négy, zümmög a légy, öt, tejfehér köd, hat, add meg magad, hét, nem fog a fék, nyolc, koppan a porc, kilenc, miért nevetsz, tíz, azt mondom, csíz, húsz, megszökött túsz, harminc, szíjas gerinc, negyven, porból lettem, ötven, hitem töretlen. Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításában Számoló

                             zöld kert, a fűben hangyarajzás, megjöttek a denevérek. Az ég morzsolódik fenyők ágbogán, lehulló szóbogarak zizegnek még kicsit — alkonyatkor egy pillanatra még ma is kitágul a ketrecünk. Megjelent a Műút 2016056-os számában Harsogó

A villanypóznák a villanypóznák az okai mindennek az őket körülvevő mágneses tér mint a narancs gerezdjei közrefogják mindig is szerettem volna mágneses karkötőt meg ágybetétet tele apró mágneslapokkal azt mondják jót tesz az idegeknek szerettem volna de a villanypóznák miatt nem lehet a mágneses tér miatt nem lehet karkötőm ágybetétem nem lehetnek jók az idegeim mert mintha én is benne lennék abban a narancsban az egyik gerezdben idevonzaná a teret ezért nem lehet sem mágneses karkötőm sem mágneses ágybetétem így is hatvan év alatt hatvan év a mágneses térben hatvan év alatt kiszőkült a hajam pedig fekete volt fekete mint a mágneses karkötő és most szőke a villanypózna miatt a villanypózna gerezdjei miatt és mágneses karkötő ágybetét nélkül nem jók az idegeim nem lehetnek jók az idegeim éjjelente érzem ahogy mágneseződnek a hajszálaim és szőkülnek lassan teljesen átmágneseződök én is megbolondulnak az iránytűk a vadászpilóták iránytűi az iránytűk mágnesezett idegei és lebombáznak a villanypóznával együtt.A villanypóznák…

Degas festői ihletése   Ahogy lehajol a nő. Minden porcikája fehér. Hogy tud ennyire ünnepélyesen cipőt fűzni? Hogyan tudja a derekát így meghajlítani? Mintha előre bukna, pedig biztos lábakon áll. Benne van a prímabalerina taglejtése. A hátát látjuk, mintha az izmok megfeszülnének, pedig laza minden rost, nincs ránc, csak rengeteg fény! Valami fantasztikus műgond, ahogy babrál. S a tarka szoknya a bónusz. Persze így könnyű komolynak maradni, amíg nem fordulunk szembe. Megmutathatná a többi részét, például, ha félig oldalt hajolna, profilból. Akkor lehetőség nyílna behatóbban tanulmányozni egyes titkosabb, intimebb tájakat. Elege van a táncból, a koreográfiához kötődő élet- mód nehézségeiből. Nem magamutogató típus. Meg ez a cipőbekötés. És még jön a festő, aki egyébként nem ellenszenves, és azt kéri: maradjon ebben a pózban öt percig. Hát ez már sok. A hölgy cipőt fűz

meg kéne javítani a tetőt meg anyádat mondta apám soha nem laktunk a nagyranőtt háztömbök tetején be sem esett az eső pedig vártuk hogy legyen mit szidni anya főztje máshol gőzölög mitől laknék jól apa egy másik tetőt javít hiszen a miénk tökéletes Megjelent a Műút 2017061-es számában Tetőfok

Az űrkapszulában töltött keringés közben keletkezett ritkulás térfogata a zsúfoltsággal sem csökken, csak közénk helyeződik, s ahogy a csontok sűrű- södésével a súlytalanságról is lemondok a bolygó görbületét, sem érezni, sem látni nem lehet már.Csontok

Kaja Wojtyga, Strzelony jesienią, puha lakk Egy gímszarvaskoponya a műtőasztalon. Lövés után már nincs ősz, kimúlt. A bemetszés az agyalapi mirigyeknél nem feledteti az izzadságszagot és a sárgás- vörös levelek elvetett s levetett emlékét. Szarvasbőr a röntgenfelvételen: egy sutba dobott céltábla maradványa — a kivégzőosztag maradandósága. Az orvosoknak hátramarad a némaság, az eltökélt pesszimizmus. De lehet, mindez csak álca, egy elkenődött lakkrajz, amit nem fog megérteni a vadász. A merénylet helyszínét nem veszik körbe sárga szalagok. Nincs megbánás.  Lövés ősszel

Láttam, ahogy Majka szemét kiégeti egy XI. kerületi punk. Negyvennek néztem, lehet húsz. Egy pizzát tartott kezében rendületlenül a pizza- és smúz- király. Büszke volt és boldog. De nem volt őszinte akkorra a mosolya már, amikor a szemén keresztül lehetett látni az éjszakát. Pár nap múlva új Majka új pizzával állt ugyanott. És ugyanúgy mosolyog. Ugyanúgy mosolyog.  Majka, pizza

Színész valahol, de te sosem láttad szerepelni, csak most, ahogy finoman belekortyol a teába, mint holmi angol úrinő: eltartva a kisujját. Mosolyog, oldalra néz, nem tud dönteni a kitárulkozás és a merevség között. Ahogy a kettőt váltogatja, egyre groteszkebbé válik. Amíg beszélsz hozzá, kapaszkodik beléd, csak a szádat figyeli, ahogy tátogsz. Ez nála már köteléknek számít. Szeretné, hogy észrevedd, ami benne annyira meghatározó, de mégsem enged közelebb téged másoknál. Az intimitás üressége marad ma is. Rálehel a kihűlt teára, eltartja a kisujját, mosolyog, oldalra néz. Színész valahol, bár sosem láttad szerepelni, csak most, pedig akkor a legkevésbé hiteles, mikor önmagát alakítja. Megjelent a Műút 2017061-es számábanSzünet kávézó

Napok óta nem vagyok magamnál. A fejemben lakó aranyásó kedd óta egyetlen nevet hoz fel a vízbe mártott szitáján, s a név hallatán, mintha áramütés érne, összeszorul a gyomrom, s a szívem liftje megőrül és fel le jár, a gyomromtól a torkomig, a torkomtól a gyomromig szalad, csodálkozom, hogy nem szédül bele a szívem, hasonlóan hozzám, hiszen ha Zitát meglátom az iskola folyosóján, akár egy tizenöt méter magas hullámok dobálta hajón, elfog a szédület és a rémület is elfog. Szerelem

V. bácsi az évek során vállalhatatlan lett, mi pedig meguntunk szánakozni. Csámcsogott, sőt egy alkalommal mintha felénk köpött volna. Gyakran tűnődtünk: hová illant egykori bája? Vért köhögött fel. Talán már nem is szerette a fiatalokat. V. bácsi nem mókás bácsi többé: szomorú, megbolondult öreg. Jobb lesz így neki. Miközben aláírtuk az ítéletet, szexről, politikáról esett szó. A hóhéri feladatokat közösen vállaltuk; nyilvánvaló volt az is, hogy fegyverekre nem költhetünk. Így esett, hogy V. bácsi eltűnt. Azóta, úgy képzeljük, újra kertes házban él, az unokái, T., K. és L. pedig kéthavonta látogatják. Részlet A városnak meg kell épülnie című, az Ünnepi Könyvhétre a FISZ kiadásában megjelenő könyvbőlAz ítélet

A decemberi békítő tárgyalás után, mivel a szülők álláspontja változatlan maradt, kiküldték a hivatalos papírokat a házasság felbontásáról. A gyerek felszaladt a levéllel a szobájába és a karácsonyi csokoládés kalendáriumának hátralévő tizenkét ablakát felszaggatta, és a majdnem kéthetes várakozást egyszerre tömte a szájába. Mindig is érdekelte, hogy a szülők elválnak-e, látott már ilyet a tévében, sokszor játszott el a gondolattal, hogy egyszer az egyiknél, másszor otthon aludjon, és egy idő után a család nagyobb legyen. Igen, mindig akart egy kistestvért, ami majdnem lett is, de csak vaklárma volt, mert a szülő valójában felfázott, az orvos ezt nézte félre, ami mondjuk érthető, mert még a gyerek is tisztán látta az ultrahangos fotón a körvonalakat. Már hetek óta becsomagolta a szülők ajándékát egy cipős dobozba, amit közösen Anyának és Apának címzett képlékeny kézírásával. Most mit csináljon? Hogy válhat el egy doboz?Szét

CV Kergettem egy pocsolyát, mire utolértem, mindig kiszáradt, és egy másik horpadásban keletkezett újra. Én fáradtam el előbb. Így jártam egy tömeggel is, mire odaértem, mindig feloszlott, és összegyűlt egy távolabbi téren, vagy valakinek az emlékezetében. Táncolt vagy tüntetett. Most magamat kergetem: egy tisztáson fekszem mozdulatlanul, és várok, amíg előmerészkedik a fák közül, vagy a fejemből, vagy leszárnyal az égből, és idegesen ide-oda kapkodva a fejét legelészni kezd.   Taxiban egy röhécselő tegnappal, egy félig alvó holnappal és egy beszédkényszeres mával. Én szállok ki először, valaki vegye el a pénzt.   A legalsó sor Kukák a pokol kapuja mellett.   Kérdés Milyen volt az eredeti ég?  Versek

Pontosan tudtuk, hol lakik, ott, ameddig már nem mehettünk. Már nem számították a környékünknek, csak egy zsákutca kórosan sötétlő alja volt. Az őszi, nyálkás esők idején folyton az utakat rótta kosárral, élesre hegyezett botokkal egy lukas viharkabát. Azt mondták, ne menjünk hozzá közel, a házába zár és csak csigákkal etet, és kosarat fon majd a bőrünkből, azokban gyűjti a csigaházakat. Azt mondták, ő született özvegy, nyitott üvegekben tartja a mérgeit. Évek teltek el, mire torok alá bírtuk fojtani a félelmeinket, hogy átmásszunk azon a düledező kerítésen egy esőáztatta szürkületben. Borostyánok pikkelybőre fedte a házát saroktól sarokig, terméskőalaptól födémig. A kertje maradékvízben rohadó parabolatányér, drótbogok, egy lánc leszúrt vége. Ragacsossá vált penész meg pár görbe szög tartotta lenn csak az ablakát, semmibe nem telt felfeszíteni. Évek óta nem szellőztethetett, kifelé áramlott a levegő, mint egy hosszú ideje lezárt emlékezetből. A küszöb vasporral kevert házipor, a konyhasarok kicsorbult zománcfény. És vaspor halmokban, üvegekben, a belső szobában szerte mindenütt, azt beszélték, ezekkel házalt. És lábosok, és éticsigák főtt maradéka, két fűzfakosár a kályha mellett, nedves gallyak és a csigaházak külön rendezve, a nyomorban minden tüzelő, egy tányér, egy villa, sehol egy kivájt szem, sehol egy olló, gyerekbőr sehol. Nem loptunk el semmit, mit is lehetett volna, örök emlék maradt, hogy lábnyomokat hagytunk a rémálmaink élőhelyén. Azóta megszerettem ezeket a lassú esőket. Élükre állnak az érzékek ilyenkor, mint a vasreszelék mágneses mezőben. Megjelent a Műút 2017059-es számában  Született özvegy

Atillának  Kész versek mestere, minden rossz sort megigazít. Vajon mit mondanál? Csak az jár a fejemben, hogy nem vagyok méltó tanítvány. Hiába hívtál engem a Bambiba, ahova mindenét, mije van, viszi az ember. Megengeded, hogy rágyújtsak? Minden kedden, évek óta, mintha nem bennem volna a hiba. Csak ritkán van, hogy nincs. Akkor kellene nekem hozni. Hoztatok valamit? Aki sokra akarja vinni, abban kell, hogy legyen valami. Talán volt valaha, megpróbálom előhívni. „Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld!” „Nagy bennem az erő, de nem akkora.” Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításában  Tiszta lap

Tőled tanultam kesztyűbe dudálni fekete hercegem elrejteni a vetődések és idomok között egy fehér fogat A négyszáznégyesben egy összegyűrt pulóverből kibontani A. H. egy portréját és fejjel lefelé a homlokomra ragasztani, akárha szarvakat Bekötött szemmel bújócskázni Köldökön átbújni, eljátszani bármit Csak ne tudja jobb kezem, hogy mit csinál a bal Felvenni az arcodat pisztolyt formálni az ujjakból és hangtalanul mozgatni a számPantomim

(1) megnyitva hagyta a válópert, én mentettem el. ezután teljen így minden nap, szobortisztán és vésőktől mentesen. előástam a ládát, amibe múltunk gyűjtögettük: papír szerint is a fele engem illet. amikor hatéves voltam, a náthás öcsémnek a nappaliban akartam hóembert építeni. azóta minden szándékot többszörös szkennelés előz meg. javíthatatlan vagyok. egész nap húsz másodpercen töröm magam. hogy tesz engem ez az instant leves boldoggá? milyen tájakon, kikkel és mi legyen az a három szó? a férjem előzékenyebb lesz, mint valaha, esténként ráncossá álmodja a díványt. egy ideig olyan érzés kerülget, mintha azt a gyermeket feküdné el, akit úgy szerettem volna tőle. (2) a kávét teára cserélem, újra kocogok. azt hiszem, mindennek van egy átlaga, amit tiszteletben kellene tartanunk. a kapcsolatoknak, filmeknek és zeneszámoknak is. nyújtás, derék és karok. miséről szivárgók, dohányzó adománygyűjtők, lustán pislogó diákok. az eleven hordalék közt ott égnek izmaim. ismét eltelt egy év. mennyi energiám van. micsoda távlatok.Rend

A visszhangomra figyeltem helyetted. Mindig én kerestem, de akkor itta szavaimat, a részegségtől csak ismételni tudott. Aztán valami nehezet ejtettél el, hangjától berepedt az ablak, ami üzenetektől villog: így morzéztunk. Végre figyelnem kellett rád, mint akinek megtiltották, hogy lámpába nézzen.Kurzor

akkor maga nagyon érzékeny lehet váltott magázódásra a skype-on amikor bevallottam neki hogy körül vagyok metélve egy csecsemőkori fitymaszűkület miatt s küldött hozzá egy kacsintást mindez a zsidó szerelme kapcsán merült fel aki elvette a szüzességét aztán visszautazott izraelbe én pedig hiába keresek sémita ősöket apai ágon görög katolikus anyain református az eredet se arab se cigány se kurd nem vagyok habár perzsa na az szívesen lennék s néha azt gondolom szüleim titkolták előlem a vérvonalat hogy így óvjanak meg egy esetleges újabb holokauszttól bár szerintem akkor már mindegy a papírok nem számítanak elég egy szimpla laikus ránézés még egy mengele sem kell így is egyértelmű amit eddig csak azok tudtak akiket megdugtam na meg ez a lány aki huszonnégy éves koráig szűz volt s tőlem maradhatott volna az idők végezetéig de most már tudjátok ti is Megjelent a Műút 2015054-es számábanszázharminchét szó

volt itt egy kaland felhívás keringőre, vagy mi a kő elterülök a vízesés alatt mint egy kőbéka és múlatom a hullást mint a létezés háttérfolyamatát ami nem idegesítő nem örömkeltő vagyogatásával viszont kitölti a rendelkezésre álló teret eltelik újabb ezer év ÚEÉ ÚEÉ a háttérzajokat kiszűrve tüzet csiholok a vízesés alatt nyomot olvasok kis faunkodás a fák között csalit de nem tanulok az egészből semmit csak körbefutom a nappalit ettől megrémülök legombolom a kérdéseket aztán hirtelen bekattan hogy ugyan többet vártam de ez van ez az egész ennyi volt, egy békaland békaland

minden városból vittünk neki egy rózsafüzért Londonból kéket, Barcelonából vérvöröset egész nagyra nőtt a gyűjteménye végrendeletet a Vatikánból hozott integető pápát ábrázoló fekete örökirónnal firkálta alá (csak ő nevezte örökirónnak) az egeres matricával díszített fiókba rejtette el végül énekelni rég nem szeretett misére egy ideje nem járt helyette Csöpi néni boltjába sétált el reggelente csíkos szatyrocskával a kezében engem is oda vitt fagylaltozni mikor ő vigyázott rám csokoládés és vaníliás közül választhattam én a citromért sírtam így végül mindig dianás cukrot vásárolt nekem hét forint volt akkor darabja ott aztán kérdezgették a bácsik, jajj Mariska hát ez itt a dédunokád? micsoda gyűrűs haja van nekije? nem tán dauer? és Mariska büszke volt hogy nem dauer csíkos szatyrocskájába rejtette a dianás cukrokat majd amikor azt hitte nem nézek oda egy üveg száraz fehéret anyám megtanított hogy ha ezt veszem észre erről is mint arról ha a papa dohányzik mindig szólnom kell a házba érkezve a dédi besietett a spájzba magára zárta az ajtót oda sosem engedett be minket kicsiket aznap este a puffanás előtt láttam utoljára azután anyámmal jártunk minden reggel a boltba pelenkáért Csöpi nénihez a bácsik kérdezgették, jajj kisleányom nem tán beteg a dédnagyanyád? rég nem láttuk hát micsoda mája van nekije? mondtam nekik, ne aggódjanak Mariska mindnyájukat túl fogja élni és anyámnak könyörögtem pár szem dianás cukorért Mariska néni a puffanás óta fekszik az ágyon körülötte sokszínű rózsafüzér csíkos szatyrocskát szorongat kezében és reggelente titokban dédunokáját küldi a boltba Csöpi nénihez pár átlátszóEzerjó utca 2.

És most megnyugszik minden. Csak te állsz dideregve, de a levelek átmosnak egy divatosabb lakásba. Belőlem, máshová. Nem bánom, mert nincs a világon nálad modernebb, és az én ódivatú magányom nem túl stílusos. Őszi divat

Frontátvonulás A szél elég nagy zajt csapott, hogy hallani lehetett volna kis rönóját, aminek zaját elnyomta a rákötözött plüssoroszlán is. Valójában nem zavart senkit, hacsak a kifeszített kis plüssoroszlán nem. A sofőr pedig, mintha magával veszekedett volna. Ordibált, a fejét rángatta. Szerencsére a kis csoport közelebbről már látta a füléből kilátszódó szettet, és nyugodtan ismerte fel, hogy csak telefonál. De hát így hogy lehet telefonálni?! Vajon ki bőszítette föl ennyire? Kicsit később nagy hiányérzet, honvágy lett mindenkin úrrá. A madarak viszont továbbra is fanatikusan társalogtak, mintha mi sem történt volna.   Szerelem-szövetek „Rózsa, rózsa, rózsa. Rózsa a pusztába.” Egy lány, az egyik társunk szerelme, napközben itt hallgat mosolyogva, most, este pedig indul a Pilisbe aludni. Estefelé ‘a helyzet reménytelen‘ villan át az arcán, mielőtt elindulna. S mégis ez olyan, mikor világosan meg tudja különböztetni magát a helyzettől. Irigylés, csodálat, féltés. Ezek a kimondatlan érzéseink, amik szemeinkből látszanak, ahogy követik mackós lépteit. Valójában a fiatalságunkat látjuk újból elmúlni, csak a szabadság röpke pillanatát éljük meg, s ez fájóbb napról-napra. Valami vegetatívan mellékes és könnyű, talán a boldogság, ami állandóan elvon, és nem enged bennünket szóhoz jutni. Legjobb a madaraknál maradni, őket hallgatni, ábrándozva, egyenként, személy szerint.   Enyhítő lustaság Szundikálni a jelenben, álomba szőni magunk körül az egész sivár világot. Rövid az, nyikorog, epeda kell bele, sokan vagyunk, és ilyenek. Bolyongások az álom szegélyezte mindennapok foghíjas lámpasorai között. Orvosok gyors, néma cseréje. Tehetetlenek. Mit kezdjenek a lustasággal mint céllal? Honnan ez az ördögi erő, ebben a csaknem harminc betegben? Képtelenség, az Ő életükben pedig ez azVersek

azon a nyolc milliméteres filmen a hajógyári szigeten akkor május kilenc park volt a neve kardoztunk és fociztunk a felvevőgépnek mert se te se én nem voltunk oda igazán az olyan dolgokért ha előásnám a szalagot mama is bevillanna fekete-fehérben indul az erkély felé szembe a hármashatár-heggyel óbudára is jutott két halott jóskát miután odaköltöztünk a körúton az üllői útnál ütötte el a villamos sose ért ki filatori-gáthoz harmincnyolc volt akkor mondta apunak neki semmi nem sikerül — a népművészet mestere volt — hiába vártuk mikorra megbeszéltük öcsi kilencvenkettőben mikor csomagoltunk ezt is elmondtam annyiszor fene essen az egészbe hogy lehettünk volna újra együtt pár hónap alatt intézte el a rák te negyvenhattal a három évvel legyőzted jóskát öcsit a mindigifjúbohóc költő-keresztapát a kardot én faragtam valami lécből bár lehet tomahawk volt akkoriban kezdtek özönleni az indiánok henrik mondta menjünk a szigetre ezeket a kockákat választotta berna istenem milyen jót ittunk a riport alatt után csak a stáb volt és mi ketten úgy találta ki a filmet beer atya fejét lehajtja a megrendülés annyi minden kavarog a fejemben a szemem előtt majd múlik mondják az ostobák de én halálból doktorálni tudnék menjenek a picsába nem fogok fölsorolni megtettem százszor hisz csak erről szól mindenem ezerkilencszázötvenegy tavaszától mikor fél évig hiába vártam nem vagy anna nem vagy zselyke én nem vagyok ti betörtetek az életembe veletek lettem minden jöhetne kurva jelzővel az agyonkoptatott rím miközben kattog a nyolcmilliméteres a fekete-fehér fogalmam sincs hogy mászhatnékKeskenyfilm

a lakást nagyanyámtól örököltük. pár éve kibővítettük a konyhát: a helyet addig a fürdőszoba vette el. apám döntött falakat, levert pár csempét, a maradékot letakarta lambériával. az új fürdőszoba ennek került a másik oldalára. nemrég anyám észrevette, hogy vizesedik a lambéria. előző nap ballagott a húgom; este, hazaérve Magyarország alaptörvénye fogadott. sokszor felülírt dísz, az aktuális tulajdonjogokkal bővítve. a régieket már senki sem használja. nálunk hagyomány, hogy amit kaptunk, ki nem dobjuk, legyen vele bármilyen a viszony. szóval csak a borítójával lefelé fordítottam. Megjelent a Műút 2015049-es számábanápol s eltakar

Diktátor, az illempropaganda híve. Én, mint Berlin, központod, irányításod szíve. Eszméiddel bombáztál, s kitartottál mellettük. Növekedésem után lettem bukásod íve. Hát én temettelek el. Éreztem, szavaid emelnek bennem falat. Két égtájra szakadtam, Mire felfogtam. De lényed ismeretlen maradt. 1945

Nem csináltam semmit, itt vagyok, nézz rám. Hazudsz. Minden szavad hasznavehetetlen gyémánt. Boldogok voltunk egykor, de már nem vagyunk. Azért egy-két évig még lesz egymáshoz egy-két szavunk. Ezeket el fogjuk mondani. Mondjuk, hogy érdekellek. Mondjuk, hogy érdekeltél. Hogy én voltam a szerelmed. Átvesszük újra meg újra, de aztán nem szólunk egymáshoz többet. Eltelik harminc év. Vajda János szerint akkor már könnyebb. Folyamatábra

én nem kívánok csak betontörmeléket. csak sót szopni és kiköpni egy tengert. én nem emlékszem, csak visszanézek, mit lophatnék magamból, amit az én magában elnyelt. ha voltam is, már gombafonal, csupa illat, fény vagyok. ha leszek még, majd holt idő, majd széthullás, majd lét legyek. Megjelent a Műút 2015049-es számábanha voltam, ha leszek

A nő, akiről beszélek, másfél hónapja halott. Látni és meghallani őt módfelett nehéz, két-három szóként, az ajtó mellett, rézbe metszetten. Másból húsáruház-név lesz. Van, akiből könyvgyűjtemény vagy a fukszia duplaszirmú kertészeti változata, tanterem. Mindenkihez kapcsolódik egy jellemző alakváltozat. Ezt a nőt nem kedveltem. Bántott, hogy kizárólag szépen lenne ábrázolható a csúnyasága. Kínzott, hogy nem tudta, mekkora különbség van az alma és az almát képviselő fonéma között. Bosszantott, a méreg anyanyelvét úgy beszéli, ahogyan a szelencében függ a nyakából az arany fondorlat. Úgy ment el, ahogyan megoldják a csomót hirtelen a kötélen, s az nyom nélkül egyenes és feszes lesz, akként szeli át a légüres teret. A sírgödrök, urnák, szóróhelyek világában puszta emlék marad belőle az egynéhány emlékre ügyelő emlékezőben. Amíg volt, a közös jelenben hasonlítottunk is egymásra. A gyümölcs illatát ugyanúgy szerettük, de nem beszéltünk róla. Balaton szelete mellett elvétve láttam egy-egy gyönyörű párment, lédús jonatánt az asztala peremén, az A/4-es lapra rakva, amelyről aztán étkezett, amelyre olykor jegyzetelt. Vagy nem hasonlítottunk ennyiben sem, végtére eltűnt az alma mindig? Az édenkerti szag veszett bele naponként a semmibe? Óráról órára hasít, lecserél darabokat a restaurátor utókor. A feltárt romokban, mint étel a gyomorban, kőhasábnyi részletek süllyednek el. Hallgatni persze legszebben — tudtam tőle — az Énekek éneke képes, ha Jeruzsálem templomairól szól, de minderről ő beszélt. Mint a gyűlölethez, a rajongáshoz is vannak dolgok, amelyek szükségesek. Ahhoz, hogy megtagadjak bárkit is, szükséges a beszéd s a több passzusnyi mellébeszélés. Számára valaki volt-e, aki a2015.

Plinius levél Hagytad volna a fiókban megrohadni a nyarat, kitört a Vezúv, de mi a sötéttől nem kapunk levegőt. Meg kell hosszabbítani, úgy gyorsabb – mondogatod. Túl közel álltunk a haranghoz, azóta is kong bennünk. Nem kérdezel többet a háborúkról. Hosszú fuldoklás ez, ahogy túlbeszélünk egymáson. Már a csillagok is csak akkor tűnnek szépnek és ártatlannak, ha Pest belvárosában, egy este, mikor nem illett volna egymásba botlanunk, az égre bámulva sajnálkozunk, hogy itt nincsenek. Szeretjük az őszt, azért járunk ide. Itt tavasszal is xantofilsárga minden. Nem láttam még ennyire szép világvégét. Van valami varázslatos az újrakezdés látszólagosságában. Ideális gázok esetén nem számolunk a másodrendű összetartó erőkkel. Atkák vagyunk az univerzum párnahuzatában; jobb napjainkon bögrés leves alján a bögre. A boldogság olajozott lengő ajtó: visszaüt, ha túl erősen lököd be.   A tökéletesre fejlesztett lekésett villamos klisé dinamikájáról Ez a pillanat pont olyan, mint a kapcsolatunk: épp csak megláttalak a villamos ablakán keresztül, aztán megállt és én leszálltam, te meg fel. A hópihék, amik a te hajadban elolvadtak, megültek az enyémen.   A mű(vek) a szerző felolvasásában (az írott változatban lehetnek eltérések, ezek az utómunka során keletkeztek): Plinius levél A tökéletesre fejlesztett lekésett villamos klisé dinamikájáról  Versek

A sárga rózsa, ha valóban beleesik az 558–640 nanoméreter közti tartományba, hosszabban őrzi a szüzességét, mint nem sárga társai. A sárga a tartalom színe, a melegen őrzötté, a sugárban áradóé, melyben férfias hormonok vannak, és ez vonzóvá teszi a perverzek számára is. Valahol, egy szentély sarkában sárga mártírium: készen áll a materiális békére, ha már feltámadásra nem futotta. Barna férfiak sárgás görög sziklák között, a veríték és napolaj polírozó fogságában: ravasz gazda a sárga, almáskertjében sok a kígyó, oxigénje bűnnek, győzelemnek, lelepleződésnek, rokona aranynak (ó, barokk tükörkeretek térfoglalása!), bronznak, (ó, lovon járó színek!), húgykőnek (ó, munkakerülő porcelánok!), opálnak (ó, ártatlan gyerekkori onánia!). Nincs benne lárma, annál több a szag. Emlékszem egy fiúra, aki a piszoár előtt térdelve a foga közt tartotta a farkam, míg hosszan, hangosan vizeltem. Emlékszem, hogy szerettem kitalálni ilyeneket. Sosem tudtam elég romlottnak látszani, felnőni a sárgához. Hasbeszélők sárgája vagy te is, költészet! De a funkcionális ember szemét is megviseli a sárga kiáltó sárgasága. Napraforgó, alument, machesteri, lipcsei, nápolyi sárga: a bulvár konok dinamikája, a krimiké, melyek vonzzák a döglegyeket. Azért csak tanuld meg a kapcsolatteremtő sárgát, melyben ott az őrölt uránérc sárgasága, halld meg az aluljárók, az átjárók, a kapualjak félreeső derékszögeiben kimúló sárgát, a szinesztéziásat. Tudd, hogy a sárga iránytűje mindig dél felé mutat. Hogy a barokk festő számára a csendélet gyorsírás. Hogy a sárga tenyér néha hat ujjal nyújtózkodik. Megjelent a Műút 2015054-es számábanA sárga

villamosnak üvöltesz harmadik birodalmat. Wehrmachtsadlernek hívod, pedig tudod, hogy egy négyeshatos nem tehet semmiről. a körút helyett arcod nézem, ablakra feszített árnyjáték. végül háttal ülsz le, hogy még véletlen se láthassam a szemed, miközben taknyos zsebkendőt veszel elő, remegő kézzel belecsomagolod a nyolcadik kerületet, és farzsebedbe csúsztatod élére hajtogatva, hogy kilógjon az összes utcasarok, amit valaha miattad szerettem. lapockádat tarkómhoz támasztva nyomkodod a leszállásjelzőt, hogy érezhessem, távolságon több mindent lehet érteni. számodra egy jobb oldalon nyíló ajtóban nyer majd értelmet a Rákóczin. mint állatok, ha megjelölik területüket, hagyod ott a kapaszkodón körmöd nyomát. túl erősen szorítottad, a vas felszínre kerül, hogy utána vízzel és oxigénnel érintkezve korrodálódni kezdjen. a képződő vas-oxid kívülről befelé haladva emészt fel mindent, ami útjába kerül.korrózió

Lombhullató    I. A kényszermegoldásaim tetemein fekszem, alulról nézem a lombok jégeső utáni ölelkezését. Éjjel egy lehet, felkelek,  a patak ezüst hányadékából kortyolok.  Szürkületig maradok, végigégett, szétszórt  álmaimra úgysem talál senki,   ha már képtelen vagyok egy lombhullató erdő ökoszisztémájának részévé válni, legalább hadd legyek máshol.    A repedezett aszfalton üvegszilánkok,  rajtuk a hártyásszárnyú félelem vérnyomai;  ez volnék én, a leállósávban meg  a feladási kísérleteim állnak tengelytöréssel.  Az erdőben kék levelek csöpögnek, és köztük a hajnal üvegszemű játékbabái füttyögnek utánunk.   Augusztus van.   II. Ideje találnom valami olyan szokást, amiről könnyen tudok semmitmondóan beszélni.    Ez az utolsó tár. Tudom, hogy mindig ezt mondom.  Ne törődj vele, csupán magamat akarom  meggyőzni, hogy csak azokat lőjem fejbe, - kivéve (persze?) téged - akik megnehezítik a légzést és a felejtést.  Mert ezek a legfontosabb életfolyamataim,   a depresszió és a kaktuszommal beszélgetés,  meg az amatőr erotikus filmek hangjára  kávéfőzés mellett.    Nehéz elhinni, hogy fel lehet ébredni   egy menetrendszerű pánikrohamra,   pedig biztosan. Ezt egy éve írtam, most megtaláltam és azon gondolkozom, volt-e köze hozzád.    Az egyetlen dolog, amit közösen csinálunk, hogy hajnali kettőkor a túlöntözésben elpusztult szobanövényeinkről lelkizünk,   most már nem tudom, mondjuk  kimehetnénk megnézni a csillaghullást.  Jó lenne egy kicsit elszakadni magamtól,  érezni, ahogy a fű a bőrömbe szúr   a pokrócon keresztül, és figyelni,   hogy hány szívdobbanás után teljesülnek kívánságaink, melyeknek a felét úgysem vesszük komolyan.   Mint az ökölbe szorított kezemből kirepülő  húszezer királylepke, mint halott viharfecskével játszadozó embermagas hullámok, mint a csirkeólak tüdejét ingerlő forgószél:  a tehetetlenség jelképei őrjöngve szuszognak a falak mögött. Parancsaikat öt másodperc alatt elfelejtik és azonnal újat ötölnek ki. Állandó vigyázzban létezem,  egy estélynyi összetört porcelántányér  és egyVersek

fénycsóvák, egymásba ölelkező autók sora. ez is addig tiszta, amíg nem beszél, csak a cigifüst, a vágóhíd melege. apára várok, mocskos éjszakák jönnek, anyára várok, lépcsőházban vacogok, a levegőben arzén, túlélem, még azért is. tiszteld a fára kötött tetemet, a tied. varjúnak születtünk, a galambság csak utópia. vonat áll meg az ajtóm előtt, elmosódott fej a harmadik ablakban. végighányt éjszakák vagyok, falak közé besimult szerelmespárok, idegből kötött pulóverek szeptemberi estekre. párologhatnál, mint a hegyek közé fojtott köd. eső van. halk mozdulat, széknyikorgás, félszek belédköltözése, iszony kiszipolyozása, ánizs és menta, halászok szamosba dobott fehér keszkenője, fennakadt furdalás. lenyeltem. a szobámban nincsenek évszakok, csak madarak. azóta változtak a dolgok. neked szabadság kell, én nem tiltok, magam ajánlom. széttárt édent, macskaszerelmeket, fészekdorombolást, kávét. magadnál tartasz, nem engedsz a kettőnkből. jó. nekem marad a fúzió, dobhangodra tánclejtés, belédképzelve a jóindulatot, törődést, giccseket. álmomban zuhantunk, kaptam tőled egy cetlit, én is szeretlek, kicsilány, ha túléljük, ígérem, nem hagylak többé egyedül reggelre. sokat kellett dicsérjük istent, ettem az ostyát. a halálról semmit sem tudni, csak az áldozatot. megmaradok aggódó kéjtulajdonosnak, feszülő mellbimbóim között teaillat párolog, torkomban kereszt, úgyis lecserélődünk, a sor végtelen. megszökött akarat, bent ragadtam magamban, megöl, hogy nincs bennem szemérem, hát öljön, hogy így születtem. szógettó. meggyötörni az egyistent, mindenek végén ne feledjen, mindenek végén álljunk ketten, tocsogva a leheletben. kerülöm a felszínt. beleszédülsz pálinkád, cigid, kurvaságod látványába. a régi szagoddal az ablakkal szemben állni, most jó. érzem a bőrömben, beleremegek a télbe, nézi, ahogySoulbitch

I. Rázza a szél a házunk előtti játszótér szélén bokrok rejtekét, az ellipszoid levelek közt zizegő kockás papírfecniket, amelyeken csak két szó áll: akkori nevem. II. Már tudtam az igazság döntő részét, amikor a tüdőszanatóriumban adódott egy fiú, aki a régi, igen gyakori vezetéknevemet viselte – sokat figyeltem, és egyre jobban elhatalmasodott rajtam a gondolat, hogy a testvérem. III. Egy megadott betűvel kezdődő előnévféle szintén okot adott nekem a gyanakodásra, amelyet ezúttal szóba is hoztam, körülményeskedve és zavarosan, és megdöbbentett a türelmetlen elutasítás. IV. Üzent vér szerinti apám egy sráccal a lépcsőházból, ott voltam a presszóban, láttam őt, és ő láthatott engem, de nem ismertük meg egymást. V. Mentem Patrokloszhoz, hogy baj van, ő bezzeg azonnal fölismerte a krimit olvasó szürke férfiben az én édesapámat, és megbeszélték, hogy szombaton fölcsönget értem. VI. Előbb örültem, hogy mégis találkozhatom vele, és most el sem kerülhetjük egymást, a szüleim meg úgyis a telken szoktak lenni, de aztán aggódni kezdtem, mi van, ha rossz az idő, mert akkor maradnak. VII. Ahogy közeledett a hétvége, félelmeim egyre fokozódtak, míg váratlanul be nem villant, hogy az ember szülei változhatnak, de a keresztszülők ugyanazok maradnak. VIII. Keresztapa nyomozott utána munkahelyek láncát követve, célba ért az üzenetem, és mellékesen megtudtam, hogy van még két apai testvérem. IX. Jó idő múlva egyszer csak anyám mondani szeretett volna valamit, rögtön tudtam, miről van szó, de igyekeztem nem adni jelét, és mondta vér szerinti apám becézett keresztnevét. X. Kint ülünk a Vörösmarty téren, az utált világoskék nadrág vasalt éle, s míg hallgatom zavart beszélgetésük félalkoholistaként egy kólával magam előtt, próbálokNév, repríz („Az ékesszólásról” részlete)

Mi volt a legnagyobb a szerelemben az az őrület mint az állatok ahogy bennük is égig csap a láng ahogy villámként sújt le hirtelen ahogy a csúcs a megsemmisülés rövid álom jótét elgyöngülés s a figyelem ami már fegyelem Mi volt akkor azon az éjszakán az a hörgéses fulladás felriadok rá megpróbállak a hátadat tartva megtámasztani de nincs erőm csak ha felülök így már sikerül megkönnyebbülsz pihegsz még tudsz aludni még nem sejteni hogy eljött az utolsó két napod holnap már mentő kórház műtenek de hajnalig még hat az altatás de hajnalig még áltat a remény aztán a csúcs a megsemmisülés s a fegyelem marad a fegyelem 2015. december 11.A legnagyobb

Megcsúszik a kezem, ahogy a felsózott utcára lesek, két emelet iszonya verődik vissza a hóra szórt fényekkel. Gyerekek markolnak bele, kemény darabot gyúrnak, ellensúlyozva félelmeiket, mikor reklámtáblák mögött bújnak az ellenfél elől. Szétkenődő hógolyók nyomukban, akár a játéktáblán kiszórt korongok, vagy testápoló cseppjei a taktikázó férfi ujjai alatt. Elszabadulnak a pályák, a járólapokat egyenként felforgatják, megjegyzik, mi volt alatta, és egy kupac kinyújtott kézből úgy húznak, hogy a többi meg se moccanjon, vagy lámpaoszlop repedései válnak hasonlóvá visszerekhez a nő lábain, mikor szabályokról kezd beszélni, és elsétálnak mellette, és nyári estéken tikkadtan csapódnak hozzá a szúnyogok, bogarak.Taktikák

Olykor egy utazás szükségeltetik. ———— titokban a szellem irányít mindent a test semmire se jó ezt ösztönösen tudod tizennégy évesen, és tizenhat évesen, ha poklot is idéz, még emlékszel rá. Ezt az igazságot festették a gimnázium hosszanti falára éjszaka, mielőtt elindultak Hádész felé. Héraklész szülővárosa, Hádész a sziget másik oldalán feküdt, nagyjából négy óra autóútra. A város se nagynak, se jelentősnek nem volt mondható, egy dolgot leszámítva. Láttál már vulkánt? — kérdezte Héraklész. Gérüón csak bámulta, és érezte, megmoccan oldalt a lelke. Aztán írt egy hazug üzenetet anyjának, és felragasztotta a hűtőre. Beugrottak Héraklész kocsijába, és megindultak nyugatnak. Hideg, zöld nyáréj. Aktív? A vulkán? Igen, legutóbb 1923-ban tört ki. 180 köbkilométernyi izzó sziklát lőtt a levegőbe, lángolt az egész vidék, tizenhat hajó borult fel a kikötőben. A nagyanyám mondta, hogy a városban hétszáz Celsius-fokot mértek. Felgyulladtak a főutcán a viszkis- és rumosládák. Ő látta a kitörést? A tetőről nézte. Le is fényképezte. Délután háromkor, de mintha éjfél lenne. Mi történt a várossal? Megfőtt. Csak egy fogoly élte túl a helyi börtönben. Mi történhetett vele. A nagyanyámat kérdezd. Ez a kedvenc sztorija — Lávaember. Lávaember? — Héraklész Gérüónra vigyorgott, ahogy az autópályán gyorsítani kezdtek. Imádni fogod a családomat. Fenyvesi Orsolya fordítása A szerző Vörös önéletrajza című kötete hamarosan megjelenik a Magvető Kiadó gondozásában.  XI. Hádész

Harmadnapra megmásztuk a szükségletpiramist. Legomboltad kabátodat, de nem bomlott ki szitakötőszárnyad. Hajlott hátadról lefaragta a húst az éhség. Az utolsó kőkocka nem jelentett határt. A levegő ritka volt, mégis jól vezette lentről a csorda hangját. Lent a feláramló melegtől remegett a körvonalad, később nyertél alakot. A csúcson már biztos volt, hogy nem fogsz összeolvadni az éggel. Megjelent a Műút 2017061-es számábanA csúcson

Réberrel se stimmelt valami, ha óriásokat rajzolt, biztos neki is az volt a baja, mint nekem. A könyveit is emiatt utáltam, még akkor is, amikor már az összes óriást lefestettem hol piros, hol sárga zsírkrétával, mert tudtam, a szabálytalan gyerekvonalak mit rejtenek. Anyám meg apám azt mondja, az előszoba lambériája alatt vannak rajzaink, a nővérem szép fái meg az én idétlen óriásaim. Ott, a lambériázott falak előtt aludtam át negyven fokos lázzal a napokat, emlékszem az ülőgarnitúrára, ahová a macistakarómmal lefektettek, irtó hülye színe volt, sötétlila, mintái zöldek és fehérek, összevissza vonalak. Akkor már régóta az óriásokkal álmodtam. Minden éjjel jöttek, vertek és rugdostak, át akarták vágni a torkomat. Meghaltak, azt hittem, a rémálmoknak vége van, az óriások összementek, nőttek helyettük férfiak. Új óriások, nem hiányoztatok, de azért jó, hogy jöttetek, A büntetés már hiányzott, kérlek, fegyelmezzetek. Megijedtek maguktól, azt mondták, óriások nincsenek, Hazudtok-hazudok harc volt, s én túlnőttem mindegyiken. Ő mellettem fekszik most is, álmában fogja a kezem, minden este fél, hogy egyik reggel majd újra lázas leszek. Talán óriás lesz ő is — bolondmattot ad — a boldog futó a szigetről mondja, ne félj, hisz álmodban még nem az. Felébred, megnézi a homlokom, tűzforró, lázas vagyok, Kékszakáll is, bassza meg, ha hamarabb szól, ajtót korábban nyitok. Felül, látta az óriásokat, szerinte is félelmetesek, Tudod, a gyógyszert be kell venned, még vizet is hoz, hideget. SRingató

jelentés nélküli képpé foltosul: pillanatnyi senkiföldje — földbecsapódást, porfelhőt, lángoló szérűt mutat a vágytalan mozdulatlan keresője, tücsköktől hangos táj nyalja a pernyét. Kezed szorítsd a szemedre obulusként. Megjelent a Műút 2016056-os számábanA lebegés

Kötőhártya Az élen túl az árnyék fedi a síkot, az innenső oldalon fényes sáv húzódik a vakolaton, a diszperziós festékbe száradt hengerszál. A megfolyt anyag függőleges ritmusában két tüske meg öt korsó sör éhgyomorra. Hegyvidéki erdő, akáccal tűzdelt bükkös, amelybe halvány átmenettel türemlik a párkány. A homogén műanyagon gyógyszerlevél két maradék szemmel, gombelem feltépett dobozában. Kiég az izzó, átereszti magán az utcafényt a sólámpa. A bukó nap gyorsuló ívét elnyeli a födém. Kontúrosodnak a felületek. A homlokzati reflektor behorpasztja a pupillát. A pipettából aláhulló csepp terülésekor beáll a csend. Hetven százalékos alkoholtinktúra szikkasztja repedtre a kötőhártyát. Az égés elsőként a látásé. A kénmentes bor azonos mechanizmussal vezet ismétléshez, mint az átfejtés acéltartályból pillepalackba. A hibák a bor hibái. A borhibák másnapra kiszellőznek, a talaj a hajszálgyökerek körül harminc méterig meszes, hézagos ívben lassulnak a glicerincsíkok.   Bérleti utcafront Az ablaküveg az utcafront eseményeit az utolsó hózörejtől a vízcseppek kora délutáni párolgásáig közvetíti. A hó gravitálása kijelöli a költözőmadár tollazatának fajsúlyát, ami az idény közepén a tojás boltozatát átütő utódra háramlik. A párkányról elívelő gerle a lebegés letéteményese a nála magasabban fészkelő ölyvek szűkülő spiráljában. Szakaszos kerregés. Az olajtartalom a nívópálca min. szintje alatt automatikusan megakasztja a folyamatos károsanyag-kibocsátással járó sittszállítást, a sofőrt a bontás közben gyaloglásra, a sarkon stoppolásra kényszerítve. A stoppolás sikere esetleges, akár a srégen kiálló kerékbarázdákban az ablaktörlő ütemére az ürülék elegyedése a mosófolyadékkal.  Versek

Azt hiszem, mondhatom, harmatcsepp sugallta. A májad éjjel dolgozott, míg aludtál. Röpke két óra a csendet kézen fogva. Megjegyezted magadnak, milyen nyugodt a pást, és csak a szíved bukdácsol a kátyúkon. A Játszód csendes volt, a kerítés pedig korhadt, mégis közrefogta. Kémlelted a felkelő narancsfényt, mégis elmerengtél. A Faló betért a sárga fényű városba. Ismerted ezt az érzést. A Nyugalom megtalált, üdvözölt. Félholtnak a csók. Gondoltad, kimondani nem merted. Tudtad, hogy a lelked toldozáson megy keresztül. Vagy legalábbis elképzelted. Krisztustövis a májba

Azt álmodtam, hogy rájöttek, hogy figyeljük őket, úgyhogy a nő nem jött el. Egy másik nő jött helyette, és ő várt a férfira. A férfi végül meg is érkezett, pontosabban megérkezett egy férfi, de ő sem az volt, akire számítottunk, hanem egy másik. Úgy látszik, rájöttek, hogy figyeljük őket — mondtam neked, de te csak legyintettél. Figyelj! — mondtad, és én figyeltem is. Közben ez a másik nő és másik férfi az eredeti helyszínen szeretkezni kezdtek, de olyan nagy odaadással és beleéléssel, ahogyan azok, akik helyett jöttek, sose tették. Mi szükség van erre? — kérdeztem, de már láttam is rajtad, hogy erre szerinted sincs semmi szükség. Abba is hagyták. De valami oka csak kellett legyen — morfondíroztam. Aztán ismét rájuk pillantottam. Úgy tűnt, hogy töprengeni kezdtek. Legalábbis a férfi. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Csere

és arra eszméltem hogy a gyorshívóba tettél aztán néha már köszönni is elfelejtettünk egymásnak mert sosem kellett búcsúzni vagy megérkezni igazán és most úgy vagy bennem mint jövő a tenyérben és holnap ha felébredünk talán már nem lesz te meg én elfogynak a különérdekek egy csípő leszünk rajta egy ölelés egy fárasztó nap utáni forró zuhany leszünk elnyújtott szóköz egy Pilinszky-kötetben szóköz

Borbély Szilárd szövegeibe egy picit nyúltam bele, csak nagyon picit. Picit átírod, és akkor a magadévá teszed. Nem te írod, de rajta hagyod a nyomát a saját gondolkodásodnak. A költészet már régóta halott, a versek már a nyelvet át nem írják, csak verset írnak át a verstelenbe, az egyik formából a másik formát. Ha lehetséges volna meg nem születnem. Mint elfelejtett álom nyoma ébredés után. Mi ébredés, mi félelem a naptól. Gyomorban görcs, csak félelem, csak reszketés, csak görcsök. Mennyi, ó, mennyi reszketés van itt az izmokban, gyomrokban, végbelekben. Nincs semmi, ami megérné felkelni annak, aki elesett. Csak ült az ágya szélén. Hogy mégis, mért kellett, ha már, ahogy, mint annyira, korábban is, de újból, azt, mindig újra, újra kezdeni. Belátta, hogy bűnös tévedés volt nem gondolni arra, hogy minden egyes nap, hogy minden nap minden órája haladék csupán. A félelemről kéne még beszélni. A reggelekről, amikor izzadságban ébredtem. És nem akartam semmit. Eltűnni csak. Csendet, némaságot. Nem kellene mindent, amit most csinálok, megtenni. Egyszerre véget érne. Ezt szeretném, ha véget érne. Fölkelsz, mert azt hiszed, most vége van. És nem vetem be az ágyat, így majd közelebb lesz az este, rövidebb a nap. Mindig új napok, aztán piálok és szarok, kitartóan fogat mosok. Élelmiszeremésztő gép vagyok. Újabban bal kézzel törlöm ki a fenekem, higiénikusabb, azt mondják. És egyébként a bal kezemet is kell használnom végreRövid nap el

mint a parton talált apró hal gerince kövek közé szorulva, a dagály a hátán kivitte, az apály meg otthagyta, velünk játszanak ilyet napjaink, nappal még csak-csak, de éjjelünk, az nincs, tudjuk azt, hogy volt, tudjuk, kellett lenni, mert látjuk szálkáit, de minden, ami érzést adott leszárad rólunk, ahogy a hal szemei is csak kiürült gödrök, a háttérben neonkéken fluoreszkál a tenger, nincs élő kép, csak ábránd, a valamit kitölti a semmi — holtpont —, csak a háttér színe változik, és a test hőtérképén látni egy tenyérmeleg foltot. halgerinc

az utolsó nap mikor minden elérkezett amire vártál nem lesz az annalesekben üres oldalak vésetlen kőlapok sorakoznak ahogy a főorvos mondta a sleppnek elhalt izomdarab irreverzibilis állapot te meg bámulsz akkor hanyadán is állsz az infarktussal amit lábon vittél a sürgősségiig aztán igyekszel szokni a helyzetet a tény a zárójelentés-kötegben van és előtted bizonytalan másnapok a következő még egy de az utolsót nehéz lesz tetten érni a konklúzió egyszerű magad vagy a tárgyi bizonyíték Megjelent a Műút 2017064-es számábanCorpus delicti

valahol téged is csak elképzelnek Ha a gránit menedéke többé nem védelmez, indulj el a vizek felé. Vándorolj, míg nem marad, csak kőtaposás. A földkéreg mozgása majd vezeti vonulásod, és a faunával parthoz juttok. Hagyatkozz ismeretlen kilengésre, hogy az áramlat megmutassa a gombák lelőhelyét. Tápanyaguk legelése módosít az érzékeken. A mellőzhető állatvilág, ha megérti pupillája új átmérőjét, készen áll az egyenes testtartásra. Látomást észlelsz. Szemed megtelik árnyakkal, melyek kiemelnek az ismertből, hogy sose akart részed határ- vonalait bejárd. Keresd az ingert, mi bőrön túl formál, és tanítása felfedi eddigi életed kivetnivalóit. Számold fel tested után hagyott bűneid. A kihasznált szervek öröme merengés nélkül irányít. Mondd le a győzelem lihegését, hogy ösztöneid dominálhasd. Emlékezz harcaidra, hisz nyomot hagyni nem méltó. Amint utad változást hoz, a hegek forrása megbocsájtja tetteid. Egyesítsd a lépteket, és a zarándoklat benned ér véget. Napkeltekor kört alkottok, és a kolónia mantráiból közös ősnyelv ébred. A leírható természet birtokában nevelkedtek, hatalmatok anyagi eredetű. Mégis a térdek a szellem előtt, aki felszabadított, lélekben átjár. A két pólus, ha egybeér, megidézi holdfényünket. — Ez a tisztulás törvénye. Tudni kellett az erővel élni ciklusok számát kezedre vésni Törődni kellett a halál utánnal hirdetni véred utódok által Tiltani kellett önző érveim elhagyni mindent sötétség évein És összeáll, ami egykor szétszakadt meghajolni a lagúnaég alattPszichofauna

Ha nem szabad kijönni, volt szabad, nem lehet kinyitni az ablakot, úgy folyik szét a víz az üvegen, a nap megáll, estig reggel marad, csorgó eső, a délelőtt csorog, kimentünk volna, jobb volt odabenn, át kell a boltba szaladni tejért, zörög a kanna, a vázhoz ütöm, ázott ruha, szétázott papiros, itt lenni, nem, és nem tudni, miért, itt én biciklizem, és nem tudom, tej, föld, eper, szavak, víz, összemos. Belegurul a tócsákba a gép. Itt senki sincs. Nem is volt senki sem. Alig esik a cseresznyés alatt. Elmentem kicsit távolabbra még. Ez, innentől oda, az én helyem. A’helyt, ahol a sem-mi-más maradt. Megjelent a Műút 2014048-as számábanHa nem szabad

Amikor az első tejfogam kiesett, nem emlékszem, hány éves voltam, de arra igen, hogy nagyon megijedtem. Egy fénykép maradt rólam; kisgyerekarc, ahogy összehúzza a nevetés szemét és tenyerébe folyik a nyála. Szorongatja a fogát, a vér lassú lüktetését tanulja, boldog. Azon az estén tálcán hozták a puha ételt, meleg tejet egy zománcos bögrében, tálcán a kiemelt figyelmet, miközben testem egy darabjával a kezemben tudtam, ilyen a vedlés, ahogy egy kislány átélheti. A tejfogakkal együtt végül eltűnt a nyugalom, és mintha sosem találna vissza a tenyérbe ezután. A költöző madarak rabolják el őket, apró állatok szíve közé ültetik. Velük kell repülni, mielőtt a tejfogak kihullanak. Ez az igazi a megszabadulás, így megmaradni.A szorongásban lakni a legjobb

először bújj ki bőrödből, nyúzd le a világot másodszor és harmadszor előttem és előttünk leheld azt, hogy power off negyedszer az almát vérrel permetezd a keresztapák teherfogalomviselésével szemben, majd az intrikus Ádám sisegő búzáját vágd le mindenki szeme láttára kígyót képzeljen a sas az aratás ünnepére dinnyezászlókat fel búcsúzóul zabálj fel mindent és most, hogy a tenger kiszáradt, egyedül indulok bőröm keresésére, szegény jó emberbőröm, merre Fenyvesi Orsolya fordításaláthatatlan huipil

A krematórium felett mindig szürke az ég. Megjelent a Műút 2015052-es számában Időjárás

A nyelvtani szerkezetek sémáiban mindig biztonságot találtam. A boltban jó napot kívánok és ereszkedő hangsúlyt használva a kérdéseim is csak nehezen érzékelhetők. Talán ezért voltál velem kapcsolatban mindig kijelentés. A boltban mindenkit tegeztél. Szerettem a pizsamámba ragadt illatod. Ez volt az egyetlen gesztus, amit kérdésnek tudhattam be. Mikor kimostam, és a mondataid utáni lebegő hangsúly egyre stagnálóbb lett, elvesztettem a szintagmákba vetett hitem. Vásárlás közben majd újraépítem. A kérdésekre irányítom figyelmem, helyetted. Megjelent a Műút 2017061-es számábanNyelvtan

Föllázadt a nyár, de nem volt rózsája, se indulója. Októberben esőkbe bújtunk, az út mentén elgázolt kutyák feküdtek. Kifordult belek, vér és szőr. Az autóban a boldogtalanság maratonfutóiról beszéltünk, akik, három évnyi szerelmük kizöldült egét nikotinsárgára festve, most öblös, öreg fotelban ülnek, és azt ismételgetik, „itt legalább otthon vagyunk”. Kezükben sörösdoboz, előttük hamutartó. Az elvérzett szerelmek előbb a híd törött korlátjába, aztán egy fényképbe, végül a mosatlan pohár falába költöztek, és mikor a pohár is eltört, rongyot hoztak, sietve letörölték. Fogaink közt egy cafat nyári éggel, agyunkban a pókhálók súlyával menekülünk, de már az első hegyen karavánba zár egy kamion. Innen csak katapultálni lehet. Eltévedt mozdulatok az árnyakat nem riasztják. A történelem itt elhagyott ipari terület. A vaskorszak után senki sem gondol a halhatatlanságra, gyorsabban bomló rémeket hívnak az őrület ellen. Az autó üres tájon robog át. De a pókhálók még mindig drótból vannak, és mert a kivégzést az áldozat sosem látja meg, a halált daráló gépezetről ezután sincs mit mondanunk. Megjelent a Műút 2013041-es számábanA vaskorszak után

Megható a rengeteg megosztás Hogy kiskutyát találtak az erdőszélen És most gazdira vár Addig is befogadták Csak hát van nekik már öt ilyen kis megmentett élet Egy természeti csapás és máris Az összefogás tízezreket mozgat A kérgesre csiszolódott szív csendben a polcon Akolnyi melegségben olvad Gyűjtés a rákos gyereknek Hajléktalannak Én már hittem hogy itt lassan a büszkeségtől És nem a szteroidtól meg plasztikától dagadnak keblek Hogy az ország a kényszerű és kényszerített nyomorból Egymás kezét ismeretlenül is fogó Dac- és védegyletté vegyül Hogy a jézusi eszmék ne csupán Egy kétezer éves marketinget jelentsenek Az aranytól roskadó hitfejő gépnek Hogy legyen a sosem kérdező De segítséget feltétel nélkül nyújtó kéz A mindenkori védjegy Ahol a saját anyját is két szavazatért áruló Nyakkendős sírásó csak egy árnyékra vetődő Gumicápa lesz Hiába hány cukorpapírba csomagolt Édes-savanyú epét Az emberek tudni fogják a nevét Amihez hűek A szeretet Ami nem szab előfeltételt sem szabályt Csak jelzi hogy létezik És most adni készül magából és ígéri nem fogy el Mert belőle sosem lehet adni eleget Azt mondják sokan Nagyjából jónak vélt emberek Hogy ezek akik jönnek és jönnek Ezeknek biztos a nagy része csak jobban akar élni — A nyolcadik főbűn ez nem vitás — Na és ha meg menekült mert egy kicsit többet lőnek arrafelé Akkor meg menjen haza és tegyen rendet Ne ide jöjjön az őseink alkotta édenbe Mert hiszen ők bűnöznek és terrornak Ima közben Mekka felé fordulnak Nyomukban szaporodnak a mecsetek Disznóvágásba sem mártanak pálinkásHa Magyarországra hozott sorsod

 „Bgynek” Már megint akkor hívtál, mikor vert az éhség, kivételesen hagytalak, hadd mesélj arról, ahogy beleharaptál tegnapodba, kétségeket tépve ki fogaiddal. Már megint akkor hívtál, mikor vert a múltkori, kivételesen hagytalak, hadd mesélj arról, ahogy beléd harapott, darabokat tépve ki belőled, foga nyomán fájalom ült. Már megint akkor hívtál, miután megvert a soron következő, kivételesen hagytad, hadd meséljek arról, hogy a kétségek helyett keletkezik idővel új, őt viszont el kell fogadnod, te választottad. Sznekkbár

Ezek a színek könnyűek és késve hűtik a tavaszt. Estére vihar készül, aztán mégsem és így könnyű beleszeretni bárkibe. Könnyű fenntartani az emlékezést, ha csak játék az egész, titok és valóságos történetek nincsenek. (De vannak, mondanám erre, pont ezek.) Óvakodva vagy nem, de milyen finoman terülnek szét, fordulnak meg, bomlanak ki. Egyéb dolgom nincs is, csak ülni csendben és néha mondani valami mocskosat. Ha kell, könnyed mozdulattal elhalasztani. Kivenni a kezem egy bugyiból és csak úgy megindulni hazafelé, a világnak neki. De milyen könnyű bármit is elsiratni. Milyen könnyű beleőrülni, meghalni, mindent összetörni. És milyen nehéz szó a könnyű. Hiába, csak maradandó dolgaim vannak. Amit elengedek, folyton megtalálnak, azt mondják, benji, gyere velünk játszani! Én pedig játszom is készségesen, hajnalig játszom velük, miközben kacsintgat és vár, éppoly készségesen vár a kertek alján jócimborám, Magány. Ő pedig hatalmas és kegyetlen, szememben hordozom és amíg velem van, soha meg nem öregszem, soha meg nem nyugszom, soha meg nem őrülök. Pedig volt idő, hogy azt hittem. Volt minden teljességgel érthetetlen, hogy nyüszítve kérdeztem, mit akar velem. És ahogy lassan megszerettem, egyre veszélyesebb lett a vérem. Aki ismeri saját bűnét, könnyen megérti a másét. Az tudja, hogy nem megbocsáthatatlan semmi sem. Az már majdnem betörhetetlen és nyomot hagy mindenkiben, akiben egy pillanatra meglátja valamelyik lehetséges arcát. Magány vonz magányt, test vonz testet, álom az álmot, a bűnt, a káoszt, a rendet, faszt, pinát, szemet-szájat-segget, szó a szót, a táncot, szcénát, alamizsnát, a tenger kihordja, majd elmossa titkait, a tenger kimondja, elűzi, megköveti, a tenger hallgat. KövetiA tetszőleges part

Láttam megrészegedett nimfákat kivetkőzni földöntúli szépségükből, gyönyörű romlás fátyla borította üveges azúr tekintetüket. Fejbőrükről millió napsugár zuhant alá sűrűn a vak mélybe kebleik közé, mind piros színűre festve, mint egy tétova vágy. Fehér bőrükre szeplőt csókoltak egymásnak, és izzott az is, igen hevesen, vörös volt az az éj, emlékszem tisztán a homályra. Csupasz hátak, mint megannyi tárt ajtó lengtek körbe körülöttem forogva, de a sovány testek bordái közé zárva csak az üresség lézengett.Corvin

A terápiának vége, de továbbra is megírom a házi feladatokat a pszichológusomnak. Ma például azt írtam neki, hogy jól vagyok, pedig nem múlt el teljesen a szorongásom, hogy nem olvassa el a leveleimet. Persze, mióta véget ért a terápia, nem küldöm el neki, amit írok, úgyhogy ez a félelem a múltra vonatkozik, mégis most vált jogossá: nem fogja megtudni, mire jöttem rá — jóllehet, ez is a terápia része. Tojáshéj-tengerről írtam egy novellában tíz évvel ezelőtt. Konyhai jelenet, két szereplő. Az egyik mosogat és sír, a másik ezt nem veszi észre. Úgy tűnhet, hogy férfi és nő a két szereplő, pedig egy gyerekről és az anyjáról van szó. A bántalmazó párkapcsolatban az áldozat úgy érzi, tojáshéjon kell járnia mindennap — ezt olvastam a könyvben, amit a pszichológusom ajánlott. Miután az anyja befejezte a mosogatást, a gyerek a konyhában maradt, mint akit legyőztek. Az írókörben azt a tanácsot kaptam, húzzak a képekből. Kék láng, gázrózsa. Az ablakban egy üveg főtt étel. Hét év és a klozapin. A szemközti háztömb gyanakvása. Miért van hidegebb decemberben egy betört ablakú fűtetlen lakásban, mint kint. Anyám kever magának egy kávét. Amíg issza, a követ nézi, a pingvin a falról meg őt. Hideg. Kihúztam azt a részt is, amiben a tojáshéjról írok.Levél a pszichológusomnak

Isten megbocsát a bestiának bennem, és Isten megbocsát a baromnak. Soha nem terveztem így. Isten megsegíti, akiket bántottam, és a halott madarakat a parton. Soha nem terveztem így, ámbár a madárügyhöz nincs közöm. Isten elnézi azt a néhány dolgot, amit mondtam, Isten elnézi dühöm. Soha nem terveztem így. Isten megbocsátja gonosz gondolataim, Isten könnyíti fájdalmaim. Isten esőt hoz, Senki se szereti annyira az esőt, mint én. Eső, Eső, Eső, Soha nem terveztem így. Voltaképpen soha nem volt semmilyen tervem. (Kabai Csaba fordítása) Megbocsátás

1 Gyűlölöm a boldogságot, nézett a szemembe, azután mindig valami rossz következik, amitől már előre rettegek. A hétköznapok sunnyogásában nem is sejteni kies voltát. 2                                                                  Pina Bauschnak Mozgás-e már vagy rögzített pillanat? A sötét felületek hangosak. Üldözőbe veszik a vadat, amaz meg finom harisnyában a sárba térdepel. Bátortalanul, de nem félve dobja el magától a mozdulatokat, alig érintkezik velük. Sátrat ütnek a lapockák, egymást tükröző bőrháromszögek. Az elnyelt hangokból hő keletkezik. Kalapos apák vonszolják a vigasztalhatatlant kerülgetnek bokrokat, földrögöket. Az esetlegesség jelöli ki útjukat olyan biztos kézzel, mint ahogy sebbe fut a kés másodszor is. Mindegy, milyen irányból hívja fel magára a lesújtó pillanatot a figyelem. A szabálykövetőkből lesznek őrzők és támadók. Megjelent a Műút 2017059-es számábanA császárné panasza

koordinátává lettél bennem, és valahol az eseményhorizontomon innen, mélyen a réseimben ülve adataid helyetted is meghatároznak. én nem tudok én lenni többé, pedig te sem voltál semmi, csak ösvény és kerítés: hosszúság és szélesség — mégis félek, beleszűnök a távolságba: a két pont közt kifeszülőbe, mint folt, péppé málló anyagon, benn, létidegen saját űrben gondolat és torkon ragadt hang között, szégyenkezve és ámulva a széttartás liturgiáján. Megjelent a Műút 2015049-es számábangondolat és hang között

Még jóval azelőtt, hogy utoljára vágtad volna rám életed kurva nehéz vasajtaját, tudtam, hogy minden elveszik majd. Mégis addig tartottam számban az utolsó szót, magamnál a kimondás jogát, míg szétmállva, nyelvem két végén lett belőle keserű és édes. Bomlik, éreztem közben tompán — mondani épp lehetne még; és nem fájt, hogy közben cammogva fogy az affinitás, és nem fájt, pedig loptad az időm. Ülünk hordalékos partján a semmilyen se életünknek; lezárt tégelyben a konyha két, távoli szegletén.vegyrokonság

Háttal a konyhaablaknak megcsillan a reggeli napfény kávéscsészéden, csak szemedben ül a másnap étcsoki színű bánata, s vállad lejtői a csüggedést sugallják; nem tudlak most megmenteni magadtól, zárványként kuporogsz a zöldalma hokedlin, s csak meghitt, apró tokádban maradt némi bizalmam, meg csészét kulcsoló hosszú ujjaidban, s még nem tudom, hogy az éjszaka utoljára tértem magamhoz eme ujjak ritmikus mozgását követő félájulatomból, s még akkor sem értek semmit, amikor halkan koppan a kávéscsésze az asztalon, ám téged már nem látlak sehol, de világos: mostantól számomra tiltott zóna vagy. Tiltott zóna

itt szélesül el minden. felénk füstöl az avar és két part közt reng a föld. fátyolt köhög a völgy ilyenkor, hogy ne kérdezd, mit ér háton a tekintet. innen elvegyül az évszak, az ablak felé dől a tér, dér csettint a füvön, a fagy felissza a rothadást és rommá érik minden királyság. ahogy fal mellé botló nő keresi a göndör éveit omló vakolatban, lepereg ott, ami elmúlik mind és a földön marad. itt szélesül el minden, elszorul a hang és űrbe ér, horzsolt térddel innen felállni a legnehezebb.felező

A sarokban fehér liliomok Állnak. Egészen Idegenek. A szobát Belepik. A porzókról a virágpor Tapad — összemázolt a tenyér, a tüdő, Lemoshatatlan, csak elkenhető Közhelyesség. Minden eleme Vádol. A szimbólum egésze Zaklat. A jelentés miérteket Maszatol. A fehér liliomok Rémületesek. EgészenFehér

A jobb oldaladra fordulsz, és csak azt kéred, hogy ne beszéljek többet az átszoktatott balkezesekről. Talán segít, ha felteszem azt a régi lemezt, aminek első számában a refrén többször ismétlődik, mint kellene. Vagy elmagyarázom, hogy miért szoktam átmásolni éjjelente ugyanazt a hanganyagot tőled. Amiben csak a pattogás hallatszik, és a nehéz hangok ájulás utáni puffanása. A te állapotodban a véletlenekre is gondolni kell, mert mi van akkor, ha megint dadogni kezdesz, és a tű pont akkor akad meg? Pszichés

buborék azt mondod: haha, de nem nevetsz arcod túloldalán a halálra gondolsz égre lehelsz egy szót: paharo imbolyogva tör előre, csonttalan kapaszkodik, mint egy léggyökér elegyedik azzal, amiből vétetett illeszkedések nem zavar, ha elkísérlek már a kérdés is bántott pedig csak az útburkolat volt ami alatt ott csikorog a sóderrel kevert döngölt alap az egyirányú utcában mit tudhattam én biztosra mindazok után, hogy te tíz évesen műbundában vonultál ki a forradalomba és főként mindazok előtt, amik ezt a kísérést követték amikoris te képes volnál homlokegyenest az ellenkezőjét állítani annak amit gondolsz, én pedig tarkóirányba indulni annak ahová jutni szeretnék nem volt kéznél méteráru-üzlet ahol érintésmintát vehettünk volna drága anyagokról egy áruházban felpróbáltam egy rövid rózsaszín bundát, de gyorsan beláttam nem hordhatok olyasmit, amit mintha rámöntöttek volna mi lenne velem nélküle álomfejtés lépcsőn felérni: hódítás ahogy a fordulóban előbukkan barátnői, a párkák, sodorják arca felpuhult – könny ízét érezni szomorúság fekete ruhájának nincs köze a gyászhoz tónusa az ismeretlen mértékét jelöli mozgásiránya olyan látens tartalomról tanúskodik amelyért az éber tudat nem kezeskedhet ha a gang most leszakadna vele, ezzel tévesen ítélné meg őt ha közelebb jönne, átlökné az álmodót az ébrenlétbe vagy egy még ismeretlenebb mezőbe jelenléte taszító vonzással tartja felszínen amint eltűnik, ő lezuhan (később majd valamikor visszatér ide a helyzet uraként járja be az esés útvonalát, nosztalgiával felel a nehézkedésre) odalent, a fal és a járda derékszögébe csorgatott sávtól bizonyos távolságra, a félresepert törmelék önszerveződő csoportjai alatt aszfaltba kövesedett rágógumizárványok az alacsonyabb magnitúdójú testek kitűnnek egy-egy csillagkép kapaszkodóként adja magát a szűz kéken, a skorpióVersek

A titok szegregátuma. Előlép a rengeteg (pénz) mögül. Lefújja a cukrot. Én meg nézem. A fájdalom fruttijából kétszer kapott. Vagy kétszer kétszer. S mindig volt is nála, ott zörgött hófehér hosszúkabátjában, szépfehér felöltőjében, jegesmedvés, kapucnis köntösében. Mégsem csókolt kezet. Hitte, hogy egyszer: mind egyaránt vehet. Megjelent a Műút 2015054-es számábanLORENZO RIBEIRA — A fájdalom fruttijából

egy tízéves kislány cipeli részeg édesapját és a biciklit a térdig érő hóban — rendben Megjelent a Műút 2015052-es számában nincs semmi

Hej, csodaország, örvendj, hogy itt élsz Már mért is csengne úgy ez most, mint élc?! Van szilvapárlat, van aranyalma Mit kormánypárt ad — érte Hozsanna! Télapó itt van, bíbor az orra; Prédára mozdul, cimboraszóra. Éhe a szépnek, éhe a jónak Télapó itt van, ízfokozónak Szép haza szülte, hó a subája Elszántan foszt ki — hopp, a csudába! Szép láncot kaptunk, s most belevésik: „Balga, reménykedj; meggebedésig!” Megjelent a Műút 2017060-as számábanFöltunningolt dalocska

Nyáréjszaka, sűrű zivatar. Rémország fölött villámlik az ég. Nincsen út, de még van irány. Az ablaktörlő vadul kalimpál, mint egy madárijesztő kabátujja. Ketten ülnek a kocsiban. Nem szólnak egymáshoz, a nő vezet. Előttük a fényszóró bizonytalan, szűk udvara, körben a sötétség átázott, sűrű szövésű drapériái. A szemek e madár nélküli tájon sosem voltak elég élesek. Későn villannak föl az útszéli karók vörös, foszforeszkáló csíkjai. A nő lassan hajt. Ujjai a kormányon elfehérednek. Most csak az valóságos, amit a szélvédő és a karosszéria körülzár. Tekintetüknek föl kellene hasítania ezt a burkot. A férfi oldalra figyel. A villámok egyre közelebb húzódnak, nincs szünet a dörrenés előtt. Visszafordul. Érzelmei valóban másolatok? A nő fél. Egy szembejövő autó reflektora hirtelen mindkettejüket elvakítja. Az ablaktörlő zakatol, a motorházban valami kopogni kezd. Rémország szíve felé közelítenek. Megjelent a Műút 2013041-es számábanBurok

eltévedek és soká nézem, ahogy lüktet a kupola. ez valami élethez hasonló: kiszáradt ajakra a víz. mint mikor felfeslettem a sziget sziklaszirtjére és a hullám hozzácsapódott a fodrozott kőhöz. most jó. keresztbe fekszem a szívdobogásodban. Megjelent a Műút 2015049-es számában a sziget

Bánya Az ilyen típusú sziklákon szeretünk egyensúlyozni. Koncentrált kilégzés a törmelék. Én ebben a sóhajban szeretnék legyökerezni. Most nyolc tonna levegő a testem az utolsó szürke gazhoz kötve koponyád tetején. Sípoló tüdő és meszes ér a föld alattam, nem merem letenni a talpamat se többé. Végre először pihensz, és én vigyázok, hogyan szárad a véred. És nézem, még kétezer évig nézem a bomlásunkat. Pedig legjobban tényleg a kiszáradástól félek.   Délután Végül inkább elfelejtettük elnevezni a haldokló muskátlikat, pedig sírhattunk volna zörgő szirmokon. A fakó földbe fulladás maradék, görcsbe fagyott a kézfejed. Nem szólsz. Csak ölelsz, nem fázom még. A nyárra gondolok, hogy nem szeretnék hó lenni a cipődben, csak puha homok. Egy szem, ha nem rúgsz ki alólad. Igyekszem maradni: a cserepet nevezni el inkább. Fogadjunk örökbe egy tetemet, mielőtt görcsbe fagy a kézfejem és elkezdek fázni.   A mű(vek) a szerző felolvasásában (az írott változatban lehetnek eltérések, ezek az utómunka során keletkeztek): [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Darazsi2.mp3"][/audio] [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Darazsi.mp3"][/audio]  Versek

[epigramma, tisztelet] Fortinbras a saját epigrammáját íratta a sírodra ügyesen megoldotta egyszerre tisztelhet téged és magát javasoltam: Lenni vagy nem lenni mire Fortinbras: milyen hülye kérdés ez öreg jó gyerek van benne tisztelet katonai rend szerint temettetett el csak azt kellene megtanulnia kinek mennyi jár mennyi jár királyfi te saját kézzel három embert öltél meg és még hármat neked járni fog de ez csak rajtam múlik hogy barátod őrzi meg a történeted őbenne is megvan a tisztelet mi van ha ő is tudja kinek mennyi jár mi van ha ő is tudja valahogy   [idő, harcmező] kétezer évesnek érzem magam akik ott voltak velem a sokhalálnál párnák közt értek véget Osrick régimódi volt mégis párnák közt Hallottad a királyt beszélni Horatio ennek leáldozott ketten vagyunk ha akarnánk is csak egymást szúrhatnánk le a harctéren megegyezhetnénk de a harcmező akkor se lenne már harcmező nincs más hátra mint szépeket gondolni ágyban párnák közt halt meg ebben a levegőben valami büdös száll biztos attól esett ágynak az elméje se lehetett már tiszta számbavettem a párbaj okait így még éltethettük volna a harcmezőt Osricknak meg kellett volna engem sértenie de ebből a nyugodt beszédből mégis min bántódhattam volna meg   [írás, stratégia] most mindjárt kiderül hogy lenni vagy nem lenni mint barátod őrzöm meg a történeted a sírod mellett egy kis kőfülke, belezárom ezt nem bízom könyvtárakra túl gyakran gyulladnak meg véletlenül és százévek múlva a föld alól se lesz nehezebb előszedni, mint onnan mondanám hogy fülekre-szájakra bízni sikeres volt mondjuk Homérosznak is de hát ki tudjaHoratio feljegyzései

Néha mikor felöltözöl, nem hiszem el, hogy ez a szemed. Már itt se vagy. Az utcán nem tudok lábnyomodba lépni. Pedig mindenhol jártál már te is. Egy öngyújtót forgatok ujjaim között, mintha a kezemet fognád. Eszembe jut, egyszer kivetted cigidet a számból. Néha mondataink összetalálkoznak mégis, olyankor régóta hiányzom. Aztán elmész. Most kérhetsz tüzet mástól.  Kivetted a számból

szeretném nem szeretném az előjelek arra mutatnak nem élem meg hogy úgy haljak meg ahogy szeretnék Megjelent a Műút 2016057-es számában tökmindegyómen

Ha kérdezik, miért intesz nemet, Te hallgass majd szelíden. Értelek. Elképzelem legelső éjszakánk. Világos délután, három körül. Te munkahelyről jössz, ebéd után. Akták hideg nyugalma leng körül. A kulcscsomó nehézkesen kerül elő a farmered hátsó zsebéből, tekinteted leszegve nyúlsz a zár után, talán még biztonságot ad. Húsz perc talán. Vagy harminc. Úgy akartam. A hátpihéid közt az oldatot, a füstízt és a fényt ízlelte ajkam, a szétdobált ruhák, hogy enni nem, lábak, s kezek közt kapkodó tudat, a testen túl nem volt már semmi sem, magunk maradtunk veszni győztesek e néhány percre ott, magunkba martan. Húsz perce még az ágyban láttalak. Belém meredsz, akár a nyél a vasba. Hullámaink a mélybe rántanak. Ölellek át, akár nyelét a vas. A kinti létre ráborult tavasz így önti szét a fényt az ágy körül, lebegnek, úsznak könnyű porszemek — az elpihenni csendes vágy örül. Pár perce még az ágyban láttalak. Közeljövőt teremt a képzelet. A vágy elégül így, s mi rád ragad, a bűntudat se sújt, e kényszered. A délutánba számkivetve lenni, hazudni mit se sejtő kapcsolatnak, ma indokul talán elég is ennyi, miért ne mondj igent saját magadnak. Ha kérdezik miért intesz nemet, Te hallgass csak szelíden. Értelek. Részlet a Nőgyakorlat (kötésminták) című, az Ünnepi Könyvhétre a Syllabux Kiadónál megjelenő verseskötetbőlÉrtelek

ablaknak feszülő tenyér vagyok. utánanézés — elszelídül tőlem a vétek. így hűl ki a test. belém égsz, ahogy utcai lámpák burájába a bogártetemek. hamar fölénk nő a táj és köd leszel — vakfoltot ölelő látás. elfütyül mellettünk a szél. aztán mind elfelejtünk újra megszületni.váróterem

Tegyük fel, hogy dél lenne, az a rekkenő fajta, legalábbis így hívják, hogy miért rekken, azt nem tudom, nem ismerem a szavak eredetét. És én ebben a rekkenő délben olyan volnék, mint egy nyűgös, aszott, vánszorgó téldarabka, öregasszon, manó, vagy életunt pénztáros egy közepesen szerény választékkal rendelkező szupermarketben, panelgyűrűbe zárva. Mögöttem park, előttem egy pohár vörösbor, amit mérsékelt lelkesedéssel iszom, mert muszáj, állítólag csillapítja a fájdalmat, a szomjat viszont nem. A kontaktlencsém és a fénytörés együtt műveli, hogy szivárványszínű mikroorganizmusokat vizionálok, amelyek kipöttyözik a levegőt. Akkor huppan elém az ember a jövőből, aki nem akar elintézni annyival, hogy ez csak egy posztkommunista femináci, hanem esélyt akar adni nekem egy tartalmas, szép életre. Megvilágosítani, mi a feladatom, és azt is, mi igazából egy feladat. Én is elmondanám, hogy a szocreál nekem nem az, ami neki, mert a szociokulturális emlékezet megosztottsága az életkor tengelyén a szélsőségesség felé tendál, de annyiban hagyom, mert nem én vagyok a szakember kettőnk közül. És valójában még nem ismerem őt, ő se engem, ez csak egy fantazma, amelyben én a jelenben elképzelem a múltat, amiben felbukkant a jövő, Télapó-arcú, rengő tokával és egy zsák krumpli súlya. Ezt végigvonszolni a Bagolyvár utcán, elismerésem. Próbálok én is nyitott lenni, na. Csak értené meg, hogy ha a fenti jelzők bármelyikének halovány esélye is felmerült volna, én már réges-régen meg lettem volna mentve, és nem szorulnék rá, bár így se szorulok, mert nem kértem, de ő úgy gondolja. Beérném erdeiA kékharisnyaság természete

ahol combjaim nem érnek össze görbületen túl találkoznak térdeim egymással göcsörtös tölgyekként fonódnak egymásba lépéseim susognak halkan egymástól eltávoznak ahogyan széttárom beáramlik a fény ezer színre oszlik ahol egymással nem vitatkoznak szőrszálak egymásba karolnak azok akik szeretnek egymástól elvárunk egy kis megértést ahol tölgyek nőnek oda megyek megnyugodni térdeim nem lágyulnak el combjaim összeérnek és újra beáramlik a fényKöz

Ha a hegyhez készülsz, ne válassz kerülőutakat. Felejtkezz el a falvak és városok mesterséges fényövéről, melyben gyakran mosdattad arcod. Az árnyas erdő szellemei miatt kétség vagy rémület ne tenyésszen benned, hisz hogyan is zavarhatnád meg azt, ami összemérhetetlenül nagyobb és tartalmasabb mostani önmagadtól? Vesd le elhanyagolható életed ingatag emlékeit már induláskor, hogy közeli tanúja lehess az erőnek, amely hatalmasabb a szétáradó csillagoktól is, pedig nincs benne harsány, kényszeres önfelszámolás. Kísérő és térkép ne zavarja utad, csak a természet zajai és eleven jelei vezessenek. Üres kézzel indulj, úgyis minden szükséged kielégül, ha nem tartozol tovább semmihez. Ne hidd, hogy a tárgyak istene lehetsz. Fogadd el saját jelentéktelenséged, és képes leszel megszabadulni tőle. Mikor a némaság az úr körülötted, engedd át magad a csendnek, mikor napokra elkerül a nyugalom, mert éjszaka fények villannak fel lehunyt szemhéjad alatt, nappal pedig habzó sötétség kíséri lépteid, végy erőt magadon, és haladj tovább, míg azok az anyagtalan érintések és fojtogató felhők el nem oszlanak. A hegy lábához érve, a tisztás patakjánál aztán fellélegezhetsz. Az ősök barlangjába makulátlanul lépj be, gyújts tüzet, és feltárulnak előtted a régi idők megőrzött rajzai, de ne várj a képektől és ne kényszeríts testedre látomást. Józanon feküdj le, s ha hálával pihensz meg az ásványokon, a múlt és a jövő történeteinek őrzői talán kegyesek lesznek hozzád. Másnap, amikor a felszentelt hegy meredek szikláin lépdelsz felfelé, nehogy visszavonják figyelmed, s a máslétbe rántsanak idő előtt. Merd rábízni felnyíló életed az előre- láthatatlan mozgásra kötelek nélkül is, és ne riasszon a mellettedZarándoklat a sziklához

Hatkor keltünk fel, mert a srác azt mondta, akkor jönnek a villába a burkolók. Egy évig élt itt mint építésvezető és főkertész. Addig én vittem a közös lakásunkat Pesten. Tehát fél hétkor már a strandon feküdtünk, hálózsákban, hárman egymás mellett, mint a csigákban alvó remeterákok. Szép volt a világ. És álmainkban más fényben úsztak az eljövendő délutánok, pedig tudtuk, hogy a napokban is csak löncshúst fogunk enni a kaszinóvárosban, a Scalával szemben, a Dózse-palota árkádjai alatt. Remeknek tetszett minden. Még a ránk váró negyvennyolc óra verybestof nyolcvanas évek is. Tiszta álom volt, mint a remeterákok álma. Tizenegykor ébresztett a langyos nyári eső. Verybestof

Tölgyfaszekrény tetején rakott fészket egy madár. Talán agyagból készült, talán húst húztak ritkuló csontokra. Mindig a nászágy fölött körözött, amikor anyám szeretkezett apámmal. Átrepült bűnösen szép éjszakákat. Rendezett ágyat hagytak maguk után, galambjuk mégis felfüggesztette a turbékolást.Átrepült

Sugártól szennyezett parton ülsz. Ahogy gépek mellett négy fal között, nem képzelődsz, magadnak meg nem engeded, hogy hátradőlj, nincs az az ima. Csak egy-egy szem, titkos árnyékaik visszaragyognak, kacéran megtörik szétnyitott tükörparavánodat, majd észrevétlen csukod legyezőit, ha puha mozdulatlanságra találtak. Tekinteted gyengéd, lassú ujjként forgatod a fekete foltban: pillantásod vezeti lépteiket, amíg a nyelvet elharapja egy felhasadt látomás: testet ölnek idegen kezek, tündököl a táj. Mákvirágot bontasz pupillájuk felett, elülteted altatódalodat. Holnapra felébrednek, és megtalálják benne a béke sorait, ha a part elengedéstől nedves. Suttogják, alvás közben nevetsz.Gyengéd hálók tartanak

Így augusztus, hogy ősz se. A kék a koppanó május, s a téli nád tatár magánya között. E nyári hosszon delel, de már nem a déli éj, el-elhajlik a fürdő gesztenyén, egyenként tükröz meg minden levelet. Hol a tömött, zöld birodalom. Megjelent a Műút 2015050-es számábanÍgy augusztus

Egy méter mély gödröt ásott, majd a kijelölt pontokba oszlopokat szúrt. Dróttal kötötte össze őket, a sodronyokra szárakat helyezett. Belülről szalmás, törekes sárral tapasztotta be a falakat, kívülről leföldelt szárkévékkel védekezett a hideg és a víz ellen. A kilenc-tíz négyzetméternyi helyiséget vessző- és gallyfonatokkal, nádkötegekkel takarta be, de minden hulladék hasznos lehetett. A leghidegebb időkben ebben az ablaktalan sötétségben telelt ki a disznó is. Megjelent a Műút 2017063-as számábanSárház

  Tipográfia: Rőczei György Well 11–15.

Egy év alatt hányszor vetkőztük le újra meg újra a bőrünk. Roncsolódnak a terek. Építkezés zaja, az épülés zaja. A légkalapács napi tizenkét órán át egy ütemet ver. Átveszi az erekben lüktető vér a ritmusát. A faluban járva kilométereken át mozog talpam alatt a szilárduló aszfalt. Hegesztenek, állványokat másznak, fúrnak, ütnek, mozgatják a fémeket, fákat. Széthordanak négy hónapot. Nem várják ki, míg eltelik. Odakint ömlik az eső, csak hallgatom, úgyse láthatom a szmogtól. Kövekről álmodom. Becsukom a szemem és köveket cipelek, örökké, egyik sarokból a másikba. Aztán mindet vissza egyesével. Másra gondolok. Megjelent a Műút 2016058-as számábanPalakék

Ha a hajnal nem elég tárgyilagos, ki kérheti vissza mégis az alig változót? Nem mondhatom meg, honnan jön a fény, honnan a színezék. A borítóra ragasztott bélyeg esete: a hivalkodó fehéren minden fontosabb, ott mindennek halmozott funkciója van. A tárgyilagosság felé haladó levél ha túlírt is, ehhez képest szótalan. Megjelent a Műút 2015054-es számában Ha a hajnal nem elég tárgyilagos

Csak én bocsáthatom meg, amit magammal tettem. Hasadék tátong bűneim térkövén. Testem hátat fordít, macskakő borításán rövid kopogás és teavíz sistergése visszhangzik. A vonagló hús lassan mindent beborít, ahogy szétmállik, égése lélegzik forró víz bilincsétől. Isten koplal a zsigereimben. Térköveimet megméri, majd epét hány. Borításom felrepedése közben érzem csókjai kérgét moccanni. Hogy elhallgattasd a testem, kenyeret kell törnöd értem. Szárazan vijjog megmaradt részem. Hamummal jóllakik az Isten. Reváns

„mert dadogva is szebb a szó, mint a némaság, nem tudom, de” (Meliorisz Béla) első töredék. szentend re tizenhat november h uszonegy hétfő. élt egys zer kínában egy ép lán y. eddig a ritmus. szép volt ő mint ősszel a sz őlő. jézus is isten. bort is ivott ő és kenyerébő l tört a szegénynek. hit második töredék. pócsmeg yer tizenhat november hus zonkettő kedd. hittem a fö ldön az ég igazában. jött a valóság. élt egyszer kíná ban egy ép lány. száztizeneg y srác vágyta uralni a tes tét. lélek nélkül a harcos c súf mint ősszel a szőlő. s zellő táncol a mélyben. ha rminchárom ezüstpénz nyo mja a lélek akasztott. bélbe harmadik töredék. szent endre tizenhat november huszonhárom szerda. bé lben az esztéták nyugoda lma. a templomi csöndet fölveri mégis a kétely. g ondolat intsen a dalban . félt egyszer kínában e gy ép lány félt a tavasz negyedik töredék. pócsme gyer tizenhat november huszonnégy csütörtök. fél t egyszer kínában egy ép lány félt a tavasztól. ü lj ide ablak alá le a háta d. döntsd te a falnak. v árj te reám száz éjszaka á ltal várj te reám míg meg ötödik töredék. szente ndre tizenhat novembe r huszonöt péntek. vár j te reám száz éjszaka által várj te reám míg megkapod égi jutalmad a földön. testem a sze nt test. majd befogad m int kóbor lelket az a nyja a méhben. testem hatodik töredék. szent endre tizenhat novemb er harminc szerda. tes tem a hű váróterem ott ahol annyi vonat jár..testben a lélek.

Huszonnegyedik cetli. Pócsmegyer, tizennyolc április huszonhat, csü- törtök. Az el nem gon- dolt gondolat talán o- lyan, mint másolat, ha meglapul, mint költe- mény, lehettem volna majadnem én. Bizonyta- lan az értelem, számol- ni fog a végtelen nullá- tól százötvenháromig, talán a tévedés kopik el legkésőbb. A követke- ző évszak a második tavasz. A néma kert- ben lakik a tapasz- talan. A kígyónak pe- dig nincs füle. Huszonharmadik cetli. Szigetmonostor, tizen- nyolc április huszonöt, szerda. Jónás megette a halat, de torkán a- kadt egy falat, Jónás a halat kihányta, a hal halálát tátogta. Árulás, gondolta a hal, felszállt belőle a só- haj, azért vagyok, hogy ne legyek, idét- len igét hirdetek. A próféta és a gyom- ra már szívesen nyu- godna, de várja őket a város, ahol a hal- pénz botrányos. Huszonkettedik cetli. Pócsmegyer, tizennyolc április huszonnégy, kedd. Minden verse- met a félelem szüli. Ezt is. Utcát nevez majd ró- lam el Buda is, Pest is. A tévedés kizárja a virrasztás lehető- ségét. Mondataimat ki- kezdi az örök idő. Ha azt írom, fellegek, rímel rá a felhő. Huszonegyedik cetli. Pócsmegyer, tizennyolc áp- rilis huszonhárom, hétfő. Eljátszanak a csönd- del az idő boldog mondatai. Néma az, a- kinek nincsenek fölös- leges szavai. Alázatos is- tent teremtenek a gőg angyalai. Huszadik cetli. Pócs- megyer, tizennyolc áp- rilis huszonkettő, vasár- nap. Tegnap hibáztam. Azt írtam, péntek, pedig szombat volt. Persze nem reménykedhetünk örökké az időben. Holnap hétfő lesz. Ennyi bizonyos. Megérjük ta- lán.Alázatos is-

Erre a világra nem érdemes… Szád csak vékony csík — börtönablak Magányába mártod Karcsú cigarettád. Ez az én döntésem is kellene hogy… Pillantásod beleolvad A virrasztó alkony fényébe. Elvetéltek vágyaink. Mi marad akkor most, s főként minek… Gyémántkert, ennyi csak, mézillat, de ennyi mindenképp, hiába mosakszom, vágyfelhő, bőrömbe ragadtál. Cseppenként vehetlek meg, Luxusélmény, ahogy belélegezhetlek. Egy utolsó permet és elillansz Emlék nélkül a világból. Parfüm

anyám szíve már csak szélmalom, csend hajtja kamaszfiús zavarral. a véredény testbe zárt bántalom, melyet a fáradtság cérnává aszal. akár a köldökzsinór rojtja, végük elfeslik, hiba a vérszálon, s mint kislánykori copfomra, nem mer nézni, mikor levágom.rossz gyerek

álmomban a láp fölött gőz száll, városok vesznek bele, s én sárember vagyok. otthon is lehetnék, mondhatnám annak ezt a tüdőtépő sétát, ahol a bokrok horzsolása, a pernye tapadása sejtekben elnyúlva bölcsőként ringat el. de az ágak elől kitérve pucér talpamról leválnak a csomók,  göbök, s míg te is testedtől böjtölöd el a kinézett bűnök sorát, én kettőnk oltára elé borulok le pogány testamentumok sorai közt újrafogantatni hegyek és városok metszéspontján azt az új hazát, amit a földből gyúrtunk magunknak tértelen szerelemben. Megjelent a Műút 2017059-es számábanegy pont

Ad notam Példabeszédek könyve, 31. rész Mit mondjak, fiam, méhemnek gyermeke, akiért fogadalmat tettem? Ne vesztegesd erődet nőkre, ne járj azokhoz, akik királyokat rontanak meg, amiképpen én tettem, amikor még sudár termetem fényei sötétségbe borították a palotát és foglyul ejtették erényességéről híres apádat, akinek az én karjaim között kellett kilehelnie önbecsülése utolsó páráját. Nem illik a királyokhoz a borivás, nem illik az a királyokhoz, sem a fejedelmekhez a szeszes ital kívánása, legfőképpen asszony kezéből utasítsd vissza a poharat: bizony édes méreg az, amelynek nincs ellenszere, apád sem térhetett ki előle, amikor vakmerőn feléje nyújtottam én is Lót leányainak sötétvörös borát, magamat sem tartva vissza. Fordulj el a bortól, fiam, mert ha iszik a király, elfeledkezik a rendeletekről, és helytelenül ítélkezik a nyomorultak ügyében, nem látva, hogy ő maga a nyomorultak között a legnyomorultabb, még magabízón áll, azt hiszi, pedig már boldog szédületben le is zuhant saját léte legmélyére, ahonnan nincs visszatérés. Adjatok szeszes italt a veszendőnek, és jobbnál jobb borokat az elkeseredett embernek, igyék, hogy megfeledkezzék szegénységéről, és ne gondoljon tovább nyomorúságára, hogy majd kijózanodva lesütött szemmel járjon ő is, és ne tudja fölemelni többet a tekintetét, és egyedül szegénységére meg nevetséges nyomorára gondolhasson, amíg le nem gyűri a halál rettenete. Nyisd meg szádat a némáért, a mulandó emberek ügyéért emelj szót, ítélkezz igazságosan, ítéld megBetsabé anyakirálynő hiábavaló intelmei fiához, Salamonhoz,

alkoholista amikor már elég sokat dőlt a lőre akár egy gyengécske kabaré is kezdődhetne belőle mondván maga szürrealista netán futurista — én kérem inkább alkoholista de hagyjuk el az olcsó gegeket hisz nincs az a tudomány mely felmérhetné ezeket az undorító jóléttől a szesz-féle pancsolásig melybe a hajléktalan állatként belemászik és ájultságukban közel kerülnek egymáshoz a kóros figurák legfeljebb stílusuk más itt esetleg sárga selyem pongyolába burkolózva villant a dáma odébb négykézláb állva mereng bele a pocsolyába a nyomorúságára gyönyört hajszoló na már most barátaim ki a jó és a motiváltságnak merre lézeng szocializált alapja alkoholmentes ürge viszont fel se készülődjön erre a szellemi kalandra úgysem közelíthetné a magány s a szeretet eme kétségbe ejtő stációit melyek között a szesztestvéri hit gyilkol és ölel miközben az ördög vinne el minden szereplőt most épp oldalról egy özvegyet lesek aki bódultan korcs kutyájával odanőtt a kocsmaszékhez az imént még heherészett de később árva taglózottságában valahogy angyali az álságos közegészségügynek látványa nem épp hallali ám akkor lelkét ki menti meg alkonyat valamikor úgy volt hogy a gyerek felébredt és hunyorogva leste a redőnyön átszűrődő aranyos csíkokat majd áhítattal meghallgatta az erdőszéli apró madarak miként csicseregnek majdnem eposzi méretekben támadt fel lelkében az életszeretetnek valami kéjjel bizsergő(szino)líra

Zelei Dávid

Zelei Dávid írása a spanyol nyelvű irodalmak friss eseményeiről a Kikötői hírekben.

Horváth Márk

Horváth Márk kritikája Kerber Balázs: Conquest című kötetéről (Jelenkor Kiadó) a legutóbbi Műútból

Hegedüs Vera

Hegedűs Vera prózája

Puskás Panni: Leszámolás Bukowskival

Puskás Panni prózája a legutóbbi Műútból

Tovább »
Szabó Gábor: Kritika és emlékezet

Szabó Gábort a III. Magyar Könyvkiadók Napján Történeteink vége. Emlékezés a kortárs magyar irodalomban című kötetéről (Műút-könyvek, 2018) kérdezte Melhardt Gergő

Tovább »
Kószó Ádám: Prózák

Kószó Ádám prózái

Tovább »
Hutvágner Éva: Se nem koncentrikus — se nem spirális

Hutvágner Éva kritikája Szabó Imola Julianna: Lakása van bennem című kötetéről (Jelenkor Kiadó) a legutóbbi Műútból

Tovább »
Hannes Böhringer: Egyébként és egyáltalán

Hannes Böhringer esszéje Tillmann J. A. fordításában

Tovább »
Biro Erika: Versek

Bíró Erika versei a legutóbbi Műútból

Tovább »
Bernáth László: A felvilágosodás (meg)haladása

Bernáth László esszéje Steven Pinker: Enlightenment now. The case for reason, science, humanism, and progress c. sikerkönyvéről a Kiskátéban

Tovább »
Pataky Adrienn: Élő szövet vagy, testtérkép

Pataky Adrienn kritikája G. István László: Földabrosz című kötetéről (Magvető) a legutóbbi Műútból

Tovább »
Fodor József Péter: A műveletlenség támadása

Fodor József Péter kritikája Spiró György: Egyéni javaslat. Humoreszkek című kötetéről (Magvető)

Tovább »
Marosi Andrea: Versek

Marosi Andrea versei a legutóbbi Műútból

Tovább »
Szolcsányi Ákos: Versek

Szolcsányi Ákos versei

Tovább »
Zemlényi Attila Csonthéj című kötetének bemutatója a Játékszínben

Zemlényi Attila Csonthéj című kötetének bemutatója a Játékszínben

Tovább »
Csehy Zoltán: A gondolat, mint mindig, most is jól néz ki

Csehy Zoltán kritikája Nádasdy Ádám: Jól láthatóan lógok itt című kötetéről (Magvető) a legutóbbi Műútból

Tovább »
Lapis-Lovas Anett Csilla: kettős:vállalkozás

Lapis-Lovas Anett Csilla kritikája az A Fausttól a Szívlapátig című kötetről (Tilos az Á Könyvek)

Tovább »