Kun Árpád

Katedrális

Nem számít, a válla törékeny vagy széles lesz-e,
az égbolt egy darabját megkapja minden újszülött,
lehet derült vagy borult, keresztezheti repülőgép,
elillanó lélek, tartania és cipelnie kell egész életében.
Sokaknak olyan könnyű, hogy sose veszik észre, még
többen sóhajtoznak, hogy túl nehéz, de viszik tovább.
Csak azoknak lesz egyre súlyosabb, akik ki akarnak
bújni alóla, ami lehetetlen. Végül mintha a Nap,
a Hold, a csillagok és maga Isten állna a vállukon,
megrokkannak az irtózatos teher alatt. Utolsó
órájukban, úgy érzik, rájuk szakad, pedig holtukban
is rajtuk nyugszik, pillérein a katedrális, a végtelen ég.

A lábbelik kórusa

Apa, anya és a három gyerek már áttrappoltak
az előszobán, talpuk a ház egyéb helyeit tapossa,
de az apró, nagyobb, legnagyobb cipők, csizmák,
bakancsok, papucsok, mokaszinok, szandálok,
klumpák között, amik halmokban borítják a padlót,
nem szűnik az izgalom, mint a fújtatók, lihegnek.
Mikor a levegő egyenletesen jár bennük ki-be,
rázendítenek, énekli mindegyik a maga szólamát.
Viselőik felkapják fejüket, megdermednek
a gyönyörűségtől, és szentül megfogadják, hogy
az eljövendő kilométereket inkább végigjárják
zokniban, mezítláb, csak a kórus ne némuljon el.