Címke szoveggyar tabor 2014

Dűlő 2014014 — Szöveggyár-tábor 2014

Biró Krisztián | Dobi Ferenc | Filó Mariann | Hepp Iván | Hubai Gábor | Juhász Erika | Kustos Júlia | Luterán Lajos | Nagy Kalliopé Mária | Pálinkás Anna | Polák Péter | Szabady Shira | Szenderák Bence | Thomas Bianca | Tilli Zsuzsanna Barbara | Vas Máté szövegeivel.

Meghasonlás

Eljátszom egy haldokló szerepét,
és hogy hitelesebb legyen,
egy tölcsérben szűröm le
a megfáradt szív lepedékét.
Bedörgölöm vele az összes szavam.

felező

itt szélesül el minden.
felénk füstöl az avar és
két part közt reng a föld.
fátyolt köhög a völgy ilyenkor,
hogy ne kérdezd,
mit ér háton a tekintet.

Nem

Tehát nem. Most nem segít, hogy szorítod a mellemet — gondolta. ,,Már az első pillanatban ki akart szaladni, és ha egészséges ösztönére hallgat, akkor istenhozzád nélkül elrohan.” Nem rohant el. Hiába vágta az ágy széle a talpa húsába magát. Az erek már vastagon dudorodtak ki a lábfején. Nem tudott felállni. Ahogy akkor sem tudott felállni, amikor erősen fogták a combját, a zongora pedig úgy terült el előtte, mint a rendezői díványon a színésznők. Most csak figyelte, ahogy a nő arcán a kráterekben megül a tegnapi sminkje. Ahogy két ember sosem fordul egymás felé. Engem zavar, hogy ők tudnak aludni — gondolta. Lassan leszállt az ágy széléről, és kiment az utcára. Mezítláb állt az aszfalton, közel ahhoz a ponthoz, ahol néhány nappal ezelőtt egy macskát elütöttek. Majd egy busz is áthajtott az állaton, és az állkapcsát fél méterrel arrébb söpörte. Már eltakarították. Biztos rombolta az utca esztétikáját. Nem baj, lefotóztam — mondta.

Apák

gyere, gyere.
csak ennyit küldött?
na jól van. csak az ott, a polcon
hatvanöt, a számlák.
hétfőn kell fizetni az ebédet is,
az is tizenhárom, ez még arra se elég.

sötét van

szeretem az elsimultságot,
lebillenő arc a koponyáról,
beléd nevelt nyugalom dermeszt
körém. áramszünetes villanykörte-
szobában lakunk...

függő teher

néha megijeszt, hogy a zártságban
milyen sűrű a végtelen. a test köteg,
vakon kezdődő fémcsövek. befalazott
ösztönök kongása vagyok, rozsdásodó
vértestek...

ikon

mikor a lámpa zöldre vált
egy pillanatra összeállunk
egy közös lélegzetvétellé
az agyunkból eljut az információ a lábunkig
egyszerre lépünk le a járdáról
ebben a rövid együttgondolkodásban

Egy ikon alá

nem ugyanúgy telt a te időd is? ahogy azoké,
akiknek a fenyőgyanta illata tömjén volt,
a tűlevelek karcolása pedig figyelmeztetés:
soha meg ne feledkezzetek a halálról.