Mándoki György
üvegtégla
az emlékező helyett az idő választ.
az eső és a szél földet mos a küszöbökre.
hiszen nem történt semmi jóvátehetetlen.
nem bántanak, akik csak téged látnak.
a pincében felpislognak a lámpák.
hangosabb, mint te, ezért mintha közeledne.
ami felettünk rohan, valami szaggatja azt is.
dér vagy homok, folyton a csontokra utal.
holdkeretben a kert, időről időre ide.
cseréljünk, vagy állítsuk meg, pucér esőbe.
tavasz. harmat, hinta, hordalék, ami hajlít.
nyár. vajon miért, de ki tudja, vajon miért.
ősz. az olvadt viasz átcsapni látszik a lángon.
tél. sápad a parázs, kireped, ahogy hajítja.
a pillanat ringatózik, mint vodkában a jég.
ami körül keringünk, az istennek sem mutatkozik.
mélységes szomorúságunk még nem védelmez.
a pörkös levelű diófa cakkosabb árnyékot emel.
mint minden rom, egy fénylő homlokú, unatkozó
mesterlövész otthona. távol templomtorony.
ami felégeti mindezt, nem az emlékezet.
fel a csillogó hegyre, csöndben, érkezel.
tenyered diólevél, keserű, hintát legyez.
álmokat javasol, lejjebb, vicsorgó árok.
eressz gyökeret, csak a gyerekek öregszenek.
összeesküvés
papp dénesnek
valahogy úgy lesz majd
hogy sétára indul
talán az első igazán meleg
tavaszi délután
a megállót átemelték
rágyújt jobbra fordul
és lassít majd egy autó
és kihajol belőle valaki
valaki akit ismer
akiben talán még meg is bízik
és felajánlja
hogy elviszi egy darabon
mentés
— akkor azt mondja meg, ki maga?
— ezt hogy érti?
futó felhőkön a hold, terjeszti szárnyát az angyal.
susog és pattog a korláton, az ajtóüvegnek ütközik.
szeme erdőkre nyílik, szája emléktelenül puha.
a kút mélyéről fényben is látni a csillagokat.
a csillagok mélyéről fényben is látszik a kút.
ezüst hajcsat, lángmintás közepén madárka.
nyitott csőre a zizegő éjszaka szálai közt.
vihar vonul, vagy árnyékolja az öröm. fehérre
szárad, vagy szárazra fehéredik. kicsiklandoz
egy követ, betonba mártja hűvös ujjait az angyal.
esett és elállt. víz, fény. nincs tavasz, egyetlen
lusta tél emeli rémült rügyekre, és borítja
lassan ostorát, robbanó hegyén az augusztusi nap.
a hegyek mögül ugató láthatár szavára hideg esők
nem ugranak. lebontva a karám, csomókban tollak.
a naplemente fültanúja, a késhegyre menő
mosollyal folytatott vodka. gyógyult íveket
ragyogtat fel, sebet mosolyog össze, mint
a peroxid. idők tépik az angyalt. kéreg, ahogy
a szögesdrótra simul, tűrjük a tekintetet.
félálomban nyújtozkodó, támaszkodó, terpesztett
tappancs. a nagylábujjam köré pattanó karmok
hegye a levegőben. csillagok az égen.
a vihar elkerüli a várost. kuncog az angyal.
egy megrendezett háborúnak is vannak áldozatai.
hófúvás
felszáradnak a könnyek
lepereg a sár
talán visszakaphatsz valamit.
papíron.
látlak, mint a kamera
tavak partján, mindig télen,
valamit mondasz, vidáman,
lefelé intesz.
ilyennek szeretted volna
látni magad, nyugodt mosollyal
a képkivágatból kifelé
cigarettával simítva.
utolsó ugatások a völgyből,
füstre fésüli magát a felhő
a hegyeken, dübörögnek a szomszédok,
miből készül az éjszaka.
a megérdemelt telek egy vályogház
szőnyegén, mintha a sütőbe
hajtanád a fejed, égett magokat
válogatva, selymesebb hajjal találnak.
az ég lila, mint micsoda, mint
érkezéshez szétcsapott szárnyak
szegélye, sistereg a homályos,
nedves, távoli akácokon.
diófa, cseresznye és meggyfák,
odébb a kukoricás, csillagokat
nyakalva vizelsz, másik nyár,
jön a tél, tanítsátok meg rá.
szerinted nem ragyog papíron,
sem tágranyílt szemed.
szeretteid húsa csak élőkkel
vegyülve fájdalom.