Kerber Balázs kritikája

Balogh Gergő: Karinthy nyelvet ölt — Nyelv, technika és felelősség Karinthy Frigyesnél című könyvéről

Olvasd el!

Hutvágner Éva kritikája

Simon Bettina: Strand című kötetéről

Olvasd el!

Kustos Júlia kritikája

Darabos Enikő: Testmetaforák a kortárs magyar irodalomban című kötetéről

Olvasd el!

Bazsányi Sándor kritikája

a Miskolci Nemzeti Színház Agave c. előadásáról

Olvasd el!

Zsellér Anna kritikája

Falusi Márton: Jog és irodalom, haza és haladás a magyar eszmetörténetben című kötetéről

Olvasd el!

Lénárt Tamás kritikája

Bazsányi Sándor: Nádas Péter című monográfiájáról

Olvasd el!

Szemes Botond kritikája

Bazsányi Sándor: Nádas Péter című monográfiájáról

Olvasd el!

friss műút

Napindító

mrs. daily apokalipszisa

mrs. daily apokalipszisa

Műút a social világában!

Facebook Pagelike Widget

Hírek

Legfrissebb hozzászólások

Versmalom

A két figura, az egyik nyúlánk-vaskos, a másik sovány-izmos, belenéz a mélységes mély kútba. Nem ez az első testük, nézésük, nem is az utolsó. De most a maximumot hozzák ki belőle. A testük érintkezik: párhuzamos hajók. Inkább: gótikához tapasztott barokk kápolna. Szeretnék, ha a test tényleg templom lenne, szép hangú pappal, orgonával. Ha szakadatlan áhítatos stílus tömjénje szállna, miközben a mélységes mély kút is visszanéz. Megjelent a Műút 2015054-es számábanA két figura, az egyik nyúlánk-vaskos

ablakra tapasztott tenyér nyomában érezhető a város tömegvonzása a hőegyensúly beálltával az üveg nem változik csak én leszek hidegebb törékenyebb a látvány levegővételek ütemére homályosul a tenyér vonalai mentén repedések keletkeznek a szilánkok megtörik a fényt látom magam elvérezni a teraszon  pillanatnyi jövőkép

Többet öntöttek a teájára, mint amennyit elbírt a bögre, de akkor nyúlt csak szivacsért, amikor a forró víz a lábfejére folyt, mert unta már a könnyeket, Istennek semmi nem fáj. Megjelent Műút 2015052-es számában A hanyagságról

A szavakat szótári alakban tanulom sorra, ismertem valaha valamennyit, csak elfeledtem, mint felejti az ember a születését. Jelen lenni úgy, ahogyan a régi naplóban a lapok papírja teleírva s amikor az írás értelme semmit sem jelent. Újratanulom a szavakat, általuk hátha megjelensz te, a régvoltba elmerült, ki után úgy vágyom, mint fecskecsivitelésre a fecske, sodrás mélyébe a patak vize, szavaira az enciklopédia. Bot a távolba mutatásra. Megjelent a Műút 2016055-ös számában…mutatásra.

Senki nem érdekli már őt, csak te. Ez nem igaz. Unja a másokkal való beszédet. Ez igaz. Minden szerelemben van valami ödipális. Ez nem igaz. Van egy lánya. Ez igaz. Mikor legutóbb találkoztatok, és azt mondta, hogy nem igaz, hogy nem szeret, hazudott. Igaz. Mesélt a rózsakertekről, hogy a városában… Nem igaz. És arról a nőről, akit elektrosokkolni kellett. Ez igaz. És a másik nőről, akit elégettek, de minden éjszaka eszébe jut az arca, és amikor lemegy vízért, a nő ott ül a kanapén, és mosolyog. Igaz. Nem kellene vele többet beszélned. Igaz. De fogtok még kávézni. Igaz. Azt mondja, hogy bármikor átnyúlna a szalagkorláton, hogy virágot szedjen neked. Azt mondja, de nem igaz. A virágok nem fontosak. Igaz. Megjelent a Műút 2016058-as számábanHazugságvizsgáló

(Patríciának) Ahogy egymással szólunk kottázni kellene pedig zenéről szó sincs ez zenétlen zene valami körvonalzik de nincs hozzá közeg és nincs érzék se hozzá hallani nem lehet de megvan szavak nélkül szólít mint szóhiány szavakon innen és túl szivárgó halovány műszerrel foghatatlan fénytelen fénynyaláb üres űr rezgéséből a csendnél tétovább jelként feloldhatatlan éteri semmiség de forr akár a katlan és valami kiég se szó se jel csak van van alig de ez elég Megjelent a Műút 2015054-es számábanAhogy egymással szólunk

Gondolkodás nélkül annyit szerettem volna mondani, hogy nézd, soha jobban. Te ekkor még a puha bőrömről álmodtál, és azon gondolkodtál, hogyan gyújtsd fel a pókhálókat a szájüregemben. Két napja túl homályos van idebent, és a kezem rég fehérre meszelődött az ujjaid alatt. Repedéseiből habzik a fal, ha ránézek, remegni kezd. Ránk, erre a biztonságos azonosságra akarna dőlni, most mégis a pulzusod ritmusára keringőzik a plafonnal. Egyszer felkelsz. Én megtanulok hiányozni. Szebben kicsit, mint ez a kedd, beágyazok, és emlékszem, hová tetted a kulcsaid, hogy este, ha hazaérsz, fáradtan, és kell valaki akár egy percre is, azt képzeld rólam, hogy hiányzom.  Citalopram

Temperával kört rajzolok a köldököm köré, és áthúzom: akit nem jelöl meg más, az megjelöli magát, villogva hordja, és csattogva mutogatja a többi meg nem jelöltnek, így mutat fel mindent, amit tud, mert nem tehet mást, minden élet a jelek rabszolgája: képek és szagok és teremtésmítoszok. Mert hát ki mit köhög fel. Világunk szárnyas és uszonyos őshüllők világa — városaink és szántóföldjeink erőt nyernek belőle, csak lehetnénk annyira szeplőtelenek, mint a felső triász pikkelyes ősemlősei: mamácskáink és papácskáink. Ha lehunyom a szememet, magamat látom millió lehunyt szemű rabszolgának: ülünk és éhezünk és éltetnénk az anarchiát. Ujjamat megint temperába mártom, fákra és középületekre rajzolom egyre pontosabb köreimet, majd hercegek és spekulánsok homlokára. Szomorkodik miattuk a világ, és szenvednek tőlük torkainkban a szavak, mert mindent jelentenek, és mi mégsem lettünk szövetségkötésre méltók, mégsem értjük gyönyörű arcunk és a tömeg hüllői vonásait, mégsem születnek gégénk mellett levegőtlen csillagködök, valahányszor szerelmet vallunk egy Aphrodité-torzónak a parkban.  Mindent, amit tudok

Fogalma sem volt, mennyi ideig alhatott. ———— A szelvényes éjjel fekete magja. Forrón, mozdulatlanul feküdt, hiszen a mozgás is emlék volt csupán, amit (mint annyi mást) képtelen volt felidézni a hatalmas, ablaktalan konyha padlóján, eltemetve. Érezte maga körül a házat, alvókkal teli, úgy hevertek, mint cipók a polcon. Állandó berregést hallott, talán egy ventilátor ment odalent a hallban, majd, mintha egy réges-régi emberi hang töredéke vált volna ki a zajból, elhaladt mellette, nyomában álmának rossz porával, mely megérintette bőrét. A nőkre gondolt. Milyen lehet nőként hallgatózni a sötétben? A csend fekete palástja kifeszült köztük, akár a geotermikus nyomás. Az erőszaktevő oly lassan kúszik fel a lépcsőn, mint a láva. A nő hallgatja, hogy mozdul felé az üres tér a férfi öntudatával. A láva van, hogy kilenc óra alatt tesz meg egy hüvelyknyi távolságot. Hőmérsékletétől függ színe és állaga, lehet kemény, sötétvörös, (1800 Celsius-fok alatt) vagy cseppfolyós, fénylő sárga (1950 Celsius-fok fölött). A nő azon tűnődik, a férfi is hallgatózik-e. És kegyetlen, de elalszik hallgatózás közben. Fenyvesi Orsolya fordítása A szerző Vörös önéletrajza című kötete hamarosan megjelenik a Magvető Kiadó gondozásában.  XII. Láva

A csésze aljára kövült, már mindig ott marad. Fogva tartom az idejét, szemcséit egyenként imádkozom vissza, ha lefelé fordítva a földre hullna. Ő az agyából vasalná ki a ráncokat, legyen felfüggesztett lepedő, tiszta lap, túlvilági szél libbenti, és égeti a tintafekete nap. Az arca törik: falevél, ha kerék alá teszik. Fekszem mellette a föld alatt, a rögök közt, alám teríti gyapjú derékalját, nyakéket, karkötőt kölcsönöz, kukoricacsuhé hajam körbefonja, koronaként keretezze a fejem, bogárszemeket, szeplőt, szájat rajzol nekem. Megtárgyaljuk az időjárást — ver az eső, fúj a szél, csontig hatol a nyirkosság —, légycsapóval ütögeti a száját. Én kiköhögöm a lelkem, s míg kilépek magamból és elköszönök, ő kontyba köti össze a haját.Lélekmeleg

Talán minket is elbeszélnek s nem mi leszünk azok elvásnak szét a semmiben ezek a pillanatok semmiben semmivé hiszed vagy nem hiszed nincs se szó se beszéd ami onnan kiszed talán egy rezzenés egy béna gondolat egy telefonhívás mint most de nem fogad senki semmi sem kívánhatsz holnapot új évet boldogot ha nem vagy nem vagyok még hogy szerettél még hogy nagyon szerettelek hogy tavasz volt hogy nyár volt most tél van de telek várhatók-e messze ahova elrepülsz hogy igazán szeressen kinek fiat te szülsz és jön majd tavasz nyár is jönnek őszök telek el tudják-e beszélni hogyan szerettelek hogy mi volt az az éhség mi megszerettetett még engem is s a kétség mi lesz mi nem lehet lesz-e majd olyan kor te még megérheted hogy minket is egykor elbeszéljenek 2015. december 31. Megjelent a Műút 2016057-es számában Talán minket is elbeszélnek

Már régóta nem történt semmi, ahogy akkor sem. Ültél az asztalnál, semmiségekről beszélgettünk, míg én a tűzhelynél álltam, és egy lábasban kavargattam a kávét, ugyanis elromlott a kávéfőző. Figyelnem kellett erősen. Ilyenkor hosszú időn át nem történik semmi, aztán egyszer csak hirtelen megindul a barna folyadék és kitör a lábasból. Erre vártam, és nem vettem le a szemem az edényről. „Elköltözöm” — talán ezt mondtad, és én odakaptam a fejem, de te akkor már lehajtott fejjel szívtad a cigarettádat. Mire visszafordultam, a kávé kifutott, és hangos sercenéssel eloltotta a lángot.Elromlott a kávéfőző

kötés hat az otthon az ahová betettek mikor megszülettél mert az anyád lemondott rólad az otthon az ahol nevelőd van és mostohád az otthon az egy intézet ahol árva vagy ahol a nagyobbak mondják meg mit lehet és mit nem szabad az otthon az ahonnan szabadulnál egy családba ahol van saját gyerekkorod az otthon az egy kicsi kép a szívedben plakát a falakon az újságokban az otthon az amit majd megcsinálsz magadnak négy gyereked lesz és soha nem fogod beadni őket otthonba kötés hét az otthon az ahol összeestél tegnap és nem vetted fel a telefont az otthon az ahol félrebeszéltél és elvittek a kórházba az otthon az ahol megöregedtél ahol tudtad mi hol van és ha a nővér kérdezi hogy van-e mit enned akkor azt válaszolod van otthon ha azt mondják enned kell azt mondod majd otthon eszel az otthon mozsárban összetört gyógyszer infúzió az otthon az ahol nem gyógyszereznek be ahol még fel tudtál állni ahol még beszélni tudtál az otthon az ahová nem mész vissza soha kötés nyolc az otthon az amit lebombáztak ahol a légiriadó mint a híradó szól minden este az otthon az ami nincs már csak romjaiban ahonnan kiemelnek és a mentőautóba visznek az otthon az amire már nem is emlékszel ami alatt a szüleid fekszenek az otthon az ahol bevetik a vegyi fegyvereket ahol otthonokat semmisítenek meg az otthon a tengeren túl van azKötések

(1) Állsz a bizonytalan körülmények egyre hosszabbra nyúló árnyékában, visszavonhatatlanul sötétedik, és a betonszürke ég, vagy amit annak neveznek, idézőjelbe teszi a nyár minden addigi gesztusát. A töltésen elindulsz, de mintha a lépteid zaja rég megtett lépések visszhangja volna, fölveszed, zsebre vágod a kavicsok csikorgását, ezek már a belengetett távozás kellékei. (2) Ha figyelsz, valami elmondhatatlanul hangos közepén fekszel, kivártad megint a csend forráspontját, de most rázendítenek, mindnyájan egyszerre, téged ünnepelnek a kabócák, bármit is mondasz.Mozgó szabály

I. Sovány csuklójuk az égszín porcelánhoz koccan, mosolyognak a véraláfutásos fényben. Ha már tünetmentesek, nem jönnek fel többet levegőért. Alkarjukon injekciók falkái gyűlnek, hasukat, bár tilos, a felszín alatt bőszen vakargatják. Ezt az ápolóktól tudom, akik zárás előtt rámpákról szórják a darát a mélybe, kopjáikkal keverik sűrűvé a zselét. Amíg a felmosóra támaszkodva nézem a túlnépesedett tartályokat, a férfiak maguknak hazudják figyelmemet. II. Leszöktem a laborba: itt fehéren derengő gázláng tépi fel a homályt. Két nyelvész serényen jegyzetelt, a határon túl bugyborékolva súgtak össze a leszármazottak. Érzem, gúny tárgyai vagyunk. Vadul ábrándozok, a seprű is ehhez idomul kezemben. Ilyenkor unott, vagy túlbuzgó cselédnek tűnhetek, aki messze jár, mondjuk a falujában: kócbabát töm kishúgával, a fagyok miatt aggódó apja zsíros üstökét fésülgeti, vagy telhetetlenségében anyjával felesel. III. A műszakvezető az esés közben csúnyán összezúzza magát. Tegnap még pajkosan csípett a fenekembe, most teli torokból szidalmaz. A legények a szerződés vonatkozó passzusa szerint bőrszíjak hadával vonják be. Én már tudom, a nyomorék csak sejti: le fogják ereszteni a mélybe. Megrendülten búcsúztatják, miközben a szakszervezetért rimánkodik. A nyelvérzéke az utolsó mentsvárunk. 1898. dec. 11. (Serfőző Katalin: Az üvegbordájúak) IV. A doktor őszintén szereti a kutyámat. Ágynyugalom, így becézi. Félek, a végén hallgatni fog rá. Szörnyű felismerni, amikor más gondoskodása jobb stratéga a sajátunknál. Döntök, és többet nem engedem a közelébe. Amíg a könyvelést hamisítom, a doktor befejezi az imitációt. Visszaáll a kollegiális viszony, mindketten elernyedünk. V. „Kimetszik a túlzásba eső rikkancsok nyelvét. A varsákat bevonják, kiürítik, visszadobják. A fosztogatásom fosztogatják.” (óvárosi kesergő) OtthonEgyütt, azokkal

Anyám nem hisz a feltámadásban. Ebéd után vagyunk, szomorú emésztés Vette kezdetét, a test ellassul. Nem hisz, mert a parcella Ki lett fizetve húsz évre. Majd fizessétek tovább, mikor Már nem leszek, és vállvonogatva Eltünteti a terített asztalról a tor Szemnek kibírhatatlan, földi Maradványait. Megjelent a Műút 2014047-es számában Tedeum

Ha kimozdulna, éppen esni fog, nem is nagyon, ez most csak kismosás, csodálnám (hogyha élne), hogy mozog, csodálnám érte; mennyi változás! Szeretne otthon lenni ott, ha nem piszkálnák érte, miért épp van, és nem mondanák meg, mi miként legyen. Ha lehető lehetne a levés. Végül tehát: csodálnám, hogyha élne, s magából egy kis vészterhes magot ha nyárvégről el tudna tenni télre, megérve így az Esőtlen Napot. Lekismosva lenne piszok s piszokság, boldog börtön leendne, büszke fogság. Megjelent a Műút 2014048-as számábanHa kimozdulna

mind dögevők leszünk egyszer, mert mind dögök leszünk egyszer — mantrázod, talán hogy magadat nyugtasd ezzel a spártai igazsággal. kezedben vizes rongy, nekilátnál a lelkiismeret-takarításnak, de csak az ablakmosásig jutsz. így már mindenki látja a hullákat. gondolod, övék a felelősség: megúsztad.eladó lány

Halvány bőrrel születtem, rajtad állt, mennyit barnulok, te vittél játszani a napra. Akkor szoktam meg, hogy otthon vagyok. Későn égtem le először, végre nem védtem a számat naptejjel, próbáltam beszélni. Azóta bőrömön érzem a kisgyereket, ahogy menne ki focizni, de csak üres kapura rugdosná a labdát.Fokozatosan

Scully ügynök, adjad nekem kölcsön okos szemed, szép, ovális arcodat. Ne engedd, hogy sápassza-pirítsa bőröm érzelem, szeszélyes hangulat. Ne hagyd, hogy higgyem, titkos élet fut: másvilági szép összeesküvés felszín alatt: vont szemöldököddel jelezd nekem: minden sejtelem kevés. Scully ügynök, ne engedj így fájni! Legyek, mint te vagy, hűvös ballonkabát, konok koponya, ne bánjam, akárki alakítja bennem idegenné magát. Szívem bodzavirág, párolgó szerelemtányérnak ha érzem, törj le, kérlek, egészen.Könyörgés Scully ügynökhöz

én nem undorodom mások vérétől. mégis, tudom, te láttad, amit láttál. és azóta, mikor megnyalom a karom, már én sem a tenger ízét érzem. helyette égettszag dörzsöli az orrom. szikes talajjá perzseltek a napszítta szemek. ha lehajtom a fejem, belezúgok ebbe a hullámzó közelségbe, és mint smirgli a fémen, egyenletessé karcolom a morajlást. végül itt maradok a szédülésben. de ne csodálkozz, nem magamban beszélek az utcán, csak itt maradtak velem a roncsok és a fuldoklók. Megjelent a Műút 2015049-es számábanroncsok és fuldoklók

Nem álmodtam semmi említésre méltót, és arra ébredtem, hogy valami hiányzik. Talán éhes vagyok, gondoltam. Kimentem a konyhába, ettem pár falatot. Hm. Gondoltam, iszom egy pohárkával. Aztán elszívtam egy cigarettát. Aztán még egyet. Aztán megnéztem a híreket, de semmi olyasmi nem történt. Aztán néhány kattintással előkerestem a telefonomon azok közül a párperces videók közül egyet, amelyek az én esetemben különösképpen stimulálják a limbikus rendszert. Kikotortam hozzá a szennyesből egy bugyidat is, hogy jobban menjen. Aztán beraktam a mosást, hogy mire megjössz, már ki legyen teregetve. Megjelent a Műút 2017059-es számában Délután

Habár nem tudod felidézni, az indulás szertartásos mozdulatsorának egyetlen eleme sem hiányzott. A kapu felé tartasz a száraz tenyeredben minden lépésre megcsörrenő kulcscsomóval. Széttaposott papucsodban a zoknin keresztül lábujjaid a beton illesztések között áttört fűszálakat tapogatják. Amikor eszmélsz, már félúton jársz a kis kerti betonúton. A kapuban egy űrhajós áll. Állhatatos tekintetétől nyirkossá válik a kezed, a kulcsok összekeverednek benne, mint a kártya lapjai. A rutinból kiesve a zárba is nehezebben találsz. Minthogy a terraformálás sikerét a felejtésben határoztad meg, az idegen fényéves utazása felkelti benned a kételyt saját nélkülözhető- ségedet illetően. Ahogy a zárral vacakolsz, a türelem, mint egy összegyűrt papírlap, amit nem lehet többé kiegyenesíteni, és a kályhába kerül. Fordítasz a kulcson, és ha már ezt az utolsó dolgot is tűzre dobtad, visszabaktatsz.  Az utolsó lakó

Négy vizuális mű

Rajzoltam rá egy farkasfejet, kétágú kígyónyelve szárnyas pinát nyal. Ezek a találkozások egyértelműek. Vannak fesztiválok, ahol el vagy veszve, aztán csak úgy találkozol magaddal. Azt mondta ez a csaj, hogy az első fiúja tudott csak így csókolni. Persze, ő is még fiatal. Még ő is meg szokta lesni a férfiakat, ha pisilnek. Főleg ha álló fasszal. Mostanában a halál az, ami lefoglal, de kevesen tudják, mire készülök. A sörsátrak közt könnyű minden tánc, de holnap nincs és határozott a hajnal. Ki fogok lépni a kapun és elindulni egy utcán, de egyelőre folytatódnak a körök és nincsenek konkrét ígéretek. Csak spanglifüst, bejár egy szürke partszakaszt, és rögtönzött sörök. Baszki, hiába rutin már, hogy unom — a világ egyre érdekesebb. És nem is az ölelés, a fogás, a nyál, nem is a gyakorlat, ahogy feltörnek, lecsendesednek a testbeni és a testközi vadak, nem az éjszaka és nem is a történet, nem az eldobott szavak adják meg az irányt. Nem az álló faszok, szárnyaló pinák és nem a tény, hogy nem tudni semmi biztosat. Kivéve a másnapot, ahol kávét főzök, rágyújtok, térülök-fordulok és hirtelen megérzem a nyarat. Megjelent a Műút 2015049-es számábanAmi lefoglal

eleinte azt hittem, ismerni fogsz, úgy ismerni, ahogyan szétoszlik a tekintetem, ahogyan felolvad a körülötted vibráló elektromosságban, a hétköznapi csapadékban, meg ebben a remegő láthatatlanban, amely beborítja az egész bolygót, mindaddig, amíg itt hintáznak a fejünk felett a szótagok, azok az eldadogottak; nem értetted őket régen, mert betonból volt a hallójáratod, a dobhártyád, és az arcod megkövült, akár a felhők a zivatarban késő délután, amikor a szürkület a szemed lett, az esőtömb pedig az orrod, kértelek, szakadj a vállamra, folyjanak csermelyként a karjaid körém — szeretnék megfulladni általad; mert hiába ismerem a sodrásirányt, úgy ismerem, ahogyan te a partjaimba harapsz, csapódsz, nem lennénk több, mint lét a mederben, néha kiöntünk, áradunk, de végül visszahúzódunk magunkba, magunkba úgy, mint a patakok, a folyók.mint a patakok, a folyók

Ha nem húzzuk be a sötétítőt, a szemközti tízemeletesből annyit látnak, hogy szusit eszünk, sörözünk és Harry Pottert nézünk. Lassan kitörlöm az összes többi filmet. Kínai nevekkel nevettetlek, Hālì Bōtè, Ābùsī Dèngbùlìduō. A nehéz estéket csak a panel bírja el, mi ágyba roskadunk egymás súlya alatt. Legjobb ismerőseim az idegen szavak, így a megoldásból csak azt érted, hogy most már tényleg aludjunk. Morning person, az orroddal bökdösöl, így ébresztesz két órával a megbeszélt idő előtt. Én sima ember vagyok, minden nap leölöm a lakásba tévedő poloskákat. Rossz-málna-szaguk van. Őszközép, a tizenkilencedik születésnapomon már van fehér hajszálam. A szekrényszagú pizsamám átveszi az illatodat, elfogy az első tubus közös fogkrém. Melyik is volt a te poharad?Óbudai szimbiózis

A langyos aszfalton fekve üvöltöttük a kedvenc számunk. Azt a képet évekig követtem, az emlékek maradékát folyton átszitáltam, nem lett csend. A vége előtt még egyszer körbetáncoltam a tájat: a dohányzóasztalokat, a szétrepedt bőrfoteleket, de téged, mivel elsőre sosem vettél észre, többször is. Talán így jeleztem: ez az utolsó. Most tűrted el utoljára a hajam, utoljára horzsoltad végig a testem. Két megbánás között a zajok: felhasítasz, üvöltök. A szembe sáv csókol, fojtogat, minden csalás felváltva szereti. Te leszel az utolsó, nincs több lépés, nem forgunk. Azóta estéket teszek tönkre, neveket aggatok rád, megszólítalak, elküldelek. Aztán arra gondolok, hogy magadra húzol, megint lilára szorítod a kezem, arra, hogy a hallgatások között, még mindig jólesik a zaj. De az átszitált emlékek lassan, mint az utolsó ütem nélküli zenék, elhalkulnak. Haláltánchoz nem szól zene.Zajom

Jól funkcionál a kínai napágy. Nekem legyen mondva, én így szeretnék élni. Dehát így is élsz — mondom magamnak, amit egyszer tündöklő napsütésben már mondtak nekem. De ezt meséltem. Az különböztet meg az állattól, hogy nem szeretek mozogni. A beszéd. Hozd ide ezt, tedd oda azt. Mintha vendégek lennének nálunk, felfeszegetem a jégkockatartót a mélyhűtő aljáról. Olyan jókedvű vagyok, mintha látnának. Majdnem táncolok. Tudok beszélni, hogy azt mondjam neked, a te szavaid akkor sem az én szavaim, ha értelek. Pont hogy az értés az átszakíthatatlan hártya, te. De nem vagy itt, ezért leírom. Otthon iszom jégkockával a vicét, ez gondolatban már megtörtént ezerszer, ültettem itt annyit, hogy azt mondhassam: kertünk. Első valódi többesszámom. Úgy érzem magam, ahogy elképzeltem, hogy fogom. Csak legyen vége a versnek, mielőtt elfogy a bor és elolvad a jég. Megjelent a Műút 2016058-as számábanBoldog magány

párhuzamos padlásain, rezzenéstelen idősíkok között söpri a szemetet, port kavarva, hajótörést és hullámzást csitít, vergődést kötözget angyalhajjal. Mint elfelejtett bádogedénybe, rúg a szétfolyó dimenziókon éjjel átütő evidenciákba, alszik a dermedt nyilvánvalóban, szemhéjait a holt fény cibálja. Alszik, aki szerette volna ébren, és nem riad fel a zörrenésre, immár testük szerinti bizonyosság, a közeli poklok létezése. Megjelent a Műút 2016056-os számábanAz álom

volt itt egy kaland felhívás keringőre, vagy mi a kő elterülök a vízesés alatt mint egy kőbéka és múlatom a hullást mint a létezés háttérfolyamatát ami nem idegesítő nem örömkeltő vagyogatásával viszont kitölti a rendelkezésre álló teret eltelik újabb ezer év ÚEÉ ÚEÉ a háttérzajokat kiszűrve tüzet csiholok a vízesés alatt nyomot olvasok kis faunkodás a fák között csalit de nem tanulok az egészből semmit csak körbefutom a nappalit ettől megrémülök legombolom a kérdéseket aztán hirtelen bekattan hogy ugyan többet vártam de ez van ez az egész ennyi volt, egy békaland békaland

Egy négyszög lehetőségeit számba véve a tökéletes megismerésig juthatunk. Egy négyszög körülírható, mérhető, mint a világ. Egy menetoszlop legvédettebb helye, kegyhely nélküli zarándoklat. Egy értéktelen terület a sivatagban. Egy négyszög: pontosan x számú homokszemből áll, a tér tökéletes modellje, egy négyszög: a Föld középpontja felé egy hasáb, de csak a felső lapja látszik, egy négyszög a sivatagban, elhagyhatatlan, egy négyszög határán állni és próbálni kilépni rajta, legyőzni a teret, csak úgy nő a távolság, ahogy nő a lábnyomok száma, távolodik a történelem, egy négyszögön belül állni és nézni, hogy távolodnak az oldalak.Egy négyszög határai

hölderlint látom kint a folyóban, mellettem látom, a vízfelület peremén ül, hullámokkal, fodrokkal játszik. odaszegzi a molnárkákat, a lepkéket meg a himbálózó város rácsozatát, a sok utcát, görbe sikátort, azokat rászegzi a vízre; de rajta az épületek vonalvezetése megfordul és összekuszálódik; súlyuktól a víz kisimul és a téboly tovalendül a széllel: hozzám közelebb jön. hozza magával a kékjeit is, ahogy itt amilyen sekély, ahogy ott mélyül; türkizt, az opált, szép sorban az ultramarint is, indigót és búzavirágot másol a földről a füstre, át- meg átfújja utcai lámpákon-villanyokon: vezetékeken ül meg a kék, a bolondság. mintha ő maga lenne a rend, ahogy jön-beáll a széllel, de a drótok nem bírják: nem rend, mégsem; az őrület inkább ünnep, nyári vetések hullámzásán botló-szétguruló nap amit pazarol; mert több tébolyt nem tud, több tébolyt úgyse cipelhet; örök késődélután van. apátságokat épít az ember esténként: csúcsíveket, támfalakat, az ég alá hálóboltozatot gyárt munkával. itt is apátság állt, de a pillért a semmi folytatja az égig, ha felnézek. a gyámkövek tartanak valamit, talán a tejutat, úgy hiszik. de bennük, beleereszkedve a kőbe mogyoró, bükk és nyírfa növekszik.#őrület

én szeretem, ha megbolondul a szöveg. verbálisan basztam már kutyát, lovat, kecskét, és orálisan szüzet. nem hiszem, hogy bárki nálam, vagy bárkinél vagyok én bűnösebb. a bűntudat egy nagy kalap, és kalapál a földbe. a hardteknó egy hőseposzban eltévedt különhajó. nincs időm, te ribanc, az eleve elrendelt szerelemre. nem vagyunk senkinek való. te ribanc, te ribanc, de gyönyörű vagy. jó itt benned eltévedve, tőled messze, ahol mint egy csaló, úgy hull a hó: némán öldöklő tű. megszúr, aztán lefolyik vele rólam a szőr, a bőr, a hús, a só. de én ölök és én vagyok zavart. mondom is magamnak: te állat, neked is csak a szarvad nagy, csak a lefekvés előtti éhség, csak a kiragasztott szárnyak és ami még akad. tépőfogak. a reggel kegyelmet ad, kávét, de ez már nem ugyanaz, ami régebb járt még, ez megviselt, kövesedett felület, elhasznált szándék. nyár szakad. délután hallani lehet, ahogy ropognak a nyárson a békemadarak. Megjelent a Műút 2015049-es számábanBeatcore

Egy égre kent kis zsírpaca a hold ma. Hatalmas, hozzá mérem öklömet. Közben a láthatatlan égi cérna lezárt szememre fátylat öltöget. Reggel talán majd rántottát sütünk, tenyérnyi éjszakába: serpenyőbe. Tojássárgája napsugárka csüng, a szétkent zsírfolt éppen eltűnőbe. Fogad közé szorult ételdarabka, frusztrál, zavar és mégis otthagyod. Dombornyomású nyelved elharapva, veled szerintem én is így vagyok. Az ágy egy használatlan fogzsineg, s ajkaid kihűlt villamossínek. Dinner for two

a hordágyak szélén vastag fémperemek voltak, talán védeni a beteget, vagy határt szabni a kitettségének, létezhet-e valami, aminek a határa van, azt mondja, ide át kellene feküdnie, és a másik hordágyra mutat, ugyanilyen peremmel, lehetetlen átmászni, még egészségesen is, de soha nem segít elsőre a műtős asszisztens, vagyis segít, csak nyomatékosítania kell ezt magának, hogy mennyivel jobb neki, aki áll, és mint christophorus, átsegítheti a keze alá kerülőket a túlpartra, én meg csak a peremet figyelem, milyen jó lehet abban a köztes térben létezni, ami már nem a hordágy, tulajdonképpen az a tér sehova sem tartozik, arra gondolok, hogy két összetolt hordágy bárhol megteremti a semmit, közben a műtős megfog a hátam és a lábam alatt, átemel a másikra, átemel ezen a semmin. köztes tér

enni. Félig tele tányérral bámultam a sótartót, mellette bors, szójaszósz. Jobbra túlsúlyos, mackónadrágot viselő gyerek tolószékben. Ananászos csirkét evett a szüleivel. Marokra fogva a kanalat tömte a szájába az előre katonákra vágott húst és az apró szemű köretet. Kazalszőke haja alól csorgott az izzadság, szeplős arca kipirult az erőlködéstől. Először csak a tekintete tűnt fel. Mintha az apját, de mégsem, a lábakat nézte az emeleti asztalok alatt. Lassan emelte közben a kanalát, ügyetlen mozdulat, szószos húsdarab cuppant az asztalra. A szülők gyors, módszeres mozdulatokkal törölték fel, segédboncnokok a vért. Miután az utolsó falatot is lenyelte, eljátszott az evőeszközzel. Tapogatta a tompa éleket, majd egy ügyetlen mozdulattal kiejtette a kezéből. Éppen kettőnk közé esett. Automatikusan lehajoltam, félúton találkozott a tekintetünk. Illetve ő inkább csak érzékelt engem, bal kezével kétségbeesetten matatott a gyorsétterem csempéjén. A következő pillanatban megbillent a tolószék kereke és a fiú a padlóra zuhant. Magával sodorta a terítéket, üvegszilánkok közt terjedt a szójaszósz. Felemeltem, mondtam valamit, hogy semmi baj, vagy ilyesmi, neki vagy magamnak, nem tudom. Álltam, mintha tennem kéne még valamit, csak nem jöttem rá, mit, mintha segíthetnék bármin is. Visszaültem. Az anya még mindig az üveget szedegette a földről, az apa szalvétákkal itatta a vörösbarna foltot, megköszönték, bólintottam,A kínaiba mentem

  Látónak Egy, megérett a meggy, kettő, kisült a tepertő, három, éber álom, négy, zümmög a légy, öt, tejfehér köd, hat, add meg magad, hét, nem fog a fék, nyolc, koppan a porc, kilenc, miért nevetsz, tíz, azt mondom, csíz, húsz, megszökött túsz, harminc, szíjas gerinc, negyven, porból lettem, ötven, hitem töretlen. Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításában Számoló

eszternek 1 szürke kockaházak között futok az udvarokon fűnyírót szerelnek belehajolnak a kettes golf motorterébe megsimogatják a macskát az ablakpárkányon kiteregetik a fehér lepedőket a tyúkólak között distance one kilometer 2 az autóvillamossági szerviz melletti betonplaccon csatakos szőrű kutyák heverésznek egykedvűen megkönnyebbülök korai volna ritmust váltani egyelőre még magamat is nehezen követem jártam már ennél a szerelőnél az omladozó műhelyben eldobált polimerszalagok villáskulcsok és fáziskeresők rikító sárga ipari gázpalackok között a falinaptáron egy félmeztelen nő fehér neccharisnyában hátrabilincselt kézzel a szerelő közben villanykábeleket és a nissan hátsó lámpáját lóbálva röhécselt tovább nem lesz semmi gond újra engedelmes lesz a kicsike pont mint azelőtt indexelés közben is tud neki gázt adni 3 nemrég láttam egy természetfilmet két szibériai vadászt megtámadott egy tigris az egyik elindult a legközelebbi településre segítségért negyven kilométert futott a derékig érő hóban sebesült társa ezalatt beásta magát és órákon keresztül farkasszemet nézett a tigrissel a budapesti állatkertben láttam először tigrist túl közel mentem a rácsokhoz az állat az arcomba pisilt az ammónia égetett azt hittem megvakulok ötéves voltam anyám próbálta kimosni a szememet bőgtem mint egy törött lábú indiai antilop közben a tigris leheveredett a kifutó sarkába 4 az üres iskolaudvaron kupacokban állnak a falevelek látom magamat átbújni a szétfeszített rácsok között a kezedet fogom te is átbújsz utánam a falevelek közé fekszünk egymáshoz közel belekezdek a mesébe még csak a kerekerdőnél járok de te már alszol nézem ahogy hintázik a mellkasod hallgatom a szuszogásodat együtt süppedünk tovább 5 a kocsibejáró előtt érem el az öt kilométert a kulcs ott hever a borókabokor alatt csak fel kéne vennem bedugni a zárba lefeküdni a fűbe hagyni hogy a kutyák összenyaljákszívritmus

Keresztanyám lehetett az első. Szegénynek túl jó szíve volt, vett nekünk lakást, nyaralót, míg végül a vérét is kiszívtuk, legalábbis ezt mondta férje, apám meg azt, hogy szívroham. Szerettem őt, illik sírni ilyenkor, de én csak benyálaztam az arcom, és gombócba gyűrtem az öklöm. Anyám látott, és szégyenkezett. Mikor apámon volt a sor, a nagyanyámnál kellett aludnom. Nem akartam vele menni, játszani akartam volna inkább, de azt mondta, anyám küldte értem, és ebből sejtettem, hogy baj lehet. Ők ketten nem szoktak beszélni. Az ajtóból még visszaszaladtam, mert negró nélkül nem tudtam élni. Én apád nélkül nem tudok, mondta ő. A mama más volt. Mint a gépben pattannak el az öreg csavarok, úgy haltak el benne a szervek. Kórtermek között, mentőből ki-be, sorvadt a huzatos folyosókon, Az évzáró után, negyedikben már olyan halovány volt, hogy nem is látszott az ágyban. A jegyeimet se nézhette meg, pedig örült volna, biztosan. Utána a keresztapám jött. Bűnbánón feküdt a ravatalra, de őt már nem gyászolta senki, csak álltak felette feketén, és gyáván vonogatták a válluk, hogy tán büntetés volt a gégerák a piáért, meg a szeretőkért. Keresztanyám repedt szívéért. De én ezt nem értettem akkor, hát szégyenkezve elsirattam. Addigra már megszokott nálunk a halál, hozzánk költözött, bebújt a függöny rojtjai alá, az ablakpárkány réseiből, könyvek közül lesett ki, nekünk élt. Anyám két üdvözlégy között végigvette, hányan maradtunk, ki lesz majd a következő. Játszani akartam volna inkább, de már mellétérdeltem én is. Később gyanakodni kezdtem, mert nekem is ott kellett volna lennem, mikor oszlop szelte ketté azJátszani akartam

Nekem ez a folyó nem mond semmit, a medrét feszíti, boldogan hajolnak hozzá a fák, nem mond semmit, leúsznak, partra másznak a vadkacsák, párzási időszak, a víz közönye úszik itt, épp, mint az ismétlés közönye. Úgy mosott el, mint a tavaszi ár, kiöntött, dehát miféle anyag vagyok én, és miféle anyag az áradás készülő némasága. Egyedül sötétedik. Gázlómadár röpte, szépséged irtózatos közönye. Ág a vízhez. Így sodort el. A víznél

 „Halálaid halálaim…” À Ference Varga (Paris) Akkor kettőnknek Sète volt a Tető Gibraltár sírbolt védműveivel minden kilátás a tengerre nyílt fénybő tengerre s galambok galambok szemfényvesztés a tündöklet vakít de semmi bú csak hosszú keresés a sírkövek közt megbújt az a sír visszafordulunk le a kapuig ott kell kivárnunk egy friss temetést utána megnyugtat a kapuőr föntebb van mint ahol mi föladtuk családi sír de semmi különös fakult szalag és elszáradt virágok évfordulós ünneplés nyomai körül a tengerparti temető körül a szemfényvesztő tengerár s galambok galambok mint akkor ott mikor mi ketten még s csak ő sehol Megjelent a Műút 2014044-es számábanSète: a Tengerparti temető

Én a hótól féltem. Most aztán hideg esőben vesztek irányt. S itt lélek nem jár még. Rossz, kopott botom ütlegel, csépel, dönget, püföl erőtlen dühében bokrot, nyálkás fakaput, oszlopot. Ernyőm összecsuktam. Őt okolom: ponyvakúpja alatt minden ismerős nesz csalóka, tompa sistergés lesz. Ázzak inkább ronggyá. Morcba bújva gázolok még mélyebben a tócsa-vadonba. Nem káromkodni. Menni előre rezzenetlen arccal, mint aki tudja, hol jár. És nyolcadszor ömlik rám eresz vize, és latyakos fejemben csak egy semmire való, rusnya kis szótagsor tántorog faltól falig: milye napaa zilyen milye napaa zilyen milye napaa zilyen Megjelent a Műút 2016057-es számában Va ka pád — November

Mint aláaknázott tavaszi mező, virágfakadásban, vagyok szeretetlen szerető, örök cicomában, üres tollbetét meg karcolás, levélnyi, macskában halk dorombolás, egérnyi, vessző és pont, pont, pont három, a hitem a tagadásban sem találom. Mint a golyó által sebzett fegyver, belül, vagyok a lövő s a préda egyedül, harctalan szabadság, frivol, fenékrázó, arctalan kísértet, nyakszirtkaparászó, császárok ágy mellé ledobott zoknija, kéj tárgya, telihold, insomnia. Mint vízesés tetejéről életed, a drága, vagyok a szépség sodró zuhanása, egekről legurult, dermedt napok, valóság, elfogyott hasonlatok, meg az első földi, aki elátkozta faját, csak egy nő, de szél fodrozza haját.Éva

minden naprakész soha nem voltunk többen ez a világ rendje ez a kevés változás a fölkelő nap azonosságában mikor a hideg megül a völgyben és elkülönül el innen, nem leszek szomszéd jöttment leszek a fejéből kinéző ember Megjelent a Műút 2013039-es számában utolsó nap a városban

Menjek má’ el anyámba. De előbb borotválkozzak meg. Nem? Akkor keressek mást. Büdös vagyok, zuhanyozzak le. Egyek máskor nemfokhagymásat. Ne horkoljak má’. Hallom? Forduljak el, ha lehet. Ne nyúlkáljak sehova. Vagy előbb fürödjek meg. Vegyek másik pizsamanadrágot, mert így, ebben, biztos nem. Meg ne próbáljam. Akkor meg igyekezzek. Hallom? Mi lenne, ha kivenném a fülemet a seggem alól? Jöjjek lefeküdni, ne égessem a villanyt. Elég má’ a sportból. Halkítsam le, azonnal. Menjek odébb, ne feküdjek át a te feledre. Ott lenn se. Ne nyúlkáljak, ne piszkáljalak. Ez nem simogatás, hanem ügyetlenkedés. Na. Lennék olyan szíves, menjek el anyámba. Ha kérheted. És reggel vigyem le a szemetet. Hallom? Ne menjek be cipővel oda. Jöjjek gyorsan, ott egy pók. Hú de rohadt büdös vagyok, zuhanyozzak már le. És a zoknikat azonnal fordítsam ki, mert ki lesznek ám dobva az ablakon. A ruháim az erkélyen vegyem le, mert ezeket a kocsmaszagú ruhákat nem lehet kibírni. Persze, böfögjek csak. De akkor keressek mást. Állandóan az a rohadt sörözés. Meg a taxis haverok, mi? Felejtselek is el. Minél előbb. Ne is próbáljak meg másnap bocsánatért esedezni. Ennek már rég nem dőlsz be. És anyádat többé ne vegyem a számra, mert ki lesz kaparva a szemem. Micsoda? Pénteken? Itt? Sör-póker? A haverjaim ide aztán be nem teszik a lábszagukat, az fix. Itt nem lesz oroszlánszag, meg sörözés, meg böfögés. Ja, ebédre jön a mama. Na, fogjam a kosarat, itt a lista, Menjek má’ anyámba, ésMrs. Cabdriver

Három vénasszony él együtt. Előttem ülnek egy kanapén, közöttünk egy asztal. Még alig van tavasz, csak résnyire nyitva az ablakok. „Mi újság errefelé?” „Nyomorúság van, Petikém.” „Szánalmas szarok vagyunk mi már, akire a légy se száll.” Hárman ülnek, kint a szélben, a vezetéken a seregélyek, visszafütyülik, amit a házból kivisz a szél. „Múltkor is, kapálok kint és ez a lábam, ez, ami az enyém, nem csinált semmit, amit mondtam és hát elestem, oda a kiforgatott gaz közé.” Erre felnevet, kintről elrepül egy seregély. „Ott fekszek, és Magdika jön ki, menne a boltba kenyérért, és odaszólok, segítsen már nekem. Jön, megfogja a kezem és mellém esik. Mondtam is, jól fekszünk mi ketten, csak Erzsike hiányzik.” Erzsike pedig jött metszőollóért a fészer felé, meglátja őket, jajgat, de nem bírja, ledől ő is a két vénasszony mellé. Egy óra telik el így. Nevetnek hárman és az eget nézik. Rajta köröz három kivehetetlen madár. Gyenge ujjaikkal a földbe túrnak, ráncaikban megtapad a sár. „Jól éreztük magunkat, mondom, lovagoltunk a halál faszán.” A szomszédból az a fiatal gyerek szalad feléjük napnyugta után. „Hadd segítsek, csókolom, nem ütötte meg senki magát?” És a három vénasszony elkomorul, a vezetéken elhallgat néhány madár. „Maradj nyugvást, mert amíg velünk törődsz, kirohad a legszebb gyümölcsfád, kiszöknek a tyúkjaid, láncára felakad a kutyád, gyerekeid késsel és ollóval játszanak. Maradj nyugvást, a mi helyzetünk a te szerencséd, föl neHárom vénasszony

Anyuka hálóingét kirágták a molyok. Anyuka olyan sokat feküdt az ágyban mozdulatlanul, hogy már hallani vélte a folytonos monoton zizgést a ruhaszövetben, s mikor félálomban ledobta magáról a tömött dunyhát, hogy lebegve körüljárja a lakást, szövet szövethez simult, és a véráram bugyogva sodorta magával a rágcsálást a szíve felé. Félálomban azt motyogta, hogy apró szörnyek harapják a testét és a hálóingén lévő lukakon keresztül kifolyik belőle az élet. Anyuka félálomban mindig igazat beszél. Nekem is megmondta előre, hogy meg fogok halni. És hogy az olyan lesz, mintha meg sem születtem volna. Anyuka azóta fekszik, mióta megszülettem. Kézbe fogott és mellre tett. Ömlött le a torkomon a meleg tej, összesimultunk, test a testhez és szívdobogásunk felerősödve visszhangzott odabenn és akkor mondta, hogy én vagyok a belőle kiszakadt élet. Benne most semmi sem maradt. Nyeltem a tejet és sírni szerettem volna, mert apró ujjaim hiába fonódtak az ujjaira, nem figyelt fel forró lüktetésem ritmusára. Pedig még a testemben volt az üzenet, feszített a vágy, hogy átadjam neki, minden porcikám fájdalmasan zenélt, a semmi, amiből jöttem, kérlelte őt. Most fekszünk egymás mellett, én pólyában, Anyuka a tömött dunyha alatt. Kezdetben, mikor még felült az ágyban és kinézett az ablakon, el messzire, az udvar, a tyúkok és a kerítés fölé, azt mondta nekem, hogy ha én már nem leszek, vesz magának egy edzőcipőt és minden este a sötétben futni fog az udvaron, körbe-körbe, edzőcipőben ésA sírásig terjedő sávban

miattad költöztem földszintre így merek szellőztetni éjszakánként te tartasz a korábbi lakók szagától én már csak a festéket érzem nem akartam lecserélni a járólapot mert állítólag műemlék a ház de felszedted mielőtt hazaértem volna másnap már a vakolatot bontottad látni akartad ami alatta van és nem tetszett hogy mások még otthon éreznék magukat itt a dohos tapéták között lekapartad egészen az alsóbb rétegeket mindig is érdekelt hol futnak a vezetékek vajon egy nyitott gázcsőnek milyen hangja lehet most csak álltok szemben egymással végül visszafeded mégis a törmelékkel késő van már ahhoz hogy még mindig ne jöjjek dacból nyitod ki az ablakot én csak áporodott cementet és izzadtságot érzek majd te kimászol inkább levegőzni így fognak telni az éjszakáink nappal legfeljebb nem leszünk itthon talán pont ezért költöznek ki a felnőttek a városból hogy építkezhessenekföldszint

Megcsúszik a kezem, ahogy a felsózott utcára lesek, két emelet iszonya verődik vissza a hóra szórt fényekkel. Gyerekek markolnak bele, kemény darabot gyúrnak, ellensúlyozva félelmeiket, mikor reklámtáblák mögött bújnak az ellenfél elől. Szétkenődő hógolyók nyomukban, akár a játéktáblán kiszórt korongok, vagy testápoló cseppjei a taktikázó férfi ujjai alatt. Elszabadulnak a pályák, a járólapokat egyenként felforgatják, megjegyzik, mi volt alatta, és egy kupac kinyújtott kézből úgy húznak, hogy a többi meg se moccanjon, vagy lámpaoszlop repedései válnak hasonlóvá visszerekhez a nő lábain, mikor szabályokról kezd beszélni, és elsétálnak mellette, és nyári estéken tikkadtan csapódnak hozzá a szúnyogok, bogarak.Taktikák

Szellőztetem a szívem, és visszafelé mozgok ezen az úton, ami persze nem hibás. Mi rontottuk el. A rosszul odatett evőeszközök nem adhattak táplálékot ebbe a köldökzsinórba. Elvágtuk, lengjen körülöttünk, mint néhány fa körül a gyökerek, sehol nem lesz földjük. Ha összekapaszkodunk, segíthetett volna, de a fantomkezek csak gondolatban mozdultak. Ezért mindig éjjel, a sötétben ébresztettük fel egymás mellkasában a kis zenélő dobozokat, melyek már évek óta hallgattak. Csendben voltunk hálásak, de erről sem sokat, mert ettől is csak gyorsabban őszültünk. Az elhasznált alkatrészek nem működtek jól, nem tudtuk, hogyan kerülhetünk közelebb annyi pincébe zárt kacattól, amit magunkkal hoztunk, és elégetni nem lehetett. Végül nem tápláltuk tovább, inkább eltemettük, mint egy halott, közös gyereket. Üres doboz, ennyi maradt

éreznünk kell hogy nem vagyunk egyedül minden állomás előtt referálunk szavaink nem engednek csak annyit hogy minden a rajtunk kívül álló tényezők miatt szívósak vagyunk tapadunk és nem eresztünk a viszonylag élvezést csúcsra járatjuk termelünk mert hallottunk az energiákról a katartikus pillanatok előtt szóviccel csorbítjuk az éleket majd távozunk a színházból és lelkes aktivistának látszunk pedig csak a plafonra világítunk vonalzóinkkal közben kenőmájasszagú gyerekek vagyunk * a savanyú fűszag a villamoson csak hónalj budapesti mézédes turistákba harapnánk irigyeljük pszichéjüket markoljuk a ragacsos tbc-s kapaszkodót a lépcsőház gesztikulál alsó lépcsőn ülnek bugyiban hajukhoz vonalzót dörzsölnek szuvas fogú hajléktalanok beszélnek hozzánk pedofilok dörgölőznek százával vakító zsíros bőrűek pozitívan állunk a világhoz nem vesszük molesztálásnak mert folynak belőlünk is nedvek minden jó szándékkal ártunk majd elbujdokolunk és szeretetre éhesen fészereket rendezünk be * a határ menti telepről átlátni nyugatra a kémény enged mi pedig hadonászunk a szertár őrzi alakunk * akit csókolunk megigazítja toalettjét visszaszólna de mi tovább érdeklődünk hogy ki nemzett minket táskák vagyunk a csomagtartóban nem lopunk szaporodunk és gyanútlan átutazókat fosztunk ki várjuk hogy az úr ebédet hozzon dolgozóinak nem vetünk be soha ágyat mióta megsértődtek naplóinkra akik meghallgatták az időnk kidudorodik és túlmegy mindenenTegnapelőtt

Mert lehet az inget gombról gombra, óvatosan, mint a találkozás első napján a szavakkal, és lehet cafatokban is, mint jóval azután. A nedvesség lecsapódik, mint a pára az éjjel kint felejtett ruhára. Egészen más lesz az illatod, ahogy megkapod, amit akarsz. Azt hinnéd, könnyebb így, de egészen elnehezít. Ujjaid vattaként simítanak végig, mintha csak le akarnál mosni valamit, ami nem illik hozzád.Szavak nélkül

Elesett az éjszaka, és amíg a koncertre várunk, kielégülésed is ritmust akar. Akkor a karmester arabeszkjeit tépi, gúnyt játszik egész röviden, majd álmában emelkedni kezd, de a küzdelem átfajzik egy rétté, amelynek tagjait kőből formázták. Íme, a dombból feltörő láva, és a pázsit, ahogy kileng előre és hátra, akár az égő éjjeli lámpa, mozgásom rendezi el. Közben egyre csak üresebb a part, és vannak kérdések, amiket ma este már nem teszek fel. Ideje begyűjteni az iszapot, az eltévedt szem üvegét. Refrén nélküli dal, ahol a nézőpont szabadon árad, látom, hogy megbillen az élet, látom, hogy száraz árnyékból való, miután átmosta saját vizében a hullámok belét, Prometheus, az elgyötört, elnyújtózik a csontvelőben. Növényi szél önti el végül a szobám, felrepedt bambuszlevél és a tavasz tenyere, vizenyős égitestek és a tüdő valahol elrejtve mélyen. Fonnyadt sors, elszáradt virág, a nedv hatalmasabb, mint az életem. Az ágaskodó kakasok éneke vonja fel szemöldökünket. Nyáron halok meg, kiéhezve, délben. Nyáron halok meg… & a selyemhernyó öröme. Szabó Marcell fordítása Megjelent a Műút 2015049-es számában1008. emeleti szonáta

Mikor megérzem a nyakadon a halottaim kiguberált kölnijét, kedvem támad üveget fújni a tüdőbe, majd gyöngyöző tenyérrel tudni, hogy összetöröm, amikor már a hullámok alján nézed, ahogy a levegő és a víz érintésén lebegek. Akkor majd vért köhögsz az arcomba, szilánkokkal vágok magamba családfát, és mutogatok rá erőből, mert te ne merd azt az illatot viselni, amitől nagyapám megkívánta nagyanyám csipkébe bújtatott hátát, én hordom az apámra mért ütéseket, és én hordom anyám abortuszait, nem a tied attól, hogy benne élsz. (családillat)

Éjjel, ha az ekhós várfal felé slattyogsz, ott árvul a padkán az angyalfejű krampusz. Copf stílusú lámpa fejfénye — a kátyús havat hajigálja az angyalfejű krampusz. Garbója kapucnis, nadrágfara lompos, így kér tüzet, így köp az angyalfejű krampusz. Nincs lelki bujócska, szimmetria, susmus, szájgőze a lélek — angyalfejű krampusz. Virgácsa kibújik, azzal nyom a falhoz — bámulja a követ az angyalfejű krampusz.Kisváros

szeretném nem szeretném az előjelek arra mutatnak nem élem meg hogy úgy haljak meg ahogy szeretnék Megjelent a Műút 2016057-es számában tökmindegyómen

azon az éjjelen mindent összevissza nem az órák vertek a holdból a padlón kis foltok hevertek betakarva hideg vázacserepekkel azt hittem már soha nem jön el a reggel azon az éjjelen felkelt mint akit a döbbenet lassan ér erősebb volt, mint a rozoga vaszsanér és jobban imbolygott, mint a lámpa fénye mi részegen borult a fali gyékényre azon az éjjelen a kulcsra zárt ajtó nem védett meg minket csak a nagy tenyeret csak a felgyűrt inget láttam ahogy anyám vállára tapadnak eltakarta szemét sok szomszédos ablak azon az éjjelen sebesen pakoltunk, kopogott az eresz ott maradt a labda a Bóbita-lemez a cipők szorongtak kilógott a nyelvük a kopott bőröndöt esőben cipeltük azon az éjjelen maradtam valahogy örökre apátlan anyám vacogott a vékonyka kabátban és hallgatott konokul makacs ajakkal roskadt mellkasában bennragadt az angyal azon az éjjelenAzon az éjjelen

tudod, a félelmeink közösek. hogy elvirágzás után mi történik velünk, még hányan nem pillantanak hátra távozáskor. együtt reménykedünk, hogy a viasz lassan szilárdul meg, mert közben egyre barázdáltabbá válunk. el is engedném a bütykös ujjaidat, de szánlak — túlságosan elmélyült köztünk a kimondatlan. te vagy az idősebb, ringatni próbálsz a düledékeiden, az öledbe ültetsz, én meg csak rángatózom és üvöltök, hogy hadd menjek már. a soha nem látott nagyapám vagy, az ismeretlen öreg a monokróm képről, amelytől mindenki megborzong, ha megsúgom, a vaku villanásakor nem voltál ott. aztán elkezdtelek gondozni; lehántolom a kérgedet, összeillesztem a törött cserepeidet, elhessegetem a dögmadarakat a tetemed közeléből tizenhat éve minden nap. ennyi ideje élek melletted, de nem veled, és nem merek arra gondolni, meddig tér még vissza ez a hóvakság. szőranya

 capriccioso   Az olyan világban, ahol nem fér el az Isten, az embernek sincs helye Ezek voltak anyai Nagyanyám utolsó tiszta szavai a tatai öregotthonban kilencvenhárom évesen, amikor járni se, enni se bírt már, és kívánta a halált Csodálatos nő lehetett Ezek voltak az első tiszta szavaid, amikor Nagyanyám temetése után megismertelek Most a fákat nézem a kobalt-ég alatt A kihúnyó őszi délutánban fekete evezők kísértik árnyukat A fákat nézem, ahogy várják az esőt A fák belsejében állnak, akiket szerettem Néző vagyok és mindig van látnivaló Előredőlve bámulok az ötödik világtáj felé Fülek a vállak síkjában Köldök és orrlyukak egy vonalban Nagy levegő Azután előre-vissza Bizonyos helyzetekben már csak így Látom, amit látni akarok A kertajtó, a kút és a fészer szigorú háromszögéből még ki-kitör a fény Amott egy pitagorászian tökéletes kocka csillan Mögötte gomolygó, szabályos füstkarikák A kerítésen túl mértani pontosságú aranylapocskákon sétál tovább a tekintet Formákba rendezett, kubista délután Jó a kedvem Szinte vidám vagyok Régi nevetések emlékéhez támasztom a hátam és még egyszer megmártózom a Napban Folyton átlengsz a gondolataimon A te nézésed fogja be a teret Akárhol vagyok Akárhonnan Akárhová Egyszer kiállításra hurcoltalak Még a kezdet kezdetén Mintha ünnep volna Kiöltöztél Fülbevaló Nyaklánc Smink Rúzs A száj, mely lepkéje a lángnak, elárulta izgatottságodat A művész nő volt Kortárs Kórtárs Művei a nőről szóltak Önmagáról Kitárulkozó, mégis zárkózott világ, olvastuk a prospektuson Klimtet idéző csók és ölelés Nyitott szájak Néma beszéd Majd fej nélküli női torzó, kitárt ölek Vagina és fallikus gyertyatartó Tenyérbe temetett arc, fölötte fehér szalagok Ez a nő egyedül vanÜresség

A telefont nem tudod kezelni. Mellette elmosódva egy régi taxiállomás száma, elöntötte a víz. Az újságot ledobod a rekamiéra, apróbetűs, félfamentes papír, ehhez egy sírkőolvasó türelmére lenne szükség. A bejárónővel nem lehet veszekedni. Arra, hogy álmodban megtámadtak, és maradjon a szobában szellőztetés után, azt mondaná: nem vagy már gyermek. Beéred annyival, hogy otthonosan sürgölődik a házban, és tudja, hova kell öntenie a sós vizet ahhoz, hogy kipusztuljon a burján. Akit szeretsz, dekadensnek nevezed. Ez a nő nem dekadens. Minek megzavarni őt ablakmosás közben azzal, hogy félsz: az árnyék alatt folyékonnyá válik a bőröd. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Reggel

każdego ranka od nowa trzeba się przedzierać przez chłodną warstwę kamyków, martwą glinę, less, by dotrzeć do żywego, ciepłego zalążka; w południe nie powstaje już we mnie myśl, że nie jest pożądane bym mówił, lecz abym milczał. wiele pragnę: nawet gdy nabożnie poszukuję nauk najwyższego poziomu, wielkiej formuły, to moim ideałem jest swoisty kościelny chłód; służy on jedynie jako środowisko dla namiętności lecz się nie wtrąca, jak heisenbergowski obserwator, który poprzez sam akt obserwacji zmienia przedmiot swojego badania. w takich chwilach mówią, że każda nowa wiara struga czarty ze starych bogów — chociaż ci już może zdążyli zmienić się w diabły. „z twoich ust biorę twój wyrok; ogarnęło mnie obrzydzenie na widok twoich uczynków, kiedy dostrzegałeś je u innych” — może tak powiedzieć ten, kto czuje wstręt do własnego tworu? czasem oglądam wycięty z mojego przedramienia zanurzony w formalinie kawałek skóry i uspokajam się, a nawet staję się niemal sentymentalny; to nieprawdopodobny romans, nowa perspektywa dojrzewającej we mnie woli, podczas gdy innych jedynie mami świat, którego małostkowość widzę coraz ostrzej. znów zbliża się burza piaskowa. tylko silny sobie poradzi, natychmiast zwyciężając — wcale nie uczyniono nas równymi. dopiero w mroku chrystusa zrozumiałem, że bóg nas nienawidzi. Przekł.: Anna Butrym i Paweł Kozioł sit down tragedy minden reggel újra meg újra át kell törni a hűvös kavicsrétegen, holt agyagon, sárgaföldön, hogy az eleven, meleg csírához elérjünk; déltájt pedig már megképződik bennem a gondolat, hogy nem beszélnem, hallgatnomsit down tragedy

buborék azt mondod: haha, de nem nevetsz arcod túloldalán a halálra gondolsz égre lehelsz egy szót: paharo imbolyogva tör előre, csonttalan kapaszkodik, mint egy léggyökér elegyedik azzal, amiből vétetett illeszkedések nem zavar, ha elkísérlek már a kérdés is bántott pedig csak az útburkolat volt ami alatt ott csikorog a sóderrel kevert döngölt alap az egyirányú utcában mit tudhattam én biztosra mindazok után, hogy te tíz évesen műbundában vonultál ki a forradalomba és főként mindazok előtt, amik ezt a kísérést követték amikoris te képes volnál homlokegyenest az ellenkezőjét állítani annak amit gondolsz, én pedig tarkóirányba indulni annak ahová jutni szeretnék nem volt kéznél méteráru-üzlet ahol érintésmintát vehettünk volna drága anyagokról egy áruházban felpróbáltam egy rövid rózsaszín bundát, de gyorsan beláttam nem hordhatok olyasmit, amit mintha rámöntöttek volna mi lenne velem nélküle álomfejtés lépcsőn felérni: hódítás ahogy a fordulóban előbukkan barátnői, a párkák, sodorják arca felpuhult – könny ízét érezni szomorúság fekete ruhájának nincs köze a gyászhoz tónusa az ismeretlen mértékét jelöli mozgásiránya olyan látens tartalomról tanúskodik amelyért az éber tudat nem kezeskedhet ha a gang most leszakadna vele, ezzel tévesen ítélné meg őt ha közelebb jönne, átlökné az álmodót az ébrenlétbe vagy egy még ismeretlenebb mezőbe jelenléte taszító vonzással tartja felszínen amint eltűnik, ő lezuhan (később majd valamikor visszatér ide a helyzet uraként járja be az esés útvonalát, nosztalgiával felel a nehézkedésre) odalent, a fal és a járda derékszögébe csorgatott sávtól bizonyos távolságra, a félresepert törmelék önszerveződő csoportjai alatt aszfaltba kövesedett rágógumizárványok az alacsonyabb magnitúdójú testek kitűnnek egy-egy csillagkép kapaszkodóként adja magát a szűz kéken, a skorpióVersek

Az erőszak ma új arcát mutatja beletanulok simulékonyan alárendeződöm mire megszokom változik megint a tegnapi pofon arcról a köpet hiányozni fog. Az áldozat ma új arcát mutatja tanulékony szövetségesnek tetteti magát megfoghatatlan velem változik a gazdátlan harag égetőn, kihűlve hullik vissza rám.Fúga

Genesis Még ma is ráztam ki a táskámból nyárfabarkát — A konyhámban zúgva vonultak át a késő áprilisi szelek. Háromszor jártuk körbe a Népszigetet, tavasszal a legnehezebb elviselni a város betonpadlóját. A sziget mélyén az Ősfák az égig érnek, Fény csak akkor szűrődik be, ha a sziget láttatni akar. Ezen a helyen, ember csak az avarszinten létezhet, ahol a szösz ujjnyi vastagon borít be mindent. Agresszív anyag: beleragad mindenbe, ahol fa megfoganhat. Itt régen gyökerek közé ültették a vasakat, a gyárépületek mögötti partszakaszon lakókocsik, nyaralók, horgászstégek állnak. Ide fiatal már nem jár, csak megbolondult szüleiket, kutyáikat hagyták hátra memoárként. A kemping kerítésénél bekukkoltunk: kendős asszonyok söpörték fel újra és újra a fák letapadt magjait.   Babuska Ma este meglátogatom az Óceánt. Tábort vert a város szélén — engem vár. Nyelvével lábamat mossa, sír. Bölcsőt ütök homokjába, belefekszem. Korallok lepik el mellkasom. Rámnehezülnek. Magunk fölé feszítjük a nászéjszaka leplét. Öble vize felhevül, benne milliónyi kopoltyú rezeg. Babuskám — becézget az Óceán, és a lepel kettéhasad. Hajnalban elmegyek: messziről rikoltanak a sirályok, kimúlt hullám moraja hallatszik — a kövek között cigányok szedik kosárba a partra mosott halakat.   Fekete pocsolya Talajvíz tört fel a szántókra. A föld szemcséi túltelítődtek piszkos lével, fekete pocsolyák a bézs csempén. Ingovány. Felbérelt emberek próbálják beásni ide a megértés póznáit. A határban két hegy áll, a Golgota és a Bűntudat hegye. Nyomok a sárban: A beismerés félrészeg, tántorog.  Versek

Vállamra veszlek, mint egy kamerát. Mostan konyha ám igazán a konyha, Hogy kacagtatón szép szögeit ontja Szemedbe. Tudom, szörnyen kimerít az únt porcica-falka, a boka Körül tekergő szöszös zokniredő, a sok fölfelé egyre keskenyedő alak feje alján a dús toka, s hogy minden roggyant székláb magasra tör. Tőlünk feljebb? Csak pár otromba pók. A távlatok innen uralhatók, fölszegi fejét a felvevőgép, film készül, rögzül a sok ezer kép. Jó kis film, bárha vak az operatőr. Megjelent a Műút 2016057-es számában Va ka pád — Perspektívák

A nő lefelé tart a mozgólépcsőn, sír. A barátnője próbálja vigasztalni. A padon ülő srác a rágójával játszik, és bámulja az előtte elrohanókat. A vendég a kávézó asztalánál mosolyog a könnyedjárású baristára, aki lóherét rajzolt a kávéhabba. A korlátnál az apa fogja a gyerekét. Együtt nézik a szökőkutat, és a világoslazac járólapot. Lehetnék bárki. Az osztálytársak közül az egyik, akik vidám füzetekkel lépnek ki a papírboltból. A srác, aki sálakat próbálgat és most egy sonkavöröset választ ki. A lány, aki az új rúzsát szorongatva áll a drogéria előtt, és kerülgetik a rohanó emberek. A tömeg egy közös szinusz csomó impulzusára lüktet, én pedig, én pedig, én pedig, csak egy vértest vagyok, aki öntudatlanul szállítja az izomrostok közti hajszálerekben az oxigént. Ha valaki keresne, hagyjon üzenetet.Az ecetmuslicák elmenekülnek a széndioxid elől

Ha kérdezik, miért intesz nemet, Te hallgass majd szelíden. Értelek. Elképzelem legelső éjszakánk. Világos délután, három körül. Te munkahelyről jössz, ebéd után. Akták hideg nyugalma leng körül. A kulcscsomó nehézkesen kerül elő a farmered hátsó zsebéből, tekinteted leszegve nyúlsz a zár után, talán még biztonságot ad. Húsz perc talán. Vagy harminc. Úgy akartam. A hátpihéid közt az oldatot, a füstízt és a fényt ízlelte ajkam, a szétdobált ruhák, hogy enni nem, lábak, s kezek közt kapkodó tudat, a testen túl nem volt már semmi sem, magunk maradtunk veszni győztesek e néhány percre ott, magunkba martan. Húsz perce még az ágyban láttalak. Belém meredsz, akár a nyél a vasba. Hullámaink a mélybe rántanak. Ölellek át, akár nyelét a vas. A kinti létre ráborult tavasz így önti szét a fényt az ágy körül, lebegnek, úsznak könnyű porszemek — az elpihenni csendes vágy örül. Pár perce még az ágyban láttalak. Közeljövőt teremt a képzelet. A vágy elégül így, s mi rád ragad, a bűntudat se sújt, e kényszered. A délutánba számkivetve lenni, hazudni mit se sejtő kapcsolatnak, ma indokul talán elég is ennyi, miért ne mondj igent saját magadnak. Ha kérdezik miért intesz nemet, Te hallgass csak szelíden. Értelek. Részlet a Nőgyakorlat (kötésminták) című, az Ünnepi Könyvhétre a Syllabux Kiadónál megjelenő verseskötetbőlÉrtelek

Már nem verem a kutyámat. Elvégre 9 éves. Emberben hatvannégy. Mikor kicsi volt, és behugyozott, befosott, beszart, nem egyszer tenyérrel a fenekére ütöttem. Pedig újsággal ajánlják a kutyakiképzők. (Hogy ne a gazdáját, hanem a tárgyat azonosítsa az akcióval) Egyszer — már nagyobb volt — felemeltem, és behajítottam egy hókupacba. Mérges lettem, hogy sokadszor átszaladt az úton. Mikor behányt, nem bántottam. Elég hamar szobatiszta lett. A szexuális élete? Még csak plüsselefánttal és plüssmedvével volt. De jók a partnerei. Szépen át tudja karolni két mellső mancsával Fáni derekát, hátsóját vagy a medve egyik lábát (az egy nagyobb darab). Fánit elölről is szokta. És néha a medve másik lábát. Ők így vannak együtt. Lehet, hogy lesz még máshogy, de ahhoz saját kertes ház kell. Már csak baromira fel tud húzni, mikor a nagy melegben egy-egy fűcsomót addig szaglászik, hogy lemegy a nap.Vallon u. 7.

a zuhanykabinok közti sötétből hívtalak fel. akkor már minden napom hétköznap volt, karóra nélküli állandó jelen. ahogy a mosógépbe tömöd a szennyes ruháid, kihangosított suttogásomból is csak egy-egy szót értesz. éssel fejezem be a mondataim, te igenekkel kötöd magadhoz őket. azt mesélem, mi megy a tévében, amikor füledhez emeled a kagylót. a tenger artikulálatlan zúgása értelemmel töltődik fel. itt vagy, kérdezed, s a hajózható horizont a zuhanyrózsák csöpögésére szűkül. a parti fényeknek háttal evezek majd haza, a mélyzöld vizet pásztázva. így érkezek évek múlva szakadt hálóval, kiszáradt ajkakkal süket füleidhez. Megjelent a Műút 2015049-es számábana halász munka után

Az ajtó félúton megszorult, hogy a kétkedés még épp beférjen, de már csak indulattal kézen fogva lépj át a küszöbön. Hogy épp ez az indulat, ez a vetemedés, ami nyikorogva kulcsolja karját körém, pont az egyedüllét álljon közénk, mint egy harmadik, gondolni se mertem volna korábban, pedig mennyire kézenfekvő. Ahogy évekkel ezelőtt, amikor a lakást eláztattam, minekutána az ajtó teleszívta magát vízzel, de ahogy kiszáradt, ezzel a hiánnyal megdagadva, marasztalja az idelátogatót. Megjelent a Műút 2016056-os számában Rétegeink között

Kabátot veszel Kabátot veszel Kabátot veszel meg sapkát. Elmész? Elmész? Ha már elmész, hozol tejet? Nem tudom a Nem tudom a Nem tudom a napját Mikor téged Mikor téged Mikor téged megismertelek Remeg a kezem Remeg a kezem Remeg a kezemben a csésze És terád És terád És terád borul a melegteám Mondd, Mondd, Mondd, mikor lesz már vége? Mondd, és Mondd, és Mondd, és közben nézz ide rám Meddig leszünk Meddig leszünk Meddig leszünk halhatatlanok? Majd szólok neked Majd szólok neked Majd szólok neked, hogyha meghalok. Ahogyan gurulok

böfög az ég orrot fúj herákol megáll mellettünk lehúzza zipzárját könnyít magán csorog az ősz az üveg kezedben mesél kellett volna két sétáló emlékalak feloldás nélkül hallgatlak cisz mollban sivít a szél obszcén az egész meztelen ablakok áznak felettünk szavak csepegnek szánkról inkontinens vallomások nem kellett volna melankóliát formál a jobb kéz balkézben dübörgő szívverés mesél kezedben az üveg csak egy üres háromnegyedes ütem az ember felütés feszültség szünet hang- nem váltás szétfúj a szél a hold kerek lyukat beszél a világűr hasába szipogunk, lassulunk, feloldozásba némulunk nem kellett volna két ütemmel előtted járnak gondolataim ismétlőjelet köhög arcunkba a hideg már csak a csönd csobog bennem meg az inkontinens szavak nem kellett volna nem kellett kellett volna volna nem Megjelent a Műút 2015052-es számábannocturne

    37. galléros sárkány őrzi a barlang száját meghalt az összes legkisebb királyfi benn a barlang mélyén a sok csontváz egy kupacba halmolta elég gonosz megesz téged is de egyet a végén beenged       39. a hódoknak van egy serege kihegyezett hurkapálca a lándzsájuk ők a kerítés a mosómedvék farokkal felfelé támadóállásban vigyáznak belül egy vashenger oldalán a felhúzó legeslegfelül táncol a róka parókáját a nyulak fonták szénából- szalmából és nádisásból ő lett a király mert tőle félnek a többiek — a fogai  miatt 40. rugós a bicska a motorban is van rugó a roller az ugrálóvárban a levegő van egy ilyen hintatípus a cipőmben beépítve a bicska apa bicskája 41. az ágy alattiak I. a szandálból kiálló ujjakra vadászik a még fejletlenek izgatják fel kedvenc mérete a 23-as, 24-es a harisnyától irtózik ellensége a pamut a nylonon viszont képes áthaladni először a körömmel foglalkozik és az ágy bőrével később előről hátra percenként a tő után nyoma vész a talp mozdulataiért nem ő felel 42. az ágy alattiak II. a párna és a lepedő érintkezéséből keletkezik vékony porréteg és lakáspenész hívja elő nyirkos helyeken a kihullott fogakból fon láncot védelmül a folyamatos szél ellen a foglánc tartja meg a súlyát kontinentális éghajlaton  a külsőfül élővilágából nyer tápot zúgást hagy maga után Zsúr

Nyüszítenél, mint egy kutya. De a kísértetcsend kígyói nyakad körül. Nem félsz a fulladásos haláltól, se a viperák méregfogától. A kígyóbőr jó meleg, mint egy nagykabát. Ismételgeted magadban: Nem vagy egyedül. Nem vagy egyedül. Nem vagy egyedül. Miután az ötödik sörödet is megittad kocsmaújévezéskor, kapcsolatod a valósággal végre ambivalens lesz, az érzékeid tompák. Kívülről figyeled ezt a furcsa idegent. Mosolyog, eljátssza a vágányt, a társasági lényt, olyan szerepeket ölt magára, amelyek legtávolabb állnak tőle, jól elrejti szarkasztikus énjét. Ahelyett hallgatna, mélyen az emberek szemébe nézne, belevilágítana a veséjükbe. Hajnal fele látásod homályos, belső érzékelésed egyre torzabb. Elhiteted magaddal, a társasági magány ma sokkal jobb, mintha otthon, a szoba melegében teát kortyolgatva a Közönyt olvasnád. Pontosan tizenegy éve a Patkányfogót olvastad ilyen rezignáltan. A férfid éjfél előtt bemondta az unalmast. Előtte megfogant benned egy élet. Azóta a szilveszteréjek ragacsosak és születésszagúak.Évvég

  Tipográfia: Rőczei György Well 11–15.

A fjordok nem találkoznak, mert elmesélhetetlenek. Elmesélhetetlen mama temetése is, amire évek óta gyűjtöget. Rendelt koszorút, íriszből, hetente új érkezik, hátha pont most fog kelleni. A komódra helyezzük, igazgatjuk, családi program, hétfőnként díszletezünk. Mama Szerjoskáról és Agneskáról mesél. Egyik keze a járókereten, másik a levelek között remeg. Ha megértjük Szerjoskát, megfejtjük a fjordokat, ha megértem Agneskát, elfogadom a temetést. Szerjoskanak és Agneskának nincs története. Saját konyhájukban ücsörögnek, külön-külön, Észtországban és Magyarországon. Agneskánál linóleum, Szerjoskánál kőpadló. Félénken mosolyognak, kevergetik a kávét, egyszerre mozdulnak. Bódultak és bódítóak, mint az írisz, aminek elfelejtették kicserélni a vizét. Ők a találkozásról feledkeztek meg. Kamrájukban import befőttesüvegek sorakoznak, céklalekvárral. Előveszik, majszolják, cinkosan mosolyognak. Csillog a szemük usankájuk alatt, tekintetük egyre párásabb. Mamával a konyhában ücsörgünk, a fjordokról mesélek. Szárad az írisz a komódon, nincsen vize, amit kicserélhetnénk. Hideg a kő, fázik a lábam, az övé nem, béna lábfeje alatt linóleumot érez. Céklalekvárt kér, de nálunk nincs.Díszletezés

nyaralásra menet minden évben megálltunk egy pihenőhelyen. azóta rájöttem, hogy azért, mert ott volt legmélyebb a víz. a parton egy búvár a korlátnak dőlt és az odaútra szóló jegyét szorongatta. minden alkalommal megállok azon a helyen, azóta is, már csak gondolatban. a darabokra szedett aszfalt, amit emlékként cipelek, ott furcsán simának tűnik. a szerpentinek, a kocsi, ami mostanra már egy magzatnak is szűk, ott még hagyja magát. ő a korlátnak dől, arca leér egészen a vízig, furcsán megnyúlva. csak ő maradt meg és a korlát a parton, ha part már nem is, amiről írni lehetne. Megjelent a Műút 2015052-es számában korlát

Feketével. Nem a gyász miatt. Az éjszaka ihlette a szent szobát. Tudtam, hogy az ajtó mögött vagy, Mégsem kerestelek. Hittél benne, hogy nem veszem észre A kabátod foltját. Kifordultam az ösztönökből. Már nem tüsszentek, ha a Napba nézek. Nem is nézek a Napba. Nem nyílik a szemem, mégis körülnézek A szent gondolat-szobában. Feketével festetted a falra, Hogy kiabálni fogsz Mielőtt feladod a gondolataimban gyászoló bujkálást.  Magamra tetoválom az illatod

Attila, Atilla, vezeklő, teremtő, ha ember maradtál: küzdj, bízz és bízzál, ember, ha maradtál, mosdat csillámporos eső; hátadat veri hét — csipkebokorvessző. Ember maradtál. Trallila, tralilla, száz legyen: a szárnykendő. Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításábanBarátságra

száll föl a szomorúság, úgyhogy megpróbálom kivenni a számból, mert ez olyan város, amin nem beszélhetek hozzád, hiszen nem értenéd a só, a villám szavát. a kátrányt is hiába dalolom neked, te csak néha nyalsz bele, és akkor én mit csináljak. hirtelen jut eszembe, te talán nem is tudod, a többes szám olyan olló, ami kinyílik, ha becsukódik a szem. ha te ezt nem tudod, miért is beszélnék hozzád a tisztaság nyelvén? erre gondolok, és végleg beszorul a számba. Megjelent a Műút 2015051-es számában rekedten

I A tengeren szörnyek vannak. Ismertek a hiedelmek vízi kígyókról, óriáspolipról, vagy akár sellőkről, akik miatt a mélybe néztél: nem kísértenek éppen utánad. Gyerekként hallottál először magyarázat nélkül eltűnt férfiakról, egy fulladozó családfőről, akiről az átok mindig eggyel továbbszáll: később vele jártál ki folyópartokra horgászni, ő mesélt a vízről, elrettentésképpen. Te mégis hajóra szálltál megtudni, szabadulhatsz-e a spájzban hagyott fodrászolló emlékétől, amivel kis híján átvágta a torkát. De csak a félelmeddel maradtál egyedül: ha biztosnak tűnő partra lépsz, ugyanazokat a hibákat fogod elkövetni, mint ő. Így az lett látóhatáron belüli, amit el kellett tagadni magadtól, nehogy hozzá légy hasonló, II mert a te ördögöd egy apa volt. „Várjuk meg a gyereket, hívja ő a mentőket” — mondta a vendégágyon haldokolva mamának, aki még akkor is csak kiszolgálni bírta: a feje alá párnát tett, szavakkal nyugtatta, kérésére elhúzta a függönyt, vagy kinézett az utcasarokról, amíg ő a falnak fordult, és a nevedet ismételgette. „Várjuk meg a gyereket, hívja ő a mentőket.” Aztán mama meg úgy mesélte el, mintha te tehetnél arról a végzetes tüdőembóliáról, és előbb kért számon, mint a lelkiismereted: ez a mondat ettől fogva évekig a hátad mögött állt, és olyanokat súgott a füledbe, hogy lekéstél egy apát, lekéstél egy apát, a család megint lekésett egy apát. III Akkor enyhült és szűnt meg végleg ez a hang a fejedben, amikor itthon megállapodtál. A körülmények beteljesedtek: család, biztos munkahely, saját lakás, két egészséges fiú — (az idősebbik születése után egy teljes napig hasonlított a nagyapjára, akit akkor öt éve nem láthattál már). Utoljára valami olyasmit mondott, búcsúzásképpen, hogy végre egyenesben vagy, itt érnekTengertagadások 4.

…   simult – e   …   tenyeredbe   …  : perzsa   …   nigeri   …   karibi – félvér …   japán   …   (   netalán   )   …   koreai nők   … zöld – mangó – kemény’  –   …   –  melle   ? …      s      …      h   a      …      n   e   m      …   : nos – hát   …   ében – hajú  palesztin  nő …  dinnye – illatú  tomporát  …  csókoltad – e  már  ?  … nyúltál – e   …   lappföldi  nő  szoknyája  alá  ? …         a      v      a      g      y         …   : do  –  rom  –  bol  –  tat  –  tad  –  e …   selymes – (   óarany   ) – bőrű   indiai nők   … mézízű  –  (   harmatos   )  –  combja  –  közét  ? …      m  e  r  t  h  o  g  y      …      e  n  n  y  i      … :   ennyi  …  :  …  -  mindez  …  :  maga  a   …  -   : …  -  …   több  ?   /   …   kevesebb  ?   -   … :   oldás  …  -  …   és   …  –  …  –  …  oldás                        Mindenütt

Csináltam friss csalánteát reggel, nem fizettem a vonaton, ötven plusznál fel tudtam állni, nem mentem sehova taxival, egy hónapra elég füvet vettem, írtam egy verset hazafelé, de nem ébresztelek fel. Megjelent a Műút 2016058-as számában A nap, amikor tökéletes vagyok

(1) Mint szabadon hullámzó, pasztellszürke vonalakból, melyekről nem látni még, mivé alakulnak, szárnnyá, felhővé vagy hegyorommá, ebből a hallgatásból még bármi lehet. A test érvei az értelmes beszéddel szemben a szögből, ahonnan most figyeled őket, meggyőzőbbek, mint valaha. (2) És te is. Kilépsz tested takarásából, saját el nem rejtettségedbe. Hunyorogsz, fényesebb helyeid világítanak, szikráznak vakítón, mint egy színpadon. A néma súgó mutogatása, nem egyértelmű jelzései összezavarják a színészeket, estéről estére újraosztják a szerepeket, de valaki mindig önmaga marad. Szerepek lógnak a fogasokon, fölhasítva tetőtől talpig, hogy előadás után sorban kiléphessenek belőlük mindazok, akik valaha beléjük bújtak. (3) A törmelék-beszéd, ahogy hozzád szól egy sarok, az árnyék nyájasságával, a repedések marasztalásával. Magadra zárod a szád, mint egy dobozt, amiben csak te vagy, aztán megint, újra. (4) Többedmagával az alkonyat. A havazás nyelvére hullunk, elolvad, lemállik rólunk a türelem a kitartó sugárzásban. Az éjszaka házai, kutyafuttában. Ígéretes tanácstalanság. Félszegen nézzük a vonatablakok monoton zakatoló képkockáit. De mégis, mit tartogat számunkra a ránk alkonyodó test bágyadtsága? Ezek már a sötétség haladó kurzusai óvatlan érintésből.A néma súgó

Miért oly sok a szertartás, ránk erőltetve, Alattomos döfések, luxuskiadások, Füstfüggöny vagy a mocsok takar el, Egy lecsupaszított mondat: Én nem látom, Vagy ki nem állhatom. Ez azt jelenti, én vagyok vak A közös emberi fény iránt. Vagy lehet, hogy nem tudok ellenállni A tömeg beteges nyüzsgésének, A bánatom legyőzhetetlen. Benkő Krisztián fordítása Megjelent a Műút 2015051-es számában Az udvariasság kézikönyve

Ezt a nevet adták a lánynak. Anyja döntötte el. Mások előtt nem szólította így, magában dédelgette a szót: Kivérzik. A lányról többet nem tudott senki. (Talán most is várakozik, vagy buszra ül valahol.) A fiút Boldizsárnak hívták. Dolgozott bőgésig, kifulladásig. Mivel ostoba volt, egy szót sem értett semmiből. Mondják, hogy esténként, amikor hazatért, az anyját bámulta szótlanul. Amaz a tükörben nézegette magát, és rövid fohászokat mormolt. Kivérzik, Boldizsár, mentsetek meg, mielőtt elpusztulok. Kivérzik

Fenyvesi Ottónak És mondá az Úr: Eltörlöm az embert, a kit teremtettem, a földnek színéről; az embert, a barmot, a csúszó-mászó állatokat, és az ég madarait; mert bánom, hogy azokat teremtettem. És mondá az Úr: Ímé e nép egy, s az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, a mit elgondolnak magukban. Nosza, szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét. És az Úr szája tátog, mint a cápa undorító állkapcsa, csorog belőle a háború szent, vörös váladéka, és fürödjék benne a nép önkívületben harsonázva az idők végezetéig. Mert Tiéd a harc. Mert Tiéd a harc. Mert Tiéd a harc. Mert Tiéd a harc. Mert Tiéd a harc. És az ok. És az okádék.Turbo folk

Mennyi idő múlik el, a konyhakövön állok mezítláb, lekvárt eszem csavaros üvegből, nézem az utcát, nézem az utcát. Ma se jár erre senki sem, tűzifát hasogat a szomszéd, puhán hullanak a tömbök a kőre, csapja a fejszét, csapja a fejszét. Foltos kutya fut a téren, pórázt vonszol végig a sárban. Föl kéne már oltanom a lámpát, fázik a lábam, fázik a lábam. Valahová futni kéne, mint villanó fény, kóbor állat, pocsolyák egét összetörve, valahol várnak, valahol várnak. Mennyi időt csesztem el, ragacsos félelem borít be. Új üveg után nyúlok vakon. Bent már sötét van, ez már az este.Délután kutyával

még nincs eldöntve semmi lógok a levegőben mint a halhatatlanok belém szorulnak a szavak kicsapódnak homlokomon a csönd szétfeszíti a falakat megpattan egy ér a halántékodon egyedül meghalni sem tudok segítened kell minden kötés felszakad — hívások között, de vonzás nélkül — mert az angyaloknak súlya van de én szabadon esemLimbus puerorum

Akkor van vége, amikor vége van. És nem akkor van vége, amikor befejeződik, mert ha vége van, akkor még folytatódhat ugyan, de ez nem jelent semmit. És nem akkor van vége, amikor másutt (máskor, mással etc.) basznak, hanem amikor vége van. És nem akkor van vége, amikor észreveszik, hanem amikor vége van, és nem is akkor, mikor kimondják vagy kigondolják vagy elhiszik vagy meglátják, hanem amikor vége van. És nem akkor, amikor valami új elkezdődik, mert attól, hogy vége van, még nem kezdődik el semmi sem. Vége nem akkor van, amikor szakítanak, otthagynak, összevesznek, elmennek, lelépnek, kirúgnak, kiugranak. Akkor van vége, amikor vége van. Amikor vége van, akkor van vége. Nem akkor van vége, amikor már nincs értelme, mert amikor már nincs értelme, akkor még lehet nagyon sokáig és nagyon rosszul. Nem akkor van vége, amikor befejeződik, mert lehet, hogy mikor befejeződik, még egyáltalán nincs vége. Nem akkor van vége, amikor véget akarnak vetni, mert amikor véget akarnak vetni, akkor még javában tart. Nem akkor van vége, amikor valami új elkezdődik. Attól, hogy valami új elkezdődik, még nem lesz vége, mert talán éppen ahhoz kell a valami újnak elkezdődnie, hogy ne legyen vége. Nem akkor van vége, amikor minden érv a mellett szól, hogy vége van, és nem akkor, amikor ezeket az érveketMikor van vége

(Patríciának) Néha csodállak rendületlenül s ez a néhaság nem csak néha van mert tartósan az ami néha néha aminek nincs valóságalkata sőt valótlan alkata igazolja hogy eredeti tükörkép lebeg túl eredendő jelenléteden s a létlen jelenlét is benne van az a hajlékony örökkévalóság melyben rebbenő jelzései laknak valami lét és benne a hiány az is ami örökre elveszett amit folyton siratni kellene mert csak fényjátékokban tündököl de visszacsillan és így lenni tud olyasmi is ami sohase volt csak mint az elmúlásba tért jövő az örökösen megszűnő hiány hogy ami van az ne legyen soha 2016.július 21. Megjelent a Műút 2017063-as számábanEfemer

A szavak szegények mindig velünk maradnak a földárnyék piramis abba temetkezünk               Megjelent a Műút 2015054-es számábanPiramis

Becsapódás Gyermekkoromban féltem a darazsaktól, pedig egy se csípett meg soha, de nyaranta csak hosszúnadrágban és pulóverben voltam hajlandó kimenni az utcára, és minden virág közelében ájulás kerülgetett, szüleim megnyugtattak, hogy darazsak csak akkor jönnek a közelembe, ha valami édeset eszem, úgyhogy 5-6 nyaram fagyi nélkül telt Féltem a kutyáktól is, amikor télen sötétedés után kellett végigsétálnom a gyéren közvilágított utcán, a házőrzők kerítésszaggató rohamai közben, többször visszarohantam a buszmegállóba, és telefonáltam anyámnak, hogy vigyen már haza, pedig a házunktól csak 5 percnyire voltam, de a szüleim megnyugtattak, hogy ne féljek, mert a kutyák megérzik a félelmet, úgyhogy a buszmegállóban aludtam De mindezek ellenére, gyermekkoromban legjobban a meteorittól féltem Mert az bármikor, és mert az mindent… úgyhogy percenként fölkeltem, mert nem mertem álmomban meghalni és nemegyszer atmoszféraelpárolgás lángjainak néztem a napfelkelték vörösét, szünetben az iskolaudvari hinta rozsdás oszlopát szorongattam, és félkancsal szemeim a meteoritnak hitt repülők útvonalához szegeztem, mint rómaiak a kereszthez Jézust a képes bibliámban, és arra gondoltam, hogy ilyen érzés lehetett utolsó áldozatát marcangoló T-rexnek lenni, várni a becsapódást, várni, hogy megszűnjön minden, a nyár az utca a fagyi a sötét a kerítés a hinta a rozsda a nap és sírtam, és jöttek a többiek kicsúfolni és sírtam, és jöttek a tanárok lepisszegni és sírtam, és jöttek a szülők, nagyszülők, pszichológusok, pszichiáterek megnyugtatni és sírtam, mert megszűnnek majd ők is és nem is tudnak róla álmukbanVersek

áramfejlesztő kisiskolás dolog lenne most a különböző hipotézisekhez visszamenni honnan jön a vers ihlete amikor vénséged küszöbén megostromol a semmi aztán hogy végül sarokba szorítod magadat felmondod a hihető leckét valamiféle dallamokat s kikerülhetetlen ritmust termel az élő anyag különben az illúziókat már régen el is hagynád mivel mindig is zavart az a végtelen hullámzás a kiválasztottság gőgje és az értelmetlen irkálgatások között miközben legfeljebb annyi történt hogy a ceruza helyébe több áttétellel az elektronikus masina civilizációja költözött s új zenéje támadt a klaviatúrán a kopogásnak de hogy a külső változások ellenére mint egy áramfejlesztő mi generálja az önfelmutatást te sem érted és főleg nem érti más ki esendő szövegeidbe olykor beletalál elmélázva hol döccen a poétikai rend és e kaotikus forrongásban mi nincsen megírva hogyan érhetne magasabb távlatokba a líra csak hát a szerencsétlen költő saját zsigereiből van tetemre híva s ha mázol szobafestőknek az epigonja kiknek megbecsülve persze a mesterséget a vizuális mélységre nincsen gondja hogy valamilyen módon a feleslegességét megszenvedje   áramlat amikor hajdanán a tudományba kicsit belenéztem és igyekeztem a művészetet megérteni mint egészet némi vizuális sóvárgással érkezve a gyerekkorból viszont botfüllel nagyon talán csak a versírás érzelmileg túlfűtött rigmusai maradhattak a képzeletbeli asztalon szóval ezeket a kis adottságokat összenézve mivel azért előbb-utóbb a trialát is kikopogtam az egyre divatosabbá váló gépzenére s a modern(szino)líra. torzószótár

Mosolygó anyát láttam magam fölött megrepedni. Szépen születtem. Komilfócsecsemő. Apámtól meghalni tanultam. A végén felült az ágyon, keresztet vetett, és visszahanyatlott. Gyereknek rút, de vénnek kevés, szülni rest és meghalni gyáva, bennem megszorult az idő, a közbeeső. Megjelent a Műút 2015050-es számábanHoltidő

Ahogy két feladat közt, de mégis fák és madarak társaságában leültem, kicsit beleolvadtam már erkélyestül a tájba, és megállt egy autó bőgő motorral odalent, és a srác hosszan pakolt ki-be szerszámokat, végül egy mini gázpalackkal visszaült, és az öngyújtójával ellenőrizte, ég-e — már a szerszámosládák ki-be rendezésekor megéreztem a hátamban és az arcom beálló ráncain, ahogy a nagyanyám ülne itt. Nem akarom még látni, amit percek óta nézek, nem akarom tudni, amit tudok, remélem, hogy nem robbanunk fel még, megiszom ezt a kávét, és a munkámhoz visszaülhetek. Megjelent a Műút 2016058-as számában Ahogy két feladat közt

Álmomban sem találkoztam veled háttal álltál és nem ismertelek csak a lényedből sejlett valami ami alig bírt hasonlítani ez vonzott egykor ez a rejtelem s ma sem tudom hogy mi voltál nekem mert mindvégig titkoltál valamit talán azt ami odaátra vitt mit odaátra nincsen odaát csak a semmi csak a képzelt világ a te világod az a semmisem amiben megtart emlékezetem maholnap már ebben sem lehetek ebben a semmi létben egy veled 2017.március 7. Megjelent a Műút 2017063-as számában  Egyveleg

Eltűntek azok a távolságok (se távol, se közel) ahová az utazó élesen ellátna; amit látott, a torz homályt, a megzápult tojásgörbületet, amelyben élt és mozgott, pontosan látta, és pontosan mozgott benne — és ráeszmél újfent, soha nem volt ez másképpen; vagy nem látsz, és mozogsz, vagy látsz, és nem mozogsz. A fájdalmak teste voltam születésem óta, a fájdalomnak adatott testet adni nekem a Rózsafüzér Királynőjétől. * A sártól meg a lábizzadságtól bűzölögve keményedő zokni (a porolószőnyegen), és újra egy bágyadt esti elrugaszkodás a tereptől, az elfajzott fundamentum vidékétől, „amit látni kell”. Erről így beszélnek ma — „amit látni kell”, akárha katasztrófaturista volna és nem mondjuk futurista, mindahány nem is annyira örömest könnyenfos úgynevezett potentátus. * Nézed a köldököd, nézed a monitort, ez is, az is, könnyenfos, és távolabb is, minden, könnyenfos, állapítja meg az utazó a falusi „idillről” hírt adandó. Van ez a világállapot…, az emberek háziállatokként felügyelt sokasága, csődje!, milyen könnyű volna ezt mondani…, hogy akkor így, eggyé válva vele…, hagyjuk el a terepet (az elme porolószőnyegén állva, melyet kutyái már összeszartak, hugyoztak). A fák maradnak a kutyáknak meg a madaraknak…, láncfűrésznek, talyigának. * Eléggé rosszkor van ez…; fáradt lennék megdögleni is; mondjuk, akárhány éve állati fáradt vagyok, és állatira rosszkor van, ami van…, de mindig így van…, mondja az utazó — nélkülözni kénytelen a félelmet, meglehet, a félelem igazgat és izgat bennünket élet és halál közt, aA Rózsafüzér Királynője avagy egy utazó napjai — [Petőfi Sándor út, Szelevény, H]

reggel mikor kinéztem s láttam hó esett megértettem hajnali ébredésemet hogy sajgok és fáj minden tagom a láda bal sarkában a gyógyszerek villanyt se kapcsolok meglelem vakon a víz bekészítve mindig hat óra múlt enyhül a fájdalom *** zuhany után kenem a ló-balzsamot meg mindenféle frinc-franc kencét valahogy ki kell bírnom eljátszom mintha lennék *** ilyen időben nem mozdulhatok ki ráér holnap a laborlelet cétére hétfőn megyek két könyvet is fel kell adnom népszerű lettem távoli rokonoknál mit tagadjam jól esett hogy hallották ettől meg attól s ha mondanék valamit magamról így telik a délelőtt *** azért vannak szép dolgok is egy februárban — hosszú életbe sok minden befér — ötven éve rajtam béleletlen raglánkabát van megyek hajnalok hajnalán a vérmezőt gyakja a tél még nincs balázs de van balázs-nap s apu ezerkilencszázkilencben földet ér na és a most az épp jelen rákoskeresztúr szökőkút múlt pénteken *** két hét és beér március lebegek föld és ég között bújnak ibolyák nárciszok s alig számít hogy vért köpök *** ha menni tudnék járnám az erdőt nézném készülődnek ünnepre a fák itt-ott fehérlik némi tél avarból köszön a hóvirág ledér táncot jár a szél *** így éldegélek itt a mában fabrikálom a verseket gardróbban vállfán pihen a szárnyam s szép csöndben minden elperegJárnám az erdőt

Kerber Balázs

Kerber Balázs kritikája Balogh Gergő: Karinthy nyelvet ölt — Nyelv, technika és felelősség Karinthy Frigyesnél (Fiatal Írók Szövetsége) című könyvéről a friss Műútból

Hutvágner Éva

Hutvágner Éva kritikája Simon Bettina: Strand (Magvető — JAK) című kötetéről a friss Műútból

Bányai Tibor Márk

Bányai Tibor Márk versei a friss Műútból

Kustos Júlia: Valódi kritika és divatos előítélet

Kustos Júlia kritikája Darabos Enikő: Testmetaforák a kortárs magyar irodalomban (Lector Kiadó) című kötetéről a friss Műútból

Tovább »
Bazsányi Sándor: Fordított meseterápia — sárkánnyal és kohászattal

Bazsányi Sándor kritikája a Miskolci Nemzeti Színház Agave c. előadásáról (r.: Béres Attila) a friss Műútból.

Tovább »
Sztaskó Richard: Kiteljesedés

Sztaskó Richard prózája a friss Műútból

Tovább »
kabai lóránt: Záróbeszámoló (részletek)

Záróbeszámoló (részletek)

Tovább »
Zsellér Anna: Jog és irodalom a haza és haladás paradigmáján

Zsellér Anna kritikája Falusi Márton: Jog és irodalom, haza és haladás a magyar eszmetörténetben című kötetéről

Tovább »
Lénárt Tamás: Monumentum Nádasianum

Lénárt Tamás kritikája Bazsányi Sándor: Nádas Péter című monográfiájáról (Jelenkor Kiadó) a friss Műútból.

Tovább »
Szemes Botond: Egy letűnt műfaj aprólékos kidolgozása

Szemes Botond kritikája Bazsányi Sándor: Nádas Péter című monográfiájáról (Jelenkor Kiadó) a friss Műútból.

Tovább »
Peer Krisztián: Versek

Peer Krisztián versei a friss Műútból.

Tovább »
Thomka Beáta: Kőzetminták és -rétegek. Fotó vagy grafika? A szervetlen természet látványszerűsége

Thomka Beáta Kőzetminták és -rétegek című esszéje Végel Dániel fotósorozata kapcsán a friss Műútból.

Tovább »
Melhardt Gergő: Össze / hasonlító világ / irodalom

Melhardt Gergő kritikája Thomka Beáta: Regénytapasztalat. Korélmény, hovatartozás, nyelvváltás című kötetéről (Kijárat Kiadó) a friss Műútból

Tovább »
Tóth Zoltán János: Hardcore pornófilm a hálózati kultúra korában.

Megjelent Tóth Zoltán János: Hardcore pornófilm a hálózati kultúra korában című kötete a Műút-könyvek sorozatában.

Tovább »
Réz Anna: Nőgyűlölet – gyűlölet nélkül

Réz Anna írása Kate Manne: Down girl. The logic of misogyny című könyvéről a Kiskátéban

Tovább »
Farkas Arnold Levente: , názáretinek nevezték,

Farkas Arnold Levente verse a friss Műútból

Tovább »
Papp Máté: A szó látványtervei — Avagy nyelvrácsból Vass-karika

Papp Máté kritikája Vass Tibor két könyvéről.

Tovább »