Nádasdy Ádám

Te apró

Van pillanatnyi és van végtelen igazság.
Vannak kevély klubok, borzongató a tagság.
De mindez pillanatnyi.

És rágyújtasz megint, hogy ne csak mozdulatlan,
mélyen bevert cölöpként állj a zúdulatban.
És ez most végtelen.

Van főhajós és van mellékhajós igazság.
Van pompás székesegyház, közszemlére rakják
terhes hajójukat.

Te apró, körbejársz, mindent elolvasol,
kommentálsz, megmutatsz: ez latin, ez spanyol.
Mellékhajó, igaz.

Tavaszi szél

Nyugtalan így a nap, a fürge felhő
egyik háztól a másikig rohan.
Valami szag feszül (nem is egészen
kívánatos), bokrok hónalja ez,
épülő-fészek-íz. A derekunk
belepattan, ahogy sziklát emelgetünk,
nem bír az ember magával, s vele.
Gondolunk régi szeretőkre, megkívánjuk
izzadó hátukat, s a szivacsot
kegyetlenül, egy csöppig kifacsarjuk.
Az öklünk azt mondja: ez a tavasz
már nem az övék. Rajta, emberek,
rövidnadrág, póló, napszemüveg!
Csak fölfogni ne kelljen, érteni
a gőzerőt, mely taszigál előre.