Nyilas Atilla


Családmesék


A kincs

Az egy igazi titok volt.

Még egyenes úton jártam haza,
de mielőtt átvágtam volna a parkolón,
meg-megnéztem óvatosan,
hogy lehetőleg ne vegye más észre,
a kerítés talapzatában
azt a kéttenyérnyi berakást,
kusza kövek matt mozaikját,
s ha úgy éreztem, nem figyelnek,
végig-végigsimítottam.

Ez egy titkom tisztán élt bennem,
megrázóan meleg színekkel,
mint egy vadvirágban pompázó,
verőfényes rét gyerekkori képe,
nem tudhatták, csak két óbarátom,
s a legjobb, mert ő mindenről tudhatott,
és még később az a fundamentalista,
akit beavattam egy szürke napon.

Benne volt abban a kincsben
nagy bizalmam a világ iránt,
a megtapasztalt gondviselés
édesanyámtól Olga néniig,
a lyukacsos kerítésű óvoda,
ahova még szerettem járni,
a hernyószerű édesség,
amely az évnyitó után várt a padon,
s hogy végül jóra fordulnak a dolgok,
benne első páros barátságom
és szerelmem, amit föl tudok idézni,
mert akkor nem volt még kérdés,
lehet-e két egyformán jó barátja,
lehet-e valaki két lányba szerelmes.

Hanem hallottam, hogy iskolámat
nemrég a földdel tették egyenlővé,
s mikor hazafelé a környéken jártunk,
hogy visszajuttassuk keresztmamának
kajászói háza kulcsait,
a saját szememmel akartam látni,
és odamentünk a szűk családdal.

Nem az a baj, hogy lerombolták,
hanem hogy egyáltalán fölépítették,
ocsmány egy alkotás volt,
nem gondoltam, hogy így fog fájni.

Kiugrottam a kocsiból,
mintha még meg lehetne előzni bármit,
szívdobogva szaladtam a puszta helyre,
én láttam a semmit, tudom, mit beszélek —
de a kincs, a kincs még mindig ott volt,
sugárzón, mint harminchat évnek előtte.



Bohém rapszódia

[Nyilas Kálmánné, született
Németh Hermin emlékére]


Egy mozdulattal áttolni a vincseszterre
az mp3-lejátszóról a Queen-könyvtárat —

A Night at the Opera, a Csillagok útján
meg a Dark Side of the Moon —

Időnként a díszpárnába fúrtam az arcom
még sokáig ama lány parfümillatáért —

Képed elmosódott az elmémben, édes,
kinek törékeny teste a tömény tűzben elégett,
egy fotóra szoktam gondolni, hogy fölidézzem,
huszonöt éve szóródik szerte a fényed —
van-e huszonöt fényév sugarú gömbben,
van-e szem, amely most egyben lát téged,
és vagy-e te?

Én nem emlékszem, édesanyám mesélte,
ú-uuú,
hallani se akartál rólunk, nem ezt a sorsot
szántátok fiatal, okos és csinos, jó sportoló,
nem ezt szépreményű, egyetlen fiatoknak:
elvált asszonyt hozzon a házhoz gyerekkel —

ám anyám nyugtatta, egyet se bánkódjon,
csak hívasson meg valahogy magukhoz,
és elkészített, szigorú vonásaid hirtelen
megolvadtak, mikor nagy bizalommal,
kerek pofival, enyhén göndörödő hajjal,
fitos orral, nevető mandulaszemmel,
jövendő gyermekeimhez hasonlatosan,
liliomlábaimon betotyogtam,
Mama, ú-uuú —
és kishercegi rácsodálkozással
nyomban neked szegeztem a kérdést:
„Te vagy az én nagymamám?”
Öleltél, zokogtál.

És jóval később, már Kelenföldön meg azt,
hogy ha egyszer nem lesztek, az a kecses
gyertyatartó az ebédlőasztalon
lehetne-e majd az enyém?
Ugyan, Mókuskám, ne csacsiskodj,
itt minden a tiéd lesz akkor,
mondtad körbemutatva, és úgy lett.
(Vad ifjúságom és szelíd házasságom
arany évei egykori lakásotokban.)

Talán tudod, hogy a keresztségben
lányom a te neved kapta, fiam a férjedét,
és mindhárman a ti családneveteket
éltetjük tovább.

Arra az elvált nőre pedig főztél,
és gondoskodtál rólunk, hogyha kellett,
például amikor az öcsémet várta.

Tüdőszanatóriumi éjszakán
üvöltött a Queen a tengerparton —

Öcsi haverjának hoztuk át
Bécsből a vincsesztereket —

A nagyszekrényben utóbb megtaláltam
összes régi ajándékomat —

Az első embólia után,
életed hátralévő évében
csak ezt hajtogattad:
„Kell kelni? Nem kell kelni?”
A többiek kétségbe vonták, de én,
meg nagyapám úgy hittük, megismersz,
ó, béjbe,
csavargásaim során
ha arra vetődtem, se igen
mentem be hozzád a kórházba —
kerültem, mint kivert kutya a házat,
bűnrészes a tetthelyet.

A második végzett veled,
későbbi feleségem osztályával
szalagavatón francianégyeseztem,
aztán valami buliban vagy diszkóban
idétlenkedtem a csillogó zsakettben,
reggel értem haza, egy könnyem se volt,
vállrándítással fogadtam a hírt —

Bocsáss meg, Mama,
az elfekvőért,
a bántásokért,
s bocsáss meg nekem,
Mama.