Horváth Sándor


A „nagy generáció” emlékezete — alternatív Kádár-korszak*

Ha valaki manapság egy ötvenes-hatvanas éveiben járó embert a hatvanas évekről, a beatről, a rockról, 1968-ról vagy a „nagy generáció” emlékezetéről kérdez, óhatatlanul szembesíti az illetőt azzal az elvárással, hogy a „nagy generáció” márpedig létezett. Emiatt a korabeli rockzene vagy az egykori zenekarok történetének rekonstruálása is azt az elvárást keltheti a visszaemlékezőkben: feladatuk, hogy megjelenítsék a „nagy generáció” nagybetűs TÖRTÉNETÉT. Különösen így van, ha ráadásul olyan kérdésekkel zaklatják őket, mint például „miért kezdtek el zenélni?”, „hogyan felügyelte a fiatalokat a hatalom?” vagy „tudták-e, mit énekelnek?”. Az évszázad egyik legismertebb generációjának imázsa óhatatlanul olyan válaszsémákat ad az emlékezők szájába, amelyektől igen nehéz szabadulniuk. Emiatt már önmagában az, hogy a korszakra milyen keretek között emlékezik valaki (például egy rocktörténeti kiállítás céljából), meghatározza, hogyan fogja a korszakot ábrázolni. Igen meglepő lenne, ha ezek után a megkérdezett az emlékezés során jelentéktelennek tartaná a hatvanas évek „ifjúsági lázadását”. Pedig más kérdésekkel, más keretek között akár ezt is elérhetnénk. Azonban felmerül a kérdés: milyen sémák alakították a „nagy generáció” emlékezeti technikáit és miért alakult ki a „nagy generációról” szóló emlékezet?
„Szentimentális vagyok, 18 éves, barna, hosszú hajam van, és nem vagyok szép. Ugyanakkor jó alakom van, kedves tudok lenni és szeretem a beatzenét. Mást is. Például: téged! Ez a levél szerelmes levél számodra, semmi egyéb de [...] valószínűleg egészen profán levéllé fog fajulni” — írta „Kati” Szörényi Leventének 1969 novemberében.1 A levél bekerült Koltay Gábor „nagy generációról” is szóló könyvébe, talán azt is jelezve, milyen mélyreható változásokat indított el a beatzene az azt hallgató fiatalok életében. Korábban ehhez hasonló leveleket egy fiatal zenész egy lánytól aligha kaphatott — sejtette a levél, ami beleillett a hatvanas évekről szóló emlékezetbe. Mintha számtalan dolog megváltozott volna egy csapásra az 1960-as években. A visszaemlékezők felidézvén ezeket az éveket többnyire a nosztalgiázás emlékezési stratégiáját használják, mintha nem a diktatúra által teremtett burok alatt észlelték volna fiatalságuk meghatározó élményeit. A hatvanas évekről nem az 1956-os elítéltek szabadulása, hanem a beatgeneráció jut leggyakrabban az emberek eszébe.
„1965–1980. Ha erre a másfél évtizedre gondolok, sok minden eszembe jut. A rock and roll és a twist, a trapéz és a farmernadrág, az orkánkabát, a lányokon a fekete harisnya. A balatoni nyarak, a magnófelvételek, a külföldről szerzett lemezek...” — írta Koltay Gábor harmincévesen, 1980-ban, aki születési idejét tekintve „szabályos”, háború után született 1968-asnak számít. Ez az írása is jelzi, hogy az 1968-as „nagy generáció” megteremtését tagjai szinte már felnőtté válásuk pillanatában, az 1980-as években megkezdték. Mintha koravén harmincasként tinédzserkorukat még őszülés előtt fel kellett volna idézni, hogy kollektív élményként jeleníthessék meg személyes vagy csoportos tapasztalataikat.
A hatvanas évek közepétől elszaporodó ifjúsági kutatások evidenciaként kezelték, hogy a fiatalok szubkultúrái valami ellen irányulnak, vagyis ellenkultúrák. Az ellenkultúra-diskurzus megteremtette a maga intézményeit és a fiatalokról szóló közbeszédet. Hovatovább természetessé vált, hogy bármiféle megnyilvánulást (a hosszú hajtól a rockzenéig) a szülők elleni lázadásként értelmeztek. Azonban egyetlen empirikus alapokon nyugvó kutatás sem tudta ezidáig igazolni, hogy a diskurzus által is teremtett valóságészlelés, a „hatvanas évek lázadása” családon belüli vagy generációk közötti konfliktusokra épülne. Volt-e egyáltalán a megszokottnál nagyobb generációs konfliktus a hatvanas években, vagy pusztán a hatalom által teremtett közbeszéd hintette el azt a köztudatban, hogy a minden évtizedre jellemző generációs különbségeket apák és fiúk szembenállásaként ábrázolják? A helyzetet bonyolítja a „nagy generáció” élményeinek sajátos magyarországi reprezentációja, mivel a hatvanas évek „ifjúsági lázadásának” emlékezete lehetőséget ad egy egész generáció tagjainak arra, hogy 1956 után ismét a múlt aktív résztvevőiként ábrázolhassák magukat.
Számos, az úgynevezett „nagy generációhoz” tartozó visszaemlékező kifejezetten 1956 gyermekkori élményéhez köti az alternatív életformák megtapasztalását. „Én 56-ban végeztem a nyolcadikat, akkor kerültem gimibe. Na, akkor volt az, hogy az első disszidensek kezdték hazaküldözgetni a lemezeket. Akkor hallottuk először az új zenét. Elvis Presley, Jerry Lee Lewis, Bill Haley és a többiek. Te, ezek máig klasszul szólnak. Jó kis rock and roll zene. Na, ez akkor az egész világon egyszeriben forradalmasította a hagyományos zenéket” — bontja ki 1956-ból a rockzene megtapasztalását Illés Lajos.2 A kamaszok többsége gitárt szeretett volna, és az elektromos gitárok eszkábálása közben új identitást is barkácsoltak a maguk számára, amely részben a zenében öltött testet. 1956-ról és amit jelképezett, apáik generációjának tabu volt beszélni, a rockzenéről nem.
A generáció identitásának megteremtésében fontos elem, hogy azt nem csupán 1956-hoz, hanem az akkor „nyugatiasnak” vélt tapasztalatokhoz is kötik az emlékezők. Teszik ezt annak ellenére, hogy bevallják: azok a rendezvények, amelyek az 1960-as években Magyarországon sok fiatalt vonzottak, a KISZ égisze alatt futottak. „Az egyetemen szerveztem az Illés-bulikat, tehát ugyanúgy benne voltam mindenféle kultúrbizottságban, mint korábban. Ugyanis az összes ifjúsági rendezvény a KISZ égisze alatt futott. A KISZ feladata volt megfogni a fiatalságot. Mivel lehetett megfogni a hatvanas évek végén, ha nem az Illéssel? Nagy bunyók voltak a bejutásért egy-egy várbeli bulira. Vannak fényképeim is. Volt az a film: Ezek a fiatalok. Nahát, annak a forgatásán is, a Várban, természetesen ott voltunk, ott lehetett látni, hogy milyen volt a 68-as bulihangulat. Mindenki nyakkendőben, fehér ingben, fekete zakóban, de az Illésék olyan zenét játszottak, hogy a tánc megállt. Amikor saját számokat adtak elő, nem táncoltunk, hanem elkezdődött a csápolás. 1966-ban volt talán az első magyar szám. És egyre több volt a saját szám, és egyre kevesebb volt az, amire táncoltunk.”3 A visszaemlékező, Pelcz József, akinek édesapja börtönben ült 1956-os tevékenysége miatt, emlékképeit az 1967-es film ecsetelésével párhuzamosan meséli el. Mintha a korabeli film, amely a „nagy generáció” egyik jelképes reprezentációjává vált, és az emlékek egymásra épülnének. A film éppen azt a generációt teremti meg, amelyre néhány év múltán már bevett gyakorlattá vált úgy visszaemlékezni, mint valami egészen új jelenségre.4 A visszaemlékezők a „nagy generáció” imázsát megteremtő korabeli filmeket (például Zabriskie Point; Szelíd motorosok) olyan közös történelmi tapasztalatként említik, mint amelyek nélkül nem olyan lenne ez a generáció, mint amilyen lett.5 Mintha néha a filmvászon alapján emlékeznének vissza arra, hogy milyenek is voltak egykor.
Hiába a KISZ égisze és az emlékezetet befolyásoló (néha létrehozó) filmek hatása, az emlékezők igen gyakran választják azt a stratégiát, hogy a magyarországi hatvanas évekbeli fiataloknál a nyugati hatásokat keresik. „Elég sokat beszélnek arról, hogy mi volt annak idején: valóban a Beatles, a 68, Párizs, a diáklázadások, ez azért begyűrűzött Magyarországra is. És az a generáció, a hatvanas évek második felének az egyetemi fiatalsága, az nem egy a sok közül. Annak idején azt hittem, hogy az egész életem olyan lesz, hogy majd mindig szakállt hordok, és a szabadidőmet klubokban töltöm.”6 A szakállas, csápoló fiatalok korlátozott szembenállása a hatalommal olyan identitásteremtő erővel bír az emlékképek megalkotásakor, amelynek révén a „nagy generáció” tagjai képesek magukat önálló cselekvési lehetőséggel bíró történelmi szereplőként ábrázolni. A hatvanas évekről szóló elbeszélésekben így egy új generáció és a lázadó ifjúság „hőstörténetei” dominálhatnak, nem pedig a társadalmi szolidaritás hiányát hangsúlyozó, éppen szabaduló ’56-osok történetei. Mintha többféle törésvonal mentén számos generáció emlékezne vissza ugyanarra az évtizedre. Mégis, az 1956-ot követő megtorlás traumája búvópatakként meghatározta a lázadó fiatalokról szóló visszaemlékezések elbeszélésmódját.
Minden generáció identitásának egyik kulcseleme, hogy szembeállítja magát egy korábbi generációval. „Olyan visszásságokra kívánjuk felhívni zenénkkel az emberek figyelmét, amelyeket a háború előtti felnőtt generáció nem vesz észre, mert családi, anyagi béklyók, zűrzavarok között nőtt fel. Mi viszont már sokkal természetesebb, kötetlenebb, oldottabb, az egyéniségre jobban építő világot szeretnénk magunknak kiharcolni.” — mondta Szörényi Levente 1976-ban az Ifjúsági Magazinnak, s szavai mintha egybeesnének a nagy generáció emlékezetének kulcsmotívumaival.7 A generáció identitásának és emlékezetének kulcsa — részben azért, hogy megkülönböztesse magát más nemzedékektől — a beat- majd rockzene lett, amely az emlékezetben nem csupán az ideológia megjelenítője, hanem a közösségi élményt is szimbolizálja.8
A zenére történő visszaemlékezésekben éppúgy megtaláljuk a fokozott szociabilitás reprezentálását — amire kitűnő lehetőség volt az együtt zenélés élménye —, mint az individualizmus vagy a tiltakozás hangsúlyozását.9
A szolidaritás a háborút átélő és túlélő generációval szemben egyúttal a hatalommal szembenállásként is értelmezhető volt. 1956 az 1960-as évek emlékezetében is rendre tetten érhető: „Ötvenhat nemzeti sorstragédiáját én fiatal gyerekként úgy éltem meg, hogy sok elkeseredett ember volt körülöttem. A próba időszakát éltük. A hatvanas évek konszolidációs kora azt az érzést hozta, hogy ki kell egyezni az élet lehetőségeivel, miközben nem szabad elfeledkeznünk az álmainkról. Életemnek ebben az időszakában voltam a leginkább telítve akarattal, vággyal, olyan energiákkal, amik egyre csak keresik a terüket, kifejezési lehetőségeiket, hogy kitörjenek. Éreztük, hogy valamit másképp kell csinálni. És azt is éreztük, hogy valami fontos dolog történik a fiatalok világában, amit gyökeresen másképp csinálnak, mint addig. Ösztöneink is diktáltak, nem tagadom” — mondta Bródy János 1979-ben a Magyar Rádióban, s ezzel a nemzedék identitását megalapozó közös tapasztalatokra is utalt, ami 1956 gyermekként átélt élményében sűrűsödött össze.10
A háború előtti generáció ebben az értelmezésben a megalkuvást, a hatalomnak történő behódolást, a megfélemlítettséget, a diktatúra által rákényszerített „kettős beszédet” és hazugságokat képviselte. Ennek köszönhető talán az is, hogy Magyarországon a háborút követő születésszám-emelkedést — ami szerte Európában bekövetkezett — előszeretettel ábrázolták az ötvenes évekbeli hatalom törekvéseinek eredményeként. A Ratkó-gyerekek mítoszának elterjedése a „nagy generáció— emlékezetének és identitásának megalkotásával esett egybe. Mégis mindkettő megfelelt a Kádár-korszak azon hatalmi célkitűzéséinek, hogy a hatalom elhatárolja magát a Rákosi nevével fémjelzett ötvenes évektől. Könnyen sorolták ezek alapján a „nagy generáció” tagjait a Ratkó-gyerekek közé. Azonban a Ratkó-gyerekek mítosza jóval erősebbnek tűnik, mint Ratkó Anna miniszteri utasításának demográfiai hatása. Ez utóbbi igen csekélynek mondható, mivel elsősorban a háborút követő születésszám-emelkedés elhúzódásának köszönhető a „nagy generáció” oly népes volta.11
A korábbi generációval történő szembenállás emlékezetére nyugati minták is hatottak. Ennek nyomán előszeretettel ábrázolják a hatvanas években felnövő generációt egy morálisan új minőséget képviselő nemzedékként. 1968 ebben az összefüggésben az akkori múltnak, a történelemnek az értelmezését és tapasztalatát is megváltoztatta, ami együtt járt egyfajta életforma-forradalommal is.12
A múlt értelmezését megváltoztató szereplők emiatt egyfajta morális vállalkozóként is felléphettek, legyen szó az ifjúság nevelését célul kitűző intézmények munkatársairól vagy éppen a rockzenészekről. A hatvanas évek emlékezetében is rendre előfordul, hogy a korabeli fiatalok olyan erkölcsi értékeket képviseltek, mint se előtte, se utána. „Annak idején, amikor hatvankettő környékén elkezdtük, akkor a divatnak elkönyvelt valamivel kapcsolatosan kérdezték meg, hogy vajon meddig tovább, és akkor mi még félve és óvatoskodva válaszolgattunk erre a kérdésre. Aztán kiderült, hogy ez nemcsak divat, hogy annál jóval több, hogy tartalmaz olyan értékeket is, amelyek teljes joggal tarthatnak igényt arra, most az egész műfajra értem, hogy maradandóbbak legyenek, mint egy-két év” — mesélte Sztevanovity Zorán 1982-ben a Petőfi adón a „Beatnemzedék egyénisége” cím és plakett átvétele kapcsán.13 (Maga a cím létezése 1982-ben is jelzi, hogy a „beatnemzedék” megalkotása már az 1980-as években javában zajlott.) Ez a sajátos erkölcsiség 1989 után rendre a hatalommal szembenállásként jelenik meg, a múltat egyúttal úgy ábrázolva, mintha az 1960-as évek beatzenéje és rockzenekarai csak elvétve élvezték volna a hatalom által létrehozott intézmények pártfogását.
Ennek egyik jellemző példája az Ifjúsági Park körül kialakult legenda. Ez olyan közösségi térként ábrázolja a KISZ Budapesti Bizottsága által 1961-ben alapított Ifiparkot, mintha az a korabeli ifjúság egyik olvasztótégelye lett volna.14 Az Ifjúsági Park mítoszának analógiájára vidéken is kialakultak olyan terek, amelyek az emlékezetben hasonló funkcióval bírnak és a „szabadság kis köreit” szimbolizálják. Ilyen volt Miskolcon a Fórum, vagy az ehhez a helyhez kötődő Tröszt zenekar, amelyek így a lokális identitást is erősítették.15 „Az a KISZ-nek volt valami helye, milyen módon, nem tudom, tehát a KISZ által odarakott emberek vezették. A belépéseket is KISZ-aktivisták felügyelték. Ez valójában ilyen KISZ-es hely volt. Volt ott sok egyéb más [rendezvény] is, csak én azokra nem mentem. [...] Ez úgy volt, hogy játszott egy koncertet a zenekar, és akkor még maradt idő, és jött a tánc. A Fórumban ez így volt.”16 A lokális identitás nem csupán a szórakozóhelyekben, hanem az egyes városokhoz kötődő zenekarokban is testet öltött. Egy város imázsa befolyásolhatta egy zenekar imázsát is. „Olyan prolibb volt Miskolc” — mesélték a Tröszt együttes egykori tagjai annak kapcsán, hogy egy időszakban szerte az országban koncerteket adhattak.17
A forradalmi retorika egyik sajátossága a társadalmi szolidaritás patetikus megjelenítése és bizonyos fogalmak szakralizálása.18 Ezek lehetnek a „nemzet” vagy a „nép”, a hatvanas évek esetében viszont ilyenek a „barátság”, a „szolidaritás”, vagy az „összefogás”. Ezért a „nagy generáció” tagjai visszaemlékezve a múltra igyekszenek minden apró közösségi megmozdulást az összefogás, a barátság és a közösség mozgalmaként ábrázolni, amelynek egyik szinonimája visszaemlékezéseikben a rockzene. A forradalmi retorika egyik fontos motívuma, hogy a szentté avatott kulcsszavakat rituális ráolvasáshoz hasonlóan ismételgessék.19
A rockzene az emlékezetben a szociabilitás és a szolidaritás társadalmi reprezentációjának terévé vált, szemben a korszakban hivatalosan közösségi térként propagált helyszínekkel. Hiába léptek fel a rockegyüttesek művelődési házakban és KISZ-klubbokban, ezek a helyek a hivatalostól eltérő életérzést szimbolizálták, és a koncerthelyeket kötötték a zenekarokhoz, nem pedig fordítva.20
A zenekar megalakításának története általában a hangszerek beszerzésének ecsetelésével veszi kezdetét. A zene identitást hordoz az emlékezetben. Ezért az emlékezők a gitárépítés, gitárszerzés történeteinek külön hangsúlyt adnak elbeszéléseikben (mások számára a hangfalépítés története a fontosabb21). „A magunk által készített gitár az első hangszer. Komolyan mondom. Az egyik barátomnak az édesapja egy asztalosmester volt, aki először megpróbált spanyol típusú gitárt gyártani. Többé-kevésbé sikerült is. Nyilván behangolni sosem lehetett. Húrokat már lehetett kapni a hangszerboltban. A hangszert ugye nem bírtuk volna megvásárolni, mert olyan drága volt. Hát aztán megjelent az első tömör fából készített gitár, általunk szerkesztett nyakkal, ami miután megszáradt, meg kapott egy kis nedvességet, természetesen a nyakat behúzta, és onnantól kezdve megint nem lehetett behangolni rendesen. Ez volt a kezdet.”22 Más úgy emlékszik vissza, hogy „én először nem is zenélni próbáltam, hanem gitárt építeni”, így történetét a hangszerkészítés, hangszerszerzés adomája köré építheti fel. Azonban a hangszer hiányának elbeszélése az önirónia alkalmazására is lehetőség: „Egyrészt nem volt hangszer, másrészt nem volt zenei tudás, harmadrészt nem tudtuk a nyelveket. [...] Negyedrészt meg halvány gőzünk nem volt arról, hogyan kell egy számot megcsinálni” — ecseteli saját zenészi pályáját ironikusan a „nagy generáció” egyik tagja.23 Ez a típusú önirónia és önreflexió korántsem idegen a generáció emlékezeti módszereitől.
A zenekar tagjainak egyfajta rend tagjaiként, lovagként kell viselkedniük az elbeszélésekben, a velük történt „balhék” pedig a közös identitást adó élmények hagiografikus megjelenítései. Emiatt előszeretettel kötnek balhékat egyes tagokhoz, hiszen ezekben a történetekben ölt testet a szembenállás a hatalommal, a közösségért történő kiállás morális elvárása. A zenekarok tagjai pedig abban „szentek”, hogy örökké készek kiállni a közösségért, legyen szó a közös zenélésről, a „balhékról”, a (kis)polgárpukkasztásról vagy a „csajozásról”. Emiatt viszonylag hamar el is készülnek a hatvanas évek „életforma-forradalmát” jelképező rockzenészek hagiografikus elbeszélésmódot követő életrajzai, akiknek egy része az életrajzok megírásakor többnyire még harmincadik életévüket sem tölti be.24 Ezekben az életrajzokban a szentéletrajzokban szereplő „csodás” elemet a normasértő, ezáltal normateremtő „balhék” képviselik, amelyekre a generáció egyes tagjairól szóló emlékezet is előszeretettel épül. A balhék ecsetelése, vagy a negatív kép festése annyiban újdonság, hogy ebben az esetben a normaszegés lesz normateremtő, vagyis közösségformáló identitás. Ahogy Szőke Zoltán fogalmazta: „piálós generáció a miénk. [...] Volt olyan zenekar, amelyikben az orgonista addig fel sem ment a színpadra, amíg kellőképp be nem rúgott.”25
A közösség legfontosabb közös élményén, a zenén belül szakrális funkcióval a legismertebb nyugati slágerek bírtak, amelyeket a Szabad Európából és a Radio Luxembourgból már a közönség is jól ismert. A zenekarok zöme is úgy kezdte pályafutását, hogy ezeket a számokat „lefülelte”, mert ezek nélkül még egy kezdő zenekar sem boldogulhatott. „A Getno néven ismertté vált számot, azt muszáj volt. Ide [Miskolcra] nem jöhetett még egy pesti zenekar sem, hogy ne követelték volna tőle. Emlékszem is egy ilyenre, hogy a Metro játszott Miskolcon, és követelte a közönség, kórusban ordították, hogy Getno, Getno, Getno. Aztán Zorán, félig hátrafordulva, de behallatszott, amit mondott: — Na, játsszuk már ezeknek a bunkóknak a Getnót.”26 A történet a vidéki–budapesti szembenállást is jelképezi27, egyúttal a nyugati számok nyilvános előadása az emlékezetben akár az előzmények nélküli újdonságot is képviselheti. Ennek az volt az oka, hogy az angolul előadott számok a szabadságot is jelképezhették, ami az ötvenes években az emlékezők szerint elképzelhetetlennek számított. A korabeli, országosan ismert magyar zenekarok zenéit a visszaemlékezők szerint például a miskolci közönség nem is nagyon kérte, mivel a nyugati számok sokkal népszerűbbek voltak.28 Másrészt őket meghallgathatták a tévében vagy néha élő koncerten is.
Az emlékezetben lázadni kell, mégpedig valamilyen hatalom ellen. A helyi hatalmat — amely korlátoz, ezáltal van mi ellen lázadni — ezekben a történetekben általában a helyi KISZ- vagy párttitkár testesíti meg. „Aki nagy sörényt növesztett, nagy bajuszt meg szakállt is, jól is állt neki, hát nekünk is tetszett, meg a lányoknak is, úgyhogy az úgy oké volt mindenkinek, kivéve a széntröszt párttitkárát. [...] Mondta neki, hogy le kell vágatni.”29 A lázadás elbeszélhetőségének lehetőségét maguk a közép- vagy alsószintű hatalmi szervezetek biztosították, amely révén a visszaemlékezők saját tetteiket aktív cselekvésként is ábrázolhatják, legyen szó az öltözködésről vagy hajviseletről. „Mindig, ami divat volt éppen, azt nem volt szabad felvenni” – emlékszik vissza Szőke Zoltán.30 Ezáltal a fogyasztás ábrázolása a generáció identitásának egyik kulcsává vált. Visszaemlékezni a hatvanas évekbeli fogyasztásra a „nagy generáció” emlékezetében a lázadást is szimbolizálhatja.
Az 1960-as évekre és a „nagy generáció” történeteire épülő forradalmi elbeszélésmódnak fontos szerepe volt a generációs identitás megteremtésében. Sem a korábbi, sem a későbbi generációk nem kaptak olyan szerepet az emlékezetben, mint az 1960-as évek fiataljai, amiben nagy szerepe volt az egyre jobban hozzáférhetővé váló tömegmédia funkcióinak. Ennek nem csupán a forradalmi retorika — néha tudatosnak tűnő — használata volt az oka, hanem az a társadalmi kontextus is, amelyben ez a generáció önálló entitásként megjelenhetett. 1956-ról tabu volt beszélni, az 1960-as évek ifjúsági lázadásáról nem. Így már az 1980-as években megkezdődött a „nagy generáció” megteremtése, ami egyúttal alkalmas volt arra, hogy a Kádár-korszak kezdete ne csupán az „elnyomás” és a „közömbösség”, hanem a társadalom tagjainak önálló cselekményei vagy a szolidaritás történeteiként is elmesélhetővé váljék. A „nagy generáció” emlékezeti megteremtésének az egyik legfontosabbnak tűnő funkciója, hogy a Kádár-korszak történetét ne csupán úgy lehessen elmesélni, mint a „hatalom” és az „elnyomottak” történetét, hanem elbeszélhető legyen egy alternatív múlt is. Egy olyan történet, amelyben egy generáció tagjai önállóan is cselekedhettek, így a történelemnek nem csupán elszenvedői, hanem résztvevői is lehettek.


* Az írás a Miskolci Galériában 2010. szeptember 18-ig látható Emlékeim a beatkorszakból című kiállítás apropóján született
1 Koltay Gábor: Szörényi–Bródy. Az első 15 év, Budapest, 1980, 224.
2 Simonffy András: Interjú Illés Lajossal, Új Írás, 1973. szeptember, illetve Koltay: i.m., 12–13.
3 Lénárt András: Interjú Pelcz Józseffel, 2003–2004, 1956-os Intézet Oral History Archívuma (OHA), 773. 1966-ban adták ki az Illés első magyar számát (Rohan az idő), amely 1965-ben a Magyar Televízióban is elhangzott.
4 Ezek a fiatalok, 1967, rendezte: Banovich Tamás. A generáció identitásának és emlékezetének megteremtésében éppúgy fontos szerepet játszott Kovács András Extázis 7-től 10-ig című filmje, amelyet 1969-ben mutatott be a televízió, valamint az 1973-as miskolci I. Magyar Popfesztivál.
5 Karlaki Orsolya: Bárdosi-interjú, 2010.
6 Lénárt András: Pelcz-interjú.
7 Interjú Szörényi Leventével, Ifjúsági Magazin, 1976. március, illetve Koltay: i. m., 289.
8 Például a Szőke Zoltánnal készült interjúban elhangzik, hogy elsősorban a háború után született generáció (a visszaemlékező 1964-ben 16 éves, tehát az ő generációja) jártak a „bálokra”, idősebbek kevésbé, „maximum 25 éves korig”. Fáy Ádám: Szőke Zoltán-interjú, 2010.
9 „A zene egyfajta tiltakozás volt.” Karlaki Orsolya: Bárdosi-interjú, 2010.
10 Dám László: Interjú Bródy Jánossal és Szörényi Leventével, 1979. Elhangzott a Magyar Rádió Zenemalom című adásában; nyomtatásban: Dám László: Rockszámla, Budapest, 1987, 315.
11 Klinger András: Magyarország népesedése az elmúlt negyven évben, Statisztikai Szemle, 1985/4–5, 370–388; Miltényi Károly: Népesedéspolitikánk néhány kérdése, Demográfia, 1958/1, 7–26.
12 „Olyan világról ábrándoztunk, amelyet a saját értékeink uralnak.” — Heller Ágnes és Vajda Mihály vitája Mihancsik Zsófia közreműködésével 1968-ról és ami utána jött (előtte volt), Mozgó Világ, 2008. augusztus, 3–17.
13 Dám: i. m., 392.
14 Schuster Lóránt visszaemlékezése = Volt egyszer egy Ifipark, szerk.: Sebők János, Budapest, 1984, 100.
15 Fáy Ádám: Interjú a Tröszt együttes egykori tagjaival, 2010.
16 Fáy Ádám: Szőke Zoltán-interjú, 2010. Ugyanilyen nosztalgiával emlékeznek vissza a helyre a Tröszt zenekar egykori tagjai a velük készített interjúban.
17 Fáy Ádám: Tröszt-interjú, 2010.
18 A forradalmi retorika jellemzőiről: Lynn Hunt: Politics, Culture, and Class in the French Revolution, Berkeley, 1984, 19–51.
19 Uo., 21.
20 Karlaki Orsolya: Bárdosi-interjú, 2010. Erre utalnak olyan kitételek is, mint például „zenekarok közt nem volt harag” vagy „én zenekarból sosem léptem ki, mindig feloszlott” — Fáy Ádám: Szőke Zoltán-interjú, 2010.
21 Fáy Ádám: Tröszt-interjú, 2010.
22 Fáy Ádám: Grósz György-interjú, 2010. Ugyanilyen részletesen emlékszik gitárjának történetére Szőke Zoltán is.
23 Karlaki Orsolya: Bárdosi-interjú, 2010.
24 Például Tardos Péter: Rock lexikon, Budapest, 1980. A zenekarok korai „életrajzaira” példa Sebők János: Magya-rock 1. A beat-hippi jelenség 1958–1973, Budapest, 1983.
25 Fáy Ádám: Szőke Zoltán-interjú, 2010.
26 Uo.
27 Erre utal az a mondat is, miszerint „a vidékieknek sokkal nehezebb volt, mindent ez a vízfej Budapest csinált.” (Fáy Ádám: Tröszt-interjú)
28 Fáy Ádám: Szőke Zoltán-interjú, 2010.
29 Fáy Ádám: Petendi György-interjú, 2010.
30 Fáy Ádám: Szőke Zoltán-interjú, 2010.