a kövekre ráomlott tavasz forgácsol, omlaszt és keresztbe fúj a délelőtti héven mikor a Duna keskeny a hullámhoz szemet szűkít, könnyet présel és hordja az elmúlt évek hiábavalóságát de érzed azért, hogy élni fontosabb másnak, hogy aztán a szél mint homokszemet hordjon szét elengedem ezt az órát minden csúszik így és mintha elveszne ez a kis idő, pedig nem, és csak úgy mint máskor a napsütéses fénydarab vándorol bútoron, pulóveren poháron és a folyamon ahol elúszik egy lapos hajó, a rakpart és a fák előterében járművek gurulnak vízszintesen elengedem ezt az órát ahogy csillámlik, múlik minden Megjelent a Műút 2013039-es számábaneltolódás

1 Uram, hallgass. Már elég sokat beszéltél. És elég sokat hallgattál mást. Hű vagy Te egyáltalán hozzám? Hiszel Te bennem? Féltesz úgy istenigazából? 2 Istenigazából jöttünk, mesterségünk címere: Zsoltár. Így énekel az a sok Dávid király, akit eddig a hátán hordott a föld. Na, nem mindenkit hord a hátán a föld, aki él. 3 Nagyapám egyszer meg akarta lovagolni a disznónkat. Két lépést ment vele a máskor oly békés állat, aztán a legnagyobb sárhoz érve levetette a hátáról. Ímé, az ellenség a földhöz paskolja életemet. 4  Az az igazság, hogy előbb én, a 15 kilós kisgyerek ültem a disznó hátára, és azt vidáman tűrte. 5 Az az igazság, hogy Istent se kéne túlterhelni. Kérjünk tőle hosszú életet, de másnak bajt sose. Legjobb semmit se kérni. 6 Elgondolom, mikor avatkozott be. Amikor én nem estem le a disznóról, vagy amikor nagyapám igen? Amikor nagyapámnak semmi baja nem lett, mert puha sárba esett, vagy amikor kinevettük, mert pont a sárba esett. Mi a jó? 7 Elfogyatkozik az én lelkem, vagy épp egyre gyarapodik? Siess, nehogy lemaradj rólam! 8 Mutasd meg nékem az utat, mely Istenigazába visz. A földön van egyáltalán? 9 Nem vagyok a szolgád, de alkalmi megbízásaidat néha ingyen is megcsinálom. Lekaszáltam a rétedet, megöntöztem a szomjazó gesztenyefádat. Amikor Neked is eszedbe jutott megitatni, behoztam egy könyvet az eső elől, melyben akár Neked szóló szavak is lehettek. 10 Nem vagyok a szolgád, ezért nem kínozlak követelődző engedelmességemmel. 11 Nem vagy a főbérlőm, a hitelezőm, a szállásadóm, a házasságszerzőm, a bébiszitterem. Mert a szállásdíjról egy szót se váltottunk, minek is, haCXLIII. zsoltár

K. V.-nek 6.2.2.4. Kék ér a hófehér, telt, gazdag mellen: mondat a papíron, egészen tapintatlanul vad ártatlanság. 6.2.2.5. Mondat: forradás a bőrön. Nyit és zár, lélegzik, szájból szájba. 6.2.2.6. Csók: forradás a testen, minden elválás véres repedés, nyitott seb. 6.2.2.7. Törd föl a garatot, és a nyelv mellett készíts egy másik járatot. 6.2.2.8. Az anyai testen kívül fogant, egy porcelán tányéron. Megjelent a Műút 2014046-os számában Kunstkamera

I A tengeren szörnyek vannak. Ismertek a hiedelmek vízi kígyókról, óriáspolipról, vagy akár sellőkről, akik miatt a mélybe néztél: nem kísértenek éppen utánad. Gyerekként hallottál először magyarázat nélkül eltűnt férfiakról, egy fulladozó családfőről, akiről az átok mindig eggyel továbbszáll: később vele jártál ki folyópartokra horgászni, ő mesélt a vízről, elrettentésképpen. Te mégis hajóra szálltál megtudni, szabadulhatsz-e a spájzban hagyott fodrászolló emlékétől, amivel kis híján átvágta a torkát. De csak a félelmeddel maradtál egyedül: ha biztosnak tűnő partra lépsz, ugyanazokat a hibákat fogod elkövetni, mint ő. Így az lett látóhatáron belüli, amit el kellett tagadni magadtól, nehogy hozzá légy hasonló, II mert a te ördögöd egy apa volt. „Várjuk meg a gyereket, hívja ő a mentőket” — mondta a vendégágyon haldokolva mamának, aki még akkor is csak kiszolgálni bírta: a feje alá párnát tett, szavakkal nyugtatta, kérésére elhúzta a függönyt, vagy kinézett az utcasarokról, amíg ő a falnak fordult, és a nevedet ismételgette. „Várjuk meg a gyereket, hívja ő a mentőket.” Aztán mama meg úgy mesélte el, mintha te tehetnél arról a végzetes tüdőembóliáról, és előbb kért számon, mint a lelkiismereted: ez a mondat ettől fogva évekig a hátad mögött állt, és olyanokat súgott a füledbe, hogy lekéstél egy apát, lekéstél egy apát, a család megint lekésett egy apát. III Akkor enyhült és szűnt meg végleg ez a hang a fejedben, amikor itthon megállapodtál. A körülmények beteljesedtek: család, biztos munkahely, saját lakás, két egészséges fiú — (az idősebbik születése után egy teljes napig hasonlított a nagyapjára, akit akkor öt éve nem láthattál már). Utoljára valami olyasmit mondott, búcsúzásképpen, hogy végre egyenesben vagy, itt érnekTengertagadások 4.

 (   heliamphora innocent   ) rámosolygott  az opusaimra sőt rögvest elkérte az @mail – címemet kíváncsi lettem ki is lehet Ő -  [  idővonal  /  névjegy  ]  - valószínűsíthetően évfolyamtárs -  [  talán plusz – mínusz 1 esztendő oda  ]  - vagánynak – látszó  macára  leltem -  [  ráadásul olyanra  ]  - aki aztán igazi BOMBA – NŐ -  [  csíphette a burámat mivel hamarosan landolt az első lettre de garantie  ]  - …  megszállt az ihlet  … következésképpen nyomulósra – vettem a figurát átküldtem néhány  frissen – forgalomba – került vizuális – munkámat kisvártatva pedig egy virágnyelvverset amelyet  ripsz – ropsz – megfejeltem  két másikkal szempillantás alatt  befutott  a válasz magakellető – szelíderőszakkal – követelte tegeződjünk és kapásból – tudtomra – adta „   …   feltétlenül   …   ” találkoznunk kell „   …   mihamarabb   …   ”    (   heliamphora vulgaire   ) őszintén szólva azonmód – rárepültem váratlan – felajánlkozására ettől kezdve huncutabbnál – huncutabb üzenetek  sorjáztak amint  Ő úgy magam sem fukarkodtam a  mézesmázos csintalanságokkal negyedórába sem tellett simán átmentünk  sikamlós – népiesbe -  [  mit tagadjam  ]  - kimondottan szórakoztatónak találtam a helyzetet -  [  egyre mélyebbre merültünk a taglalásban  ]  - éjféltájt …  már azt hittem  … azonban ekkor érkezett a minden addigit felülmúló bonus – hétsoros amely -  [  …   mit tesz ISTEN  !   …  ]  - nem Kazinczy avagy Radnóti szellemiségében fogant véletlenül sem ŐKET – plagizáló – epikolírikus – epistola  vala (  gondoltamlevélírásközbenvalamiméretesvibrátorralkényeztetimagát  ) „  … vig  … tem és … tam a … mas … – mény … – dat remélem amint eztC’est la vie

reggel felé esni kezd, derengenek a kikötő fényei, víz hull a vízbe, közelebb hajózva kirajzolódik az írás, elmész, visszajössz, nem halsz meg soha, partot ért, lába a pallón megremeg, ahogy lüktetni kezd benne valami lassú, nehéz anyag biztonsága napfényt gyűjt, erőt és terhet, le lehetne élni így is egy életet, hiszen az őrület lassan adagolva maga a kegyelem, hogy melyik évszakban él, ő dönti el, de harang szól minden negyedórában, ha elfelejtené mihez mérni az életét, ragaszkodik a délutánokhoz, sokáig nézi bennük, hogy zúzza szét magát a hullámtörő betonján az idő húsa, ez a nagy, szürke állat itt van minden, amire azt is mondhatná, otthona, meszes kagylóhéjak, kopott hálók, a beszáradt ég aljának darabjai, minden, amire emlékeznie kellene de ahogy az utca felszívja a testet ködös estéken, a csontjában újra és újra érzi, a hiányát, ahogy lüktet, mennyi minden más lehetne még bizonyos igenekben lakik egy angyal, a hirtelen döntések angyala ilyen, mögötte még hosszan fénylik az irány, a távolodó, sötét öböl arcán a csönd forradása Megjelent a Műút 2013037-es számában. Hullámtörő

Vonásaidra találok az utcán, kapualjban és folyosón. Felismerni véllek azokban, akik nem te vagy, pedig arcuk nem nyit borvirágot, hangjuk nem kellemes orrhang, nem botorkálnak belém karolva, hajszínük is mindegy, hozzájuk szólni képtelen vagyok. Ragaszkodásom részeg hamarkodás, kihűlés elleni séta ismeretlen körúton, parkon át, mikor kapuk zárnak aluljárót, megtartva hőjét hajnalig. A végére akartam járni valami nagy titoknak, mihez hozzáférhetek, ha van, vagy biztosra vélthez élni, akár egy elvakult, ki istenről papol, s rögeszmét dajkál szívének gondolt tájon. Testvért s világit különít, elszigetelt részekre oszt, és meg se kérdezi, kit hazudtoljon. Én sose voltam szorgalmas, csak annak tűntem, órákig görnyedtem tankönyveim fölött, minél mélyebb fáradtság vegyen rajtam erőt, s úgy érezzem: elaludhatok. Most meg csak ülök, pedig lenne dolgom, de lelkesedésem addig elég, ameddig meggyújtott csikk háztömbnyi keresgélés után, ha láncdohányzás a cél. Nem tudom, mi történt valóban, és mit gondoltam túl idényen kívül esve, mint néhány éve májusban hullott a hó, és nem döntöm el, hogy önálló forma, vagy megkésett utánzatod leszek.Hasonulás

Egyre közelebb ülsz hozzám. A jégfehér abroszt mintha szemedben látnám tükröződni. Nem mondasz semmit. Csak a mozdulataid fájnak. Árnyékot vet őszülő hajam. Saját Mont Blanc. Most olyan a kocsmazaj, akár egy morajlón meginduló lavina. Innom kell, rövid után rövidet, hogy ne tegyem ujjam a szádba, miközben csókollak, és szívom a szád, mint a füvet, de még inkább, hogy ne mondjam ki, amikor elfordulsz, és más szemébe mosolyogsz: szeretlek. Megjelent a Műút 2017064-es számábanfehér szó

Érzem a téglaport, ahogy lenyomom a kilincset. A szobámban úgy ordít a huzat, mint aki most pánikol először. Ilyenkor a gyomromhoz kapok: mintha egy remegő lépcsőházat kellene megtámasztanom. A fotelben egy rozsdás kabát, ha nem mozogna, talán észre sem venném, hogy van benne valaki. Még egy teszt. Mégis mit tanulhatnék a zuhanásból? Felkel és nevet. Te hagytad nyitva az ablakot, kölyök. Nézd csak meg a kezeidet. A téglapor és a beton alatt kezdem el keresni a bőröm. Azzal töltöd a napjaid, hogy kiugrasz az ötödikről. Egész jó vagy benne. Úgy szoktál földet érni, mint egy épület, aztán a romjaid közül valahogy mindig visszatalálsz ide. Meglöki az ajtót, hogy befogja a huzat száját. Gyere, harapjunk valamit, mielőtt még végleg elfogysz itt nekem. Megjelent a Műút 2016058-as számában [Beton]

A csillagkeverőből úgy zuhannak a megtestesülések, mint a trükkök. Addig néztem az eget, amíg csontsovánnyá tett. Éhségtől lett a vérem fekete, nem tudom, honnan jön a vörös, de szemem a legfeketébb. A kezemben tüzet viszek, ahogy senki sem. Odateszem egy szívkamrába, hagyom lihegni. Addig a régen elfelejtett mozdulatok új dalba fognak, mint egy másik simogatás. Hangszer, amin játszok: tágítsa ki a pillanatot, az éppen felpuhuló bőrt. Érzem, hogy történik vele valami, mielőtt felismerhetetlenné kövez a fájdalom. De a felém tartó kezdetet gondolattal megállítom, maradjon velem a zaj utáni süketség. Emlékezetvesztés-hosszú, ahogy lángokként ropognak számban az eltűnők árnyai. Amíg pergetem ujjaim között a fényvesztés szeméből kihullt pillát, nem kívánok többet szívből. Megjelent a Műút 2016058-as számában A tűznyelő éjszakája

Akkor van vége, amikor vége van. És nem akkor van vége, amikor befejeződik, mert ha vége van, akkor még folytatódhat ugyan, de ez nem jelent semmit. És nem akkor van vége, amikor másutt (máskor, mással etc.) basznak, hanem amikor vége van. És nem akkor van vége, amikor észreveszik, hanem amikor vége van, és nem is akkor, mikor kimondják vagy kigondolják vagy elhiszik vagy meglátják, hanem amikor vége van. És nem akkor, amikor valami új elkezdődik, mert attól, hogy vége van, még nem kezdődik el semmi sem. Vége nem akkor van, amikor szakítanak, otthagynak, összevesznek, elmennek, lelépnek, kirúgnak, kiugranak. Akkor van vége, amikor vége van. Amikor vége van, akkor van vége. Nem akkor van vége, amikor már nincs értelme, mert amikor már nincs értelme, akkor még lehet nagyon sokáig és nagyon rosszul. Nem akkor van vége, amikor befejeződik, mert lehet, hogy mikor befejeződik, még egyáltalán nincs vége. Nem akkor van vége, amikor véget akarnak vetni, mert amikor véget akarnak vetni, akkor még javában tart. Nem akkor van vége, amikor valami új elkezdődik. Attól, hogy valami új elkezdődik, még nem lesz vége, mert talán éppen ahhoz kell a valami újnak elkezdődnie, hogy ne legyen vége. Nem akkor van vége, amikor minden érv a mellett szól, hogy vége van, és nem akkor, amikor ezeket az érveketMikor van vége

Mert lehet az inget gombról gombra, óvatosan, mint a találkozás első napján a szavakkal, és lehet cafatokban is, mint jóval azután. A nedvesség lecsapódik, mint a pára az éjjel kint felejtett ruhára. Egészen más lesz az illatod, ahogy megkapod, amit akarsz. Azt hinnéd, könnyebb így, de egészen elnehezít. Ujjaid vattaként simítanak végig, mintha csak le akarnál mosni valamit, ami nem illik hozzád.Szavak nélkül

nem akartál egyedülállóként élni. volt férjed, csak egy másik országban minden hétköznap, és gyerekeid is voltak, de mindegyik magára zárta a szobaajtót. húsz év múlva a karodba csíptél és fájt. ráeszméltél, hogy végig statiszta voltál a darabban (álmodban forgatókönyvíró — valójában még rendezőfeleség se.) az elejétől fogva vártad, hogy titokban átírhasd a szövegkönyvet, és sokáig észre se vetted, hogy végig a párnád alatt hevert, mint régen a füzetek, amikor még gimnáziumba jártál. már túl késő kitörölni azokat a sorokat, melyekben azt mondod: felseprek, felmosok (ne kifogásolhassák a tisztaságot) a szemetest minden éjjel kiürítem tavasszal újra felásom a kertet születésnapomra sütök tortát anyák napjára veszek virágot Megjelent a Műút 2015054-es számábanbalra el, függöny (taps nem)

Két háztömbbel lehettünk éjfél előtt — egy barátom és én —, amikor megláttuk a tömeget. Az autók kerekeit lenyelte az aszfalt, az emberek pedig felfelé néztek. Nem fogja megtenni, súgta a barátom. Hiába hajolt közel, tudtam, hogy nem hozzám beszél. Bólogattam, és arra gondoltam, hogy egy trükknek nem a vége számít. Milyen bűvész képes megállítani az egész utcát? Ez az ember kimászott egy párkányra — csak a kezemet figyeljék —, és szirénába borított mindannyiunkat. Ha ugrana, kérdezte a barátom, te behunynád a szemed, vagy néznéd, ahogy földet ér? Kifordultam a tömegből, nem fogja megtenni, mondtam, és szedni kezdtem a lábam. Pár sarokkal később tűnt fel, hogy mennyit süllyedt alattunk az aszfalt.Séta

Theseusnak hívnak, Aigeus az apám, vagy ahogy anyám megsúgta: Poseidon, a vén kéjenc tengeristen — igen, bementem az ifjakkal és a lányokkal a járat torkán túl sikoltó homályba. Be én, Zeus bikafattyú unokája után, akinek szüzeket áldoz Athén. Igen, Minos bikafejű, gyilkos fia után mentem volna amúgy is, de elém penderült a húga. Szintén a nagyapja lánya, látom gyönyörű tehénszemében az odaadást — de legalább formára nem torz, a tőgye is tenyérbe való; szóval elém penderült, hogy formára szinte fivérek lehetnénk a testvérével, formás vágy volt a szemében, a kezében meg aranyfonál. Nem kell szó, nekem sose kell, de ez a fonál-dolog nem is rossz ötlet, csókot váltottunk rá, mondta, hogy szökne az apja haragja elől, ha… hiszen úgyis leverem azt a vájatba szorult formátlan félvért, aki minden levegővétellel mérgezi az ő sorsát is. Énekkel mentünk, mi athéni ifjak és leányok, elöl én, hát nem kellett messzire menni, a fonál fele sem gombolyodott le, és jött. Mit mondjak… Nagyobb formára számítottam, megfogtam a szarvait, csavartam egyet a nyakán, és annyi volt. Most itt áll a hajónk Naxos szigeténél, mert álmot láttam erről az én szolgálatkész, formás seggű tehenemről. Megkívánta magának az a féreg mámor- függő alkoholista Dionyssos, Ariadné alszik, álmában kell kitennem a partra… mit mondjak, a fene bánja, hogy így. Nekem nem kell a szó, a búcsúzást meg amúgy is külön rühellem… Nem. Rosszul emlékszem. Thézeusz a nevem, nézz végig rajtam, a daliásMinotaurusz

Mióta Szalay Lajos újra hazát fogott magának itthon, hazaköltözött a nagyvilágból, napjai ugyanannak a városnak füstös zajából rebbenek el, amelyben magam is fogyasztom az életem. Járásom mégsem keresi hozzá az utat. Mások léptei keresik épp elégszer, koptatják ferdére járdáját, küszöbét, hadd látnák a látható és azon túli valóságot rajzoló mestert, aki villámokat uszít keresztül az égen. Azt képzelik a gnómok, törpék, híre, rangja fényében az ő arcuk is felderenghet, nem tűnik el az örökkévaló sötétségbe. Azt képzelik: elleshetik nagysága titkát. Nem tudják, őt önnön energiája, felhajtó ereje emelte magasba, amit a rögöket összerándító gyötrelmeiből, földrészeken túli hátraszorítottságából nyert. Onnan, hogy nem véletlen ember. A földnek minden világtája fáj benne. Azokkal érez együtt — Illyés pusztai parasztjaival, Kassák gúnyás, gazos arcú elesettjeivel —, akiknek talpa alatt „a pornak is nyomorszaga van”. Velük: az itthoni, s a messze szakadt világ mindenkori kitaszítottjaival, kijátszottjaival vállal közösséget. Értük rajzverseinek kontinentális indulata, tüzet vető barbár dühe. A jóért, igazságért rajzeposzainak agresszív szenvedélye, égető heve. (1992) Nem tudják

Lankás domboldalon kanyargunk a tóhoz — a télvégi bozótos tetszés szerinti virág rügyébe kezdett. Ha most kiszállnánk, taposhatnánk a levelekkel borzolt talajt, de — mint bálákba gyűrt nyári selymet — ilyenkor még keresni kell, mi minden jut eszünkbe a Napról. A régi városfalon a kikötőig húzom a kezem — a vakolat karcol, mint a visszavágott japán kecskerágó, vagy a kikezdett drótkerítés — súrlódok, dörgölődöm a mellettem álló anyagba, pedig pár lépés múlva áttetsző, mély gleccservíz tanítja, hogy leválasszam magamról. Itt elég a tekintet. A szerelmesek vasárnapi városa, Verona, tűsarokban, bizonytalanul vonul a parton — száz évvel korábban Kafka sétált szemben, a hegyekbe dűlő, keskeny tó mellett. Mint temetés utáni toron, tör rám az étvágy a februári strandon fényesre csiszolt kavicsok láttán. Egy kúszónövények szőtte hátsó, kis utcában van asztal. A balkonon kutya, macska jelzi, hogy itt a hét többi napján is élnek. Lent aperitifet isznak — pohárnyi kendő — narancs és vörös koccan a fakó bőrhöz. Mintha szekéren, vagy zsúrkocsin tolnák, egy napra egy másik életből választhatunk. A puha, bordó inget csak miattam vette fel. Mert reggelre már átizzadtam az ágyneműt, ahogy álmomban a régi, kapcsos bőröndjeit — apámnak volt ilyen — nyitogattam, tele volt ismeretlen tárggyal. Öncélú mozdulat. Egy tincsébe simítok. Finoman tanítom, mint macska a kölykeit, az új fogásra. Megjelent a Műút 2017059-es számábanÜvegház

A decemberi békítő tárgyalás után, mivel a szülők álláspontja változatlan maradt, kiküldték a hivatalos papírokat a házasság felbontásáról. A gyerek felszaladt a levéllel a szobájába és a karácsonyi csokoládés kalendáriumának hátralévő tizenkét ablakát felszaggatta, és a majdnem kéthetes várakozást egyszerre tömte a szájába. Mindig is érdekelte, hogy a szülők elválnak-e, látott már ilyet a tévében, sokszor játszott el a gondolattal, hogy egyszer az egyiknél, másszor otthon aludjon, és egy idő után a család nagyobb legyen. Igen, mindig akart egy kistestvért, ami majdnem lett is, de csak vaklárma volt, mert a szülő valójában felfázott, az orvos ezt nézte félre, ami mondjuk érthető, mert még a gyerek is tisztán látta az ultrahangos fotón a körvonalakat. Már hetek óta becsomagolta a szülők ajándékát egy cipős dobozba, amit közösen Anyának és Apának címzett képlékeny kézírásával. Most mit csináljon? Hogy válhat el egy doboz?Szét

Libidóka Nem szerettem veled játszani, mert mindig te akartál felül lenni. A gyermek Mikor gyermek voltam, úgy gondolkoztam, mint a gyermek. Mikor férfivá értem, elhagytam a gyermek szokásait. Már nem gondolkozom. A macska Ma kidobtam az erkélyről a macskát. Talpra esett, és úgy maradt. A lázadó Dohányzom, és nyílt lángot használok. Érintésvédelem Meg akartam simogatni, de ellökte a kezem. Apa Rendőrállamosat játszottam. Apa egyszer hozott egy géppisztolyt. Azóta nem hoz semmit. Porosz gyermekversek

Emlékei megkapták a selyemzsinórt. Hajnalodott, a váróterem kéklő falai akváriumot vetítettek köré. Fuldoklott, de már megszokta. Alkalmazkodik, ahogy a szülei nem, az épülő szocializmus féltéglái alatt. Várakozott, a mosdóban egy apját feljelentő kétéltű pislogott rá. A kopoltyúk eleven fésűi vörös nedvet eregettek. Bútorrá lett fenyvesek közt fogadták: Aláírt, mesélt, mint egy zavart régész, aki a feltárt koporsókba feküdt — majd társainak magyarázni se kellett. Tűszúrás volt az egyetértésük. A kötelesség nyálkája védte, viszlát, ősközeg. Megbánást hajtogatni… minek? Ez az ingovány otthona mostantól. A zsilipek törött szárnyai engedtek: az állam öbleiben minden vita, félreértés és önkény hordalékká lett. Még utoljára elolvasta. Befalazta a szerepköröket, majd a fekete autó jelent meg előtte, purgatórium, és száműzött apja, anyja légkört átrendező könnyei. 89 után bőre száraz, a halrajok öklei elkerülik. Idegen közegben áll ellen, de meddig. Széken áll, hurok a nyakban, de sejti, a lámpa úgy se tartja meg. Túl sokszor gyónta meg magának ahhoz, hogy mindez elég legyen a túléléshez.Nekropolisz

Mert sosem kedvelte a középutat, vonzódott a szélsőségekhez, a fent és a lent kettőssége hívta megmártózni a mocsokban, ápolatlanul fetrengeni a kocsmai mámor alkoholbűzös fertőiben, máskor pedig borotvált orcával, illatosan, elegáns öltözékben forgolódni tárlatok megnyitóin, színházi premiereken, kortyolgatni a bárpultnál az aranyáron mért koktélokat, de mindkét közegben mégis idegennek érezte magát idővel, s mert taszította a középszer, magányos maradt a legnagyobb tömeg kellős közepén is, ezt legalább szerette valamennyire, s mire ráeszmélt, hogy nincs szüksége ehhez sem a lentre, sem pedig a fentre, már sok bűnön, kalandon és kudarcon lett túl, hát visszavonult erdei kápolnájába ott, a hegyen, ahol nem vágyott szeretetre, ahová nem ért fel a gyűlölködés, megaláztatás, hátra sem nézett, ez hiba volt, mert ekkor fúródott sarkába az első nyílvessző. Megjelent a Műút 2017059-es számábanKentaur, a menekülő

mint a parton talált apró hal gerince kövek közé szorulva, a dagály a hátán kivitte, az apály meg otthagyta, velünk játszanak ilyet napjaink, nappal még csak-csak, de éjjelünk, az nincs, tudjuk azt, hogy volt, tudjuk, kellett lenni, mert látjuk szálkáit, de minden, ami érzést adott leszárad rólunk, ahogy a hal szemei is csak kiürült gödrök, a háttérben neonkéken fluoreszkál a tenger, nincs élő kép, csak ábránd, a valamit kitölti a semmi — holtpont —, csak a háttér színe változik, és a test hőtérképén látni egy tenyérmeleg foltot. halgerinc

Közeledtek egy ideje, mire észrevettem. Őket néztem, de a gyomromra figyeltem, ugye nem? De igen, épphogy megéreztem, jegyzetembe hajoltam a kezdődő félelemben. Kicsit bele is feledkeztem, nem néztem föl, csak amikor már távolodtak. Furcsa volt, de azért nem annyira. Kétezer-tizenhárom június másodikán, délután négy tájt, verőfényben, nem tudni, honnan, nem tudni, hova, a belvárosi papnevelde néptelen, szűrt forgalmú utcácskáján elvonult négy ismeretlen egyenruhás katona. Hosszú kabátban, zöld fémsisakban, vállukon puskaféle, négyzet alakzat. Nem túl gyors ritmusban püfögtetve — lehetett akár forgatás is, bár nem láttam erre utaló jelet az utca vége felé nézegetve —, minden lépéshez hozzácsörrenve. Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításában _________________ Részlet Az ékesszólásról című műből — amelynek írása idején a szerző a Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíjában részesült.Jelenés

mit remélünk hova tartunk kit szólítunk és ha nem látunk mire is várunk egy sötét lépcsőházban sírunk látod vakok vagyunk indulnánk de aláaknázott minden lépés s csak félve toporgunk és reszketve fogjuk a korlátot míg lelépünk két lépcsőfokot sikoltanak kínzott gyermekek kiéhezett tolvajok megmotoz a fekete semmi- se látszik soha nem szeretem a találós kérdéseket de most ezt játsszuk, ha nem tudjuk mi rejtőzik a húgyszag mögött remeg a térdünk összevissza most ütnek le, jaj, mi van a semmiben? félek kérlek kapcsold fel a villanyt mostmár lehet menni csak el kéne dönteni de túl sok az elágazás nincs is már titok tudunk mi amit akarunk hisz itt látod még a falra pirkált jelentéktelen nevedet s összetörnek a remények nincs illúzió mi akkor az éltető sírnak a repedések be idétlen minden miért nem engednek gondolkodni mind- járt lenyomják torkunkon a hülye konkrétumaikat de mit csináljunk ne félj majd kihányjuk csak érjünk már ki innen siessünk csak el ne szédítsen minden mit remélünk kit szólítunk hova tartunk félek kérlek kapcsold le a villanytParadox ciklus

A viaszbábu Az ágy alatt találtam egy viaszbábut: egy finom leánybábucskát. Játszhatok vele, ha akarok. A pókhálót leszedem a fejéről – kinek az ágya alól kallódhatott az enyémig? Tenyérmelegben puhább, mint hittem, könnyen mozgatom a tagjait, a teste ujjbegyeimre simul. Megbabonáz az ölembe hullott hatalom. Palacsintasütőbe fektetem táncban elfáradt viaszkedvesem, a gáztűzhelyen virágszirmokat szórok szét, még az sem zavar, hogy a bábucska lassan megolvad. Eltűnik az arc, sikoly nélkül, aztán a forma, és végül csak egy pocsolya marad. Tovább simogatom az olvadékot, ujjam ösztönösen kavargatja, majd mint harci festéket, az arcomra keni. Nem éget eléggé, pedig forró a viasz. Kerüljön rám az összes. Szemnek, orrnak, szájnak sem hagyhatok nyílást, egy másik arcot építek. Csak az összeaszott mosoly az enyém, a rétegek alatt. A viasz idővel kihűl, lerepedezik, csak néhány ragadós darabka marad rajtam, és ott találom magam egy ágy alatt.   Spenót Én nem vagyok spenót, nem vállalom a közösséget azzal a zöld masszával – gondoltam, mikor felemeltem a fedőt éjjel kettőkor. Rossz még ránézni is, ráadásul sokan utálják. Talán már három napos, és mióta megvan, ugyanazon a helyen heverészik: a lábos alján, a tűzhelyen. Hártya nőtt rá, amin keresztül nem láthatjuk a vitaminokat, elfelejteti az emberrel, hogy ez amúgy egyszer főzelék volt. Anya azt mondaná, hogy még biztos jó. Meg azt is, hogy ettől leszek nagy és erős. De ő most alszik, úgyhogy inkább nem vagyok éhes. Anya szereti a spenótot, mert nincs vele sok macera, ésVersek

A tenger nem ismeri a népek önrendelkezését, csupán a szárazföldeket. Nem szeg egyezményt, mert csak annak határvillongás az árapály, aki nem tudja, hogy ideiglenes minden partvonal, és egyetlen törvény van: az olvadás szeszélye. Pedig kezdhetne akár berendezkedni is, ha egyszer mosódik el alatta a kontinens. Mert hánykolódása életvitelszerű, se kikötő, se zátony, nem akad fel a fokhálózat idejétmúlt rácsain. Felfedezni is legfeljebb őt lehetne, aki mégsem újdonság, inkább szennyeződés. Így lesz nomád a mozdulatlanból is, az áramlat önkényéből pedig expedíció. Sodródó születési helyének keres újabb nevet, miközben szökött drónok lebegnek a vizek fölött.Nyílt víz

Alig múltam hét, ha elbújtam a gumiabroncsban, nem láttam senkit, üres volt az iskolaudvar. Alig múltam hét, a gumiabroncsban ültem, kavicsokat szorongattam meg két-három szem aszpirint, kis homokkal, amikor egy nagylány megkérdezte, mit csinálok. Fáj a fülem, mondtam. Alig múltam hét, nem mondtam igazat, le akartam nyelni a kavicsokat meg a két-három szem aszpirint, kis homokkal, és elaludni a gumiabroncsban. Aztán elvitték a gumiabroncsokat.A gumiabroncs

[Jungmannova, Prága, CZ] Egy egész estét betöltő baleset zenéje, ez lett hát, mondja magában az utazó, a Nick Cave & The Bad Seeds a Rózsafüzér Királynője által várva várt koncertje, ki tehet róla? Már túl van a gúnnyal telt önsajnálaton, amellyel hallgatta; már túl van a „push the sky away” refrénje alatt a pult előtt ragyogva terülő száznyi gyöngy megható és egyúttal dermesztő látványvilágán is. Itt kint, a nyárutói szélben, mielőtt fölfalnák a táncoló, zörgő szeszek és kávék, az utazó úgy vélekedik a jövőről, hogy az valójában szükségtelen, megint egy értelmetlen lépés volna lefelé, a szennyen át…, esetleg más (világ)látással hab, szeszek és kávék fölé a tajték. Az eleddig végbemenő élete (mely nem akar múlni) irgalmatlan lázálomként támadja minden tettét, mely tettek, valljuk meg, mondja magában az utazó, végül is kimerülnek abban, hogy jár (mint járvány a léte). Egyfajta varázslat az ő utazása ebben a világban; itt is, ott is leereszkedik, megy lefelé, aztán fel, felüti fejét így ötvenvalahányon túl is a mocsok nyomoron át (az állatja), az élni akarás hiúságának disztrakciója. Mikor aztán elnyeli a zenei háttérnek lefestett baleset, mert már túl hülye meghülyülni (ahogy mondják, írom fel jegyzetfüzetembe itt, nem messze a Mozarteumtól), olyan finoman és alázatosan működik minden körülötte, hogy nem gondol tett- és teremtményhiányra, arra, hogy ha az emberek találkoznak egymással, azért találkoznak, hogy kiderítsék, hol és miként sújthatnak le a Másikra.A Rózsafüzér Királynője avagy egy utazó napjai

mintha mindig ellent állnék. se jó, se rossz ne történjen. nyárszagú pocsolyagőzöket inhalálok, hogy legalább emlékezzem. de nem megy. se születésre, se halálra, se halálra, se a határra, se a határra, se a tengerre, se a tengerre, se érkezésre, se érkezésre, se eltűnésre, se eltűnésre és se korán, se korán, se nagy késésben, se késésben, se időben. inkább a peremén. mindig a peremen, a szélen. hátha ott érvényesül a kötélhúzás törvénye: el kell esni. pedig már heti egyszer sem sportolok és az izmaim, mint szakadt húrok csüngenek valahol az üregeimben. és azt hiszem, ráadásul, több bennem a fém, mint a hús. ezért fázom mindig. van a fülemben egy karika. és az sokkal inkább hasonlít a megmaradásra, mint a szavak sorrendje. hiába, gombafonalakba bújni és ásítani: ez a beszéd nem szól senkihez és mégis belezuhanok. Megjelent a Műút 2015049-es számábanmégis belezuhanok

Horváth Benjinek Hány reményteli reggel fordul sziporkázva, valami párolgó kávézaccmagányba? Pár sörrel a gyomorban véget nem érő napokat élünk — azt hiszem — és felzabál a rutin, mint az egy sör, két sör, három sör és így tovább. A vér csahol mint ijedt kutyák. Az aszfalton dupla záróvonalak — tiszta kelet és tiszta Amerika. Kocsmagányba forduló reggeleken lopott szójátékok: most ennyi telik. Köztük fulladozom és úgy érzem vagyok: Én, aki még most sem ért semmit. Lassan vándorlok magamba, és vissza, hogy pusztuljak újra és mi jön? Majd megint hetekig iszom és szorongások nélkül állok ki hadonászni egy színpadra. A meleg homokot a közönségre szórom: üveg lesz végül az is. Ha elkap a kattanás, órák hosszat sétálok egy sikátorban, majd reggelre eltűnök a macskakövek között. De előtte tarajas trógerekkel rántom vissza magam. Visszarántom magamba a középsulis éveket és maradok. De tegyük félre a félbemaradást, mi több, tegyük félre a József Attilákat meg az Öcsiket. A vágányok fölötti peronmagasságot — csak tizenöt-húsz centi az egész. Próbáljunk meg egy új kocsmát találni. Hátha. Bezárkózni egy belvárosi körforgalomba. Amit felköhögünk néha, mint macska a szőrcsomókat mielőtt fogja magát és elmegy; csak mi kátrányosan, hogy legyen mit lenyelni megint. Pár szál cigi meg egy-két joint. Szociálisan retardált estéken valahol egy piros lámpa előtt. Ginsberg néger éjszakái egyszer zöldre váltanak (és ez az egész a miénk), majd vissza. De hagyd el. Hagyd elmenni a buszokat a Napoca utcán és a Sárbogárdi úton, vagy épp a Copiilor sétányon Csíkban. Most épp úgy érzem, hogyOktóber 13, Kedd

látod, ami elmúlt, az mind vicinális. apró lokációk, tulipánnal és kiskerttel, süvölvény dísztökkel, és a kitépett dísztök hűlt helyével. makrófelvételek vannak erről a szemedben. pedig nem is volt helyjegyünk. de itt, a peronon nincs csalás. a szaruhártyákon dobogás. hiába hunyod le a szemed, átüt a szemhéjon az ideges lüktetés. egy expressz. meg se áll. az a jelenünk, látod. ott megy el. és rajta egy sebhelyes kandúr énekel. hangja nincs, az ablakból kandikál. a mozdony. a füst. és vonatfütty. Megjelent a Műút 2017063-as számában  vicinális

mikor a lámpa zöldre vált egy pillanatra összeállunk egy közös lélegzetvétellé az agyunkból eljut az információ a lábunkig egyszerre lépünk le a járdáról ebben a rövid együttgondolkodásban hazafelé úton már kiszámoltam a másodperceket összeadtam a lámpákkal elosztottam a zebrákkal hogy megkapjam a változót ami elvisz hazáig megállás nélkül mert nem tudom elviselni ha két mozdulat között valaki más húsa szorítja a körvonalamatikon

édesapám, miért fújtad rám a hideget? dideregni kicsi lányt miért tanítottál meg? nem lettem fiú, pistike frizus árnyék lettem húsvétkor elzavartak a szomszéd gyerekek: téged, kisfiú, nem locsolhatunk meg, csak anyukádat. a horgászigazolványom varga kálmán névre szólt. de én szolfézsre akartam járni. azt mondtad, nem tudod, hol a zeneiskola. a munkahelyed mellett. megpofoztál a hármasok miatt, vertél a kutyám pórázával is, az hitted, meglestelek mikor a szomszédasszonyt döngetted. megnőttem, azt mondtad, olyan vagyok, mint  anyám. semmi jót nem érdemlek. és minden pasimat elüldözted. részegen motoroztál velem kamionok között, hátha ott veszünk mindketten. az utolsó előtti napodon gyapjúbizniszt is vittem, te meg az egészre annyit, hogy nem fiú… hát nem lettem. nem lesz se vejed, se unokád. temess el, mielőtt meghalsz, édesapám, mielőtt halálra gázol a járdán a piros zsigulididergős

Árva voltam, szőke és román, rideg krumplilevest ettem reggel, délben, este. Csak húsvétkor engedtek ki a városba, de a Főtérnél tovább sohasem jutottam. Néztem a földön a fonott sarat, a patikából kilépett elém egy öregasszony, valami nagyanyaféle. Nem tudom, hogy ő adott nekem pénzt, vagy én neki, csak a kezekre emlékszem, meg pénzcsörgésre. A kőhalom már nem olyan, mint a régi, másféle utakból és házakból zúzták. A tetején visszafordulok, és eldöntöm, hogy hazudni fogok. Mert ezen nincs nagyon mit mesélni. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Kimenő

A konyhádban láttalak utoljára. Vártad, hogy kipattanjon egy valószínűleg égett pirítós és hogy az izzószálak felmelegítsék az arcodat, ahogy föléjük hajolsz. Szokatlan volt még ez az egész, új lakás, költözés, a titkolózás, meg hogy az a kigombolt ing rajtad az enyém, de a friss barátod máris odáig van érte, a balfasz. Majd fontoskodni kezdtél, dolgokat helyeztél ide-oda sajátos rendszer szerint — hogy segítselek a felnövésben, csak ültem ott, ahova ültettél, csendben, mint Isten a Bergman-filmekben, és ámultam, hányféle szögből tudsz hátat fordítani nekem. Megjelent a Műút 2015052-es számában Konyha

Azt hiszem, mondhatom, harmatcsepp sugallta. A májad éjjel dolgozott, míg aludtál. Röpke két óra a csendet kézen fogva. Megjegyezted magadnak, milyen nyugodt a pást, és csak a szíved bukdácsol a kátyúkon. A Játszód csendes volt, a kerítés pedig korhadt, mégis közrefogta. Kémlelted a felkelő narancsfényt, mégis elmerengtél. A Faló betért a sárga fényű városba. Ismerted ezt az érzést. A Nyugalom megtalált, üdvözölt. Félholtnak a csók. Gondoltad, kimondani nem merted. Tudtad, hogy a lelked toldozáson megy keresztül. Vagy legalábbis elképzelted. Krisztustövis a májba

Mindent megrendeztél: itt vagyunk a képzelet homloklebeny-földrészén. Kényeztetsz kezeddel, ahogy egy hittérítő idegenben felépíti a lehetetlent. A megbánás toronyterhét pakolod fejemre, cipeljem, amíg meglátom a mondatot szemedben: Combok itt ki nem fehérednek, ha szúr a Nap. Esőerdő képű sivatagban összeégni nem szokás. Megjelent a Műút 2016058-as számábanLátószög

Tipográfia: Rőczei György Well 21–25.

a lakást nagyanyámtól örököltük. pár éve kibővítettük a konyhát: a helyet addig a fürdőszoba vette el. apám döntött falakat, levert pár csempét, a maradékot letakarta lambériával. az új fürdőszoba ennek került a másik oldalára. nemrég anyám észrevette, hogy vizesedik a lambéria. előző nap ballagott a húgom; este, hazaérve Magyarország alaptörvénye fogadott. sokszor felülírt dísz, az aktuális tulajdonjogokkal bővítve. a régieket már senki sem használja. nálunk hagyomány, hogy amit kaptunk, ki nem dobjuk, legyen vele bármilyen a viszony. szóval csak a borítójával lefelé fordítottam. Megjelent a Műút 2015049-es számábanápol s eltakar

zene a fülben. kinézek a buszablakon — megtorpanok képlékeny valóságom üvegperemén. f-molltól betépve kanalazom az ideggyenge pillanatot, míg sárga fakarmok kaparásszák a sötét felhőajtót. az előbb még üres ülés voltam, maroknyi rátévedt napfénnyel, mostanra egy madárörvény magja lettem. a nyugalom tűkön ülve lebeg bennem. később rúzstól barna csikkekben ért tetten az isten, becsapódott gondolatokba ágyazott ébredésként. nem éreztem szégyent — az ő képére teremttettem.rezignált pszichózis, 69 dB

Öblöket kerestem, hátha kitapinthatnak. Gomb. Lassú korsó. Vagy üveggolyó méhe. Hajnalra lettem védtelen, mikor a lift húzódzkodni kezdett. A lépcsőházban ülve kiszakadtak testedből a kövek, fogaimhoz simultak, hűltek és merültek, mint víz alatti apró rákok, csigák, halak. A gyomor nyugodt köreiből átsugárzott rád. Kiszakadtak a gang üresen kongó körei, balra a fekete kabát, jobbodon a holdszín ezüstösen megengedő szürke. Vasárnap délelőtti rádiózsongás az utcafronton. Az üvegen keresztül lestem a lakást, gyerekkori szobádra kérdezve rá, melyik. Te az árnyékfoltra mutattál, de csak az én arcom zúgott a lámpabúra helyett, ez itt. Az én szemeim redőzték be a hallban ásító létra fokait, végigbillegtem a domború téren, addigra már korlátok között, a mosószerillat feletti stégen. Lassan pirkadni kezdett. A lépcsőházban ültem. Nézd csak. Tudom, hogy a szótlanság egy álom. És végül mindig mellébeszélünk, szorongatunk, felállunk. De abban a végtelenül védtelen nagy térben, ahol gombok, korsók, golyók keringtek egy liftben, valamit láttam abból, milyen ketten egymás mellett lenni, nem marni, nem gyötörni, egyszerűen lenni. Barátom, most, hogy a szívemig zsibbadtam, mégiscsak elmondom, szótagolva, lassan, abban a mosószerillatban én beléd szerettem. Megjelent a Műút 2013037-es számában. Forgó

Álltam a nyilvános WC-ben. Csak kezet akartam mosni. Szükségét éreztem, mert aznap minden korlátot megérintettem. Megengedtem a csapból a vizet, a mosdókagyló sírni kezdett. Aztán ránéztem a szappanra, amibe ismeretlen férfiak szőrszálai ragadtak, mint borostyánkőbe a bogarak lábai. Könnyen lehetett formázni, mivel a víztől puhává vált. Erről az egészről az jutott az eszembe, hogy épp valahol benyomják egy csecsemő kutacsát, miközben az anyja sír. Én meg csak mosom a kezem. Majd elzártam a csapot, de álltam tovább mozdulatlanul. Nem kellett volna ilyenre gondolnom. A megbánásba ragadtam.Megbánásba ragadtam

az ember picinyke játékos rezgő falevél négy erőtlen vézna kocsány kezei lábai velük kapaszkodik kétségbeesetten mindenbe amit csak elér amije van még annyit sem ér röpkeség egy szárnycsapás villanásnyi birtoklás elfújja aprócska szellő elhullott veréb lesz a dicső főnixmadárból a játszótér homokozójában bottal piszkálják szemeteslapátra senkinek sincs senkije ki emlegetné a régi szárnyalást célba köpnek merev testére szotyolával harmadosztályú csibészek sehol sincsenek a jóságos óriások széplelkű törpék akikben valaha hitt Megjelent a Műút 2015052-es számábanfőnixveréb

…  kimegyek a konyhába  … kóválygok  …  rágyújtok  /  kávézok …  azt mondja  /  a  HITVESEM  … :   á l l a n d ó a n   k a s z i n ó z o l …  bemegyek a kisszobába  … leülök  …  kussolok  /  dolgozok …  azt mondja  /  a  HITVESEM  … :   h ú z z  m á r  e l  m á s h o v á …  átsomfordálok a vackomhoz  … hírtévé  …  gárdatrapp  /  okádok …  azt mondja  /  a  HITVESEM  … :   m i n d i g  c s a k  h e n y é l s z –––––––––––– …  kora reggel munkába indul  … erőteljesen  …  becsapja  /  az ajtót …  dühödt duhhanás  /  felriadok  … :   k i m e g y e k   a   k o n y h á b a   : rágyújtok / kávézom  //  kussolok / dolgozom / :    napra  nap   …   :   ka  szi  nó  zom Megjelent a Műút 2016057-es számábanItthonotthon

Nyárdelen érik a mák rásüt a napszagú fény, nehéz a csillagos ég- válladon véres ruhák; kalászba gyűlik a rozs szerelmes pillangó száll szellőnyi, suhanó táj: kőhideg áldozat most.Nyárdelen érik

nem a rossz szellemet űzik álarcban a benned alvó szörnyet idézik énekükkel nyomják el ébredése zaját zsibbadt végtagjainak ropogása alkalmi ritmust ad a felkészüléshez hogy magához idomítson akár egy mentett állatot szokás és el ne eresszen amíg emlékszel arra hogy vannak évszakok merről kel a nap honnan fúj a szél vagy hogy milyen az emberszag.nem a tél búcsúzik

dicsérjen Téged a mindörökké ámen és az itt és most is dicsérjen a szanatórium a kórház az elfekvő a hospis Te vagy az Alfa és Omega Mindenek Ura dicsérjen az újszülöttosztály és a proszektúra dicsérjen az urna a koporsó és persze a halott is benne a nővérek kórusa az orvosi kar dicséreted zengje a gyógyíthatatlan halálos betegek utolsó erejükkel Téged dicsérjenek mert Nagy Vagy Te a Legesleg s még annál is Nagyobb dicsérjen a kómában fekvő a szív- és agyhalott minden infúzió minden cseppje Téged dicsérjen minden sikertelen újraélesztési kísérlet dicsérjen a tüdő- a gyomorrák egyenként minden daganat dicsérjen az ideig-óráig ható morfiumadag a narkózisban is dicsőségedet vinnyogják hörögve minden elmúlik a fájdalom is csak Egy Valaki Örök Te dicsérjen minden levegővétel minden utolsó lehelet a lélegeztetőgépen is szépen tagoltan Téged dicsérjenek kíméletesen immár halálba adagolva boldog kórtermi kórus dicséreted dalolja zümmögje Neved az EKG vízszintese himnuszod fütyörésszék bonctermi hentesek dicsérjenek az injekciós tűk véres vatták gézek szennyes gennyes halottas ágyneműk dicsérjenek Téged dicsérjenek az élőhalottak a magaképtelenek akik csak arra képesek hogy Téged dicsérjenek dicsérjen minden abortusz koravén embrió friss halott miképpen itt a földben is azonképpen fönn a csillagok dicsérjen a kórházi hulladék emberszemét magzatmocska dicsérjen mikor az éjszaka nagy fekete zsákja kiszakad és megtalál a macskaNagyhimnusz

Erre vonul a kísérleti hadsereg, karneváli páncélosok a folyó medrében, egy esetlegességi forradalom felé, sziklasírokat és lampionokat hagyva hátra. Újpalotánál füstcsík szúrja át az eget, ott a front, oda kell eljutni cikk-cakkban, üldözésnek álcázva ravasz időhúzást. Az utóvédharc kategorikus megtagadása a hűlő testekkel fűtött pesti salaksíkon. Kivéve, ha mindez a képzelet üres játéka, vagy filmforgatás, vagy néma szavak.Ha mindez

meg a konyhában mert nem tudtam mit akartam valami pótcselekvést azért mindig kitaláltam de a szobában újra eszembe jutott a teáért indultam mert a gép mellett üres volt a poháralátét újra kimentem elraktam az edényeket a csöpögtetőből ferdére állítottam a reluxát a tolakodó fény elől és hiába éreztem nem az volt amiért hát újra visszaindultam oda mert az az igazi megoldás leállni az origónál és akkor eszünkbe jut az indíték és nézve a poháralátét még mindig üres felálltam és mentem a konyha felé akkor eszembe jutott apu a szőlőbefőttel amiben egres volt de nem vette észre mert már erősen romlott a szeme és hogy azóta hányszor mikor valami olyan dologgal jöttem haza amit józan eszem szerint nem vennék és nem csak az alkoholmentes sörre gondoltam ami a nikotex-cigiket jutatta eszembe pedig már közel harminc éve nem dohányzom és mindig sajnáltam az öreget sose mondtam meg neki az egrest csak amikor a piszke-kutyánk lett olyankor gyakrabban megkeserített egy-egy pillanatot aztán a kert valahogy megvigasztalt az a hamisciprus a rézsű alján a terasznál ahol mindig erősebben dobogott a szívem mert anyut jutatta eszembe szinte hallottam ahogy dúdolgat és olyan jó anyaillata volt közben a mosógépet is megnéztem többször hogy az időmet amireAmikor harmadszor álltam

egy röpülő papucs minden dühe ebben a két foltban, homlokon és szem alatt. homlokon ez a jelem. a mi kultúránkban így különböztetik meg a gyerekeket. ha elmondjuk, elvisznek, de csokit kapunk a tanárnénitől. nem szeretem a csokit. itthon maradok. halk kiszámolós ki a nulladik – az intézetist megverik bezárják a vécébe ellopják Robikát csokinyúl a vigaszdíj lenyelik marad csendben marad mentálzörej szem alatt emlékeztető. (csípni szokott.) a homlokról eltűnt, szem alatt újra kiújul, biztosan rossz ideget talált a sok röpülő papucs. sós lé mart kérget rá húsz év múlva is ott lesz tárgyaláson sörözésnél moziban és dugás közben: nem is voltam rossz gyerek röpül-e a papucs, ha már könnyön él a vadhús?Két folt analízise

sosem gondoltam volna így magamra, a függönyön túl kiabálta valaki alig érhetően (a maszk miatt), hogy elő vagyok készítve. a hordágy széléről lepattogzott a festék, olyan volt, mint a liftajtóba karcolt nevek, mindenki után, aki itt járt, lepattan egy darab. a bántalmazás közös öröme az önsajnálat. szeretném, ha most látnál. a kádban ülve, ernyedten. ahogy csak a víz közvetítésével merek magamra nézni. karc

Örökké tartott felnőnöd; anyád kuvik volt, apád szarka, te csonttollúsereg és gébics és gém és különböző kultúrák halálmadarai. Ha nem süt a nap, az egész hegység eltűnik, keresheted a horizonton, de beleszürkül az égbe, máskor olyan erős kontúrokkal kéklik fel mértanilag tökéletes formája, hogy a visokoi piramisok szeretőjének vélnéd — ott születtél, aztán kerültél ide. Mindenre rászoktál, hogy elfelejtsd; a tagadás első fázisa, mikor azt mondod, bármikor le tudnád tenni. Hogy megtisztítsd magad, engedned kell, hogy felszaggatott körömágyaid alá kússzon a forró, öblítőtől opálos víz, bütykeid zsibbadni és vörösödni kezdenek a lavórban. Torkodon akad az elköteleződés. Úgyis meg kell ölnöd, akit utoljára szerettél. Húsban, vérben szeretnék ébredni. Ősi nyelvet beszélsz, de egyetlen őszinte gondolatot sem tudsz megfogalmazni rajta, törd csak a fejed. Én megvacsorázom, lezuhanyzom, mielőtt átjössz, sokáig fog tartani nyúló, veszedelmes sírásod.Tribeč

Kapsz inkább te is egy betűt, mondom a puha arcú lánynak, azaz Ny.-nek. Hogy beleírhass a könyvedbe, kérdezi. Egyszerűen csak nem érsz többet, mondom a tükörnek, mert persze Ny. nincs ott az átnevezéskor. Ha megkérdezné, miért éppen Ny., csak mantrákkal tudnék felelni: Ny.-nyel nem kezdünk mondatot; ha egy Ny. kerül a nyelvünk alá, óvatosan megrágjuk, nincs-e benne szálka; az, hogy Ny., önmagában semmit nem jelent; az, hogy Ny., nem egy rövidítés. Ny. egy helyi érték, mondjuk. Egy ideális világban Ny. a feleségem, de már R.-rel csalom. Ny. fehér sálat visel, tél van. Mikor találkozunk, a puha arcú lány, akit ezen a télen még nem Ny.-nek hívok, a pékség előtt vár. Szorongással van tele a gyomrom. Ny. egy otthon felejtett búcsúzkodás. Ny. egy rosszkor elmesélt, szomorú mese. Ny. családja két éve fogyni kezdett. Arról beszél, amiről soha: az apja haláláról — mint egy végkielégítés, olyan. Ny. egy káros, érthetetlen gesztus. Mire az apját eltemetik, tudom: Ny. többé nem sétál velem. Megjelent a Műút 2017064-es számábanNy.

Mint szerenádkor diáknak dobott borosüveg A kifeszített pokrócot, Úgy görbíted meg bennem a teret. Egyre kisebb leszek. Mint egymásnak csapódó elemi részecskék, Véletlen ütközünk. Üveg nem tört soha, Mi hullunk darabokra. Mint felejtés gravitációja vonzza A közénk szorult szilánkokat, Úgy merülsz el bennem Tehetetlen.Atomok tánca

Ülök a buszon s némi gond hogy az ujjam rezgése ne legyen gyanús a vibrátót gyakorlom észrevétlen ahogy a húron reszket a kisujj a többi is de kisujjal nehéz ezért a buszon a titkos gyakorlás szemben egy hölgy ül nagyon finoman odalesek nem lepi-e meg az ujjgyakorlatom de a semmibe meredt tekinteten megdermedek egy tükörkép elevenedik így másneművé és tetszhalottivá vadidegenként szegeződve szembe öt ujja mozdul fenn a kosarán míg lent a térdén vár a másik öt majd együtt rebben két ujj sejtetik hogy most egy lassú zongoradarab mozgatja őket lábfeje pedált billentve lendül semmi tudomás a busz mozgásáról hogy megy vagy áll elmélyülés és csendes őrület a ritmus most moderatóra vált trilláival már engem is befog ez a révület az önkívület a hangtalan hangzásra süketen lehatolva az alapjaimig megrázkódtat a megalázkodás e kopott arc gyűrött kezek előtt sejtve hogy szentséges a jelenés úgy kell felállnom ne zavarja meg küzdelmét az omló hangtorlaszokkal s úgy szállni le hogy ne merjek se rá se máshova se senkire se nézni 2015.dec. 1. Megjelent a Műút 2016057-es számábanJelenés a buszon

Azt álmodtam, hogy rájöttek, hogy figyeljük őket, úgyhogy a nő nem jött el. Egy másik nő jött helyette, és ő várt a férfira. A férfi végül meg is érkezett, pontosabban megérkezett egy férfi, de ő sem az volt, akire számítottunk, hanem egy másik. Úgy látszik, rájöttek, hogy figyeljük őket — mondtam neked, de te csak legyintettél. Figyelj! — mondtad, és én figyeltem is. Közben ez a másik nő és másik férfi az eredeti helyszínen szeretkezni kezdtek, de olyan nagy odaadással és beleéléssel, ahogyan azok, akik helyett jöttek, sose tették. Mi szükség van erre? — kérdeztem, de már láttam is rajtad, hogy erre szerinted sincs semmi szükség. Abba is hagyták. De valami oka csak kellett legyen — morfondíroztam. Aztán ismét rájuk pillantottam. Úgy tűnt, hogy töprengeni kezdtek. Legalábbis a férfi. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Csere

A tűzhely fölött szögre akasztott lélek lobogó vízbe dobom, hogy megnézzem mi fő ki belőle. Macskák jönnek, kéregetik a lelkemet mondják: micsoda boszorkány, kéncsövekkel lötyböl lelkekkel pancsol Én csak megkavarom a kozmoszt, s meredek a forgó örvénybe. - Úgy dobnak fel a máglyára egy nap, mint az összeszáradt, vén gallyat – mondtad. A konyharuhába belehímeztem az arcodat: akkorát ordítasz, a fél világ összeszalad, mikor a tűzről lekapom a fazekat. (Fotó: Goddard Paula) Konyhatündér

Historia est magistra vitae, a történelem az élet tanítómestere, tanultuk hajdan az iskolában, ahol — ez rögtön a háború után volt — még rágógumit és ami csokit lehetett kapni, és mikor beállt a fagy az udvaron, kórusban tüntettünk szénszünetért — de mi, magyarok mit tanultunk a bennünket sújtó történelemből? Vajon csak Ady eltévedt lovasa lennénk, aki nem talál jurtamelegre a sztyeppén, amit úgy hívnak: világvalóság? Nagyon messziről sámándobok dübögnek, de tovább kell haladni nyugatra, nyugatra, ha nem akarjuk megint nyakunkba venni egy keleti birodalom súlyos vas-igáját. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Történelmi dilemma

Isten megbocsát a bestiának bennem, és Isten megbocsát a baromnak. Soha nem terveztem így. Isten megsegíti, akiket bántottam, és a halott madarakat a parton. Soha nem terveztem így, ámbár a madárügyhöz nincs közöm. Isten elnézi azt a néhány dolgot, amit mondtam, Isten elnézi dühöm. Soha nem terveztem így. Isten megbocsátja gonosz gondolataim, Isten könnyíti fájdalmaim. Isten esőt hoz, Senki se szereti annyira az esőt, mint én. Eső, Eső, Eső, Soha nem terveztem így. Voltaképpen soha nem volt semmilyen tervem. (Kabai Csaba fordítása) Megbocsátás

1. mostantól betonbőr befelé fordított arc és szemzugban tüske mert valamivel ki kell ékelni a könnyű becsapódást valaki még mindig kopog a tükörből mutogat hogy arrafelé menjek innen alig látszanak már háttakarásban a gerinccel keményre vasalt paplanmezők a kényelmetlen hideg nem lenne nehéz visszatakarózni az elgémberedésbe csak évekig húzódó tavasz lenne megint megmozdulni 2. nem nézek a vállam mögé magamhoz sem szólok az a rohadt szél piszkálja szét a szám a hajamba borzolja a hangom mégiscsak huzatos a tárva nyitva maradt felismerés az üvegtelen bizonyosság közötti légvonal 3. visszalökődő lépésekben távolodom be helyett kilélegezni próbálok nyelésenként elfelejteni egy ízt a szájpadláson tárolt mondatokat tárgytalanná rágni darabonként hordani magam egészen messzire onnaninnentől onnanig

Ahogyan kérész súrolja a víztükröt, nem is sejtve, hogy talán hamarabb elhal, mint az általa gerjesztett hullám, úgy szívtájékon sem lehet biztosan tudni, hogy a felgerjedt fájdalom, vagy maga a szív hal el hamarabb. Megjelent a Műút 2015052-es számábanÉrintő

Ahogyan a szikla megküzd a vízzel térforma a végtelen térrel nehezéknek a kiszögelésre ülő mintha ott lenne a világ vége s fél métert nyugatnak elbicegő az egyensúlyt ekként meglelő sirály segítségével és a talpsúlyt egy kagylóval kiegészítve akként. Ahogyan az anyaggal küzd az anyag formázza át egyik a másikat ahogy a víz darabokra hasad szívizomszövet a szívizomszövetről lehasad és lefolyik egymásról amorf kristály módján alácsorog minden szikladarab akként. Ahogyan a szél- és a fényfalak felépülnek és leomlanak hol elrejti mind magát hol mind mindent megmutat s engem is megtalál mind és és kiformáz és mind magamra hagy akként. Éppen úgy, pontosan, ahogyan. Megjelent a Műút 2016055-ös számában…ahogyan.

Leżymy twarzą w piasku. Jeszcze długo nie mamy odwagi uwierzyć, że to już brzeg. Nie wiemy, ilu z nas się uratowało, a ilu zginęło. Nasze rysy jeszcze noszą oznaki jakiegoś okropnego strachu, nie przed ludzką siłą, stygnący asfalt — ślady uciekających zwierząt. Potem widzimy niebo, chmury jak ręką rwany w nieregularne kawałki miękisz chleba. Błyszczą skały, w ustach zęby od śliny, ptaki próbują wysiadywać kamienie, wszystko chce żyć, a my nie opłakujemy już tych, którzy dotarłszy teraz na jakieś odległy, skalisty brzeg wrzucają do wody zbędne już zegarki, bo poznaliśmy tę krótkotrwałą, zupełnie niebolesną bezradność, którą czuć może docierający do światła, jakby wychodził z głębokiej wody i nie znalazł własnych ubrań na brzegu jeszcze przez kilka chwil szuka swojego ciała, potem zaczyna biec w kierunku, w którym wyczuł swój dom, a biegnąc coraz mniej się zasłania. Przekł.: Anna Butrym i Kamila Janiak Eloldozás Arccal a homokban fekszünk. Még sokáig nem merjük elhinni, hogy ez már a part. Nem tudjuk, hányan kerültünk ki, és hányan vesztek oda. Vonásaink még őrzik valami iszonyú, nem emberi erőtől való félelem jeleit, friss aszfalt a menekülő állatok nyomát. Aztán az eget látjuk, a felhők mint a puszta kézzel szaggatott kenyér belének szabálytalan darabjai. A sziklák csillognak, szájban a nyáltól a fogak, madarak próbálják kikölteni a köveket, minden élni akar, mi pedig nem siratjuk többé azokat, akik most valami távoli, sziklás partra érve a vízbe dobálják feleslegessé vált óráikat, mert megismertük azt a rövid ideig tartó, egyáltalán nem bántó tanácstalanságot, amit a fényreOdpuszczenie

Lebegve lépek, hogy hozzád szegődjem észrevétlen te jössz puha léptekkel, fekete haj, szivar, rózsaszín angóra pulóver: a rózsaszín párduc és a porcica — karmolászom a torkodat. Mint egy szatír, mutogatod a szívedet, leopárdkarokkal ölellek, mint az antik görög mesterek, sétálsz és olvasol a kertben. Magasabb vagy Árésznál! Kígyót és békát kiabálsz rám, nem tudom, meddig kell még nyelnem. Tintát spriccel méregfogam, ahogy elharapom a nyelvem.Rózsaszín párduc

Hugi térde közé ült az a vak diák a gitárral, a zsúfolt, dél-londoni pubban. Nagyon összeszorultunk — úgy szardíniák módján, majd még szorosabban pszichésen. Imákat meg népdalokat játszott a csoportnak, s úgy jött el az újév, hogy bár alig ittunk, nótára fakadt mindenki. A nyalka fiúhév, az erő, amivel rászorította a húrt, és mint a rugó, járt az ütemre a combja, az okozta talán. Emlékszem, beletúrt a hajába Hugi, gyere, mondja, szökjünk ki cigizni, és melle izeg. Neki arca se rándult, csak fújta ezerrel: jöttek halleluják, angyalvizitek, vándor, kit a botja vezérel, meg a csillagos égbolt, s titkos tinipár egy fátyolesőben, ahol összemosódnak, és málnabokorrá lesznek. Hat után állt csak fel. Vége a shownak, közölte kimérten, majd elcsomagolt. Többé sose láttuk. Hugi néha letesztel, álmodtam-e róla, s milyen szeme volt, amikor közösültem a testtel.Migránsbuli

A fák beterítik a parti kertet, halomsírt a megnevezetlen pillanatok. Hevernek az éjek és a nappalok illír fedelemként, olykor visszajárnak a szüntelen cserélődő lakók, miként a délutáni nappal a délutáni árnyak és melyekre nőttek a holdfényszárnyak az éjszakaiakkal, azok. E tér nem üres, bár e kertet elhagyták, a hűlt helyeket az elfelejtett emlékek belakják. Hasonlító a hasonlítottat kézen fogja, mind a maga párját, leül a lomb alá, a vastag szálú fűbe s a másik piros arccal a fényfolt fényében ázik, mindenhol kuporog egy-egy pillanat, mely tartozott valaha, ki betért a kertbe, aztán elhagyta, valakihez. Vissza-visszatér fellelni az üres helyüket a kendő és a pléd, a férfi és a nő, számtalan árnyalak. Hosszan nézik az otthagyott múltból a dolgokat. Tanulni az elfelejtett szöveget. A csupasz színpadra visszatér a hős, a néző s a rendező, a rés, a repedés. Elrendezés és a rendezés. Széltörte gallyak. Vadállatok. A kerten túl a tenger. Hol szélcsönd. Hol a viharok. A kert pompája változatlan, örök, mint a hullámok kotyogása a nagy kövek között. Csak a részletek változnak, villóznak, nőnek és halnak, fenyő zöldell, bogár mászik, két embertest egymás mellett hever, hősei a megnevezetlennek. A halom farönk hol szárad, a föld hol ázik. Az egész azonban mozdíthatatlan és örök, miként egy isten s az őt beburkoló dicséretek és párák és a fényködök. Mint hófehér tojás, a kozmosz kikerekedve. Íme, itt a kert, s a történet belül, s mint héjának a történet, ott egy história. Ki járt ott, az hallja benne, milyen a rend…csendje.

emlékeim helyén a hűvös réten ahol mindig ketten reszketünk ez mind ami maradt én meg a rideg Isten nem ki megint sajnálni akar darabokra szórja az itt felejtett hegyeket itt merülök alá én alaktalan mint a fjordok közti víztömeg lüktetek egyhelyben távoli innen az élet nem ér el idáig a némák panasza hallik errefelé a suttogás is elfogyott nem kalandozik erre levegő itt maradtam én és Isten miattam így van miattunk így ha nem zöldülünk belehalunk port vízzel sárnak azzal takarózunk szétéltük mi összerakható volt az ember vagyok kinek szíve kőből örökre mégis síkon egyenes réten cipelem bűneim bámulom a magasságot egyszer még avar halom leszek erdő élettel teli ha ősszel tarra kopaszodom ráhullok a tavaszra megtelek fák szívdobogásávalfeléled

Ráfordulok egy hibára, elengedem a kormányt, amit talán meg se fogtam, el a vendettát, elegyszerűsödöm. Tölcsérörvény húz le. Csúszókezűek közt pisztolytalan éltem. Mit jelent az, hogy szurony és géppuskafészek? Mit jelent az, hogy álom verte élet? Bolygók hullanak, biztos elszakadtak az idegek, lóg a Plútó, meg minden, már látom a fényfácánt. Mi ez a lepedődolog? Igen, ez a víztenger, tonna kék, tonna zöld, sós fénye, sötétje elnyel, érzem a szájam szélén a Tirrén-tenger habját, mennyire keveset nevettem, nem bánom már. Egy régi rádióból kiszuperáltam a szeretetet, azt tűztem a mellkasomra, hátha dob-dob, dobogni kezd. Letörlöm a keserű levet. Tiszta keserű most az ingujjam. Már levágnám. Túl tiszta kesztyűben indultam. Diplomakesztyű, így mondják? Mit tudtok ti az ellenállásról? S mit a szótlanságról? Megjelent a Műút 2015054-es számában LORENZO RIBEIRA — Omerta

Ha nem szabad kijönni, volt szabad, nem lehet kinyitni az ablakot, úgy folyik szét a víz az üvegen, a nap megáll, estig reggel marad, csorgó eső, a délelőtt csorog, kimentünk volna, jobb volt odabenn, át kell a boltba szaladni tejért, zörög a kanna, a vázhoz ütöm, ázott ruha, szétázott papiros, itt lenni, nem, és nem tudni, miért, itt én biciklizem, és nem tudom, tej, föld, eper, szavak, víz, összemos. Belegurul a tócsákba a gép. Itt senki sincs. Nem is volt senki sem. Alig esik a cseresznyés alatt. Elmentem kicsit távolabbra még. Ez, innentől oda, az én helyem. A’helyt, ahol a sem-mi-más maradt. Megjelent a Műút 2014048-as számábanHa nem szabad

Anyuka hálóingét kirágták a molyok. Anyuka olyan sokat feküdt az ágyban mozdulatlanul, hogy már hallani vélte a folytonos monoton zizgést a ruhaszövetben, s mikor félálomban ledobta magáról a tömött dunyhát, hogy lebegve körüljárja a lakást, szövet szövethez simult, és a véráram bugyogva sodorta magával a rágcsálást a szíve felé. Félálomban azt motyogta, hogy apró szörnyek harapják a testét és a hálóingén lévő lukakon keresztül kifolyik belőle az élet. Anyuka félálomban mindig igazat beszél. Nekem is megmondta előre, hogy meg fogok halni. És hogy az olyan lesz, mintha meg sem születtem volna. Anyuka azóta fekszik, mióta megszülettem. Kézbe fogott és mellre tett. Ömlött le a torkomon a meleg tej, összesimultunk, test a testhez és szívdobogásunk felerősödve visszhangzott odabenn és akkor mondta, hogy én vagyok a belőle kiszakadt élet. Benne most semmi sem maradt. Nyeltem a tejet és sírni szerettem volna, mert apró ujjaim hiába fonódtak az ujjaira, nem figyelt fel forró lüktetésem ritmusára. Pedig még a testemben volt az üzenet, feszített a vágy, hogy átadjam neki, minden porcikám fájdalmasan zenélt, a semmi, amiből jöttem, kérlelte őt. Most fekszünk egymás mellett, én pólyában, Anyuka a tömött dunyha alatt. Kezdetben, mikor még felült az ágyban és kinézett az ablakon, el messzire, az udvar, a tyúkok és a kerítés fölé, azt mondta nekem, hogy ha én már nem leszek, vesz magának egy edzőcipőt és minden este a sötétben futni fog az udvaron, körbe-körbe, edzőcipőben ésA sírásig terjedő sávban

Nem tudom lehet-e kezdete egy pillanatnak, de ha igen, ez most az. Kezdek elveszíteni valamit. Egy ideje kevesebbet képzelgek a saját halálomról. Korábban egész gyakran eszembe jutott valami jópofa halálnem, ahogy az ötös busz ablakán csorgott az eső egy korán sötétedő késő őszi délután, fülemben a dead kennedys vagy nomeansno talán és meghaltam a balesetben. A barátaim, rokonaim sírtak, én meg a kórházi ágyon, ravatalon vagy a föld alatt. Máskor hős voltam, aki megmentett valakit, vagy akit nem mentett meg senki, vagy rákos, mint a családban annyian. Amióta megszületett, nincsen saját halál csak a rémálmok szaporodnak, de már legalább nem ébren látom. A szimbólumok bonyolultak. Azt hiszem, ez jó irány. A busz már nem fordul le a hídról, egyenesen az áradó Dunába, és nincs a jól megragadható melankólia ősszel a pasarétin, viszont vannak a számlák és a csekkek, és bár egyik sem olyan jópofa, a pillanat kezdete talán már a folyamat. Megjelent a Műút 2015049-es számábanfeldolgozható veszteség

Hatkor keltünk fel, mert a srác azt mondta, akkor jönnek a villába a burkolók. Egy évig élt itt mint építésvezető és főkertész. Addig én vittem a közös lakásunkat Pesten. Tehát fél hétkor már a strandon feküdtünk, hálózsákban, hárman egymás mellett, mint a csigákban alvó remeterákok. Szép volt a világ. És álmainkban más fényben úsztak az eljövendő délutánok, pedig tudtuk, hogy a napokban is csak löncshúst fogunk enni a kaszinóvárosban, a Scalával szemben, a Dózse-palota árkádjai alatt. Remeknek tetszett minden. Még a ránk váró negyvennyolc óra verybestof nyolcvanas évek is. Tiszta álom volt, mint a remeterákok álma. Tizenegykor ébresztett a langyos nyári eső. Verybestof

Azt mondta, Szeretlek. Ő nem mondott Semmit. (Mintha csak egyetlen egy létezne az összes szóból, és aki azt használja, elhasználná). A nyelv történetében a hallgatás volt az első káromkodás. (Ferencz Mónika fordítása) Az első

Üres országút, roncstemető a szélén, Egy fiú a volánnál, a kormányt Rángatja, a kerekeket elgurítja a többi, Nincs más, játszhatnak autópályásat. Nem szól rájuk senki, a vidék kihalt, A napsütés csak néma tátogás, nem Táplál semmit, azt a néhány kórót Lent a porban estig eltiporják. Lányok jönnek, és megállnak pihenni, A szemük tele van vízzel, a szívük rongylabda, Játszanak a fiúk, de túl sokáig tartják a kezükben, Kiszikkad a kedvük, és széthordja a szél.(Üres országút)

Nem kellett ez a reggel ez az ébredés Mit kezdjek egy nappal Ha olyan éjszakát álmot arcot hord magában Ami rég a föld alatt pihen Elástalak Hideg kétméteres tömb fölötted Betont döngöltem rád Nem mintha bármit is Most ez a reggel háborgó gyomorral cigarettára gyújtok Egy élőhalottal mit kezdjek Bomlásnak indult szenvedéllyel Picsába innom kéne megint Föld alá visszakaparni Úgysem lehet A másnapot ismerem, a harmadnaptól borzadok Ha Krisztust éjjel feszítik keresztre mi lett volna Nem lehet feltámadni nappal Csak úgy Fogmosás öltözés ásítás közben Ahhoz egy ilyen mocskos álom kell Hogy úgy ébredjek Nem az az arc van bennem Amit ki tudnék hányni A tegnapok másnapjával Megjelent a Műút 2015052-es számábanNem az az arc

Tipográfia: Rőczei György Well 41–45.

Nem beszélünk egymással, Már hónapok óta. Idült kór A szánkon, túlzó egyszerűség, Megsemmisítő erejű Gyaloglás külön-csöndjeinkben, Legyen, mi egymástól Távol tart mindörökké, ámen. Imádkozni sem tanítottál. Csúfoltad szegény hívőket, Kik hagyták, hogy a pap Szenteltvíztartó szívükbe Merítse ujjait. Te úgy vetettél keresztet, Mintha integetnél. S mert nem mondtál hozzá Semmit, sosem tudtam, Most érkeztél vagy már távozol. Állatkölyök van ilyen csöndben, Mielőtt vízbe fojtják. Rúgkapálását lefogja egy kéz. Akkor már minek beszélni.A dadogók

böfög az ég orrot fúj herákol megáll mellettünk lehúzza zipzárját könnyít magán csorog az ősz az üveg kezedben mesél kellett volna két sétáló emlékalak feloldás nélkül hallgatlak cisz mollban sivít a szél obszcén az egész meztelen ablakok áznak felettünk szavak csepegnek szánkról inkontinens vallomások nem kellett volna melankóliát formál a jobb kéz balkézben dübörgő szívverés mesél kezedben az üveg csak egy üres háromnegyedes ütem az ember felütés feszültség szünet hang- nem váltás szétfúj a szél a hold kerek lyukat beszél a világűr hasába szipogunk, lassulunk, feloldozásba némulunk nem kellett volna két ütemmel előtted járnak gondolataim ismétlőjelet köhög arcunkba a hideg már csak a csönd csobog bennem meg az inkontinens szavak nem kellett volna nem kellett kellett volna volna nem Megjelent a Műút 2015052-es számábannocturne

Föllázadt a nyár, de nem volt rózsája, se indulója. Októberben esőkbe bújtunk, az út mentén elgázolt kutyák feküdtek. Kifordult belek, vér és szőr. Az autóban a boldogtalanság maratonfutóiról beszéltünk, akik, három évnyi szerelmük kizöldült egét nikotinsárgára festve, most öblös, öreg fotelban ülnek, és azt ismételgetik, „itt legalább otthon vagyunk”. Kezükben sörösdoboz, előttük hamutartó. Az elvérzett szerelmek előbb a híd törött korlátjába, aztán egy fényképbe, végül a mosatlan pohár falába költöztek, és mikor a pohár is eltört, rongyot hoztak, sietve letörölték. Fogaink közt egy cafat nyári éggel, agyunkban a pókhálók súlyával menekülünk, de már az első hegyen karavánba zár egy kamion. Innen csak katapultálni lehet. Eltévedt mozdulatok az árnyakat nem riasztják. A történelem itt elhagyott ipari terület. A vaskorszak után senki sem gondol a halhatatlanságra, gyorsabban bomló rémeket hívnak az őrület ellen. Az autó üres tájon robog át. De a pókhálók még mindig drótból vannak, és mert a kivégzést az áldozat sosem látja meg, a halált daráló gépezetről ezután sincs mit mondanunk. Megjelent a Műút 2013041-es számábanA vaskorszak után

Tipográfia: Rőczei György Well 26–30.

belédhalál. puha törzsed elomlik. vörös agyag amivel barlangrajzot. belédtalál a szemcsék nyoma. lándzsa repedés-falak közt szanaszét pattog. mindent a kettőnk számrendszere mozdít. minket otthon-szagú amőbatábla. binárisan berovátkázott meder. lassan átfolyunk óceánegymásba. váltóvarázslás teljes járathosszon. poraink földárok magnetizálja ahonnan jeleink kiözönlenek újra mint egy füzetlap centrumából. és ha már nem bír el többet a lapszél kiütik egymást összeadódván mert nincs helyiértékváltó maximumpont. nullporból nullportig belédhalál és belőledébredés. vörös vadász vén tétele lépdel vájatainkban. Megjelent a Műút 2014048-as számábanegyensúly

torkomban örvénylenek a szálkáid — mintha toporgó galambok a csatornafedélen, mocsokba dörgölődző kölyökkutyák. a nedves fának is van szaga: mélybarnára sötétedik a levegő. elkerülhetetlen, hogy megszólaljak. ilyenkor megtalálják vetett ágyukat puha csöveimben, szorosan hangszálaimba fúródnak — szétröppennek a napok, mintha csaholná őket az idő. metsző élességgel

És most megnyugszik minden. Csak te állsz dideregve, de a levelek átmosnak egy divatosabb lakásba. Belőlem, máshová. Nem bánom, mert nincs a világon nálad modernebb, és az én ódivatú magányom nem túl stílusos. Őszi divat

Borbély Szilárdnak Haragszom rád, mert itt hagytál minket, asszonyt, gyerekeket, tanítványokat, a temetésedre sem mentem ki a csepegő esőben, csak hónapok múlva, kerékpárral, virágot vittem neked a napsütésben. Haragszom rád, mert apám temetésének napján ért el halálhíred. Haragszom rád, mert én gyáva voltam számtalanszor, pedig hányszor lógtam kilenc emelet magasában, hányszor próbáltam gyógyszerrel vagy a fürdőkádban, pengével, de mindig a gyávaság győzött vagy szerencsém is volt sokszor, ha ugyan annak lehet ezt nevezni. Haragszom rád, mert ez az életnek gúnyolt kiismerhetetlen valami nélküled megy tovább, s akik sírtak, úgy tűnik, megvigasztaltattak. Haragszom rád, mert tartozol egy elmaradt, halkszavú beszélgetéssel, miközben nem merem elképzelni mostani arcodat.  Haragszom rád

lehullt vakolatok közt utcai firka idézi emlék születik ahol magába zár a pillanat amikor kereső kezek és lábak egymásra találnak a surlódáshatár feszültségterében távolságuk megszokott hiánya intimitást csal közéjük a sikátorokba ahol napforralt tengeri gőzlevegőt cirkuláltat körbe-körbe az öböl frissvíz-halszele a sirályrikoltó déli Cádizban matuzsálemi város és csodaszép is az egyik legősibb a kontinensen parkjaiban pálmák a napernyők árnyékukban hűsítik az idetévedőt a föníciai istenek közül valaha Melkvárt nevet viselő hódolatára emelt szentélyt három évezrede süppedve kitartó barna földbe később vagyis időben hozzánk közelebb épült arabstíl szökőkutak máig visszacsobogják a félsziget meghódítása óta rekkenő kánikulában felkavaró kortárs ezeregyéjszakák szívdobogásba sűrűsödött sóhajokban hangosodó idegen meséit amiket sejtjeiben keringtet ember alkotta rendszerük fátyol alatt az élő pulzust rejtőztetik óceánparti párarengésbe tűnt titkait őrző óriás néma arcot sejtetve hiszen annyi pillanat van amit magukba zárnak ezek a vénséges napfogta szélmorzsolt sómarta falakUrbánus titkok

nem értettem elsőre, mit ért az alatt, hogy ezek a halak a halálból születtek a falunak, mint kényszerű bocsánatkérés, amit rossz gyerekre erőltetnek. ő minden bizonnyal ott volt és bőségesen jóllakott a lőpor szagával. nem éhes — ezt mondogatta, ha pecázás után hazaértünk: utálta azokat a halakat. és utálta a kovácsműhelyeket: az olvadó vas szagát, a narancssárgán izzó, szikrázó fémdarabokat, a hangos kalapácscsattogást. de nekünk mindig narancsra panírozta, amit kifogott, fokhagymaszószt kevert, krumplit sütött, és a lónak is patkót veretett; mert ha tetszik, ha nem, a krumpliföldet szántani kell — ezt mondogatta. én meg nem értettem elsőre, miért utálja azokat a halakat, mert nem tudtam, hogy egészen mást utál: a vasszilánkokat a tó fenekén és a tavat, vagyis a tó eredetét.A tó eredete

életben maradtam, fájdalmam végül is nem volt inkább a megalázottság és a kapaszkodás önmagamba, ami feszült bennem, s ahogy ez a feszület tartott, ahogy ez megtartott értettem meg természetünk érzéseink jelöletlenségét hullámzását, meghittségét fizikai biztonságát; bizonyosság ez, mint a tér, mint az ember az összes hordalékával ahogy megvilágosul az egymás előtti szégyen diadala mert megszülettél   Megjelent a Műút 2013039-es számábanébren

A sarokban fehér liliomok Állnak. Egészen Idegenek. A szobát Belepik. A porzókról a virágpor Tapad — összemázolt a tenyér, a tüdő, Lemoshatatlan, csak elkenhető Közhelyesség. Minden eleme Vádol. A szimbólum egésze Zaklat. A jelentés miérteket Maszatol. A fehér liliomok Rémületesek. EgészenFehér

buborék azt mondod: haha, de nem nevetsz arcod túloldalán a halálra gondolsz égre lehelsz egy szót: paharo imbolyogva tör előre, csonttalan kapaszkodik, mint egy léggyökér elegyedik azzal, amiből vétetett illeszkedések nem zavar, ha elkísérlek már a kérdés is bántott pedig csak az útburkolat volt ami alatt ott csikorog a sóderrel kevert döngölt alap az egyirányú utcában mit tudhattam én biztosra mindazok után, hogy te tíz évesen műbundában vonultál ki a forradalomba és főként mindazok előtt, amik ezt a kísérést követték amikoris te képes volnál homlokegyenest az ellenkezőjét állítani annak amit gondolsz, én pedig tarkóirányba indulni annak ahová jutni szeretnék nem volt kéznél méteráru-üzlet ahol érintésmintát vehettünk volna drága anyagokról egy áruházban felpróbáltam egy rövid rózsaszín bundát, de gyorsan beláttam nem hordhatok olyasmit, amit mintha rámöntöttek volna mi lenne velem nélküle álomfejtés lépcsőn felérni: hódítás ahogy a fordulóban előbukkan barátnői, a párkák, sodorják arca felpuhult – könny ízét érezni szomorúság fekete ruhájának nincs köze a gyászhoz tónusa az ismeretlen mértékét jelöli mozgásiránya olyan látens tartalomról tanúskodik amelyért az éber tudat nem kezeskedhet ha a gang most leszakadna vele, ezzel tévesen ítélné meg őt ha közelebb jönne, átlökné az álmodót az ébrenlétbe vagy egy még ismeretlenebb mezőbe jelenléte taszító vonzással tartja felszínen amint eltűnik, ő lezuhan (később majd valamikor visszatér ide a helyzet uraként járja be az esés útvonalát, nosztalgiával felel a nehézkedésre) odalent, a fal és a járda derékszögébe csorgatott sávtól bizonyos távolságra, a félresepert törmelék önszerveződő csoportjai alatt aszfaltba kövesedett rágógumizárványok az alacsonyabb magnitúdójú testek kitűnnek egy-egy csillagkép kapaszkodóként adja magát a szűz kéken, a skorpióVersek

te csak mész én meg csak viszem utánad a hallgatásod csak mész én meg csak utánad csak viszem és közben arra gondolok hogy a méltóságot nem méterben mérik s hogy ha majd már nem foglak követni biztos beszélni kezdesz  ha majd

hatodik ének a makkokra őzek jönnek anya apa villog a fejük a dombot süti délután aztán fordul át a földekre fehéret villantanak amikor észrevesznek de nem kapálóznak gyors őz- és mókusfarkak apró propellerek az újrahasznosítható kukák a külső vízvezetékek a turista- liftaknák sávjait rakják egy temető-csendéletbe tizennegyedik ének rizsbe ültette az első szemeket szójababot a rizs után a szója után a kukoricarudakat eres leveleket szívós gyökeret az tartja meg a földkupacokat arra lehet szögelni a falapot a cölöpök a folyóba mennek a folyót tartják ne áradjon a dombra ne másszon fel a nyelve mi fér bele egy szembe melyik tápanyagot oltsuk fertőtlenítenek a kukacok a kőlapok alatt vagy feleszik és nem kerül a hajas csövekbe lemezenként pattogzik fel a héja megvárja az érést vagy korai lesz belefér a tenyérbe a végén átültetni a másiknak tizenhatodik ének az ajtóból a falból a radiátorból befagyott sárgarépák kásás gyökerek riasztják a madarakat az elágazásoknál riasztóvijjogás azt akarom jöjjenek vissza a harkályok a mókuskok csalják ki őket a rejtekhelyekről állítsák le a szirénákatKukoricadalok

enni. Félig tele tányérral bámultam a sótartót, mellette bors, szójaszósz. Jobbra túlsúlyos, mackónadrágot viselő gyerek tolószékben. Ananászos csirkét evett a szüleivel. Marokra fogva a kanalat tömte a szájába az előre katonákra vágott húst és az apró szemű köretet. Kazalszőke haja alól csorgott az izzadság, szeplős arca kipirult az erőlködéstől. Először csak a tekintete tűnt fel. Mintha az apját, de mégsem, a lábakat nézte az emeleti asztalok alatt. Lassan emelte közben a kanalát, ügyetlen mozdulat, szószos húsdarab cuppant az asztalra. A szülők gyors, módszeres mozdulatokkal törölték fel, segédboncnokok a vért. Miután az utolsó falatot is lenyelte, eljátszott az evőeszközzel. Tapogatta a tompa éleket, majd egy ügyetlen mozdulattal kiejtette a kezéből. Éppen kettőnk közé esett. Automatikusan lehajoltam, félúton találkozott a tekintetünk. Illetve ő inkább csak érzékelt engem, bal kezével kétségbeesetten matatott a gyorsétterem csempéjén. A következő pillanatban megbillent a tolószék kereke és a fiú a padlóra zuhant. Magával sodorta a terítéket, üvegszilánkok közt terjedt a szójaszósz. Felemeltem, mondtam valamit, hogy semmi baj, vagy ilyesmi, neki vagy magamnak, nem tudom. Álltam, mintha tennem kéne még valamit, csak nem jöttem rá, mit, mintha segíthetnék bármin is. Visszaültem. Az anya még mindig az üveget szedegette a földről, az apa szalvétákkal itatta a vörösbarna foltot, megköszönték, bólintottam,A kínaiba mentem

109 éves lettem én belefér néhány rémregény meglepett? és? mi van akkor ha meglepem e kávéházi szegleten szögletes arcú emberem, kevély, kevély lehettem volna de nem lettem, mert eltanácsolt a jánusz arcú pannóniusz egyetemlegesen fura ura intelme villámlassan, hogy alázhasson, mint szokott, hogy mért? tálaltam már eléd mert nincsen apám se anyám se istenem se hazám se csókom se szeretőm se bölcsőm se szemfedőm és a hetedik mennyország sem vagyok, mire nagyot nevetett se sokat se keveset húsz esztendőm eladom azért hátha hatalmat ér, és már ballagok a market felé mire ő a hont kivont… kaszával óvta ellenem idézném hogy’ ragyog s gagyog, de kit érdekel, hogy miért nem lettem tanár tiszta szívvel beletörődök ma már, és ha kell embert is ölelek mire ő még mindig csak nevetett, se sokat se keveset, elfoglak, mondta felkötlek, mondta a végén meg majd jól elfödlek az áldott anyafölddel te proletár gyöngyszem, ahonnan, emlékszel?, egykor egy sárból gyúrt kisfiú pattant elő és szemünkből morzsányi könnyet vett el ő mintha tudta volna, hogy ő lesz a költő… sekély e kély, de igaz, ő lesz az, s miután halált hozó fű terem gyönyörű szép szavain egész népét fogja tanítani tiszta lesz és merész és anyanyelvén viszi majd át a szerelmet és milyen lesz szőkesége, barnasága vakító fényessége ki tudná megmondani mennyi hő kebelbe szívott bele a honért nem középiskolás fokon, de szárszónak is egy a vége hiába álltam minden fülkeablakban én hiába suhantak éjjelek és nappalok és voltam én, és én most is vagyok, nem zörög a csont, nem billeg morzsa a gyöngyházfényű belek alagútján nem bolyongok naphosszat nem szülök jambust felfaltak már a giliszták, nyomomat firkászokSzárszónak is egy…

Fogalma sem volt, mennyi ideig alhatott. ———— A szelvényes éjjel fekete magja. Forrón, mozdulatlanul feküdt, hiszen a mozgás is emlék volt csupán, amit (mint annyi mást) képtelen volt felidézni a hatalmas, ablaktalan konyha padlóján, eltemetve. Érezte maga körül a házat, alvókkal teli, úgy hevertek, mint cipók a polcon. Állandó berregést hallott, talán egy ventilátor ment odalent a hallban, majd, mintha egy réges-régi emberi hang töredéke vált volna ki a zajból, elhaladt mellette, nyomában álmának rossz porával, mely megérintette bőrét. A nőkre gondolt. Milyen lehet nőként hallgatózni a sötétben? A csend fekete palástja kifeszült köztük, akár a geotermikus nyomás. Az erőszaktevő oly lassan kúszik fel a lépcsőn, mint a láva. A nő hallgatja, hogy mozdul felé az üres tér a férfi öntudatával. A láva van, hogy kilenc óra alatt tesz meg egy hüvelyknyi távolságot. Hőmérsékletétől függ színe és állaga, lehet kemény, sötétvörös, (1800 Celsius-fok alatt) vagy cseppfolyós, fénylő sárga (1950 Celsius-fok fölött). A nő azon tűnődik, a férfi is hallgatózik-e. És kegyetlen, de elalszik hallgatózás közben. Fenyvesi Orsolya fordítása A szerző Vörös önéletrajza című kötete hamarosan megjelenik a Magvető Kiadó gondozásában.  XII. Láva

semmi gond mondtam bár éreztem számban a keserű ízt amit nem tudtam mihez hasonlítani sem a testemen átfutó hagyd-abba érzést a régi időkből mikor még nem volt trendi a depresszió nincs jelentősége mondtam mert tényleg semmi nem változott minek is beszéltünk volna hosszan mikor egyikünk sem tudta a frankót benne minden más színű volt mint bennem ami kizárta a harmóniát nem kell magyarázni rám tapad a délelőtt mint a szantálfa-illat érezni fogom mikor már messze leszek emlékszem majd mint a denaturált-szeszláng árnyjátékára nehéz fekete drapérián lényegében ez minden nem kell nagy ügyet csinálni belőle groteszk lenne mint hugo boss öltöny egy gyárudvaron minek magyarázni a gyászt úgy sincs jó válaszom Megjelent a Műút 2016058-as számábanFölösleges egy délelőtt ízét magyarázni

Ouija „a nyitva felejtett zsalugátereken szökött be a szellem kékes fénnyel zuhant bele a kályhacsőbe potyogtak a zsebéből a húsos csontárok ahogy a feje nekicsattant a fölpolcolt tűzifának később a firhang mögött láttam az alakját hegyes orr domborodott ki mögüle marci sose riadt még föl a csoszogásra de én hallottam őt elvánszorogni a hűtőszekrényig jajgatva bontotta meg a tejesflakonokat aztán fölélebegett és egész este tejgőzöset lehelt marci arcába a nappaliban felgöngyöltem a szőnyegeket hogy az elhányt csonthéjakat könnyebb legyen összeszedni féltem hogy marci belelépne és szemöldökcsipesszel kéne kikapirgálnom a szétrojtolt bőr alól a szilánkokat a szellem néha tátogva görnyedt az elhalt szövetek fölé olyankor kampót akasztottam a szájszélébe úgy lógattam a szárítókötélre ha zavart a szörcsögés de egy idő után már képtelen voltam beszélni róla hogy marci megnyugodjon azt hazudtam reggel egy beáztatott lepedőbe csavartan találtam meg kihűlve a kádban persze marci átlátott rajtam és ráncos kezekkel hajtotta le a padlásszoba ajtaját hogy megmutassa tényleg nincs itt semmi igazából —”   tejesüveg 1. a tejesüveg mögül nézek rá olyan váratlanul töri meg a szórt fényt néha egészen megnyújtja az arcát aztán elmozdul megint más alakba redőződő macskaháj a kikapart drótkerítés alatt a foltos tejpárában lassan szétmállik a fej és horpadások tátognak egy hatalmas állkapocsban 2. a fürdetés nem a nap legkönnyebb része leeresztem hamar a sötétítőfüggönyt és hogy elférjen a kádban gézszalaggal kötözöm a törzséhez a kocsonyásodott végtagokat az előrebukó fejet is rögzíteni kell mielőtt a vizet megeresztem a hőmérsékletére külön figyelek elengedne a hústól aVersek

hölderlint látom kint a folyóban, mellettem látom, a vízfelület peremén ül, hullámokkal, fodrokkal játszik. odaszegzi a molnárkákat, a lepkéket meg a himbálózó város rácsozatát, a sok utcát, görbe sikátort, azokat rászegzi a vízre; de rajta az épületek vonalvezetése megfordul és összekuszálódik; súlyuktól a víz kisimul és a téboly tovalendül a széllel: hozzám közelebb jön. hozza magával a kékjeit is, ahogy itt amilyen sekély, ahogy ott mélyül; türkizt, az opált, szép sorban az ultramarint is, indigót és búzavirágot másol a földről a füstre, át- meg átfújja utcai lámpákon-villanyokon: vezetékeken ül meg a kék, a bolondság. mintha ő maga lenne a rend, ahogy jön-beáll a széllel, de a drótok nem bírják: nem rend, mégsem; az őrület inkább ünnep, nyári vetések hullámzásán botló-szétguruló nap amit pazarol; mert több tébolyt nem tud, több tébolyt úgyse cipelhet; örök késődélután van. apátságokat épít az ember esténként: csúcsíveket, támfalakat, az ég alá hálóboltozatot gyárt munkával. itt is apátság állt, de a pillért a semmi folytatja az égig, ha felnézek. a gyámkövek tartanak valamit, talán a tejutat, úgy hiszik. de bennük, beleereszkedve a kőbe mogyoró, bükk és nyírfa növekszik.#őrület

Az embernek, aki számára a függőleges irányt a darab fák jelentik az erdőben a gyökértől a koronáig, a város házai a pincétől a padlásig, a gépben rejlik a darwini továbblépés. Bináris rendszerekbe szűkíti magát, mintha egy térképen létezne. A házak között, az utcákon, mint szívbe tartó ereken, elindul a város közepébe, hogy a folyón addig hajózzon, amíg egy giroszkóppal a koponyájában meg nem találja a vízszintest a gömbön, aminek a kezdete a vége. Hajózási ismeretek

Elme és test között az idegek áthatolhatatlan labirintusa gomolyog. Bonyolult szövedékéből kiolvashatatlan bármi szándék, ok vagy gondolat, csupán a gyorsan fellobbanó és hamar elmúló gesztus érzékelhető. Mint mikor egy nagymama eldobja gombolyagját, már nem kötök többet, mondja, a fal felé fordul, és ahogy átkel a fonalak szőtte sötétségen, egyre inkább emlékké változik át. Megjelent a Műút 2016058-as számábanMentális okozás

Boszorkányszombat a Faust Kettőből — a másik Szombat, mely rendkívül ritmikus, igazán Ritmikus. — Nézd csak, itt Lenôtre műkertje látszik, Hibátlan, bájos és kaján. Köröndök; vízsugár középen; merev allék; Márvány szilváncsoport; bronzból a tengeri Istenek; számtalan heverő Vénusz arrébb; A gyepágyások ékei; Gesztenyefák; virág formáz parányi dűnét; Pár törpe rózsatő biztos ízlés szerint; Háromszögekbe nyírt tiszafák. Fönn derült ég, Melyen a nyárest holdja ring. Éjfél zeng, s odalent a parkban egy dal ébred, Tompa, lassú, szelíd s fájó; átúszik a Kerten: fájó, szelíd, lassú és tompa ének: A Tannhäuser vadászdala. A kürtök fátyolos, távoli dala; lágy hang, Érzékek hangja győz a lélek iszonyán Ebben a disszonáns, részeg harmóniában; S érkeznek hívásuk nyomán Tüstént, áttetszőn és egymásba font kezekkel Fehérlő alakok, s a holdvilág pedig Az opál és a zöld gallyak közül ragyog fel — Raffet Watteau-ról álmodik! Csak egymást ölelik a mélyzöld, furcsa lombok Között, gesztusaik gyöngék, fájdalmasak; Körtáncba fognak itt a márványok s bronzok Közén, ligeti fák alatt. — Kóbor kísértetek, megálmodhatta őket Egy költő részegen, bajban, kínlódva tán: E kóbor rémeket, ütemre szédülőket; Vagy egyszerű holtak csupán? Az iszonyt, álmodó, közénk nyilván te hoztad, Te kínod, bánatod, elméd idézte meg E rémeket — ugye? —, kik bűvölten forognak; Vagy holtakból őrült sereg? Nem számít! lázasan siet sok furcsa fantom, Riadtan s komoran gyűlnek a tereken, Aztán, mint porszemek a napban szertecsapzón, Föloldódik mind hirtelen. Elhallgattatja majd egyik kürtöt a másik Után a harmatos hajnal, egyáltalán Nem marad semmi — csakKlasszikus Walpurgis-éjjel