„ricsésnek bölcsész, bölcsésznek punk”

A prózát gondolom alapműfajomnak, de tényleg szeretek elkalandozni. Nem mondom, hogy megunom, de frissítő hatású, ha egy ideig verssel, színházzal, fordítással, esetleg filmmel foglalkozom, mondjuk két regény közt. Lehet emögött tényleg valamiféle szabadságigény vagy változatosság iránti vágy. Szeretem az új kihívásokat. A prózán belül is látszik ez: rövid szövegekkel kezdtem, utána hosszabb novellákat, regényeket írtam, de vissza-visszatérek a töredékesebb formákhoz. Nem akarom mindig ugyanazt csinálni, ismételni magam. Valószínűleg azért választottam ezt a pályát, hogy legalább akkor, amikor dolgozom, szabadnak érezzem magamat. Tovább …

Come along boy!

Este fél hétkor a 47-es villamoson írtam egy sms-t, hogy rossz érzésem van, Édes, mondj valami bíztatót, kérlek, és vártam a gyors visszajelzést. Kábé ugyanekkor a fiam az uszoda öltözőjében dörzsölgette törölközővel a nedves fejét, fáradtan, kedvetlenül és a matek kettesre gondolt, arra, hogy tegnap ilyenkor még azt hitte, ez a dolgozat olyan jól sikerült, hogy legalább négyes lesz. Én tegnap ilyenkor egy buszon ültem és egy újságíró lánnyal azon nevetgéltünk, hogy kinek milyen szürreálisan szar munkái voltak már életében. Az újságírólány nyert, mert ő épp most egy triplaixes pornós honlapra potencianövelő szerek promóit tölti fel. Ez a munkája. Amúgy verseket ír. Tovább …

„forgatják az arcom, mint egy elromlott fényképezőgépet”

Elképzelem, milyen lenne, ha kopoltyúm nőne, ugyanis pont ott fáj a fejem. És perceg. Először azt hiszem, valami madárhang. Durva mennyiségű fájdalomcsillapítót szedek be, jó darabig nem hat, éjszakázom, felkelek, járkálok a teraszon, tévézek, semmi nem jó, aztán egyszer csak átmenet nélkül kidőlök tőle. Tovább …

Ötvenhatvan

Tisztul a kép. Egy kórházi ágyon fekszel. Arra emlékszel, hogy egy füzetért szaladtál le a háztartási boltba. Hazafelé láttad, hogy néhány fiú, köztük ő is, cserebogarakat hajkurász a parkban. Aztán a zebra közepén a szél kitépte a kezedből a füzetet — a toronyház közelében mindig fúj a szél —, te utánaszaladtál. Fékcsikorgás, deréktájon éles fájdalom. Az utolsó, amit látsz, egy füzetlap száll a toronyház mellett a felhők felé. Tovább …

Életmelír

Kimegyek, mert befelé tartok. Vagy fordítva. A polgárlakás főfestményén meg az irónia állatai legelésznek búsan. Nem is búsan, inkább egykedvűen. Mintha értenék, hogy az egész élet — amit sötét zakós bűnözők létnek szoktak nevezni — nem más, mint Isten hajában egy vékony csík. Sötét vagy világos. Attól függ, azt a hajat milyennek képzeljük el. Egyébként az irónia állatai értik. Tovább …

Mindent

Ő az egyik kedvenc költőm. A fél szakdolgozatomat róla írtam. Akkor úgy gondoltam, hogy az újdonság a legfontosabb nála. És csodáltam azt a kivételesen gyöngéd bánásmódot, amiben az aktualitásokat, a romlékony dolgokat részesíti. Mert az, amit — legyen trend, szleng, divat — egyszer Garaczi megírásra méltat, többé nem képes elavulni. Azok a dolgok belekerülnek egy időtől független korszerűségbe. És amíg Garaczit olvasol, biztos, hogy te sem zuhansz ki a világból, mert, mint ő, te is örökké friss vagy, aktuális és menő. Tovább …

Bardo

Megfordult a reccsenésre: nem volt mögötte semmi. Fent zúgott a szél, a dombok mögött néma villámok csapkodtak. Bemondták különböző nyelveken, hogy viharzóna közeledik, senki ne álljon a fák alá. Nagy, kövér cseppekben esni kezdett, és Lalibá egy pillanat alatt elveszítette Lizát az összetorlódó, meglóduló tömegben. Telefonált, sms-t küldött, nézte a kiabáló, lökdösődő embereket. Mögötte a kerítésen csattogtak a molinók a fellépők képeivel. Fájt a feje, legszívesebben lefeküdt volna a földre. Elképzelte, hogy otthon vacsoráznak, és Liza összevissza csacsog, semmiségekről, boldogan. Tovább …