Gervai András


A talált táj megtisztítása

(Kiss Noémi: Rongyos ékszerdoboz — Utazások keleten. Magvető, 2009)

1
Kiss Noémi megint útra kelt. Galíciába és Bukovinába, Erdélybe és a Vajdaságba kalauzol el minket, egy opuszban pedig gyerekkora helyszíneit keresi fel. (A vajdasági és a gödöllői látogatást kivéve mindig busszal, s ismerős társasággal, barátokkal, s egy ízben a párjával utazik.)
Földrajzi és kulturális, antropológiai értelemben többnyire távoli vidékeket, helyeket, városokat „fedez fel”, amelyek kiestek az idő vagy éppenséggel a sokféle, egymást kioltó emlékek rostáján. A négy év kalandozásai, gyűjtőmunkája eredményeképpen létrejött hét írás sokféle műfajból áll össze. Az esszéisztikus elemekben gazdag szövegekbe sok ismeret, útikönyvek, helytörténeti munkák adatai, tényei is beépülnek. Kiss gondosan rögzíti benyomásait, érzékeli a hangulatokat, az emberek rezdüléseit, de az „idegenvezetésben” nem törekszik teljességre, arra, hogy a hely összes érdekességéről, fontos látnivalójáról számot adjon, s nem fáraszt nagyívű történeti, politikai, gazdasági elemzésekkel sem. Ellenkezőleg, tudósításaiban a legfontosabb, a legmeghatározóbb elem írói szubjektuma, érdeklődése és érzékenysége.
A személyiségen átszűrt tudósításoknak, esszéisztikus élménybeszámolóknak nemcsak az utazás a főszereplője, hanem legalább annyira az idő, az emlékezés, az emlékezet. Az, ahogy a szerző a könyvekből, a még élő szemtanúk elbeszéléseiből rekonstruált és saját elképzeléseiből, esetleges prekoncepciójából összeálló képet és a valóságot szembesíti: az idő- és emlékezetsíkokat egymásra kopírozza. A talált tájat (tárgyat) megtisztítja a mítoszoktól, s szűz szemmel rácsodálkozik a látványra, a környezetére, az emberekre és szokásaikra, a tárgyi környezetre, s a „vízjelekre”, amelyeket a múló és mégis mozdulatlan idő karcolt a házak falára és az emberek arcára.
A tekintetekből, egy-egy szemvillanásból, elejtett szavakból, de még inkább a hallgatásból, tétova mozdulatokból, az utcai sétákból, az emberek jövés-menéséből, az épületek málló vakolatából nagy beleérző képességgel, empátiával sok mindent kiolvas. Hangulatok, apró villanások, találó képek, és ami rendkívül fontos: filozofikus elmélkedések segítségével ragadja meg a hely szellemét, lelkét.

2
Érdemes utalni arra, hogy Kiss korábbi írásainak, szövegeinek — két novelláskötetének — egyik legállandóbb motívuma, témája az utazás (képzeletbeli vagy nagyon is valóságos tájakon) és az emlékezés. A Tájgyakorlatok novelláiról Horváth Györgyi azt írta a Literán, hogy azok félig fiktív, félig valóságos közép-európai tájakról, tér- és időbeli utazásokról, élet- és tájtörténetekről szólnak, de a szerző belső, szubjektív szűrőjén átszűrve, líraian, bölcseleti átgondoltsággal. Műfajuk az útirajz, a bédekker, az útinapló, de a gondolati tájköltészet, a szerelmi vallomás, a családtörténet és a műfajul megjelölt esszé is. A második kötet, a Trans — véli Erős Kinga az Irodalmi Jelenben — úgy is olvasható, mint utazás szerepből szerepbe, helyszínről helyszínre. S Margócsy István is úgy gondolja (Élet és Irodalom, 2006. november 10.), hogy a könyv továbbviszi az idegenség, az identitás, a másság problémáját, az utazás motívumát, s gazdag metaforákban beszél az emlékezésről.

3
A Rongyos ékszerdoboz alighanem legizgalmasabb, legösszetettebb darabjai — amelyek leginkább mutatják Kiss írói, gondolkodói erényeit, színes, eleven fantáziáját, érzékletes leírásait, találó hasonlatait, nyelvi kifejezőerejét — a bukovinai és galíciai „mélyfúrások”. Kiss avatott és érzékeny kalauzként ennek az elsüllyedt világának sokféle arcát, karakterét megrajzolja. A két régió sokféle jelentéstartalmat hordoz, s mint a hiány, a pusztulás metaforája jelenik meg.
A soknemzetiségű, multikulturális Kelet-Galícia Lengyelország első felosztásakor, 1772-ben lett a Monarchia része, legnagyobb tartománya. Az alig tízezer négyzetkilométeres, Luxemburg nagyságú Bukovinát két évvel később — a török uralom alóli felszabadulását követően — szállták meg az osztrákok; 1849-ig államigazgatásilag Galíciához tartozott, ekkortól azonban nagyhercegség és önálló tartomány. Kelet-Galícia és Bukovina egyaránt a végeken feküdt, nemcsak a birodalom legtávolabbi, de legelmaradottabb tartományai is voltak. Kelet-Galícia pedig valóságos mocsara a rendőrségi, bírósági önkénynek, korrupciónak, megvesztegetésnek, kegyetlenségnek. (Szellemi klímája talán éppen ezért kiemelkedésre és elszakadásra ösztönöz; itt született többek között Joseph Roth, Bruno Schulz, Manes Sperber, s a Nobel-díjas S. J. Agnon is.) Ma Bukovina egy része Romániához, a másik Ukrajnához, Kelet-Galícia pedig Lengyelországhoz és Ukrajnához tartozik.
Talán nem véletlen, hogy a kötet — megadva alaphangját — a Bukó — Csoportos utazással indul, amely korábban szerepelt a Tájgyakorlatok című novelláskötetben is. Ez egyben bizonyság arra, hogy Kiss esszéi, útirajzai gazdagok fikciós elemekben, eszközökben — vagy fordítva: novellái (gyakran) útirajzként, tájleírásként is olvashatók. Mindenesetre Kiss folyamatosan váltogatja, keveri a műfajokat.
Kiss Bukovina iránti kitüntetett figyelmét bizonyítja az is, hogy két novelláskötete között monográfiát publikált a tartomány híres szülöttjéről, Paul Celanról (Határhelyzetek), amelyben a költő pályája indíttatása, gyökerei mellett gazdag képet rajzol a bukovinai irodalomról is.
A szerző számára már a múltba — vagy az arra emlékeztető jelenbe — való alászállás is próbatételt jelent. „Bukovina jelentős szellemi és testi erőt igényel az utazótól, sőt a lelkét is igencsak igénybe veszi.” (6) Ez a világ inkább hangulat, mint beszéd vagy nyelv, itt senki nem mondja ki, mije fáj, mindenkinek valami nagy és titkos baja van. Leginkább hallgatni szeretnek az emberek, akkor is, ha beszélnek. Bukovinában nincs cél és nem is lehet elérni azt. Kitűzni sem lehet, és tervezni sem. Tilos a jövő. A bukovinaiakat a „feleslegességbe való vágytalan beletörődés”” jellemzi. (66)
Következő látogatásán (Nem egyenes, görbe és sárga — Csernovic) a szerző Bukovina egykori fővárosát — Celan szülőhelyét — keresi fel, amely ma is a régió központja, igazi metropolisz. Különös hely lehetett: Martin Pollack osztrák újságíró, író nemrég magyarul is megjelent Galícia című könyvéből tudhatjuk, hogy a 80 ezer lakosú városban 1900 körül például az utcákon konflis, I., II. osztályú villamoskocsik közlekedtek, a kereskedők nagy része pedig a három nagy piac ellenére kávéházakban és büfékben üzletelt, tőzsdézett. Az újságíróknak és művészeknek több kávéházuk is volt; a Kaiser Caféban például 160 európai napilap várta a vendégeket. A Kiss által idézett Gregor von Rezzori azonban mindezt csak a civilizáció látszatának, a helyet pedig céltalannak és értelmetlennek nevezi.
Kiss az egykori „Kis-Bécset” gyönyörűnek, romosnak és büdösnek, törekvőnek, elmaradottnak és jámbornak látja. Mintha száz évet repültünk volna vissza az időben, ismeretlen és megismételhetetlen terepen járunk. Száz év alatt a lakosság is teljesen megváltozott. Kiss úgy véli, ilyen nagy változáson Európa egyetlen városa sem ment át.
Lembergben (Lvov), Galícia egykori fővárosában — amelyet szintén neveztek „Kis-Bécsnek” — az írónő még drámaibb és radikálisabb változásokat tapasztal. (Rongyos ékszerdoboz — Lemberg) Az egykor rutén (ukrán), örmény, lengyel, magyar, német, zsidó, majd szovjet város, ma egyszerűen csak ukrán. „Száz év elteltével kicserélték a lakosságot, lecserélték a vezető nemzetet, átépítették a külvárosi ligeteket, iparosították a területeket, megváltoztatták a nyelvet, helyesebben nyelveket, némelyik megszűnt; eltörölték a szabályokat, helyettük új szabályokat hoztak, otthontalanná és nincstelenné tették az embereket.” (83)
Lvov — Ukrajna mai kulturális központja — sok mindent megőrzött nagyságából, szépségéből. Egyszerre pazar és szürke, szmogos, új, csillámló és romos világú, rongyos és kopott szépségű. Piactere a világ legszebbjei közé tartozik. Az évszázadok során állandóan izgága fejlődésben volt, mert a különféle kultúrák folyton váltották egymást, s e cserék kontúrjai ma is jól látszanak. Kiss „érzékeli” is a házak falára montírozott több stílust és elnyomást, a kevert, gyötrő és kacagós éveket.

4
A leépülés, pusztulás, a retrográd tendenciák ellenében egy — igaz felemás — sikertörténet is akad. A Néprenoválás — Szászföld című írásban Kiss a szászok nyomába ered, akiket a CeauŞescu-érában az NSZK „kivásárolt”. Út közben az erdélyi falvakban, városokban szegénység, munkanélküliség, sorsára hagyott gyártelep, bezárt vasércbánya, a szocializmusból örökölt jellegtelen, csúnya panelházak, betonmonstrumok, poros utcák fogadják. Szászföldön, Nagyszebenben azonban csoda történt: itt minden épül, szépül, a házak és az óváros visszanyerik régi arcukat. „„Úgy járja át a német szellem a várost, mint viharban huzat a szobát.” (49) Megkezdődött a „néprenoválás”. A város különböző foglalkozású és nemzetiségű lakói, de legfőképpen a románok pár perc alatt egyként identitást váltottak. A lelkük — ahogy Kiss fogalmaz — szász lett. Ez nyilván másfajta munkamorált, kulturális és magatartási mintákat, gondolkodási sémákat jelent és kíván meg.
Kiss nem ítélkezik, de éppúgy megvan a véleménye a pénz diktatúrájáról, az identitás feladásáról, mint a mindenáron való egyhelyben maradásról, amely ráadásul érvként a tradíciókra, a szokásokra hivatkozik. Nem hisz a közhely-„igazságokban”, az olyanokban, mint például hogy a magyarok összetartanak: ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalja még utastársai között is. Előítéleteinket, magyarkodós nemzetsztereotípiáinkat is megcsipkedi, ironikusan láttatja és kommentálja. „Romániában utazni konjunktúra. Sűrű programunk van, mert rohamléptékű a fejlődés, amit meg kell figyelni, számunkra mégis inkább egy vesszőfutáshoz hasonlítható, csak állunk és nézünk, nyomorgunk saját lelkünk terhétől, nem tudunk igazán feloldódni, mert folyton valami hazugságot sejtünk.” (27) Elcsodálkozik azon is, hogy a románok — mint valami csodafegyverben — rendkívül bíznak az Unióban, s ez szimbólumokban és szavakban is megnyilvánul.
A Fickók — Erdély című írásában a szerző a Maros megyei mezőségi kis település, Fickó mindennapjait, a régi életforma lassú erodálódásának folyamatát villantja fel. Vége a 35 éves tradíciónak: a közelmúltban négy román férfi is a falubeliek között talált magának párra, de jönnek Budapestről is, s a „gyüttmentek” között egy német is akad. A „poros szellemű” falu lakóinak nagy része összefog a rájuk leselkedő „veszedelem”, a beházasodni akarók ellen. Nem adják el házaikat, lányaikat pedig fiúruhába öltöztetik és bújtatják.

5
A kötet eddig még nem említett két írása kicsit, vagy nem is olyan kicsit elüt a többitől: személyesebb jellegű, sokkal inkább novellaként, mintsem úti beszámolóként olvasható.
Az angol iskola — Emlékpanalek címűben Kiss gyerekkora gödöllői helyszíneit keresi fel: szülőházát, a négytantermes elemi iskolát, ahol nagymamája tanított, s az angol elemekből, s végül angol szerelők segítségével felépült, harminc év múlva is változatlan, csak már kissé lerobbant, tágasabb paneliskolát. A novella középpontjában a nagymama alakja áll, Kiss az ő ellentmondásos személyiségét, haldoklása, kórházi kezelése nyomorúságos körülményeit rakja össze az emlékezet cserepeiből. Az angol iskola nemcsak kelet-európai helyszíne okán rokon a kötet többi írásával, hanem mert fő témája az emlékezet sajátos, torzító működése, a küzdelem az idővel, s emlékeinkkel, hogy a múlt felidézhető, megfogható, rekonstruálható legyen. Nagymamája több évtizedes tanítónői jelenlétének csak nehezen találja nyomát egykori munkahelyén, s saját emlékezetében akkor is csalódnia kell, amikor a tudatában gyerekkori édenként megőrzött szülőházával szembesül.
A Geográfiai ficam. Zomborból Szabadkára című írásban annak a néhány kalandos napnak a krónikáját meséli el, amikor Pesten élő, vajdasági barátnőjével annak szülőhelyére Zomborba, s a környékére, Szabadkára, Palicsra látogattak. A szexualitás — mint a szerző novelláiban — ezúttal is nagy szerephez jut, két, majd három hősnőnkre ragadnak a férfiak, s még két erőszakos kérőjük is akad. Az írásnak sodró a lendülete, erős az atmoszférája, de útirajzként nem igazán érdekes. Az elmúlt évek polgárháborús pusztításának még mindig látható nyomai inkább csak kulisszaként szolgálnak a történethez. A magyar sajtót hosszú időn át elöntötték a jobb-rosszabb beszámolók, tudósítások a volt jugoszláv tagköztársaságok háborúiról, kegyetlen gyilkosságokról, begyógyítatlan lelki sebekről. Ezekhez képest Kiss nem tud semmi újat, eredetit hozzátenni. Csak ilyen — valljuk be, kissé közhelyes — mondatokra futja: Szabadkán a főtéren „Ott van a [...] szakadás, a szagok, a rom, a bűz a csata után. [...] A hullákat nem lehet az egyik pillanatról a másikra eltakarítani, ezért ott fekszenek még mindig az utcán, test nélkül.” (134)
Ebben a kontextusban is akad — mint a könyvben máshol is, szerencsére ritkán — nem igazán értelmezhető, mély értelműnek szánt filozofikus gondolat: „Itt születik az élet, Bácskában fogan Európa, és sárból van.” (148)

6
A könyv kulcsfogalmai: a változatlanság és változtathatatlanság, a tétlenség és tehetetlenség, a beletörődés, az unalom, a leépülés, a homogenizálódás (a nemzeti, kulturális sokszínűség megszűnése, népek, népcsoportok, kultúrák eltűnése a térképről). Kiss nem egyszerűen csak kiválaszt magának néhány izgalmas, beszédes tájat és várost, s azok lakóit és kultúráját, de mindennek apropóján sok mindent elmond, még többet megsejtet a kelet-európai lét lényegéből, egy részben eltűnt kelet-európai világról, az évszázados megpróbáltatásokat elszenvedő kisember és világa mozgástörvényeiről, a szabályok, törvények átmenetiségéről, arról, hogy honnan jöttünk és hova megyünk, hol tartunk.
A cegőtelki lelkész figyelmezteti őt az 1999-ben emelt, tíz méter magas kőoszlop, a Cserhalom-emlékmű megmászásának fontosságára, de ő az intelem nélkül is jól tudja, hogy a jelen nem érthető meg a múlt nélkül. Társával együtt mégsem tart a többiekkel „[...] nincs kedvünk harcolni. Felküzdeni magunkat a hegyre, aztán nézni a hatalmas követ, meg az az igazság, hogy a múlthoz sincs kedvünk.” (176)
Ez persze nem igaz: hiszen könyve nagyrészt éppen erről a múltról szól.
Kiss állítja, Lemberget csak úgy lehet csodálni, mint egy ékszeres dobozt a női budoárban: „Csak lassan illik kinyitni, nézegetni, úgy, hogy a rejtély maradjon, és a nyitogatás célja is titkos legyen.” (82) S szerzőnk így tesz az összes „keze ügyébe” akadó kincsével: távoli városokkal, településekkel, elátkozott, elfeledett tájakkal, helyekkel. Lassan forgatja, nézegeti, részben le is írja őket, „lefényképezi”, az emlékezet villanófényével egy pillanatra megvilágítja őket, hogy aztán a titkukat részben megfejtetlenül hagyja, vagy azt az olvasóra bízza.