Hosszan kanyargó versek az éjjeliszekrényen, vérvételekről, postáról, egyetemi felvételikről és ügyfélkapukról szólnak. Reggel fél nyolc és fél kilenc között szoktam szétszálazni őket, de most ehelyett híreket görgetek — paralizálnak. Alattomosan egyre nagyobb szeletet mutat magából a fáradtság, szépen lassan egymásba csúszik a feladatlistám a verssorokkal, melyeket feljegyzek magamnak a buszon, hazafelé jövet, vagy alvásból felriadva. Az alváson kívüli rekreációt az utolsó másodpercig ki kell használni, ha leállok, akkor belülről kifelé billen valami, elmozdul a tőkesúly, mintha a szerveim kifelé igyekeznének. Ahelyett, hogy a kibírásra koncentrálnék, vagyis hogy mindent le kell nyelni, megpróbálok elengedni egy-két dolgot, ez azonban azonnali émelygéshez vezet.
Április 4., ébredés életem harmadik Tinder-randija után, élő parlamenti közvetítés nézése, lex CEU, semmi romantika, rohanás az egyetemre, a Mester utcai villamosmegállónál az állami pályázaton nyert laptopom a táskából a járdaszegélyre zuhanása. Még működik, lásd: épp írom ezt. Se forradalmi hangulat, se bűntudat, a többletjelentések keresésének maximális elutasítása. Néhány illem-lájk kiosztása, világirodalom kurzus, feltűnően drága bor, Duna-part, hazaérés, újabb match egy Soros névre hallgató profillal, kajarendelés, lakótárs-keresés, nagy semmi. 23:15, ébresztő beállítása 7:30-ra. Alvásra szánt idő: 8 óra 15 perc.
Anikó, a szomszédasszony idegesen hadonászott a cigarettájával, Papó a kezével legyezte el a cigarettafüstöt a gyalupad felett. A műhelyben nem volt ablak, Papó asztala fölött nappal is fel kellett kapcsolni a vallatólámpát, így mondta, pedig csak egy éles fényű villanykörte lógott a madzagon. A falon katonás rendben, szögekre akasztva sorakoztak a szerszámok, mellettük három csupasznős kép, amiket Papó a barátjától, Fignár Bandi bácsitól kapott, akinek a fia Németországban lakott, és minden nyáron hoztak haza ilyen képet, ott állítólag minden újságban volt.
Mindig tele voltam kétségekkel, riadok fel, pedig egy percre ismét elringatott a szoba álomittas párája, lelassítva az időt. Voltak döntéseim az életben, melyek egy része nagyon is komoly volt, hatásuk kihatott a jövőre. Az ember időben létező, saját teremtésünk, létezésünk időhöz kötött, attól el nem választható. Világképünk, hitünk, ismeretünk, tudásunk időkoordináták között zajlik. Nem úgy, mint maga a teremtés. Nem úgy, mint isten.
8 évesen szoktam rá a körömrágásra, mert az óvónénik sosem engedték, hogy játszhassak a G. I. Joe-figurával, és ez volt a legjobb módja annak, hogy levezessem a feszültséget. Na jó, a helyzet talán bonyolultabb ennél, de mindig nehezemre esett visszafejteni a gyermekkori traumákat. Ennek az egyik oka a rossz memóriám, a másik pedig az, hogy úgy érzem, hiába találok rá valaminek a gyökerére, szilárd meggyőződésem, hogy annak is kell lennie egy gyökerének, aminek szintén van valahol egy gyökere, és így tovább. Ezért előfordul, hogy egyszerűen csak megállok a felszínnél.
Egész nap folyamatos vonakodás, nem akarok megérkezni és látogatni. Később felismerem, hogy ez a nehézkesség nem apró bosszúságok miatt volt bennem. Amiatt gyűlt és vastagodott a feszültség, hogy később erősnek kell majd lennem, viselkednem kell egy haldokló előtt. Mikor belépek, még nem vagyok ebben teljesen biztos. A lakás felszívta magába a visszafojtott ijedtséget, az ágy szivacsa és a falak most eresztik ki magukból. Mindenki mintha engedélyt kérne, visszaigazolásra várna, hogy jól kezeli a helyzetet.
— És mi van a csajokkal?
— Vizsgálódásaim zátonyra futottak.
— Ezt hogy érted?
— Próbáltam egy hatékony rendszert kialakítani az ismerkedésre, de úgy tűnik, a számok nem engem igazolnak.
— Hm?
Évekig kísértett egy regény, amelyben egy fiatal férfi egy hajón leissza magát, majd szégyenteljes dolgokat művel, és ebbe (értsd: a szégyenbe) rövid idő után (ha jól emlékszem, még azelőtt, hogy a hajó kikötne) belehal. Én ezt a férfit nagyon is megértettem, pedig amit művelt, azzal nem is ártott senkinek. De hát szegény épp azért indult neki ennek a hosszú hajóútnak, hogy nekikezdjen valami számára ideálisnak tartott életnek, s még el sem ért a startvonalig, máris kiesett a versenyből, melyet maga rendezett magának.
mindig csak az ígéretek mint most ez itt persze megírod őt is megígérted nem szabad kihagyni még akkor sem ha nem volt igazából jelentősége annak az éjszakának amikor tizenhat évesen lehánytad a metró falát a blahán pedig akkoriban a nagy jelentőségű éjszakák szinte egymást érték sőt voltak olyanok melyek maguk után vonzottak más éjszakákat melyek szintén nagy jelentőséggel bírtak kezdetben még azt hitted hogy minden éjszakának vége szakad a fáradt hajnallal amikor az első buszra várva apró fecnikre tépkeded zsebedben a csendet és az utolsó cigi füstjével együtt leheled ki a másnapos ígéreteket
Ha pedig február, akkor Valentin nap, ami azt jelenti, hogy előmásznak fénytelen, dohos lakás-üregeikből és minden frusztrációjukat beleölik a hőbörgésbe. Nem, nem a platóni másik fél után kutató, tévelygő emberekről beszélek, akik nem szeretnek semmit, ami egy percre is emlékezteti őket arra a tévképzetükre, hogy van valami űr az életükben, amit mindenáron be kell tölteni. Hanem azokról, akik egyszerűen csak szeretnek hátat fordítani az efféle őrültségeknek, mint a karácsony, a halloween vagy a Valentin nap, amiben csupán a multik és az utcai árusok kegyetlen marketingjátszmáját látják.
