Kukorelly Endre

Ezer és 3

(regényrészlet)

16

(V) különösebben nem hajt a nőkre. Mondhatni, egyhelyben áll, semmiképp sem kerget senkit, a hajkurászás végképp nem jut eszedbe róla, hogy megerőszakolná, akit lehet. Pedig megerőszakolja. (V) erőszakot követ el Karenin feleségén, ahogy (O) a francia nevelőnőn, hogyan másképp lehetne? A behatolás erőszak. (L) is megerőszakolja Kátyát. Majd.

Még nem. (L) passzív, mint egy fatörzs, szinte nem mozdul, kész csoda, hogy képes megerőszakolni bárkit, viszont megerőszakolja, mivel férfi, most kizárólag férfiakról beszélünk.

És nőkről. Az apám az anyámat. A Rózsi nénit. Meg még mit tudom én, hány másik Rózsit. (V) aktivitása nem paródia, ahogyan Don Juané Mozart szerint, és (O) statikussága sem torz, nem torzkép, mint Almaviváé, nem figuráz ki senkit, ezért tökéletes könyv az Anna Karenina. Mozart operája tökéletes, de parodisztikus, mint sok szempontból ellentéte, a másik spanyol donról, Quijotéról szóló regény. Tolsztoj könyve meglepően könnyen kerüli a túlzásokat, ezért ennyire jó. Nekem, vagy inkább hozzám a legjobb, mindenképp a halhatatlanok kis seregéből való. Mozart Don Giovannija a legjobb, írja Kierkegaard, szektát fogok alapítani, mely nemcsak hogy a legfelső helyre teszi majd Mozartot, hanem mást nem is fog rajta kívül ismerni, és ez így is van, és én is szektát fogok alapítani, mely nemcsak hogy a legfelső helyre teszi majd Tolsztojt, hanem mást nem is fog az Anna Kareninán kívül ismerni. (L) a legjobb figura, mivel a passzív férfi, az ugyan passzív, mégis férfi aktivitása elég érdekes.

És (O) is a legjobb, mert ő igazán egy helyben áll, végképp nem kergetőzik, öreg bika, akihez föligyekeznek a tehenek a dombtetőre. Az egész csorda, mind egytől egyig. A nő(ies) elmozdul, elsőre kitér a behatolás elől, még egyszer és még egyszer, kileng, hogy aztán ugyanazzal a lendülettel visszatérhessen, és minél távolabbra leng, annál nagyobb svunggal csapódik vissza. Egy boldogtalan francia kisasszonnyal kezdődik a történetet, ez a nő kezdi el, várja, hogy (O) odalépjen hozzá a nappaliban. Kivárja, hogy átkarolják a derekát, csak azután húzódik el. Kénytelen hárítani.

Nem balett.

Olyan, mintha balettoznának, vagy inkább ezért létezik egyáltalában balett. Ezért ennyire balett minden, a másikhoz képest lépsz, aszerint mozdul, hogy a másik hogyan mozdul szerinted. (V) nem tudja (a fordító szerint nem ismerte), mi a család, nem is tudja meg, (O) tudja, kilépne, mégsem lép ki, (L) tud, amit tud, és vágyakozik. Tud igazán sok mindent, vágyik utána, megkapja, alig hiszi el, és lehet, hogy nem azt kapja, ami után áhítozott, biztos nem azt, mégis jó neki úgy, ahogy van. A család jó.

Szereted, a tiéd lesz, a te külön bejáratú családod, itt érnek véget a regények, kivéve ezt itt, ez csak most kezdődik.

Kivéve például az Anna Kareninát, az sem így ér véget.

(V) nem azon csodálkozik, hogy egy édes kislány őt választja, ugyan ki mást választhatna, viszont furcsállja, hogy csupán mert odalépett hozzá, ezért nyomban feleségül is akar menni hozzá, mivel (V) ártatlan. Fogalma sincs. De semmiről. Hogy ez a lány most a kezét nyújtja felé, a kezecskéjét, amellyel imént még a pináját mosta tisztára, kicsi szívét nyújtva arra vágyik, hogy (V) kizárólag őt vegye el, nem értheti, ugyanis (V) igazán ártatlan. Mind ártatlanok. (O) ártatlan, szerencsére lefektette azt a csinos francia nőt, és nem azért, mert a feleségéhez már nem volt kedve, hanem mert ott volt.

Kéznél, a keze ügyében. Az orra előtt. Oda ment, ott vállalt állást, járkált föl-le a házban, folyton egymásba ütköztek a folyosón, a legártatlanabb dolog, mondjuk úgy, hogy természetes, ráadásul a feleségéhez tényleg nem szottyant kedve. Igazából még (L) is ártatlan, bár viszolyogtató, mondhatni erkölcstelen, ahogyan moralizál, és erről az ártatlanságról szól, ha nem is Tolsztoj, de ez a szöveg.

Odaszlalomoztam az asztalukhoz, valahogy odakerültem, mert odamenjek vagy ne?, leültem, nem néztem rá, nem olyan egyszerű odanézni. A másikhoz kezdek beszélni, talán a barátnője, nem mindig lehet eldönteni, ezt a nők se döntik el mindig egymásról, ebben is sokkal gyorsabbak a férfiaknál. Mintha egyidejűleg több életet élnének, ugyanaz, más változat, szélvészgyors váltások. „Azt álmodtam, hogy meghalt a barátnőm”, jelenti be ((706)), félig még alszik. „Kicsoda?”, kérdezem. „Hát a barátnőm, az egyik, tudod, mindegy, úgysem ismered.” Nagyjából így vannak vele, ezért csodálkozunk.

Én biztos. Csodálom, csodálkozom. Ülök mellette, ez meg ki lehet, rápillantok, elfordítom a fejem, hátrafordulok, mintha keresnék valakit, föl is állok, hátratolom a széket, nyikorog a kövön, eddig még nem vettem tudomást róla, remélem, észreveszi. És nem bosszantja föl, hogy így leegyszerűsítem.

Őt, az ügymenetet, szóval egyszerűsítek, ami fölbosszantja, de izgatni is kezdi. Ha az nem ugyanaz. Visszazöttyenek, úgy ni, úgy lesz csinálva, mintha most vettem volna észre őt, és hogy nem ismerjük egymást. „Nem ismerjük egymást, ugye?”, egyszerű megoldás, lehet válaszolni rá, válaszol is, tudja, hogy ki vagyok, az előbb szerepeltem, fölolvastam, azért van itt, a felolvasásra jött, gondolom, ha nem is az enyémre. Már az előszobaajtóban leveszem róla a kardigánját. Amikor elmegy, ittfelejti. Betettem a sublót alsó fiókjába. Többet nem találkozunk, egyszer még fölhív a kardigánja miatt, megígérem, hogy visszahívom. Nem hívtam vissza. Nem tudom, mi érdekel egy nőt. Miért érdekli, mit akar vele, velem mit akar, ilyesmik, ezért írok.

Ha érteném, nem lennék pirulós, és nem biztos, hogy ezzel foglalkoznék, bár akkor meg mivel. Indulnak, fölszedelőzködik a társaság, ehhez végképp nincs kedvem, megyek velük, miatta, unom az egészet. ((721))nak hívják, megmondja a nevét, rögtön elfelejtem. Fogom a kezét, tovább a szokásosnál, engedi.

Még, még, aztán már nem, húzza kifelé a markomból. Néha eszembe jut, hogy elfelejtettem, próbálom visszaidézni az arcát. Lányszédítés, mindenki a maga módján dolgozik. Vonulunk végig a Dob utcán úgy tizenöten, pár lépésre lemaradok, kérdezem az egyiküktől a lány nevét.

Mutatom a fejemmel, hogy melyik, „ismered?”, tudja anélkül is, azonnal rájött, látom rajta, mennyire féltékeny ettől, összeszorul a szája. Mondja, kimond egy nevet, furcsán elnyújtja, mintha nem akarózna a végére jutni, megint azonnal elfelejtem, annyira elcsodálkozom rajta. Annyira csodálkozom magamon.

Azon, hogy így elcsodálkoztam. Nagyon alacsony fiú, ahogy kurtákat lépve igyekszik mellettem, olykor leszorul az úttestre, a félig járdán parkoló autók közé, hogy kikerüljön egy-egy szembejövőt, próbálom lemérni, meddig ér nekem. Hogy a galléromig ér-e a feje búbja. Mindenféle megjegyzéseket tesz rám, azokat is elfelejtem.

Átaludtam.

Hallom, de alszok. „Mi van”, kérdezi bosszúsan, „rányomulsz?” Nem reagálok, nem hallottam, hallom, de nem értem, nem figyelek oda, akkor megrángatja a kabátujjam, „mi van?” „Mi lenne, nincs semmi.” „Ú, nagyon jó, u-u-u-u”, csóválja a fejét, megismétli hozzá a lány nevét, legalább most már megjegyzem valahára. Érdekes, hogy ez az egész így elnyújtva hallatszik, mintha álmodnék. „Szerintem is”, válaszolok neki, közben hallom, hogy még mindig ú-zik, mintha énekelne magában. Mindjárt elalszom az unalomtól, megyek a Király utcán, menet közben el fogok aludni, mint egy végtelenségig elcsigázott katona, nincs az egészhez semmi kedvem, ezek tudják, hova igyekeznek, ismerik azt az étteremet, a törzshelyük, nem vagyok éhes, fáradt vagyok, haza kéne mennem, viszont itt ez a lány, és akkor mégsem megyek haza, hanem megyek utána.

Körülbelül utána, tudja vagy nem.

Észreveszi vagy sem, tetszik neki vagy nem, és közben elalszom az unalomtól. És az izgalomtól. Ásítozom izgalmamban. Seggbe fogom baszni ezt a kis hogyishíjjákot.

Be fogom neki jelenteni, bejelentem neki a seggbebaszást, figyeljél ide, kisgyerek, most ez itt egy komolyabb szakasz, komolyan belenyomon a popsidba, nem tréfa, és ne sipákoljál, mert véletlenül nyakon legyintelek.

A nyakad közé csördítek. És ne is bámuljál így, ne pislogj, mert akkor tuti nem veszlek feleségül, hanem kiraklak! Szerencsére útba esik hazafelé az étterem, elegem van az egészből, negyed óra, és már otthon is vagyok. Mindössze negyed óra, vagy fél, unom a gyaloglást, unom, hogy nincs még tavasz, beülök velük pár percig, rendben van. Ketten is dumálnak hozzám, mindenféle haszontalanságot, a kicsi két lépéssel előttem lépked, rám se hederít, azt hiszem, hazamegyek. Itt átvágok, ezen a mellékutcán, arrafele. Ácsorog a társaság az étterem bejáratánál, elköszönök, akkor néz rám, és látszik rajta, hogy sajnos mégsem fogok csak úgy lelépni. Ültünk egymás mellett, ez jó.

Jaj, de jó. Nem rossz. Mellé ülök, rendeltem spagetti carbonárát, külön adag parmezánt, meg két deci villányi bort. Megfoghatná a nadrágomat az asztal alatt.

Mondjuk, attól azért meglepődnék. Mert én először is a megértésre hajtok, és nem föltétlenül akarok meglepődni, arra játszom, hogy mások megértsenek, hogy ez is itt értsen meg legalább valamit belőlem, ennél nem adom lejjebb. Mondjam neki, hogy fogja meg a sliccemnél, hármat számolok? Nem mondom, nyugi, nem is jut eszembe, ilyenkor érzem is, hogy van szívem. Igazi kurvák működnek így, nekik bír ennyire szívük keletkezni, igazán komoly pénzekért.

17

Másnap délelőtt tizenegy órakor kimentem autóval anyám elé a hévmegállóhoz. Kivittem ((609))t, föltettem a Pest felé induló szerelvényre, aztán lerogytam az állomásépület előtti padra, és óvatosan kapirgálni kezdtem a támláról a piros lakkozást. Könnyen feljön, finoman töredező rajzolat, lassacskán újramázoltathatná az önkormányzat a padokat. Vagy csere. Anyukám igazából nem szíveli a barátnőimet. Szinte egyiket se.

Azokat, akiket fölcipelek hozzánk, és mivel előbb-utóbb csaknem mindegyiket fölhozom egyszer vagy kétszer, majdnem mindegyikkel akad baja. Tényleg azonnal beszalad a szálka vagy a lakk a köröm alá, nem vészes azért, óvatosan kaparásztam, kísérletezésből. Csak ((008))et bírta igazán az anyukám, a folytonos fecsegését, meg ahogy teli szájjal nevetett minden ostobaságon. Szerencsére a pesti hév egy ütemmel később ér ide, mint a szentendrei, fölteszem rá ((609))t, megúszta az anyukámat. Szerencse, túlzás, hogy szerencse, viszont semmi kedvem ahhoz a jelenethez, amikor a maga igazán elragadó, megtévesztő, úgynevezett társasági modorában, a helyzetnek tökéletesen megfelelő stílusban elcseveg a ((609))val.

Elbűvölő modor. Ahelyett, hogy nem foglalkozna vele, békén hagyná, hagyná a francba.

Édesem, mondja neki, miközben a táskájában kotorászik a cigisdoboz után, ezt az édesemezést túlzottan ismerem. Semmi mesterkéltség, az benne a mesterkélt, hogy nem mesterkélt. Az öngyújtóját keresgéli, hozzám beszél, felé fordul, mintha neki mondaná, és rajta keresztül nekem, tökéletes kört képezve a résztvevőkből, így ez a számára vadidegen, és esetleg kevéssé szimpatikus illető pillanatra sem érezheti, hogy ki volna rekesztve bármiből. Hú, de igazságtalan vagyok. Ez az, amit most kihagyunk.

Kimarad, mivel ilyen a menetrend, ha nem is pont az enyém, hanem a Sxxxxxxxxéig közlekedő helyi érdekű vasúté.

Lehet pedig, hogy tetszene neki, mármint anyukámnak ((609)), komoly nő végül is, nem annyira fiatal, gyereke van, férje is, nem akar mindjárt válni. Csak mert egyszer hazavittem, mert mikor épp kiszállt volna a kocsimból, iszonyúan zuhogni kezdett.

És míg vártuk, hogy csillapodjon a vihar, leszopott, hosszas rábeszélés után.

Mit tudom én, mit akar amúgy, szerintem ő sem tudja, de ha mondanám neki, hogy váljon el, azonnal válna, tényleg ész nélkül. Látom abból, ahogy remeg a teste, ha hozzáérek, ezért aztán nem is érek hozzá, a szememmel irányítom, mit csináljon, és mit ne. „Forduljál meg.”

„Úgy, de ne annyira, picit visszább”, forduljon meg, térdeljen le, ügyes kislány, a mutatóujjamat a feje tetejéhez érintem, finoman megnyomom, épphogy, már ettől remegni kezd.

Mintha bekapcsolnám a komputerem. Bekapcsolok egy mosógépet.

Tegnap este két villamosmegállónyi hosszan gyalogoltam hazafelé merev nemiszervvel, az előszobában kibújtam a farmerből, és belevizeltem a mosdóba. Aztán föltárcsáztam ((609))t, bár későre járt már, rendes családoknál ilyenkor folyik a családi élet. Épp csak beleszól, világos, hogy a lehető legrosszabbkor hívom, de hát minek veszi föl. Miért nem kapcsolja ki?

Miért nem mondja meg egyenesen, hogy ekkor meg akkor ne hívjam?

Miért nem mondja meg a férjének, hogy „kussoljál, életem, most nem neked pofázok, hanem azzal a csávóval telefonálok, akitől így beremegek, le, egész a kislábujjamig, ha eszembe jut, hogy a szájamba vehetem a pöcsét.” (V) várja az anyját, (O) pedig a húgát a vonatpályaudvaron, a 17. fejezetében, ebből lesz a kalamajka. És Tolsztoj előhozza, szóba hozza Karenint is, aki jelentékeny, konzervatív, de kiváló, vele nem foglalkozok. (O) és (V) beszélnek róla. „Most itt kéne lenned”, mondom ((609))nek a telefonba, „tudom”, suttogja, „én is szeretném”. Rezeg a hangja. „Holnap reggel érted megyek, kilenc körül”, közlöm vele, nem várom meg, mit szól hozzá, kinyomom a telefont. Éjjel többször felébredek, minimum kétszer, pontosan kétszer, kibotorkálok a fürdőszobába, megeresztem a vizet, percekig folyatom magamra. ((609)) vár a házuk kapujától pár lépésnyire, a sarkon, elegáns kiskosztümben van, magas sarkú cipők, megállok mellette, már lehúztam a nadrágom cipzárját, ahogy beül, azonnal fölém hajol. Hang nélkül csinálja.

Nem nyúlok hozzá. Mikor érzem, hogy mindjárt élvezek, az alkarommal letolom magamról, ez meglepi. Nem tudom, hogy oldja meg, ilyen korán el tud szabadulni, mi lehet a gyerekével? „Mi van a gyerekkel?”

„Mi van a gyerekkel”, kérdezem tőle, „ilyenkor hova teszed?” Nem mintha érdekelne, logisztikailag érdekel, ennyi biztos látszódik rajtam, nem válaszol, úgy tesz, mintha nem hallotta volna. Mit kezd ezekkel a dolgokkal, a kisfiával, a férjével meg a remegésével?

Gyerek, férj, reszketés, egymásra hagyva. Egymásra hagyja őket, és a kocsimon kívül, de ott megvárják őt, tudja jól. A kollégáiról mesél, érdekes, amiket mond, nem tudom, hogy akkor meg, ha érdekel, miért ásítozok folyton. Észreveszi, nem tesz semmi megjegyzést. „Egyszerűen nem aludtam ki magam”, mentegetőzöm, erre se válaszol. Mintha biccentene.

Vagy kátyú.

Egyszerűen nem aludtam ki magam, mert folyton a ((721)) járt a fejemben, ezt azért nem kötöm az orrára, de eszembe jut, hogy mondjam. Amíg kiérünk, végképp elmegy a kedvem, tizenöt kilométer alatt kizötyög belőlem.

Már útközben elpárolgott a kedvem, hagyni kellett volna az egészet, a szájába élvezni a házuk előtt, kitessékelni a kocsiból, vagy befurikázni az egyetemre a kiskosztümjével egyetemben. Alig van merevedésem, végig a ((721)) mellére gondolok, elképzelem a mellét, mert még nem láttam. Említem neki az anyámat, most érkezik nemsokára, egy órán belül, háromnegyed órán belül, tényleg így van, nem találom ki, bár érzem, hogy olyan, úgy hangzik, mintha kitalálnám.

Pontosan úgy mondom, mintha ebben a pillanatban találtam volna ki. Folyton ilyesmiket találok ki, ha elegem lesz valakiből, unom, azt akarom, hogy menjen el, legyen ürügyem arra, hogy elmehessek onnan, ahelyett, hogy fognám magam, és lelépnék, vagy megmondanám kerek perec, hogy menjen haza. Most viszont tényleg jön az anyám, és ((609)) tudja is, érzi, bár az se zavarná túlzottan, ha kitaláltam volna. „Ilyeneket szoktam kitalálni, ha egyedül akarok maradni”, mondom neki, ezen váratlanul elmosolyodik. Amitől megint merevedésem lesz.

„Ezért aztán, ha véletlenül úgy van mégis, ahogy mondom, akkor is olyan, mintha kitaláltam volna”, folytatom, és olyan hevesen kezdem rángatni lefelé a harisnyanadrágját, hogy beszakad. Az anyám nem szereti a lányokat, akiket bemutatok neki.

Idegesítik őt, azt hiszem, egyedül ((008))et szerette igazán, másra nem emlékszem. Több mint harminc évvel ezelőtt. ((008)) viszont engem idegesített, az jut eszembe róla, hogy gyakorlatilag nem állt be a szája, lelkesen mondta a magáét, és állandóan szívből belenevetett abba, amit mondott. Párizsban él. Viszont csodálatosan jó melle volt. Föltettem a vonatra, örültem, hogy elmegy. Egész éjjel keféltünk, reggel utazott a francia vőlegényéhez, akiről lelkesen mesélt a 76-os trolin, míg ki nem értünk a Keletibe. Meg a kupéban is, ahová fölcipeltem utána a kofferjait. A húgom is jött velünk, kikísérte, jóban voltak, eljártak fagyizni, együtt tartották a névnapjukat. Egyszer együtt ünnepeltük a névnapjukat, mert ((008)) hozzáment valami párizsi kaviárkereskedőhöz. Egy kedves fiúhoz. „Kedves fiú”, hallod a hangsúlyt? Ki tudja, mi minden történhetett azóta, min nevetgél mostanában ((008)). Lehet, hogy leszokott róla.

Vajon leszokott-e arról, hogy minden ostobaságon jóízűt kacagjon? Vajon le lehet-e szokni arról, hogy végtelen ostobaságokon lelkesen kacarásszunk? Vajon milyen a melle most ennek a ((008))kének?